Keith Morland

A kék páva (Belépni egy ajtón)

Tanulmányaim közben, épp amikor a legjobban el voltam foglalva, hírt kaptam, hogy nagyapám meghalt. Elszomorodtam, bár igazán nem is a halottat sajnáltam, hanem az emlékek miatt bánkódtam, hiszen már nagyon régen csupán gyermekkori képek éltek bennem róla. Feltámadt emlékeim átszínezték érzéseimet. Régi gyermeki és gyermekkori játékaink jutottak eszembe. Bújócskák a ház végeérhetetlen szobáiban, hangok csalogatása a csendből, a kőkockák páros vagy páratlan számolgatása. Álmaink kártyavárainak építgetése az ébredés fényei után. Vagy kedvenc játékunk, amikor eltévedtünk az ismert világban a megszokott formák között, mert megpróbáltunk nyitott szemmel és idegenül rájuk tekinteni. Ilyenkor egy-egy pillanatra megváltozott a világ, és ismeretlen arcát mutatta felénk. Vagy a legizgalmasabb, a dominók árnyainak egymásba mosódása, miközben az ember csak a szeme sarkából figyeli őket. Ezeket a játékokat mindig közösen játszottuk, de mindez már a távoli idők homályába vész.

Nagyapám költő volt – vagy legalábbis annak vallotta magát –, de ezt leginkább csak én tudtam róla. Ez is egyike volt játékainknak. Folyvást azt mondta, amikor a verseit kérdeztem, hogy azok a lelkében laknak, és azért nem mondja ki őket, mert a szavak elvennék az értelmüket.

Emellett persze valami végtelenül hétköznapi foglalkozása volt, de erre már nem emlékszem, bár az is lehet, soha nem is tudtam.

A szívemnek és emlékeimnek oly kedves házat úgy örökölte. Egy idegenből idevándorolt építész építette még valamelyik ősének. Furcsa épület volt, mert nagyon racionálisan indult – mint egy nappali gondolat –, ám megcsavart tornyával úgy fejeződött be, mint egy lidércnyomásos álom. De ez engem nem zavart, hiszen a kisgyermekek soha nem tudják az álmokat teljesen megkülönböztetni a valóságtól. Még talán ma is valóságnak hiszem, amit nagyapa mutatott egy tikkasztó alkonyatban, épp akkor, amikor a fények még ébren vannak, de az árnyak már felkeltek. Odavezetett a legnagyobb szoba ajtajához, kissé megnyitotta, és megmutatta, hogy melyik sarokban élnek a tündérek. Ha erősen figyelsz – súgta a fülembe –, meglátod mind a hármat. Emlékszem, akkor csak azt kérdeztem, hogy miért hárman vannak, talán azért, mert a mesében a kívánságok is hármasával fordulnak elő? Erre azt felelte, hogy nem, mert ezek a tündérek nem a mesék tündérei, ezek a mindennapok összetartói, és azért vannak hárman, mert az egyik jó, a harmadik rossz, a középső pedig megpróbál semleges maradni. És ha majd meglátom őket, csak a ruhájukat nézzem, az arcukat úgysem tudom megjegyezni, mert azt percenként újra és újra megcserélik. Ezért soha senki sem tudta még eldönteni, hogy melyik melyik közülük.

S én máig is látom a homályba bukó tükör mellett, ahogyan áll a három mozdulatlan alak, s csak arcuk változik sebesen. Örökösen hasonlítanak, de szüntelenül különböznek is egymástól. Erre sokkal jobban emlékszem, mint a ház bármely konkrét tárgyára. Még a nagy ingaórának sem a formáját látom, csupán a hangját hallom a fülemben. Egyedül egy dolog van, ami állandóan felidézi bennem a ház képét, a nagy kék páva. Le-föl sétált a napon, s rikoltása felidézte az éppen múló időt.

Érdekes módon a ház külsejére és környezetére annál jobban emlékszem. Két domb között állt, mindegyiktől egyforma távolságra. Olyan magas fák vették körül, hogy szinte alig érte a nap. Délben is csak a bejárat előtti tisztáson csaptak szét a sugarak. A kertben hatalmas virágok pompáztak, és örökké suttogtak a levelek. Alkonyatkor gyakran kék ködbe burkolózott minden, ilyenkor a vastag, mohos falakat csak akkor vette észre az ember, amikor az ujjaival már szinte meg is érinthette. Arra nem emlékszem, tetszett-e nekem a ház, inkább úgy mondanám, megszoktam. Hozzá tartozott világomhoz, mint az idő múlása.

A halálhír után hetek múlva tértem csak haza. Akkorra már eladták a házat, mert mint mondták, már minden köve jóval előbb el volt adva. Ez az összcsaládi aktus csak befejezett vagy inkább kimondott egy régi ítéletet. Ezt a házat senki sem szerette, így mindenki könnyű szívvel szabadult meg tőle. Igazán én sem bánkódtam, hisz nekem ott voltak az emlékeim, amelyek inkább az én valóságomhoz kötődtek, mint ahhoz az időhöz, amit az eladott kődoboz képviselt.

A vevőről sok furcsaságot meséltek, bár senki nem látta. Amikor összegyűltek mindazok, akik meg akarták venni a házat, vagy csak kíváncsiak voltak, csengeni kezdett a telefon. Az öreg inas először azt hitte, valaki rossz tréfát űz vele, de háromszori megkérdezés után is azt a választ kapta a rekedtes hangtól, hogy komoly a szándéka, mondjon bárki bármilyen ésszerűnek nevezhető összeget, ő annak három napon belül megküldi a dupláját. Ez mindenkit annyira meglepett, hogy majdnem kútba esett az eladás, mert zavarában senki sem tudott vagy nem mert semmilyen összeget sem megnevezni. De aztán mégiscsak elhangzott egy összeg, amit az inas közölt a telefonálóval. Az felkacagott, majd kijelentette, hogy a duplája három napon belül megérkezik. Addig is arra kérte azokat, akik a házban tartózkodnak, hogy semmit ne mozdítsanak el, vagy ne adjanak másnak, mert most már úgy tekinti magát, mint a ház gazdája, s mint ilyen, szeretne minden tulajdonára vigyázni. Sőt, tulajdonképpen minden meglévő darabot már számon is tart. Most az öreg inas nevette el magát, de rögtön utána zavarba is jött, kihúzta a telefonasztal fiókját, és valamit óvatosan belecsúsztatott. Azt rajta kívül senki sem tudta, hogy a telefonáló mit mondott neki.

Három nap múlva mindenki megelégedésére megjött a pénz, majd újabb három nap múlva megérkeztek a fekete autók is. Három volt belőlük, csodálatosan feketék és simák voltak, mintha az éjszaka szelei formázták volna ki őket. Füstszínű üvegükön csak kifelé lehetett látni. Hogy kik érkeztek velük, azt nem lehetett tudni, mert egyenesen behajtottak a főbejáraton, és a kocsikból kilépőket eltakarták az összehajló lombok.

Senki sem sejtette, hogy mit csinálhatnak odabent a jövevények, de azt sokan észrevették, hogy hajnalban a kelő nap felé magasan szállt a fekete pernyepillangók csapata. Ezután hetek teltek el, de semmi említésre méltó nem történt. Aztán a hónap végén az egyik fekete autó végigment a városon, és megállt a rendőrség épületénél. A kiszálló sötét arcú nő a megilletődött rendőrkapitány segítségét kérte. Szinte észrevehetetlen mosoly kíséretében egy listát vett elő a táskájából. Elmondta, hogy nem ismeri a helyi szokásokat, csakúgy, mint az egész országéit. Megkérdezte, illő fizetség ellenében megtenné-e neki azt a szívességet, hogy mindazokat felkeresné, akik a listán szerepelnek, és megkérdezné őket, hogy beállnának-e hozzá szolgálatba. Azt is a meglepődött rendőr figyelmébe ajánlotta, hogy ő és társa már előre eldöntötte azt is, hogy kinek milyen bért ajánl fel arra a tíz napra, amíg a szolgálataikra igényt tartanak. Az összegek elég magasak lehettek, mert amikor a kapitány a saját nevét is meglátta a listán, boldogan és habozás nélkül igent mondott. De így történt a többiek esetében is, hisz még a kétkedők is azt mondták, hogy ennyi pénzért az a tíz nap mindenkinek megéri.

Egyetlen illetőről tudtak a városban, aki az utolsó pillanatban mégis visszafordult. Amikor kérdezték, hogy őt nem csábította-e a beígért összeg, azt válaszolta, hogy igen, azért indult el, de amikor a bronzkapu tetején észrevette a lenyúzott pávát, az visszafordulásra késztette. A hallgatóság elgondolkodott, hogyan is lehet az, hogy csak egyetlen ember látta ezt a különös, intő jelet. A páva körül azonban továbbra is baj volt, mert a hangját minden alkonyatkor lehetett hallani. Bár az is lehet, hogy több páva volt a kertben, biztosat senki sem tudott. Elterjedt olyan híresztelés is, hogy a listán szereplők tulajdonképpen valamennyien nagyapa haragosai voltak.

Ezeket a mendemondákat már én is hallottam, mert ekkor már visszatértem gyermekkorom városába. Azt mondanom sem kell, hogy minden teljesen más volt, mint amire emlékeztem. Tudtam, hogy csak hosszabb idő után leszek majd képes ezt a várost és a bennem élőt összeilleszteni.

A szállásom kényelmes volt, amikor ráértem, nagyokat sétáltam, hogy ismerkedjem a valósággal is, ne csak álmaimat éljem folyton újra. Azért néha, ha megálltam egy ház vagy kert előtt, becsuktam a szemem, és először emlékeimben kutattam, meg a régi illatok között, s csak utána, lépésről lépésre szembesítettem magam a realitással. Legszívesebben rögtön a régi ház felé indultam volna, de tudtam, nekem ott már semmi keresnivalóm nincs, számomra az a bronzkapu mindörökre zárva. Az én házam bent, a lelkemben létezik, és mindig megtalálom, ha befelé fordítom a szemem sugarát. Mégis, azért furdalt a kíváncsiság, jó lett volna azt a valóságot is szembesíteni az emlékekkel. Mivel ez volt a legfájóbb, hiába sarkallt a kíváncsiság, egyre csak halogattam a dolgot.

Felkerestem hát az öreg doktort, aki – mint hírlik – végig nagyapa mellett maradt. Rá nem nagyon emlékeztem, inkább csak más, kedvelt és ismert orvosok töredékképeiből raktam össze egy képet, és valami hasonlót vártam. Amikor ajtót nyitott, ott állt előttem a „jóságos orvos”, akihez az ember még legnagyobb bajában is minden fontolgatás nélkül fordul. Egy pillanat alatt a teljes bizalmamat élvezte. Olyan magas volt, mint én, fehér szakáll keretezte arcát, szeméből pajkos szeretet csillogott. Egy pillanatig úgy éreztem, újra gyermekéveim világa vesz körül. Nem tudtam rögtön rájönni, hogy miért is van ez, aztán felsejlett bennem, hogy hiszen ennek a háznak a hangulata majdnem pontosan olyan, mint azé a másiké, amely gyermekkorom létezésének tere volt. Amikor ezt megemlítettem neki, mosolyogva mondta, hogy nagyapám is ezért szeretett ide járni. – De hiszen – vetettem ellen – neki ott volt a valódi ház. Ekkor az orvos körbenézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban csak ketten vagyunk. Aztán egy egészen furcsa történetet mesélt el.

Felidézem, bár akkor még nem egészen értettem. Arról beszélt, hogy nagyapám ugyan teljesen épelméjű volt – s ezt ő tudhatja a legjobban –, mégis az utolsó fél évben igen különös dolgokról számolt be neki. Kísérteteket és szörnyeket emlegetett, akik megszállták a házát, és megmérgezik nappalait éppúgy, mint éjszakáit.

– Amikor érdeklődtem, hogy mégis kik, és hogy néznek ki – mesélte a doktor –, a nagyapja nem tudott semmi biztosat mondani. Azt hajtogatta csupán, hogy érzése szerint mintha a halálát várnák, de addig is felmérik a terepet. Mint öreg, misztikus papok, akik valami kultikus cselekedet végrehajtására várnak, de zavarja őket, hogy még tisztátalan és be nem avatott személy tartózkodik körükben.

Egyszer elmentem hozzá, de semmit nem vettem észre – bár öreg barátom apróra és részletesen megmutatta, hogy merre járnak és mit csinálnak –, inkább csak valami nyomasztó hangulatot éreztem. Nem is maradtam sokáig. Tudtam, ez kettőnk titka kell hogy maradjon, így aztán közösen hallgattunk, és szorongva vártuk, mi is lesz. A legtöbb, amit tehettem, hogy nyugtatókat adtam neki, hogy legalább aludni tudjon. A végén már ideköltözött hozzám, s az utolsó napjait is itt töltötte. Ezt mindenki megértette, azt azonban senki sem sejtette, hogy „azok” elől menekült el.

Most pedig elmondom legriasztóbb feltevésemet. Úgy éreztem, a halálában is „azoknak” a keze volt benne. Hiszen a nagyapjának remek, erős szíve volt, és mégis egy reggelen az vitte el. Ott voltam mellette, nagyon zavaros dolgokat beszélt, miközben a halállal birkózott. Megtettem minden tőlem telhetőt, de sem gyógyszer, sem egyéb nem segített. „Amazok” erősebbek voltak nálam, bár tudom, ez most őrültségnek hangzik. Megpróbálom elmondani, mik voltak öreg barátom utolsó szavai, hátha maga tud vele valamit kezdeni.

Nem lesz pontos, mert én is elég zaklatott állapotban voltam, csak töredékekre emlékszem, meg az egész nyomasztó iszonyatra.

Először hadakozott valakikkel, mert azok szétszedték a házat, és minden kedves, régi dolgát tűzbe dobták. Aztán valaki csapdákat állított, hogy ártatlanok sétáljanak bele. Majd arról beszélt, hogy testeket-lelkeket kifordítanak önmagukból, és ördögi módon összeolvasztják őket, majd kiabálni kezdett, hogy a verseit nem adja, azok csak az övéi. Egy mondatára pontosan emlékszem: „…úgy állok a tükrök között, mint tündérek a tükör mellett.” Ez talán azért maradt meg bennem, mert egyáltalán nem értettem. A végén egy fekete asszonnyal viaskodott – aki a kék pávát üldözte –, majd egy hörgő sikollyal meghalt.

Gondolhatja, mennyire megviselt a dolog, és nem szólhattam róla senkinek. A táviratot én küldtem önnek, amikor azonban megérkezett, nem volt erőm, hogy elmenjek, és beszéljek magával. Ezért nagyon köszönöm, hogy eljött…

Az öreg jóságos szemében valami leírhatatlan félelem látszott.

– Higgye el – folytatta –, néha már úgy érzem magam, mintha én sem volnék normális, és csak a szavaimnak hihet, mert nincs másom, csupán a félelmem. A fekete asszonyt én is láttam, és a páváról is hallottam, de nem tehetek semmit, nem állhatok oda a hatóságok elé, hogy íme, a barátom gyilkosa. Hiszen a legelemibb dolgot sem tudnám bizonyítani, és én állítottam ki az igazolást arról, hogy szegényt a szíve ölte meg. A napfényes, racionális világban nem lehet szellemekre hivatkozni, még akkor sem, ha azok netán mégis megjelennének. Mert tudja, egy éjszaka az én házam körül is feltűntek azok a fekete kocsik, és halkan búgó motorral sokáig itt köröztek. Csillogtak a holdfényben, én meg majdnem beleőrültem a félelembe.

Kitöltött két pohár konyakot, az egyiket felém tolta, a másikat még mohón felhajtotta, aztán bocsánatkérő mosoly kíséretében újabb pohárral töltött magának.

–Ezek után nem is tudom, mit mondjak; biztassam, hogy menjen oda, próbáljon megtudni valamit, vagy inkább óva intsem és siettessem, hogy még a környéket is hagyja el. Inkább azt mondom, tegyen belátása szerint.

Megköszöntem a vendéglátást, meg azt is, amit elmondott, majd elbúcsúztunk. Ezt az éjszakát csak erős altatóval tudtam végigaludni, de még ébredés után is zavaros, kibogozhatatlan álmok és hangulatok mérgezték napomat. Nyomon követtek minden cselekedetemben, és minden cselekvéstől elvették a kedvem. Igazából csak egyetlen gondolat foglalkoztatott: hogyan is tudnék a történtek végére járni? De csak a tétlen sétálgatás maradt, és folytatódott volna napokig talán, ha hirtelen meg nem jelennek a segítségeim.

Egy hajnali borotválkozás közben megláttam a tükörben, hogy gyermekkori emlékeim három tündére a hátam mögött áll. Mintha egy lépést tettek volna felém, de amikor megfordultam, csak a színes törülközőket lengette a huzat. Amikor a legelső benyomásra emlékezni próbáltam, döbbenten kellett tudomásul vennem, hogy a tündéreknek most volt arcuk, s ezeken az arcokon rémület tükröződött. Mintha nagyapám üzent volna általuk. Immár nincs kitérő, cselekedni kellett, bár nem volt ínyemre a dolog. A kíváncsiság maga előtt tolt, az ismeretlen merev-fagyosra dermesztett. Mint a kisgyermek, aki kiéhezett borzongással kerülgeti a nagy, sötét szekrényt, amiből furcsa hangok jönnek. Be kellett látnom, hogy minél tovább halogatom a dolgot, annál több borzalom üti majd fel tanyáját az én „szekrényemben” is.

De kemény elhatározás helyett megint csak céltalan alkonyi sétára indultam. Kifelé mentem a városból, kék, hűvös köd szemergett köröttem, hűvössége bebújt a kabátom alá, lelki borzongásomat fizikailag testesítve meg. Kopár területre értem, útban a régi szemétlerakó felé. Erre a helyre csak halványan emlékeztem. Az árok két oldalát öles gaz verte fel, szinte embernél is magasabbak voltak a lila-hússzín máriatövisek. Úgy mentem köztük, mintha saját Golgotámra kapaszkodnék. Eszembe jutott egy költemény, ahol a latrok testét és lelkét végig az úton ilyen virágok tépik, színükkel és illatukkal a bomló húst idézve.

Beértem a szeméttelep bejárójához, de tovább nem vitt az utam, hiszen nem guberálni jöttem, azt inkább a lelkemben kellett volna megtennem. Egy kicsit még nézegettem az összevissza hányt mindenféle kacatot. Az egyik domb mellett három kutya huzakodott, amikor észrevettek, kushadó farokkal elmenekültek. Mivel semmi látnivaló nem akadt, meg nem is volt miért továbbmennem, megfordultam. Majdnem fellöktem egy aprócska öregembert, aki, gondolom, eddig hangtalanul a nyomomban járt. Riadtan hőköltünk mindketten hátra, néhány pillanatig méregettük egymást, majd az öreg – mint szeppent gyerek – valamit nyújtott felém. Tétován elvettem, egy könyv volt az. Díszes kötésén belül alig volt lap, szinte valamennyit kitépték. Valamiféle szöveggyűjtemény lehetett, mert rövidebb-hosszabb idézeteket tartalmazott, különböző nyelveken. Ezek számomra mind ismeretlennek tűntek, egyébként is a késő alkonyatban már alig láttam. Aztán szinte villanásszerűen találtam egyet, amit el tudtam olvasni: „…megjósolni csak a múltat lehet, a jövő üresre meszelt fal, ott jeleket csak az lát, akinek sem… – hiába erőltettem a szemem, nem volt tovább. Szétnéztem, hogy az öregtől valamilyen formában az ár után érdeklődjem, de már nem láttam sehol. Szürkén, majdnem láthatatlanul derengett előttem az út, amikor elindultam, kezemben erősen szorítva a kultúra megcsonkított, bőrbe kötött vértanúját.

Éjjel megint rosszul aludtam, állandóan felriadtam, de nem akartam altatót bevenni, mert úgy éreztem, hogy várnom kell valamire, csak még azt nem tudtam, hogy mire. Ez a várt dolog aztán egy álom volt. A képei nem magyaráztak meg semmit, de a hangulataiból mindent megértettem, és ez nem töltött el nyugalommal.

Álmomban egy sivatagban jártam, szelek fodrozták a homokot, s egy smaragd gyík suhant el mellettem. Lehajoltam, hogy megnézzem, milyen nyomokat hagyott a homokon. Hirtelen egy árnyék vetődött elém, nagyon furcsa volt, mivel a nap, úgy emlékeztem, mögülem sütött. Felnéztem, nagyapám állt előttem, és fehér szárnyai voltak. Rám mosolygott, és intett, hogy kövessem. Lassú léptekkel elindult előttem, majd a magasba emelkedett. Az ég kéken ragyogott, nagyapa meg egyre feljebb szárnyalt, és mintha fennhangon egy verset szavalt volna. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy lábam egyre inkább a homokba süpped. Amikor körülnéztem, miben is tudnék megkapaszkodni, döbbenten észleltem, hogy egy labirintusban vagyok, melynek örvénylő vízből vannak a falai. A víz felülete visszatükrözött mindent, napot, eget, a magasban röpülő nagyapát, és persze engem is. De az én képem nem volt kitöltve, csak körvonalaim voltak, melyeken belül látomások örvénylettek. Próbáltam a képeket megfejteni, de összezavarodtam, a képek zuhogtak, mint alázúduló vízesés, de közben el is mosták egymás értelmét. Amikor már pattanásig feszült az agyam, felnéztem, s iszonyodva láttam, hogy labirintusom vízfalai már az égig emelkednek. Lassan eltakarták előlem a napot is, úgy láttam, mint a fuldokló az egyre sötétülő vízfüggönyön át. A fejem zúgott, fulladásos légszomj gyötört. Az utolsó kép, amire még emlékszem: mintha nagyapa zuhant volna át a töméntelen vízfalon, és teli tüdőből segítségért sikoltott volna…

Csorgott rólam a verejték, amikor felébredtem. Tudtam, már úgysem bírok tovább aludni, felöltöztem hát, és elindultam. Még sötét éjszaka volt, s úgy tűnt, már minden így marad, soha nem fog kivirradni, a sötétség végleg átvette a hatalmat a világ fölött. Az utcák néptelenek voltak, miközben a kiszámolt kerítésű, számon tartott sarkú utakat róttam.

Amikor megálltam a bronzkapunál, a gyér világításban úgy véltem, egy páva röppent el róla, be a kert mélyébe. Próbáltam a kapu kilincsét, de nem nyílt. Megkerestem azt a régi, szinte észrevehetetlen kiskaput, amiről ma már lehet, hogy csak én tudtam egyedül. Olyan volt a kerítés indázó cirádái között, mint egy kissé más minta. Szinte hangtalanul nyílt, nem fogott rajta az idő. Beléptem.

Perifériás látásom az izgalom hatására felerősödött, szemem sarkából minduntalan mozgásokat észleltem. Minden léptemet úgy hallottam vissza, mint egy-egy ágyúdördülést. Hirtelen oldalra kaptam a fejem, egy embert véltem feltűnni magam mellett. De kihagyó lélegzettel meg kellett állapítanom, hogy csak egy öreg ciprusbokor. Furcsán tört ágai kölcsönöztek neki emberi alakot. A sötét kert mélye felé indultam. Nem láttam, csak sejtettem, merre is van a ház, tapogatózva lépkedtem a sötét bokrok között.

Fény nem nagyon volt, mert a hold teljesen elbújt egy hatalmas felhő mögött, ezért néha-néha becsuktam a szemem, hogy belső látásomra hagyatkozzam. Egészen átnedvesedett a ruhám meg a kezem, mert a bokrokról vastagon hullott a harmat. A következő lépésnél valami kiemelkedő kőbe rúgtam. Lehajoltam, hogy kitapogassam, mi is az. Éreztem, közel vagyok a célhoz, kezem lépcsőfokokat tapintott. Felegyenesedtem, ujjaim faragott oldalköveken siklottak. Kezem megakadt valami dudorban, egy kis ideig tétováztak ujjaim, mire rájöttem, hogy ez a faragott csengőgomb. Rögtön láttam is lelki szemeimmel, mert gyerekkoromban mindig újra és újra megcsodáltam. Valami eszement faragó faraghatta. Egy előrenyúló kézfej volt, ujjai között egy szemgolyóval. Ennél furcsább csengőgomb, gondolom, nem sok akadt. Már ott tartottam, hogy ösztönösen megnyomom, de aztán rájöttem, hogy ezt nem tehetem.

Lassan lenyomtam a kilincset, amely engedett, és az ajtó halkan kinyílt. Óvatosan bekémleltem. Bent égtek a villanyok, de nem az a sápadt fényű valami, ami errefelé divat, hanem olyan erős fény, hogy szinte izzottak a falak, s még az árnyékok is hátrahúzódtak. Beljebb léptem. A kőpadló valami bizarr mintát mutatott, a kövek illesztésénél fátyolosan remegő, számomra ismeretlen, ezüstszínű növények nőttek. Mintha ezüstfüstből kovácsolták volna őket. Előttem egy lépcső emelkedett, amire nem emlékeztem. Ez is díszes és mértani mintázatú kőlapokból volt kirakva, de olyan fantasztikusan, hogy miközben néztem, az volt az érzésem, a fokok állandóan felfelé mozognak. Pár lépés után a lépcső alsó fokán álltam. Gyorsan rájöttem, ha nem akarom kitörni a lábamat, felfelé és előrenézve kell mennem, mert ha a fokokra meredtem, azok továbbra is a mozgás illúzióját keltették.

Amikor felértem a lépcsőn, lábam a földbe gyökerezett, nem mertem továbbmozdulni. Ugyanis nem volt emelet, a lépcső nem padlóban folytatódott, hanem a semmiben. Csak kezem óvatos tapogatásával jöttem rá, hogy a további út üvegből van. Hiába volt a fény továbbra is ragyogó, olyan óvakodva mozogtam, mint az előbb a sötét kertben.

A „padlón” különböző tárgyak hevertek. Csak ennyit tudtam róluk megállapítani, mert sem formájukat, sem rendeltetésüket nem voltam képes felfogni. Ezekből a valamikből sem a gazdára, sem a készítőmesterre nem lehetett következtetni. Pedig biztosan igazi mester volt, hiszen el tudta a szemem és eszem számára a képtelenséget készíteni. Irtóztam tőlük, az agyam nem bírta befogadni őket, a testem kitért előlük.

Egy sebesen áramló, meredek lépcsőhöz értem. Szinte minden erőmet meg kellett feszítenem már ahhoz is, hogy egyáltalán a közelébe menjek. Elé térdeltem, becsuktam a szemem, már csak az ujjaimnak hittem. Persze ez is mozdulatlan volt. Felegyenesedtem, és lehunyt szemmel, görcsösen a korlátba kapaszkodva elindultam rajta. Ha jól emlékszem, fent már csak a padlásszoba lehetett. Gyermekkoromban ott nem sokszor voltam, így emlékeim sem lehettek róla. Mikor tapogatózó lábam már nem érzett több lépcsőfokot, kinyitottam a szemem. Bár ne tettem volna! Egy fal előtt álltam, ami olyan erősen lüktetett, hogy beleszédültem. Egy pillanatra megláttam az ajtót. Irányt vettem felé, aztán ismét behunytam a szemem. Nem láttam a fal lüktetését, de szinte a sejtjeimben éreztem. Lenyomtam a kilincset, és csak miután a fejem már belül volt, akkor nyitottam ki a szememet. Amikor megláttam a higanyos fényben csillámló folyosót, szinte megnyugodtam. Ez csak csillogott, de mozdulatlan volt. Fellélegeztem, és elindultam a végén levő ajtó felé. Az ajtó mögül szomorú hegedűszó hallatszott, s ez reménnyel töltött el. Alig léptem azonban néhányat a folyosón, a falak hatalmas sebességgel rohanni kezdtek különböző irányokba. Még szerencse, hogy a padló mozdulatlan maradt.

Szégyen vagy nem, de az ajtót négykézláb kúszva tudtam csak elérni. Ott végre felegyenesedtem. Éreztem, betolakodó vagyok ebben a káoszban, de azt is tudtam, hogy az álom nem volt véletlen, nagyapám hívott ide. Az ajtó egyetlen sóhajjal szétfoszlott előttem, darabkái még egy kis ideig vibráltak a levegőben. Már úgysem volt más választásom, beléptem.

Eddigi élményeim még tartogattak magukban a valósághoz fűződő elemeket, de amit itt találtam és tapasztaltam, az már értelmen túli volt. Hosszú percek teltek el, mire egyáltalán sejteni kezdtem, mi az, amit látok. Pedig itt nem mozdult semmi. Csak a levegőben volt valami finom, párás vibrálás, és mindent sárgás, napfényhez hasonló ragyogás töltött be. A szoba közepén, valamivel a padló szintje fölött a régi tükör lebegett – de nem önmagában, hanem megsokszorozódva, mint egy prizma –, és lassan forgott. Most sokkal élesebben hallottam a hegedű hangját is, persze gondolhattam volna, nem hegedült senki, a hang a falakból jött.

És itt olyan ponthoz értem, ahonnan nem biztos, hogy a szavak erejével és hatalmával tovább tudok lépni. Ez olyan borzalom volt, amire még azt sem mondhattam, hogy álmodom, mert az én agyam erre nem lett volna képes. A falakat, a mennyezetet borzalmas tapéta borította. Azoknak az embereknek a teste, akik ebbe a házba mint személyzet vagy munkavállaló jöttek. De nem arra kell gondolni, hogy csak a lenyúzott bőrük. Nem. A testek voltak valahogy széthajtogatva és összeolvasztva. Egymásba folytak, és egymásból alakultak tovább. Háromdimenziósak voltak, a karok elemelkedtek a faltól, és mozogtak, néha mintha finom szellő söpört volna végig rajtuk. Az arcok befelé figyeltek, minden szem csukva volt. De ha nyitva vannak, akkor sem láttak volna többet, mert a szemgolyók egy szivárványosan csillogó és lebegve ide-oda szálló kádacskában úsztak. Nagyon sok szem volt, vagy csak az én iszonyom sokszorozta meg őket. A szivárványos kád lassan felém úszott a levegőben, megállt előttem, és a rengeteg szem szinte „egymást taposta”, hogy engem láthasson. A kezek is apró rezzenésekkel nyúltak felém. Még elfutni sem bírtam, mert a lábaim felmondták a szolgálatot. A szájak kicsit megnyíltak, és a szomorú, idegtépő hegedűhang felerősödött. A mennyezet és a falak hullámzani kezdtek, a testek szinte el akartak szabadulni, hogy közelebbről is találkozzanak velem.

Az iszonyat teljesen megbénított. Majd hirtelen egy ismerős hang hallatszott, de nem a fülemmel hallottam, hanem inkább az agyamba hasított. Nem ismertem fel rögtön, csak később jöttem rá, hogy egy páva jajgatását hallom, ami a lelkem belsejében egészen különleges visszhangot keltett. Amikor a hang megszakadt, minden mozdulatlanná vált. Aztán a forgó tükörprizma lassú lebegéssel felém indult. Közben új és új felületével minduntalan megsokszorozta azt az iszonyatot, ami a falakon vonaglott. A szemem szinte belegörcsölt a látványba. Később ismerős lélegzés ütötte meg a fülemet, az előttem forgó tükörprizmából jött. És akkor megláttam nagyapa arcát. A tükrökön belül volt, s minden lapon más-más lelkiállapotban tükröződött. Nyitva volt a szeme, és engem nézett. A forgó prizma már egészen közel ért hozzám, kinyújtott kezemmel könnyedén meg tudtam volna érinteni, ha egyáltalán merem, vagy van annyi erőm, hogy fel tudom emelni a kezem.

– Látod, ez a büntetésem – szólt hozzám az egyik kép az üveg mélyéről. – Most már tudom, hogy a verseket nemcsak megálmodni, hanem kimondani is kell. Nem lehet a ki nem mondott szavakkal versenyre kelni, mert valahol a végtelen világegyetemben megfogannak, és eljönnek, hogy alkotójukat megismerjék, és feltámasztott hatalmuk erejével elpusztítsák. Hogy jobban megértsd, mondhatnám úgy is, megálmodtam egy világot, de mivel nem adtam neki igazi testet, máshol megvalósult, és elküldte hozzám követeit. Most bűnhődhetek gyávaságomért, bekebelezett a teremtményem, és elvisz magával oda, ahol a hallgatásomból új világegyetem támadt. Lelkem kísértetei győztek. Ég veled!

A következő pillanatban a tükörprizma lapjai mögött láng lobbant, s a lapok már csak a fekete és végtelen mélységet tükrözték. A szobában emelkedni kezdett a bánatos hang, és a rettenetes tapéta eszeveszett örvénylésbe fogott. Valahogy erőt vettem bénult tagjaimon, és kihátráltam a szobából.

Nem tudom, rohantam-e, vagy csak vonszoltam magam, mert az időnek immár nem volt értéke. A folyosón ott álltak a tündérek, de ők is alapos változáson mentek keresztül. Először az arcuk foszlott szét, majd a testük, néhány pillanat múlva már csak három kis lángocska lebegett a levegőben, aztán a mindent betöltő vibrálásban ezek is elenyésztek. A folyosó falai most nem rohantak, hanem tükröztek, mégpedig az én alakomat, amelynek körvonalai képekkel voltak töltve. Ám ez most nem álom volt. Láttam minden borzalmamat és kétszínűségemet, s hiába csuktam be a szemem, a képek tovább özönlöttek, majd ezeket is forró, vibráló köd takarta el. Kezemmel a falhoz értem, az lassan foszladozott, kis kráterek keletkeztek rajta. Továbbmentem. A kőkockák új és új mintákat vettek fel, de már nem csábítottak sehová, e világi hatalmamnál fogva nyugodtan lépkedtem rajtuk. Az ezüstnövények vérrel harmatoztak. Az egész ház a haláltusáját vívta, menekültem, nehogy magával rántson.

A mennyezeten hirtelen vakító fény hatolt át. Amikor kiléptem a kapun, a ház hangtalanul összeomlott, mint egy elfeledett kártyavár. A lassítva hulló kövek között egy verssor kószált, de hiába álltam minden idegszálam megfeszítve, nem tudtam az értelmét felfogni. Hirtelen erős szél támadt, majd a házat egy hatalmas villám elemésztette. Csak pernye és a megperzselődött fák maradtak utána.

Még évek múltán is vissza tudom idézni a pusztulás képeit, mintha a lelkemben akkor egy bomba robbant volna. És majdnem minden hajnalban hallom a hangot. A páva rikoltását hallom a sebesen múló idő túlpartjáról. A pávát hallom, ami számomra mindörökre kék marad…

Utolsó start

"Sorsunk az lesz, amit majd megérdemlünk."

Einstein

 Sötétben indultunk át a városon, a hajnali szél foszladozó papírokat zörgetett. Azért reménykedtünk, mire odaérünk, talán megvirrad. Szerettük volna legalább egymást látni. Látni a jelentésük vesztett arcokat, a tétova, semmit markolászó kezeket, valamit még régi önmagunkból, az ember emlékét. Mint ködös régmúltnak darabjai, vándoroltunk a hulladék között odáig, ahonnan indulni kellett. "Kell” - ez már régóta bennünk hangzott...

Szürke, jelentésnélküli menet voltunk, már mintanyiunkban összesen nem volt meg egy ember jelentése. Talán ezért is vártuk a világosságot, hogy sejtéseinkkel legalább egyszer, még utoljára szembesüljünk.

Árnyként suhantunk a kopott, törmelékkel halmozott utakon. Néha egyik alak szólt a másikhoz, de választ ritkán kapott, vagy csak valami morgást, hisz már a szavak is csak megszokást, vagy hazugságot hordoztak. Semminek nem volt értelme, csak ennek a bensőnkből szóló "kell"-nek és a messziről fénylő hajónak. Vonult az árnyhad az ezüstös torony irányába, mert talán ő hordozza a végső megváltást. Bár csak gép, de valamiben, vagy valakiben bíznunk kellett, szükségünk volt erre.

Helyzetünket és az elhagyásra szánt világ helyzetét, csak az árnyak mozgásából és egymáshoz való viszonyából mérhettük fel. Az Őrzők gépei ugyan átcsillantak a ködön és a füstön, de sötéthez szokott szemünket inkább zavarták, mint eligazították. Egymás mozgásához viszonyítottuk hát vakságunkat, s csak haladtunk, törtettünk előre. Az Őrzők nem érthették meg ezt a végső elszánást, ők legfeljebb szorgalmazták döntésünket, de indítékait, rugóit nem tudták volna értékelni. Talán a körülöttünk lebegő füst és szemét jobban együttérzet velünk.

Néha még el-elbődült egy megafon, hogy újra elménkbe vésse az indulás pontos helyét és idejét, mintha még mindig szükségünk lett volna rá, mintha nem égett volna már rég bele sejtjeinkbe. Később, egy forduló után a dimenziós hirdető villogott ránk, de csak vaksi szemekkel néztük, igazán nem is láttuk. Inkább belső indulatainkat követtük, mint az Őrzők utasításait. A sok ismétlés miatt, minden hely és időpont a sajátunk volt. Úgy éreztük, a gondolat a mi elménkből sarjadt, s csak valami előttünk ismeretlen makacsság miatt álltunk eddig ellent.

Régen elindultunk már különböző rejtekhelyeinkről: csatornák aljáról, gödrök és pincék fenekéről, a földalatti vasút szerelőalagútjaiból - ki milyen helyet tartott eddig biztonságosnak -, előbújtunk, mint a patkányok. De csak mi távozunk, a patkányok maradnak. Ők mindig többet bírtak, mint mi. Talán valamikor nekik kezdtük teremteni ezt a világot, füstjével és mocskával együtt. Mert ez már visszavonhatatlanul az ő birtokuk, kiszorultunk belőle. Mi csak előkészítettük, de nem úgy, hogy akartuk volna. Inkább csak hanyagságból, nemtörődömségből, de ők így is szívesen vették ezt az ajándékot. Meg az Őrzők is, de ők nem számítanak igazán. Mert valójában nem nekik engedelmeskedünk, inkább magunk elől szökünk valahová, ahol talán még reménykedhetünk. Hogy ez hol van, azt csak ők tudják. De nem is fontos, lehet, az a világ pont ilyen, de akkor legalább a várakozás izgalma, az esély reménysége a miénk.

Még gondolatainkat sem hagyjuk itt, csak a patkányokat, félresikerült cselekvésünk megtestesülését. Nekik ez a világ még tartogathat valami újat. Mi befejeztük, ők elkezdik, mert az Őrzők nem számítanak, bennük annyi érzés sincs, mint e rágcsálókban.

Ahogy lassan közelíttetünk, a hajó szinte összezsugorodott. Nem ilyen kis "bárkára" számítottunk, bár így is alig voltunk annyian, hogy megtöltsük. Volt, aki kisebb, volt, aki nagyobb csomagot hozott, vonszolt magával, vagy csak a hóna alatt szorongatott valamit. Bár a csomag nagysága éppoly értelmetlen volt, mint a tartalma. Az elején még mindent bezsúfoltunk, amiről úgy gondoltuk, szükség lehet rá. Később már csak a "fontos" dolgok maradtak: egy régi kép, néhány öreg kazetta, esetleg Wilson Ampullák - emlékek illatával, vagy Lunatt kagylók - eltemetett álmokkal. Haszontalan, de egy csöpp biztonságot adó dolgok. Egy letűnt világ apró nyomai, ám ha elpusztulunk, értelmüket vesztik ők is.

Kiscsoportokban értük el a Kikötőt, bár ez a név inkább gúny csak. Hiszen milyen kikötő lehet a város szemétdombján? Ez csak nekünk volt kikötő, a patkányoknak viszont paradicsom, hisz a domb néha úgy hullámzott, mintha le akarná vetni patkánybőrét.

Az árnyak csoportjai összeverődtek a domb alján, de tovább nem mentek. Minek is mentünk volna, nem kényszerített rá senki, - most még nem. Az Őrzők közönyösek voltak, náluk a kényszerítés is a közönyből fakadt.  Igazán soha nem akartak semmit, mindent csak végrehajtottak. Hogy kinek a parancsára, milyen utasításra, az már talán nem is volt fontos.

A hajó rozogának látszott, most közelről inkább szürke, kopott-rozsdásnak mutatta magát. Felszíni csövein különböző gázok szivárogtak-szöktek. Különös hangú bugyogások, sistergések, harákolások töltötték be a környéket. A felületen rikító színű javításfoltok díszelegtek, néha egy kis szél hatására rozsdapillék szálltak róla szét. Ezt a szerkezetet valószínűleg már mindenhól javították, ahol egyáltalán elromolhatott. A bejárat zöldes fényben derengett, inkább riasztva, mint hívogatóan, de így is a szívünkbe fogadtuk, nem volt más választásunk.

Hirtelen vijjogással berobbantak közénk az Őrzők. Gépeik most is ezt az idegesítő hangot használták - mint a lecsapó ragadozó -, de már nem volt sok értelme. Valamikor még talán, de most már csak unottan emeltük fel a fejünket, inkább csak illendőségből. Szemét csapódott fel járműveik nyomán, a reflektorok utat hasítottak a porban, majd egy ellenfuvallat mindent elcsendesített. Aztán kiszálltak a gépekből az Őrzők. Fényesen csillogott élénkpiros egyenruhájuk. Valami furcsa, talán humoros volt abban, hogy mind daliás volt, feszültek rajtuk az izmok. Azt mesélték, még a kezdeti időben, egy régi Dávid-szoborról vették testük mintáját. Ha nem ebben az állapotban vagyunk, még úgy is vehettük volna, hogy a mi búcsúzásunkra tisztelegnek. Egy régi és szép testet vonultatnak fel az emberiség utolsó roncsai előtt. De mi sem a humort, sem a testet nem tudtuk már értékelni. Vártuk a befejezést tudtuk már nem sok van hátra az indulásig. Az majd megszabadít mindentől, még ezektől a testkarikatúráktól is. Mert minket már sem kifosztani, sem megalázni nem lehet. Már az indulatainkat sem tudják felkorbácsolni, mint valaha, már az sincs a hatalmukban. Mi már olyan kifosztottak vagyunk, mint a tárgyak. Mi a szürke, kopott emberi maradványok, ők pedig a ragyogó csillogás és egészség Csak közben megtanultuk, ez a ragyogás nem takar semmit, csak a szemnek szól, értelmet nem találni mögötte. De már megvetés sem volt bennünk, csak monoton unalom. Mert minden megszokottá válik egyszer.

Az egyik gépről négy-öt kiborgot tereltek a hajóhoz. A bejárati fények felerősödtek a két Őrző ruháján, akik kisérték őket. A többi minket állított egysoros vonalba, "személyegyeztetésre". Nem mintha ennek is lett volna valami értelme, hiszen úgyis elmegyünk, senkinek nem fontos kik is voltak az utolsók. Nem vár a neveinkre, azonossági számainkra semmiféle "végső emlékoszlop". Nekünk nincs szükségünk rá, a patkányoknak mégannyira sem. De meg sem érdemelnénk, hisz mi vagyunk az utolsók. Talán az elsők, azok megérdemelték volna, mert ők a jövőbe láttak, de mi csak fáradtan megfutamodunk. Bár ez a vánszorgás még annak sem nevezhető.

Lemeztelenítették jobb karunkat és a járművek fényében vibrálni kezdtek a bőrünkbe ütött azonosító számok és jelek. Volt akinek három hosszú sor is kijárt, nem tudni milyen meggondolásból. Ezután átnézték csomagjainkat, a tárgyak nagy részét visszadobálták a környező hulladék közé, egyet-kettőt meghagytak régi gazdájánál. Ezt is mindenki tudomásul vette, mint a körben szállongó füstöt és kormot. Valahol messze már biztosan virradt.

Ruhaujjainkat visszagyűrtük, majd vakkanásszerű vezényszóra kaptatni kezdtünk fel a dombon. Talán az Őrzők humorára vallott - ha volt nekik ilyen -, hogy még valami búcsúzenét is elnyekergett az egyik megafon. Temetési zenének is lehetett gondolni, mi már csak ennyit érdemeltünk. A patkányok egyre vidámabban cikáztak körülöttünk, bár rájuk mostmár senki nem figyelt.

Nem sok helyiség volt a hajón, a falak koszosak voltak, égett szzilikonszag terjengett és mellé  valami émelyítő műanyag párolgás. Csak a vészvilágítás égett, úgy mászkáltunk a folyosókon, mint eltévedt kísértetek. Mindenki nézelődött, vártuk az indulást. Az egyik fakó monitoron láttuk, hogyan bajlódnak a gépekkel az indítófülkében. Talán egyik kiborg sem értett hozzájuk. Pedig valamikor ők voltak a gépek nagymesterei. De most csak tétován próbálgatták a gombokat, fogantyúkat. Ám az Agy sem állt velük szóba.

Mindenki bevackolta magát valahova és vártunk. Szinte meglepődtünk mikor talpunkban mégis megéreztük az indulás halk remegését. Először azt hittük a sebesség majd a padlóhoz szorít, de nem, mert csak lassú körpályába kezdtünk. A monitoron a kiborgok boldogan rázták egymás kezét, úgy látszik ráhibáztak a megoldásra. Egyre inkább úgy éreztük, ez az űrhajó csak azért van, hogy elinduljon...

Egy pillanatra a monitoron megjelent egy Őrző feje, de mielőtt szólt volna, szétfolyt a nemes, de üres arc. Valami ködös, fémes kocsonya lett belőle, aztán a kép hirtelen elsötétült, minden monitor kialudt. De ezt már senki nem látta, mert mindenki magával volt elfoglalva. Volt aki evett, mások megmaradt emlékeiket rakosgatták. Repültünk a hajnal felé, de mindenki a maga sötétjébe mélyedt. Aztán nappal lett, de az utasok inkább aludtak.

Kiégett városok, bűzlő folyók felett repült a hajó, tetemek úsztak a vizek felszínén, meddőhányók füstje szállt, üszkös erdők álltak a hegyek oldalán, mint fekete fogpiszkálók. De nem intettek búcsút Vörös és szürke volt a tenger fövenye, piszkos és habos hullámú az óceán.

Aztán újra éjszaka lett. Volt, aki felébredt és téblábolt a folyosókon, vagy nézte a vak monitorokat, mások konzervet ettek. Két kiborg az indítófülke ajtajában számolgatott valamit. Úgy látszik az Agy még mindig nem állt szóba velük.

Már mindenki megszokta a vészvilágítást, talán ha nagyobb a fény, hunyorognunk kellett volna. Valaki egy sarokban régi zenét hallgatott, de aztán abba hagyta, mert a többiek lepisszegték. Volt aki arról beszélt, hogy "ő már biztosan tudja, darabjaira fogunk hullani, soha nem érkezünk meg, mert ez a rozoga bárka ebe az útba biztosan belepusztul, ő már hallja is a vég hangjait." De a többiek csak legyintettek. Aztán csend lett. Vagy aludtak, vagy a semmibe révedve hallgattak.

Később az egyik szürke alak, aki a vezérlőkabinnál kuporgott, hirtelen felpattan és végigszáguldott a folyosón. Mindenki döbbenten emelte fel a fejét, hisz eddig ő volt a legcsöndesebb. A motorok ólomfalánál megállt. Öklével rácsapott a szürke felületre, majd erőtlenül leroskadt.

  - Emberek, ti nem érzitek? Elszakadtunk... - nyöszörögte és hullottak a könnyei.

  - Hát nem értitek? Az ott lent, az a Föld volt... !

/levél töredék/

… és akkor, most amit ígértem, a Preyer zsűrizésről. Remélem, lehet még vele valamit kezdeni, bár tudom, nincs régebbi, mint a tegnapi újság, vagy a tavalyi divat. Ez az igazság lehet erre az írásra is áll, hiszen a pályázat már elég régen megtörtént, a díjakat kiosztották, a győztesek megjelentek nyomtatásban, és lassan minden a feledés jótékony homályába vész. Reménykedek, némi tanúságot még fel tudok mutatni, talán vannak időtlen igazságok, amik később is jók lesznek valamire.

Anyagot küldtek bőven, ha mindent kinyomtatnak 3 könyvet lehetett volna összeállítani, de erős válogatás után kettő még biztosan ki telt volna. Ezek a könyvek olyan 320 oldalasak, nyomdai ívben számolva. Ahogy a díjátadón Kósa Kati is mondta 110 novellát küldtek, tehát „kaptunk bőven”. Persze vegyes volt a színvonal. Rögtön az elején megemlítem, voltak ide nem is illő írások. Például állítsunk szobrot Szegeden Szent Johannának, mert ő inspirálta az ötvenhatos forradalmat. Meg itt is felütötte fejét EzoTerike, mert ő most nagyon divatos, és az ősmagyarság. Volt egy hosszú írás egy magyarázgató sámánról, meg a Vén Istenről, és a novella végén, hogy valami science-fiction is legyen, a révült öreg valami csillag felé mutogatott, ahonnan az ős magyarok jöhettek. És volt örökéletű Paracelsus, meg síron túl is kitartó szerelem. Még az sem lett volna igazán baj, hogy ezek nem tartoztak a meghirdetett tematikába, inkább az volt a probléma, nem voltak jó írások. Persze gondolom más pályázatoknál is történek ilyen malőrök, hiszen sok szerző csak írni akar, de azt szinte minden áron. Novelláját még talán a kutya-magazinba is beküldi, csak valahol nyomtatásba lássa, azzal sem törődik, hogy volt valami kiírás is….

Mint minden ilyen alkalomkor itt is volt pontozás, hárman követtük el, egymástól teljesen függetlenül. Be kell vallanom, én nagyon szőrösszívű voltam, mert az összehasonlításnál kiderült, én adtam mindég a legalacsonyabb pontszámot. Biztosan a kritikusi lelkem buzgott fel állandóan. De azért a végére kialakult egy mezőny, ami elég jól volt rangsorolható. Majdnem automatikusan jött a végeredmény, már csak kicsit kellett a dolgokat összesimítani, és készen is voltunk. Én egyébként is készen voltam, mert ennyi írást igen kimerítő elolvasni figyelmesen. És ha az olvasás közben még az ember a javításait, javaslatait is beirkálja a szövegbe, igen lassan halad. De meg is fogadtam, soha többet nem teszek ilyet, mert ez senkit nem érdekelt. Csak „egy legény volt talpon a vidéken”, aki vette a fáradságot és megkért, hogy ugyan mondjam már el az írásáról a véleményemet.

És elgondolkodtam azon, kik is olvassák ezeket az írásokat? Most nem arra gondolok, hogy három elgyötört zsűritag halált megvető bátorsággal olvas, imái közben az ég felé szállnak, és néha felüdül, ha egy-egy jó írás kerül a szeme elé. Inkább arra gondolok, hogy az író megírja a novellát, jó esetben elolvassa, még jobb esetben barátaival elolvastatja, a legjobb esetben pedig az ellenségeivel is. De maradjunk annyiban, hogy ő elolvassa. Utána végigolvassa a három zsűritag, és itt vége is. Tehát egy írást négy ember olvas el, és az ő véleményük számít. Az íróé mindenképen, hiszen jónak ítélte az írást és elküldte, a zsűri pedig hivatalból olvas. Nem kell őket sajnálni, mikor a mérgezés tünetei kezdenek előjönni, akkor lesznek a legigazibbak a pontszámok. Bár olvasás közben sokszor elgondolkodtam, hogy a szerző ugyan elolvasta-e az írást, vagy csak leírta és beküldte, arra gondolva, hogy a zsűrinek ez is jó. Pedig kár a szegény zsűrit szenvedtetni, hiszen egy rossz írással - amit nem is nézünk át rendesen, és elküldünk-, sajnos magunkról állítunk ki bizonyítványt. Mert a hivatalos olvasó egy idő után, ha akarja, ha nem, átmegy mindenevőbe. Mindent elolvas, de azért a pontozást nem felejti. És még az is megeshet, hogy az írások egymás esélyét rontják.

Tudom, a szerzőnek minden gyermeke aranyos, de keresni kellene egy kívülállót, aki nem ájul el a csemete láttán, hanem kritikával illeti. Mert akkor nem a zsűrinek kellene elájulni a csemete láttán, teljesen ellentétes előjellel, és emlegetni „a jóédes” szülőjét.

Tehát meg kell állapítani, ha csak a szerző és a zsűri olvas, az nagyon kevés. Jó volna valamiféle szerkesztői előválogatás, már csak azért is, hogy a zsűri ne őszüljön bele a szörnyűségekbe. Mert a jó írás az olvastatja magát, de a rossztól még az ember életkedve is elmegy. Persze lehet arra hivatkozni, hogy akkor nem kellett volna beülni zsűrizni. Nem azt kérem én, hogy a bíráló bizottság helyett zsűrizzen valaki, csak azt, hogy a témába nem illő írásokat válogassák ki, azok már ne zavarjanak bele az értékelésbe. Mondjuk a Szent Johannást!

Az biztos, hogy még egyszer nem irkálok ajánlatokat a sorok közé, már csak azért sem, mert ezeket senki nem olvassa. Ezeket inkább a szerzővel kellene megbeszélni, de a szerző szerencsére nincsen kéznél, marad a magányos dörmögés! De azért sem mert ha esetleg a szerző elolvasná őket, a billentyűzetébe dőlne. Ugyanis ezek a kis jegyzetecskék, közvetlen az olvasás alatt születnek. Mikor az ember elírásokkal, egyeztetési hibákkal, és rosszul összerakott mondatokkal találkozik. Mikor mondjuk oda nem figyelés miatt a férfi főhős szakálla a női főszereplő arcát keretezi. Vagy az egyeztetés hiánya miatt nem tudom, hogy a mondat melyik része kire is vonatkozik. Ilyenkor aztán elszabadulnak a kritikusi indulatok.

Az pedig már tapasztalt tény, igen nehéz úgy véleményt mondani, hogy a szerző ne sértődjön vérig. Mert azt mindenki tudja – persze csak titokban-, hogy ő egy zseni, amiből csak egyet hordott a hátán a föld eddig, és az Ő. Ezzel én is így vagyok, de mélyen szoktam róla hallgatni. És ha valaki bele beszél az alkotásba, hát az egy gyilkos, megöli a szerző lelkéből lelkedzett és vérével táplált gyermekét. Mert azt lehet mondani, hogy Bözsi ez az étel sótlan, és a hagymát nem pirítottad, hanem oda égetted, ez így ehetetlen. És ebből Bözsi tudja, hogy a következő főzésnél mire kell vigyázni. De ha mondjuk Bözsi ír, és ezt egy novellával kapcsolatban próbálom mondani, akkor Bözsi megsértődik. Mert ő úgy érti, hogy lehülyéztem, és azt mondtam, hogy egy béna alak, akit ki kellene tiltani a konyhából, de leginkább az irodalomból. Pedig én csak az égett hagymát, (az idegesítő egyeztetési hiányokat) és az elsózást, (mondjuk a szereplők béna viselkedését) tettem szóvá. És akkor már arra nem is hivatkozok, hogy nehéz a kritikus és a zsűri élete. Arról meg csak álmodozok, hogy mindég ehetőt tálalnának elénk!

Hogy mi minden volt science-fiction ürügyén, az is megér egy misét. Az összes szokvány séma elő lett vezetve. Ezzel nem volt baj, hiszen nem most és itt kell vadonnatos új ötletekkel teleszórni a világot. Maradhatnak a régi ötletek, csak újképpen kellene őket elmesélni. Mert ugyan a történetek száma véges, de a mesélés módja végtelen.

Voltak olyanok is, akik más formákat választottak, például sima kalandtörténetet írtak át science-fictionnak. Vagy szecessziós mázzal öntöttek nyakon egy ezoterikus írást, amit úgy tálaltak, mintha szabad vers lett volna. Csak éppen a történetnek nem volt se füle se farka. Vagy esetleg heves és lédús pornográf történetet tálaltak, kicsi sf beütéssel, hogy azért látsszon, ők a kiírást is figyelembe vették. Mások „Mézgagézás” rajzfilm forgatókönyvet írtak, csak pont a humor hiányzott belőle. Az nem baj, ha más formákat használunk fel az írás megkönnyítésére. Esetleg egy Hemingway novellát sci-fisítünk meg, abból még egy jól olvasható iparos munka ki kerekedhet, és majd egyszer eljutunk a saját stílusunkhoz is. (Itt is volt olyan írás, aminek a formáját és a jegyeit, az író máshonnan vette, de nagyon jó „keringős” írás lett belőle. Hogy ez nem csak gyanú, hanem valóság az is bizonyítja, hogy két írást küldött be, és amiben „magát is meg akarta mutatni”, az már egyáltalán nem lett ilyen olvasható)! És sajnos mindenki nagyon komolyan vette magát. Persze nem az erőltetett humort kérem számon, hanem a vidámságot, hiszen az életben is vannak vidám pillanatok, vagy órák. A legjobbak azok a novellák voltak, ahol az író az ismert mai problémákat vetítette ki a jövőbe, vagy nagyította fel. Mert kiderült, ha ismerem a szereplőket és a világot, amit el akarok mondani, abból nem lehet nagy baj.

Viszont a láthatár szélén lebegett egy nagy segítség, úgy az írók, mint az olvasók számára. Ez a támogatás a sok látott és nem látott science-ficton film volt. Nem kellett az írónak leírásokkal bajlódni, mert mindketten tudtuk - mármint ő az író, és én az olvasó-, hogyan is néz ki egy űrhajó, esetleg a nagy Fekete Kozmosz. Nem is vacakolnak újabban az írók leírásokkal, rábízzák magukat az olvasók, meg a filmesek fantáziájára. Ez sokszor jó, hiszen így az olvasó megmenekül egy csomó szájbarágós leírástól. De az meg a hátulütője, hogy semmi egyéni világ nem kerekedik ki. Az olvasó „tipusmanga” hátterekben gondolkodik. De egyszer majd ez is változik. Az nem volna baj, ha valaki úgy írna novellát mintha az egy jól megírt forgatókönyv lenne, sok vágással, ráközelítéssel, és képváltással, még a lassítások is beleférnének. Izgalmas modern próza keletkezne. Persze nem annyira modern ám, mint hinnénk, csak el kell olvasni figyelmesen, mondjuk Arany János Vörös Rébék című versét vagy pár balladáját, és megfigyelni, milyen modernül használja a képeket. Bármelyik filmes példát vehetne róla. A Vörös Rébék az mellett, hogy egy zseniális vers, még egy jó forgatókönyvnek is elmenne. Tessék elolvasni, és megfigyelni! Én, mint zsűri is szeretnék ilyen jól szerkesztett novellákat olvasni. Persze mindig is álmodozó fajta voltam!

Nem csak az a fontos mi történik, hanem az is miért történik! Ezen a sok írás elolvasása után gondolkodtam el. Ez most talán kicsit furcsán hangzik, de van magyarázat. Az írók állandóan azzal foglalkoznak, hogyan történik. Mint a közepes krimikben, csak cselekvés van, meg helyzetértékelő párbeszédek. A külsőségeket könnyedén lehet követni. De ha arra is figyelne a szerző, hogy az a valami miért is történik, akkor eljutna oda, ahova a jó krimik, hogy lehetne látni a cselekvés emberi oldalát, lelki mozgató rugóit. És közbe még a szerző gondolatait is megismernénk, és a világról alkotott véleményét. Mert a science-fiction nem csak kaland, de gondolatnak is kellene lenni. Ezek nem a folyamatosan számon kért új és újabb ötletek, hanem az emberi gondolat, aminek a mélyén esetleg ott vannak az újabb és újabb ötletek. De ha az elmélyült gondolati ábrázolás elmarad, az ötletek is, bármennyire ujjak, csak csillogó felesleges kellékek maradnak. Tehát, fontos a cselekvés, de a gondolatokkal is kellene valamit kezdeni. Persze nem azt kérem számon, hogy a szerző a történetből kilépve magyarázkodjon, mert attól minden olvasónak fel áll a szőr a hátán, (és az olvasott novellák között is volt rá elég sok példa), mikor a novellából kiáltvány lett. Támasszuk fel a történetek alján szunnyadó gondolatokat. Persze tudom ez nehéz, mert ahhoz ismerni kell az embert, vagyis magunkat!

Aztán van itt még egy dolog, amit az eredményhirdetés és a kiadvány megjelenése után tapasztaltam, és ez átvezet egy másik, de igen komoly jelenséghez. A holtig cipelt novella. Ahogy a költő írja, „Vagy futkározva rongyig-cipeled” az írást. A, „ha itt nem jelenik meg, majd amott, vagy egy most induló fanzinban, vagy felteszem a nettre”. Egy pályázat után, a kimaradt, de még jó írásokkal különböző helyeken lehet találkozni. Mintha valaki törtarany ékszereit akarná bármi-áron pénzé tenni. Ez igen sokat árt a meghirdetett pályázatnak, a zsűrinek, és sajnos az írónak is. A pályázat komolyságából vesz el, mert egy külső megfigyelő, ha ezt látja, elgondolkodik, milyen lehetett ott a zsűri, meg egyebek, hogy a szegény szerzőnek így kell házalni az írásával? A zsűrire is rossz fényt vet, hiszen a kívülállók nem tudják, mennyi és milyen írás lett beküldve. A beavatatlan csak azt látja, hogy van egy vándorló írás - ami még esetleg jó is-, és azt a szerzője kénytelen „rongyig-cipelni”. Az írónak azért árt, mert olyan dolog veszi el az önbizalmát, aminek nem kellene. És nem az írással foglakozik, hanem a helykereséssel, és saját sebei nyalogatásával. És ez nem jó. Inkább írnia kellene!

Tehát van egy csendes ajánlatom, ami tudom sokaknak nem fog tetszeni, és különböző ellenvéleményeket keresnek majd, hogy bebizonyítsák, mennyire nincsen igazam. Lehet bizonyítani, de én azért leírom, hátha nem is annyira rossz. Bár már hallottam hangokat, és kifogásokat. Tehát mivel az interneten nincsenek terjedelmi korlátok, és egyéb megkötések, a következőt kellene tenni. Van egy oldal, ahol a pályázattal foglalkoznak. Itt vannak történelmi visszapillantások, és feltett írások. Ezeket az oldalakat kellene felhasználni. A pályázat teljes anyagát feltenni, pontozással együtt, meg esetleg a zsűri értékelését is mellékelve. Az elejére a díjazottakat, utána pedig a „futottak még”-eket. Tehát mindenkit, aki beküldte írását. Vagy ábécé-renden, vagy valami egyéb módszerrel. A végén minden írást lehetne komentelni is. Akinek fel kell emelni a fejét, az emelje fel, akinek le kell sunyni, az pedig sunyja le. De mindenki az utolsó darabig jelenjen meg. Mert mindig lehet olyan hangokat hallani, hogy „pont ezeket tudták kiválasztani abból a rengeteg beküldött jóból”? Itt kiderülne, hogyan is néz ki az a rengeteg jó. A szerzők boldogok lennének, hogy valahol, „hivatalból- kinyomtatva” találják, olvassák magukat, és olvassák őket a barátok ismerősök. A díjazottak megjelenése az már kicsit problémásabb, mert ugye azokat mi is meg akarjuk jelentetni újságban. Itt csak azt kellene eldönteni, hol van a nagyobb „példányszám”!

Mindez az anyag a következő eredményhirdetésig így, olvasható lenne. Aztán mikor megvan az új hirdetés, akkortól már csak a díjazottak maradnának fent. Mert hihetetlenül gyorsan eltűnnek az írások az olvasók szeme elől. És abban sem szabad hinni, hogy ha én kiadom őket pár száz példányban, akkor mindenkihez eljutnak. Persze az is igaz, hogy az internet sem mindenkihez jut el, de a net legalább mindenkié. Ha akarom, ott megkereshetem azt, ami engem érdekel. És a lehetőség linkjét több helyre be lehetne tenni. Mindenkinek jó reklám volna. És évekre visszamenőleg meg lehetne találni a díjazottakat, a többit meg, aki akarja letöltheti magának. Valami nyomot hagynánk a nagy elektronikus sivatagban.

Hát ez van, és még sokáig ez lesz, bár jönnek az e-könyvek, de mi mindég is lassan szoktunk haladni. Persze az is nagyon érdekes volna, ha ingyért letölthető e-könyvet csinálnánk az anyagból, mintegy reklámozva a magyar science-fictiont. Bár lehet, ez inkább visszaütne, mint előre vinne. De azt is szokták mondani, minden jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának. És azt sem szabad elfelejteni, hogy igazán tanulni csak rossz írásokból lehet, mert egy tökéletes művet, azt csak elolvas az olvasó, de nem merül fel benne, hogy ezt ő hogyan tudná sokkal jobban megcsinálni, és nem is idegesíti fel.

Tehát mindezt a kiadást meg megjelentetés valamilyen formába lehetne úgy is tekinteni, mint az írók támogatását. Mert olvassák magukat, méghozzá valamilyen „hivatalos” formában, és ez nagyon jó érezés. Még utána a család és az ismerősök is elolvassák, és biztatják az írót, hogy csak így tovább. Esetleg támad valaki, aki azt mondja, hogy csak tovább, de ne így, hanem másképpen és esetleg ad pár jól használható tanácsot. És akkor lassan kialakul a szerzőben a szakma, mert az sokkal fontosabb, mint a nagy irodalmi zsenialitás. Az majd eljön, vagy az sem baj ha nem, de legalább a szerző tud olvasható dolgokat írni. És ha lesz egy nagycsomó jólmüködő szakmunkásunk, még két vállra is fektethetjük azt az annyira irigyelt angol scisence-fictiont. Hiszen gondoljunk bele, ha arányosan nézzük, már öt jó íróval és negyven kivalló szakmunkással, mi vagyunk előnybe. (Már ha a nyelvi elterjedést és felületet vesszük! Mindég mondtam én, hogy a magyar egyszer még világnyelv lesz)!!  Aztán már csak biztatni kell mindenkit, mint ahogyan Rákosi Mátyás tette: „Írók, írjatok remekműveket”

Hát ezt akartam megírni neked. Most pedig arról, hogy olvastam egy jó Boris Vian könyvet, ami még sf-nek is elmenne, és érdekfeszítő is, szabad szájú is, és polgárpukkasztóan pornográf. De ha figyelmesen olvasom, idegesítően sok hiba van benne. Hát úgy látszik senki nem tökéletes…. de erről majd egy másik levélben.

Inkább itt mondom el, hogy milyen jó vásárlást csináltam a múlthéten, amikor…..

(És itt vége a levéltöredéknek…….!!!)

SF magozok…

 Tanult barátom példáján felbuzdulva, én is vitorlát bontottam – de mint gyáva hajós, és nyelveket nem tudó analfabéta-, csak hazai vizekre merészkedtem. Bele az Sfmag nevű „frissvizű” tavacskába. És reménykedem, megúszom belefulladás nélkül. Mert ha ez esetleg megtörténne, mi lenne azokkal, akik ezt saját kezűleg szeretnék velem elkövetni. Az élet nem lehet ennyire igazságtalan velük! És akkor bízva és remélve, szigetecskétől szigetecskéig hajózok, és megnézem kik és mik laknak ott. Igazai „világkörüli” felfedező út még majd kiderül, hogy az SFmag, gömbölyű!.

Akkor most részletesen.

Juhász Viktor: A polidori 

Ez a „Bátky János” magyar irodalmár nem azonos azzal, aki Londonban és az ősi Pendragon kastélyban téblábol. Ez egy sótlan unalmas pasas, aki érdektelen bonyodalmakba keveredik, és az istennek sem akar bele lendülni, hogy valami izgalmasat cselekedjen. Még az is lehet, hogy impotens, mert igazából még a nők sem érdeklik. És nem izgatja a saját története sem. Valami homályos köd gomolyog elő, egy vámpírtörténetről, de ha jobban figyelünk, csak a köd marad. Pedig a példa – akire/amire kimondatlanul, hivatkozik-, Szerb Antal Pendragon legendája, egy vidám, sehova be nem sorolható zseniális iromány. Ha a szerzőnek fele ilyen összejött volna, még a lábujjait is megnyalogathatná az örömtől, és én is nagyon boldog lennék. De itt csak a ködös szemerkélő eső maradt, valami homályos Londonnal, egy ködös Polidori doktorral, egy távoli, talán soha nem volt filmmel, és közhelyekkel arról, hogy mi magyarok szinte leszármazottai vagyunk a vámpíroknak.

Ha a főszereplőnk cselekedett volna, vagy esetleg olvashatjuk a kétségeit,…  de itt nem hezitál a szereplő, hanem szétnyavalyogja a történetet. Így izgalmas lehetőségek vesztek el a ködbe és én „fázósan álltam a történet közepén”, vagy az angol télben nem is tudom.…

Lavie Tidhar: A Pók holdja

Egy kis távolkeleti misztika és városkép, nyakon öntve a jövő űrhajóival, és a mélyég sárkányaival, és még ki mit akar. Minden nagyon hangulatos, csak az értelme nem akar össze jönni. Legizgalmasabb az, hogy sexbabákkal akarnak megműveltetni egy világot, hogy abból valami legyen. Inkább pár bolygóátalakitó gépet kellett volna venni. De mindenekfelett a langyos „misztikum” pár szokvány sf közhellyel meglocsolgatva. És a történet kifordul a Nagy Kozmikus Sötét Semmire. Bár közben volt egy franciás hangulat is, csak a történettel nem tudtam mit kezdeni, de az író sem…Ja, és máig nem tudom, miért ez a cím. 

Jakob Schmidt: Szüret 

Hát mikor elolvastam, az a hír jutott eszembe, nemrégen kiderítették, hogy a kutyák ki tudják szagolni a rákot egészen korai stádiumban. Erről is lehet majd valamikor írni egy jó sf-et. Persze akkor nem kell húsangyalokat, meg különböző fegyvereket felvonultatni és szentimentális érzelmeket belekeverni. Csak simán írni egy olvasható átélhető történetet. Persze „dörzsölt agyú sf rajongóknak” ez nagyon kevés lenne. Kell a jó szakmunka közhelyekkel, meg egyéb jól-átérezhető izékkel. Olvasható, csak nem tudom minek. Mesének nem jó, történetnek feledhető. És nem értem, a szerző miért csinálta, ha nincsenek gondolatai, véleménye a világról, csöndben is maradhatna. Bár azért nem fizettek volna.

Csupor Béla: Kontraszelekció 

Minden annyira közhelyes, és már máskor máshol is megírt, hogy az már fáj. De az író ismer valamit, és én ez miatt a tudás miatt, feledek mindent, és megelevenedik számomra a történet. Sokáig nem bírom elfeledni. Ezért, és így kell ilyen történeteket írni. Persze ezt a tudást nem íróoskolákban oktatják. Úgy hívják, Tehetség meg Élet.

Cat Rambo: Nékem a szirének már nem énekelnek 

Jól megteremtett környezet, közepesen ábrázolt szereplőkel. Pedig lehetett volna jobban is, hiszen a novella E/1-ben van elmesélve. És az ember, ha magában beszél, olyanokat is „kimond”, amit E/3-ban nem is merne. Aki nem hiszi, álljon meg egy jó nő mellett és próbálkozzon... És pont ez miatt kellett megállapítanom, vagy a mesélő vagy az író nem őszinte! Hiszen a novella alap konfliktusát a szexuális hovatartozás képviseli, vagy inkább annak egy rosszul, de divatosan megfogalmazott formája. És itt lett volna a főszereplőnek mondani valója E/1-ben. És ha már a hajó MI-je hozzá fért a világhálóhoz, ő is szétnézhetett volna pár szexuális tanácsért. Olvasás után egy kedves hölgyismerősöm mondása jutott eszembe: „A férfiak azt hiszik, hogy egy nő akkor boldog, ha minden testnyílása be van tömve!” A főszereplő betegesen naivnak mutatkozott, pedig E/1-ben a mesélőnek őszintének illene lenni, de legalább az író lett volna az…  A többi jó és élvezhető iparos munka volt.

Horváth Norbert: Az elátkozott erdő 

Szakmailag rendesen összehozott írás, még azt a látszatot is felvillantja, mintha valami mélysége is lenne. Óz a csodák csodája, csodák-csodájára előrángatva, és „meglelkesítve”. Biztos az amerikai olvasó az összes haját eldobná a kikacsintásoktól, és a langymeleg mélabútól. (Ha valaki majd lefordítja nekie, angolra). Nekem csak a szemem sarka görcsölt be, esetleg bandzsítani tudtam volna. Hiányoltam a Gyáva Oroszlánt és a Madárijesztőt. Lehet azok majd egy másik sf-ben kerülnek elő? De a mostani így is nagyon „irodalmiasch”!

 Tobias S. Buckell: Tagadd meg Babilont! 

Jó iparos munka, de nem science-fiction, még akkor sem, ha a háttérben rakétákat emlegetnek. Mondjuk, szürrealista novellának elmenne. Az viszont igaz, hogy a szerző nagyon ismerte és tudta használni a szakmát. Nem tudom a szerkesztőt mi tévesztette meg, amiért beválogatta. Mért hitte róla, hogy science-fiction? Nem az! Az író módszerével bármit meg lehetne írni, akár egy csirketenyésztő tíz napját is, ami majd megváltoztatja a világot, mint köztudott!

Steve Stanton: A tökéletes pár  

Egy Dickens-es hangulatú történet, a jövőbe helyezve. Darabokra hullott világ, szokásos „jövőbeli problémákkal”. A környezeti nyomor mellett, még mindenkinek meg van a saját nyomora, a szerveit kell, hogy árulja a megélhetése miatt. Olvasás közben elgondolkodtam, milyen jó, hogy azért az embernek vannak páros szervei is. Középszerű iparos munka könnyedén olvasható. Egy hatalmas tévedés van benne, aminek ha utána néz az író, nem követi el. Azt írja, hogy a nőt, valamikor bandában megerőszakolták, és még azt is megölték, aki a segítségére sietett. Közben pedig a hölgy gondolatban arról áradozik, hogy a férfinek milyen csodás teste van, és milyen fantasztikus vele lenni. Ez így nem működik. Talán ez volna az igazi fantasztikum a novellában, ha ez így lenne. Hiszen az ilyen esetekről és a lelki törésekről a pszichológusok hosszan tudnának értekezni. És a „magas irodalomban” van pár könyv, ami ezzel foglalkozik. Azt csak egy kocsmai társaság hiheti, hogy „a nők, azok már csak ilyenek!”

Péterfi András: A pálya  

Jól megfogott hangulat, kicsit hosszúra eresztve, és fájdalom, a vége is könnyedén kitalálható. De az író nem poénban gondolkodott. Sajnos nem birtokolta azt a költőiséget, ami ahhoz kellett volna, hogy az írás igazán életre keljen és hatni tudjon. Így kissé fakó lett a mese. Talán ha a két valóságot nyelvileg is elkülöníti, hatásosabb lett volna. Esetleg, egymás mellett elmozduló monológok, ami az olvasó számára párbeszédnek hat. De nincs semmi szégyelleni való, ha lefordítanák angolra, és az író nevét is, és még hozzá tennénk pár város és ital nevet, úgy „külföldiül” a magyar olvasó is csettintene.

Fehér László: 8 óra 

Ha szent Pál kezéből kiveszem a kardot, Péter kezéből a kulcsokat, és András is ott áll andráskereszt nélkül, akkor a néző nem ismeri fel, hogy melyik szentet is látja. Mert az ábrázolásukhoz kötött atributumok tartoznak, amik jelzik, kiről is van szó. Megadott témákhoz, adott jelképek rendelődnek. Ennél az írásnál nem csak én bizonytalanodtam el, hanem az író is, de még a szerkesztő is. Mert beválogatta egy sf antológiába, pedig csak egy nagyon sima hétköznapi pánik leírása. Egy hangulatosan megírt pánikroham, egy irodai dolgozó hétköznapjaiból. Van ugyan az írásnak egy olyan ködös jelzése is, mintha itt már mindenki idegen lenne és a főszereplő az utolsó igazi emberi lény, és kívül már az „alienek” kaparásznak. De ebben az állapotban sok minden elképzelhető. Tehát egy hangulatos írás, de nem science-fiction.

 Kij Johnson: Pónik 

Ha egy amerikai kis tininek ilyen álmai vannak, az megbocsátható, hiszen ő is nézi a reklámokat. Ha a szerző ilyet ír, az megbocsátható, ő is angolszász. Ha a szerkesztő ezt beválogatja egy science-fiction antológiába, az megbocsáthatatlan, mert nem figyelt! Ezek után várom a következő antológiában a „Barbi nász az avaron”, című magyar science-fictiont, Kis Adys időutazásos filingel, hogy valami sf is legyen benne. „Mert mi megérdemeljük”.

László Zoltán: Réges-rég 

A problémám csak az, mi van, ha valaki nem ismeri a Csillagok háborúját? Bár olyan ember nem szaladgálhat a föld felszínén! Jól van megírva, de a szatirikus hatást jobban ki lehetett volna domborítani. Mondjuk a két szálat erősen elválasztani és az egyiket realistán, a másikat álomszerűen kezelve a végére egybesimogatni. Sokkal több humort is elbírt volna, mert akkor nincs az a pici billenés a szentimentalizmus irányába. Már azért is kellene a humor, hiszen a valóságban a téma körül rengeteg mulatságos helyzet adódik. De csak így tovább, kellemes iparos munka.

 Daniel Pearlman: Óriás a házban

Apa fiú konfliktus, jól megírva, néhol már majdnem Kafkai a dolog, főleg a vége, szinte erőszakosan idézi Kafkát. Sajnos ez a vonal inkább csak irodalmias kikacsingatásból áll, semmi mélység. Probléma, hogy van egy jól olvasható írás, csak nem tudom mitől science-fiction. Mert a tudomány is hiányzik belőle, talán a fictionból akad pár morzsa. Semmi nem jelzi, hogy ez sf. Pedig szoktuk hangoztatni, hogy új science-fiction ötletek, meg vadiúj megvalósítás. Hát itt ezek nem fordulnak elő. Ő megint véletlen került bele az antológiába, mint Pilátus a Credóba. Esetleg a bogár a végén, ahogy zenél?

Aliette de Bodard: A Jaguár Háza, árnyékban  

Szerelmi történet, kaland történet, ninjás történet, szamurájos történet, dél amerikai inka történet, fantazi történet az idők kezdetéről vagy végéről, de nem mostról. Ja és még vannak nagyon férfias lovagi vonulatok is. És, hogy én is megnyugodjak, rádióadások, és csempészett nano-technika. (Hiszen az mostanság nagyon divatos). Meg költészetnek ható „mélygondolati vonulat”. Azért ez a rengeteg alkotórész valahogyan összeáll, még olvasható is, az író szakmai tudásának köszönhetően. Szegény fordító ezzel a sok egzotikus névvel ugyan csak megszenvedhetett. Tehát van egy coctail, és talán nem rontjuk el vele a gyomrunkat, ha felhörpintjük.

Frank Roger: A táncoló fények városa – beszámoló az összművészeti fesztiválról  

Valami új a science-fictionban. A legizgalmasabb benne, hogy a szerző a végletekig feszíti az ötletét. Ha humorosabban teszi, talán még érdekesebb, izgalmasabb lehetett volna. De így is egy vidám rémlátomás arról, mi lenne, ha a művészet győzne, mindenek felett.

Ursula K. Le Guin: A segrik ügye  

Hát igen, ezt az írást kellett volna a végére szerkeszteni, hogy tudjunk mire emlékezni. Bár így sem lehet a hangulatától és mondanivalójától egykönnyen szabadulni. Pedig csak annyi történik, hogy az író nagyon szigorú logikával végig gondol valamit, és azt leírja, olvasmányos, nem magyarázgató formában. Minden a helyén van, pedig számunkra ez egy igen csak fenekestül felfordított világ. Néha olvasás közben szinte csikorog az ember agya, mikor próbálja „visszakódolni” a történetet. Van min gondolkodni, főleg, hogy csakugyan úgy vannak-e jól a dolgok, ahogyan vannak. Napokig forog az ember fejében, és gondolom ezért érdemes írni. Meg olvasni is! Ilyenkor mindig visszatér a hitem.

C. C. Finlay: Lábjegyzetek 

Nagyon érdekes, és sajnos szinte megismételhetetlen vállalkozás. Az el nem mesélt történet elmesélése. És az én agyamra van bízva, hogy szolgálja ki magát. Hát izgalmas kaland. Valaki nálunk is megpróbálkozhatna egy ilyen írással, hátha felpezsdülne az állóvíz. Bár Maruzs Évánál olvastam hasonlót.

Miután kikötöttem az öbölben, férfiasan be kell vallanom, mikor a kritikaírásra készültem, újra el kellett olvasnom mindent, pedig előtte egy hónappal már megtettem. De csak két írásra emlékeztem az antológiából. A Kontraszelekció-ra és A segrik ügyé-re. A többi jótékonyan kihullott. Ez a két írás sugallt egy világot, ami számomra megelevenedett a szereplőivel egyetemben! A többi csak megpróbált sejtetődni, de nem sikerült.

Ez a félretevés még módszernek sem utolsó! Olvassunk el valamit, tegyük félre, és ha elfeledtük, akkor gondolkozzunk el azon, érdemes volt egyáltalán elolvasni? Arra már nem is merek gondolni, vajon megírni?

Az látszik, hogy aki válogatta, nem volt válogatós, vagy gyakran nem figyelt. Pedig általában fennen szoktuk hangoztatni, mi tartozik és mi nem a science-fiction műfajába. Ez is nagyon vegyesre sikerült. Nem voltak egetverő ötletek, soha nem látott, nem szagolt megoldások. De volt elfogadható iparos munka, jól olvasható szöveg. És néha és itt-ott megcsillant az a valami is, ami az írót iparosból művésszé teszi. Kár, hogy csak ritkán. De hát olyan ez, mint a szerelem. Bármilyen gyönyörű is „Bözsi”, megkívánni meg lehet - talán még parancsszóra is-, de szerelmesnek lenni bele, az már külső hatalmak kezében van. Hát valami ilyen a tehetség is. Kívánni szinte mindenki tud, de a szerelem csak a kiválasztottaknak adatik meg. Az pedig nem az ember kezében van, hogy ki lesz az. Lehet persze kikiáltani is, hogy ő az, vagy ő az.

Mi pedig csak olvassunk, és majd meglátjuk.