Apatikus Firkász

Vásárhelyi Lajos

ZUHANÁSJÁTÉK

novellák

Előszó

A legendák szerint, a mai olvasók nem szeretik a novellás köteteket. Nem tudom, én szeretek csak röviden bele merítkezni egy történetbe. De az én véleményem itt, és most nem mérvadó. Majd az olvasó/olvasók eldöntik, hogy igazuk van-e a legendáknak.

Az itt összegyűjtött írások már megjelentek különböző fanzinokban, most furcsa is így együttlátni őket. Van valami antológia jellege. De azért talán még van időm új írásokat is elkövetni. Ha nem, akkor itt ez a „válogatás”, ami egyébként jelenleg inkább „összes”.

Mikor ezeket írtam, még olyan idők jártak, hogy az álnevek divatoztak, és lehetőleg angolok. (Pedig milyen érdekes lett volna afrikai neveket keresgélni). Ezért vannak többségben ezek a nevek, de minden név mögött ugyan az a személy van, sokszor ugyan azokkal a gondolatokkal.

Lehet, így összegyűjtve kioltják egymást, de az is lehet, talán erősítik. Ezt majd az olvasónak kell eldönteni. És azt is, hogy a novellás kötetek nem szeretése, talán csak irodalmi legenda.

Jó olvasást.

Az emberiség léte és tevékenysége

 önmagában még nem elég indok,

hogy elvessük a földön kívüli értelmes

 élet lehetőségét.

Apokrif kommentár Platónhoz

 Ismeretlen dolgokról, ha semmit nem tudunk, a legenda mond el legtöbbet. A legenda nem bír bizonyossággal, de bizonyosságot ad. Az itt következők, egy bizonytalan írás bizonyossá vált élete.

 Az eredeti írást a Magnifico könyvtárosa, Luigi Pulchi találta meg és fordította le latinra. 1745 őszén a könyvtárban kisebb tűz volt. De szerencsére csak a már kész fordítás eredetije pusztult el. A Magnifico nagyon sajnálta az elégett könyvet, de a fordítást is nagyon sokra tartotta. Lehet, hogy csak a könyvtárosára való tekintettel. Egyszer barátainak azt mondta, Platónnál is nagyobb lélek sugárzik ebből az írásból. Ezzel a fordítás az eredeti helyébe lépett.

 Az eredeti szöveg Olympiai Methodiosz Szümposzion-jában volt található. Egy platóni dialógus, amelyet tíz szűz folytat Arete (Erény) úrhölgy kertjében. Az utolsó beszélgetés után valaki függeléket illesztett, és ebben, mintegy melléktörténetként, beszélteti Szókratészt és Arisztophanészt, az eredeti platóni Szümposzion-ból.

 Ez egy hajnali beszélgetés, egy átmulatott, végig filozofált éjszaka után. A történetet Szókratész meséli el, de ő is, - mint mondja, - csak hallomásból ismeri. Ő csak továbbadja. A történet talán már az eredetiben is töredékes volt, - gondoljunk rá, már az éjszaka végén járunk, - és az idők folyamán csak tovább romlott. A fordítás egy végső romlott, rontott változatról készült. De még így is nagy hatást gyakorolt a Magnificóra.

 Most pedig itt következik egy hevenyészett fordítás arról a végső latinról, ami talán most is megvan a Fényességes könyvtárában.

 A platóni barlang történetéhez kell vissza nyúlni. A falon tovalebbenő árnyakhoz, amelyeket a létező, de láthatatlan ideák vetítenek oda. És a tűzhöz, amely a barlangon kívül ég. A tűz mindennek az alapja, mert ő vetíti az árnyakat a falra, és azt mi valóság ként szemléljük. Platón ezt csak példának használja, és soha nem mondja el, hogy van igazi alapja, vagy csak mint magyarázat létezik. Talán ő is csak arra használja, mint utána annyian, hogy szemléltesse vele a tünékeny világot?

A töredékes részeket, akkor amikor még lehetett volna, nem egészítették ki, most már pedig örökre töredékek maradnak. Egyes történéseket, ugyan ki lehetne egészíteni, más részekből, de nem érdemes. Meg talán a kommentár is felesleges.

 "... mert a pusztákban szobrok álltak az utak mellett. Aki biztosan el akar jutni céljához, mindnek lába elé ajándékot tesz. Az ajándék nagysága nem számít, sokkal inkább a lélek elszánása, amivel cselekszi azt. Az út irányát a szobrok mosolya határozza meg. Találkoztam vándorral, aki a mosoly mélységéből, vagy felületességéből, a közeli város lakóinak szokásaira is tudott következtetni.

Ha mélyen és balra……              akkor az…… Mások ugyanebből azt olvastak ki, hogy……         és…… de az utak azért célba értek.

 Kapuikat a hajnalok keltével nyitják, és amikor az alkonyi párákba hanyatlik a nap, még egy ideig várnak az arra járókra. Hallottam arról is, hogy az egyik hegyi városban csak akkor zárták be a kapukat, amikor az éj szomorú dalnoka, a csalogány megkezdte bús dalát.

 A vándorok mindenhol szívesen látottak, bőségesen meg is vendégelik őket. De fizetségként távoli tájakról, idegen földekről, messzi utakról kell beszélni. Nagyon szeretik hallgatni idegen népek szokásait. A történeteket többre tartják, mint a csengő arany fizetséget. Pedig…… bár elfogadják, de nem mint fizetséget …… és el sem…… majd templomaikba viszik és istenszobraik alá öntik. Ezek a szobrok inkább…… és hatalmas szabálytalan kövek. Azt tartják, hogy az arany az istenek ürüléke. Azért öntik a szobrok alá, hogy lássak az istenek, a világ forog. Mert hitük szerint az istenek belélegzik a világot, - de az azért nem szűnik meg létezni, csak…… isteneik megemésztik, és az ürülékük az arany. Számunkra nagyon fontos, hogy minden istennek jó legyen az emésztése, mert akkor…… és egyensúlyban vannak a dolgok. A világot végső soron az Igazság és az Erő tartja egyensúlyban. Ezt a hitüket több oldalról is…… de mást nem.

 A mi hitünkről is hallottak, és mint nekem elmondták, sokáig gondolkodtak azon, hogy a mi istenünk…… de aztán azt gondolták, hogy akkor nem lehetne…… és akkor a nap nem aranyszín volna. És a madaraknak sosem……

 Ezért egy elhagyott pusztába a többi szobor közé felállították a mi istenünk képmását is. Mondták, úgy áll a képmás, hogy állandóan látja az egész égboltot, mert onnan kell neki várni…… de az csak az idők végezetén jön el számára.

 Háborút nem viselnek, mert szerintük botorság a halált siettetni, hiszen úgy is ott ólálkodik az ember mellett annak fogantatásától kezdve. A legfurcsább az idegen számára, hogy eljön egy idő, amikor jeleket kapnak, - csak azt nem lehet tudni, hogy kitől és milyen jelet, - akkor felkerekednek és elhagyják városaikat. Kiköltöznek a környező pusztába. Ott egy fűfajtát gyűjtenek, és hajnali harmat idején a kövek között kipréselik. A levét elkeverik egy itt tenyésző pöfeteggomba porával és…… homlokukat és orruk belsejét. Majd hosszú álomba merülnek, és amikor…… követ gyűjtenek…… Amikor újra ébrednek, mindenki egy másik városban találja magát nem ott, ahol eddig élt. De a régire nem is emlékszik, mert……          és soha. Itt aztán újra békén élnek, míg a következő……         és a vándorlás el nem következik.

 A városaik közti utakon csak lovaik járnak. A lovakat papjaik idomítják, ők csak ezzel foglalkoznak. Az idomítás ugyan sokáig tart, de a végén a lovak jelekből megértik, hogy a hátukra rakott terhet mely városba kell elvinni. Ezért pusztáikon magas és zöld a fű, mert azt csak a paták tapossák és a vándorló lovak legelik. Idegen csak ritkán vetődik erre ezért……           de a lovak igen.

 Az út melletti szobrokról azt regélik, hogy azt egy nagyon régi isten állította. Ő teremtette a lovakat is, és……         kifaragta……            meg az embereket is. De igazán a lovakat szerette, a szobrokat is nekik készítette. Ezért a mostaniak is tisztelik és szeretik a lovakat, de mint mondják, azokat nem a mostani istenek teremtették. De mikor…… és kihull a sörényük, …… virágot tesznek rá. Pedig mások azt mondják, …… de ők türelmesek, nem hallgatnak az ilyen beszédre...

 Sok legenda terjed köztük és ők becsülik is őket. Engem is egy ilyen legenda hozott erre a vidékre. Történeteikben a valóság fanyar módon keveredik a kitalációval. De mindent nagyon pontosan megokolnak. Egy idő után a hallgató inkább bármit elhisz, csak nehogy a mesélővel logikai párbajra kerüljön sor. Engem a barlang legendája hozott ide. Oly furcsán és hihetetlenül hangzott, már csak azért is vállalkoztam erre a hosszú útra, mert ha csak egy parányi rész is igaz belőle, nagy igazságoknak tudnék nyomába szegődni.

 De, hogy mások is tudjanak utamon követni, nem csak a célt mondom el, hanem mindazt a viszontagságot is, ami idáig elvezetett. Amikor elindultam az útra…… és le akartak beszélni, de ez mindig így szokott lenni. Ha valaki elindul a majdnem ismeretlenbe, csak azért is ellene szólnak. Mert ők gyávák elindulni, de irigységükben a bátrabbaknak keresztbetesznek. Saját félelmeik miatt másokat próbálnak lebeszélni az útról és céljaikról.

 Egyetlen ember volt, aki nemhogy lebeszélt, de ami még a bíztatásnál is fontosabb, sok hasznos tanáccsal látott el. És gyakran hasznát is vettem tanácsainak vándorlásom alatt. Ez az ember egy pusztaszéli pap volt. Ő még a mi hitünket vallotta, bár egy hideg hajnalon, - amikor a fekete kövek meleg fénnyel izzottak a templom közepi gödörben, - megvallotta, ő már úgy van, inkább hisz minden istenben, nehogy egyet is megbántson. De még így sincs biztonságban, - mint mondta, - mert hány isten lehet a végtelen mindenségben, amiről ő nem is tud. És ha köztük egy is haragvó, vagy sértődékeny, akkor az ember már el is veszett.

 Kint szürke ködpászmákat kergetett a hajnali szél, hangja bedudált minden résen, ajtóhasadékon. Hogy jobban halljuk egymást, közelebb húzódtunk a parázshoz, és a felfele áramló meleg fölött hallgattam a tanácsait. A parázs fénye összekötött és el is választott bennünket. Akkor még nem gondoltam, hogy valamikor ennél sokkal nagyobb tüzet látok, és ahhoz nem tudok, de nem is akarok közelebb húzódni. De menekülni nem lesz erőm, a kíváncsiság meg vasmarokkal tart fogva. De az most még távol volt...

 Éjszakáim és nappalaim egymásba folytak a hosszú, de szinte eseménytelen út alatt. Én is leraktam ajándékaimat a szobrok tövébe. Ez sokszor nem volt több, mint egy különleges formájú vagy színű kavics. Az út vége felé, már csak egy hites szívvel elrebegett fohászra telt. De azért utamat szerencsével jártam, - már ha annak lehet nevezni, hogy nem haltam meg, vagy nem öltek meg a hosszú vándorlás alatt.

Egy városhoz értem, amelyről az a hír járta, hogy aki…… de senki…… de nekem szerencsém volt, ezért velem……  de az is lehet, hogy csak idegen voltam. A kapukon belül minden szép volt és rendezett. Mindent uralt a szabályosság. A nagy formák tükröződtek a kisebbekben és azok összegyűjtve, újra a nagyokban. Minden beszélt az összes másik formáról. Számomra a város valahogy ismerősnek tűnt, pedig tudtam, még soha nem jártam, de nem is járhattam benne. Még álmaimban sem. Amikor legmagasabban állt a Nap, akkor érkeztem meg, és úgy fogadtak, mintha vártak volna... Bőségesen megvendégeltek, és a ház legszebb asszonya vetett ágyat, hogy lepihenhessek. De csak barátságosan megköszöntem, még a gondolatomban sem fordult meg semmi vendéghez nem illő. Ugyanis asszonyaikról az a hír járja, hogy leszármazottai ama híres amazonoknak. És csak kiválasztottaknak osztják kegyeiket. És jaj annak a férfinak, akit kiválasztanak. Főleg ha annyira megtetszik nekik, hogy még utódot is akarnak tőle. Mint beszélik, elképzelhetetlen boldogságban részesítik, - egyesek azt mesélik, olyan, mint amikor egy halandót egy istennő ölel. De amikor feljön a teltarcú hold, nádat törnek a szent nádasban, …… de nem csak, …… és az éjszaka azon óráján…… és örülhet, aki csonkán, bénán megszabadul, és nem az életével fizet a boldogságért....

 Amikor megpihentem, tudtomra adták, hogy a király városában vagyok, - de ők másképpen nevezték, - és ő vár engem, mint messze földről érkezett idegent. Alkonyat felé küldöttség jött értem. Bíbor palástot terítettek a vállamra, aranyozott sarut húztak a lábamra, és olajjal bőven meghintették fürtjeimét. Ez volt a meghívás a királyhoz. Nem is tudtam elképzelni, milyen lehet a palota és a király, ha egy senki idegent így hív meg magához.

 A palota minden képzeletemet felülmúlta. Egy volt a sok sima forma közül, de uralkodó. Hat oldala volt, és minden oldal két stadionnyi széles, felfelé pedig nem tudtam megbecsülni. Hogy milyen színűek voltak a falai, azt nem tudom, mert az eget és az alkonyati felhőket tükrözték. Egy csodás és díszes bejáratra készültem fel, hisz úgy gondoltam, egy ilyen minden képzeletet felülmúló palotához az illik. Azt tudtam, hogy a király palotájánál állok, csak azt nem tudtam, hogyan jutok belülre. De előbb még körbekerültük a hatalmas tömböt. Legalábbis négy oldalát meg tudtam számolni. Aztán megálltunk egy kövekkel hevenyészve kirakott omladozó gödörnél. Öreg lépcsők vezettek lefelé, mint elhagyott régi sírba. Már arra gondoltam, hogy valamiféle áldozat lesz belőlem egy barbár szertartáson, s minden csak félrevezetés volt De láttam, hogy kísérőim barátságos mosollyal küldenek előre, nem maradt választásom, pedig szívesen visszafordultam volna. A barátságos mosolyok ellenére néha már éreztem a hosszú tőrt a bordáim között. De a gödör alján csakugyan volt bejárat... Szálkás, nyers fából, alig tudtam magam átpréselni. Közben arra is kellett vigyáznom, hogy kölcsönkapott fejedelmi ékeimben nehogy kárt tegyek. Amikor beléptem, sötétre voltam felkészülve, hiszen egy ekkora palota, - aminek sehol nem láttam ablakát, - csak sötét lehet a fáklyák fényétől. De minden ragyogott. Kint alkonyat volt, de itt bent egy másik Nap ontotta fényét. A távoli falak…… és csak elmosódva egy barlang. Mert ahhoz hasonlított legjobban. Itt belül nem simák voltak a falak, hanem olyanok, mintha egy óriás körmei hasogatták volna össze őket. Vagy egy régi sárkány vergődött volna a falak közt felszállás előtt. A közeli falban is barlangok voltak, de lépcsők nem vezettek hozzájuk. Arra gondoltam, hogy azok biztosan hátul vannak. Errefele inkább egy hatalmas amfiteátrumra hasonlított minden. Semmi csillogás, vagy a talmi hatalom megszokott jelei. Itt minden arányaival hatott. A kiugró köveken a szent pagin sólymok tollászkodtak, vastag ürülék cseppköveket rakva maguk alá. A levegőben a nyeregfű fanyar illata terjengett. Szememmel a király trónusát kerestem, de sehol nem találtam. Aztán megpillantottam a királyt. Visszafojtott kiáltás hagyta el számat, csak vendéglátóimra tekintettel nem kiáltottam hangosan.

 A terem közepe táján ült a király egy mély gödörben, amiből állandó pára lengedezett felfelé. Alig tudtam kivenni alakját, de érzékeim jelezték, hogy mégis ő az uralkodó. Ahogy közelebb mentünk hozzá, látnom kellett, hogy elhagyatottabb, mint a világ legutolsó koldusa. Sár és mocsok fedte testét, már amennyit látni lehetett belőle. Néha halk csobbanással egy kolonc vissza esett a zavaros lébe, amiben a király ült. Vak szemeit rám emelte, és valamit kérdezett. De annyira zavarban voltam, hogy nem értettem a kérdését. Pedig amikor később utánagondoltam, ismertem a nyelvet, amin szólt hozzám. De akkor ott azt mondtam, nem értem, kértem, valaki tolmácsoljon. Ketten is ajánlkoztak. Egyformán fordítottak, miközben én a király arcát néztem. Nevetett, ezt nem is leplezte. A király azt kérdezi tőled, - fordítottak rezzenetlen arccal, - azért jöttél e tájra, hogy magaddal és a dolgok lelkével találkozz? Vagy csak kíváncsi voltál egy homályos, talán nem is valós legendára?

 Zavaromat legyűrve válaszoltam. - A kérdés mindkét része igaz. Utamra a kérdés második fele indított, célom az első fele elérése, ha lehet - tettem még hozzá. A király hangos kacajra fakadt, testéről hullottak a sárkoloncok, vak szeméből az öröm könnyei csordultak. Majd kiemelkedett a gödörből és magasan fölöttem lebegve megállt. Innen mondta, mennyire örül a válaszomnak, ami ugyan talányosan hangzik, de igaz. - S mi itt legjobban az igazságnak tudunk örülni. - Testéről ekkorra minden mocsok lehullott és arany fényben ragyogott. - Most fogadd ajándékomat, megláthatod, amit keresel. Lábadnak nem kell a világ porát tapodni. Homlokod előtt fel fog fényleni az igazság. De ne panaszkodj, mert esetleg lelked olyannal találkozik, amire nem volt felkészülve. Hogy akaratod harmatja szilárd jéggé legyen, menj a Megtartóhoz. Ő majd erőt önt beléd, nem csak az elkövetkező utadra, de hátralévő életedre is. Mert sokáig fogod még a világ tájait járni...

 Most visszaemlékezvén már nem tudom, hogy a szavakat a tolmácsoktól, vagy a királytól hallottam? Amikor körbe akartam nézni, hol is lehet a Megtartó, a csarnok hirtelen süllyedni kezdett alattam. Az egyik magas barlang sebesen közeledett felém. Csak amikor már a barlang szélén álltam, és az egyik szent madár elrepült mellettem, akkor jöttem rá, hogy hiszen én repültem. Csak a megszokás mutatta másképpen.

A barlangot vörös lobogás töltötte be, de tűz nem égett benne. A lobogás a Megtartóból sugárzott... Ő még a királynál is furcsább volt. Egy sziklamélyedésben ült. Hatalmas mellei voltak, mint egy istenanyának. De nem lehetett csak istenanya, mert férfiteste egy sziklán pihent előtte, a szent csomó formájában. Markáns arcát hatalmas hajkorona keretezte. Szemét lehunyta, kezét felemelte és szólt. Arról beszélt, hogy az én utamat még mások is be fogják járni. De az igazságot én látom meg elsőnek, és én igazat is fogok szólni róla. De a többiek szájában az igazság hazugságra keseredik! Pedig ők édesíteni akarják... Figyelmeztetett, hogy én mindig az igazsághoz tartsam magam, még ha az nehéz is. Akkor is szóljam az igazat, ha nehezen találom a szavakat, még akkor is, ha mestere vagyok a beszédnek. Ne is gondoljak arra, hogy könnyű dolgom lesz, mert aki…… azt nem lehet, és már nem tud tőle soha…… hajtja, feszíti, de hiába a szavak majdnem végtelen száma. Mert csak a világ végtelen és azt egy másik…… lehet elmondani…… de inkább csak…… vagy megközelíteni.

 A vörös lobogás felerősödött, szinte izzottak a barlang falai. Ereztem, nem vagyok egyedül, mindenki, aki a palotában van, körbe vesz bennünket.

Ha nem is testben, de lélekben. Mert most…… és aztán majd utamon   lesz.

 A Megtartó most kinyitotta szemét, és rám sugárzott belőle a végtelen. Magában hordozta…… és a szeretetet, mit eddig soha nem ismertem, meg sem tapasztaltam. Nem az én akaratomból közeledtem hozzá, - aztán egy villanás és minden világi ékemtől megfosztva ott álltam előtte. Bele zuhantam a gyönyör és a szeretet örvényébe. Máig nem tudom…… a valóság és mi az álom. De míg járom a világ útjait ezt nem tudom elfeledni. Ez ad erőt az egyforma napok elviseléséhez, és a mindenkori boldogság megkereséséhez.

 A barlangban ébredtem fel, láttam a falakon végigsuhanó árnyakat, az a világot. Talán napokig, esetleg évekig ültem így, nem is tudtam mi vesz körül. De lassan ráébredtem, hogy ez csak egy árny a Készítő és Mozgató nélkül. Mert az árnyak……, és fodrozódás a vízen a láthatatlan szél ujjaitól. Aztán sok időt töltöttem az árnyak csoportosításával, de később rájöttem, hasztalan, mert mindig…… és újabbak. Tudtam, hogy köröttem kavarog a világ minden ismert és ismeretlen dolga, de ez nem a világ volt, csak annak képe. Egyeseknek tudtam a nevét, mások ismeretlenül, névtelenül…… szemem elé. Csak visszfények…… tudatom mélyéről. Újra meg újra fel kellett mérni erőimet, hogy meg tudok e birkózni a feladattal…… volt amikor…… máskor pedig kudarcok sorozata. De hajtott…… és az igazság megismerése. Aztán megpróbáltam mindent mindennel összehasonlítani, de nem sok…… és mindenben…… pedig költői hatalmamat is…… de a próba, …… és hatalmasabb.

Szavaim szétfolytak, a képek kiperegtek, …… és a Megtartó……            pedig senki más…… két összetámasztott szálfa. Aztán sok idő múlva arra gondoltam, talán le kellene győznöm lelkem zsibbadását, szemébe nézni az igazi valóságnak. Elhatároztam, megfordulok és…… akkor álmaim nem, …… gondoltam……nem…… akár igaz is lehetne.

Csillogó kristályokra hasonlítottak leginkább, mikre az idő szele jeleket vésett…… és a jövő számára…… de gonosz nem lehetett. Ők is át és át…… néha egymásba…… majd külön-külön. Tetszetős ok lehetne…… de nem.

 És rajtuk is túl, már az időn is túl, minden végtelen kapujában…… a tűz! De nem az…… hihetetlenül hatalmas, a végtelent bevilágító, átjáró, …… talán éltető…… Éreztem, világok kerengnek körötte, …… és születnek halnak el lángjaiban, …… mint a Teremtő, de csak, ……       kép ami nem mond semmit, csak próbál megközelíteni.

A végtelenben volt, de mindenhol, …… kiemelt a káoszból és sötétből. Csak ő volt, semmi más nem létezett csak ez az egypólusú lobogás. Teremtődni, létezni…… és ebben a hármasságban. De ezek csak hasonlítgatások, dadogó szavak…… Ő egészen más volt. Ha beszélhetek így róla, megszemélyesítő emberi szavakkal. Mert a szavak is valamikor a lángokból vétettetek! …… lehet, hogy ott senki nem is szemlélte. Mint lovak sörénye…… végig vágtáznak a mindenségen. Minden kép benne volt és egymásra torlódott, a születés kínjai…… a halál is.

Ha mélyre tud, vagy inkább…… nézni a halandó, van bátorsága…… végtelen, más világok…… minden idők…… talán ott a kristály lények is…… az idő sodra.

 Láttam a jövőt is, mindazokkal akik utánam jönnek. Hallottam lelkemben a könyörület talmi szavait. Ismerem a hamis prófétákat név szerint.

Ők azt mondják…… csak mese kitaláció. Egyszerűsítés a hétköznapokra. Pedig gyávák, legyőzte őket…… megsemmisültek. De a…… Megtartó ereje……  az idő pedig könyörtelen. Talán Ő uralkodik a Lángon túl, vagy belőle van a Láng? …… még egy költő sem…… pedig éjszakákon át…… de hiába……

Marad a hazugok kétes igazsága, hogy csak a képek a példák…… és a valóság…… pedig……  de nekik sem.

 Most amikor ezt diktálom, már több dolog világos számomra, mert a múló idő tanúságot adott. És voltak olyan történések is amelyek a Királyt, vagy a Megtartót igazolták. Marad a Láng fénye, ami mindig visszacsillan, az Igazságot és az Erőt hirdetve. És mindig a küldetésre figyelmeztet... Útjaimon Ő vezet, cselekedeteimet irányítja, szavaimat formálja. De ez nem valami sarlatán tűzimádás. A Láng csak valami végső tartalom kimondhatatlan megjelenése, jelenítése.

 Azért hagyom ezt a szöveget az utánam jövőkre…… mert…… és nem szeretném, ha ehhez…… hiszen hosszú lesz még a hamisítók sora…… senki."

 A szöveg még folytatódik két oldalon, de annyira töredékes, hogy a filológusoknak sem mond semmit. Egy részét olyan nyelven írták, amit senki nem ismer, így is sok a talány. Lehet, mindez hamisítás, arra tekintettel, hogy valaki Platónnál is nagyobb lehessen. Hogy Platónt hamisítónak nevezi, - ha csak áttételesen is, - de kiolvasható a sorokból.

 Hésziodosz talán ugyan ezt az ősi mítoszt érinti Theogoniájában, csak ő megszemélyesít és jelképeket használ. De arra figyelmeztet, hogy az ősi istenek, titánok, gigászok, még most is élnek. Csak a lelkünk mélyén lobogó lángra kell figyelni.

 És Platón nem hamisított, csak neki is végtelen volt az igazság, ő pedig érezte emberi és véges voltát...

Thomas Engraver:

Eros feedback

 Nem hittem Jasonnak, pedig bizonygatta, hogy ő nem csak látta, de a szélét érezte is. Már, hogy a széle, ezen azt kell érteni, ő talán nem merült bele annyira, vagy az a valami vele nem foglalkozott. Beljebb voltak még képek, érzések, de oda nem tudott eljutni, mert így is nagyszerűnek tartotta. Arra gondoltam, megint ugratni akar. Mert szerette az ugratásokat, és amikor valaki elhitte komolyan előadott őrületeit, akkor széltében-hosszában mesélte, hogy még ennyi műszaki érzéke sincs az illetőnek. És főleg én voltam a szenvedő alany, mert másokkal nagyon gonoszak tudunk lenni.

 Amikor Dávid nyaggatta a számítógépet valami megoldásért, még akkor is arra gyanakodtam, hogy Jason őt is beszervezte, mert egyik-másik ugratását nagyon körültekintően ötlötte ki. Úgy döntöttem, inkább kételkedem, semmint valami kozmikus blődlibe beugrassanak.

 Az igazi meggyőzés az volt számomra, amikor az egyik hajnalon - már persze a hajnalt itteni módon kell érteni -, tehát hajnali sétaként elindultam a bal kettes folyosón. És mit látnak álomittas szemeim? Meg is dörzsöltem őket, biztos, ami biztos. Norman settenkedett végig a folyosón. Ez nem is volt furcsa, hiszen mindenkinek lehetnek görbe útjai, és odamegy ebben a repülő kócerájba, ahova akar. Ő most a tat irányába ballagott. És egy maga által barkácsolt sámlit vitt a hóna alatt. Műfából öntött sámli. Hát ezt nem lehet megérteni. De eszembe jutott, hogy a megfelelő magasság nagyon fontos. Gondolom, ő is Dáviddal számoltatta ki, mert esküdött rá, hogy a levett EEG középső sávjából mindenkinek meg tudja mondani a neki megfelelő magasságot. Nekem is ajánlotta a szolgáltatását, de én még mindig ugratásra gyanakodtam.

 De hát Norman, akinek nem volt humorérzéke! Ő az, aki mindent halálosan komolyan vett, ezért senki nem merte belevonni semmilyen tréfába. A halálos komolyat szó szerit lehetett venni, főleg a verés után. Ápoltam én egy-két embert, aki nem hitte, hogy Normannak csakugyan nincs humorérzéke.

 És most itt ment előtte, hóna alatt a sámlival. És ami a precizitás teteje: a sámli lábai be voltak centizve. Pedig istenemre Dávid félt annyira a veréstől, feleslegesen nem ült volna oda a műszer elé, és nem ad méretet Normannak. Mert ha nála nem működik a dolog, a magasságos kozmosz legyen mindenkihez kegyelmes. Mert utána nem lehet semmire sem hivatkozni, csak a kötözésre nálam a betegszobán, két robot segítségével! Akkor pedig csak van valami, valami, ami nem lehet ugratás. Ez pedig akkor tiszta őrület!

 Most el kellene menni Jasonhoz és pontosan megtudni tőle mindent. Vagy elindulni óvatosan Norman után, és saját szememmel meggyőződni a dolgok állásáról. De hát hogy venné az ki magát, hogy a hajódoktor settenkedik valaki után, aki sámlival a hóna alatt megy valahova... Hivatkozhatok arra, hogy én orvos vagyok, de ha Norman megfordul, nem nagyon tudnék neki mit mondani... Hát ezt nem nagyon lehet megkockáztatni a tekintély csorbítása nélkül. Inkább akkor Jason. Persze az is lehet, hogy ő is kinevet, de az egészen más, mert nála lehet hivatkozni a szakmai érdeklődésre, meg a tudományra.

 Tudományos megismerés, talán erre hivatkozva én is csináltatok egy EEG-görbét. Ez már tiszta röhej. Annyira azért nincs szükségem a nőkre. Mert ahogy Jason szövegéből kivettem, valami nő van a dologban, vagy ha nem is az, de intenzív örömet lehet tőle kapni. Ott van nekem az eroto-flastrom, meg a vibrátoros tapi-matrac. Persze ezek megvannak a többieknek is, és terjednek olyan mendemondák, hogy még más is, mert sok tiltott dolog kóborol kézen-közön. Hiszen mindenhol vannak ügyes technikusok, akik arany kezükkel csodás dolgokat bűvölnek össze! Nálam is fordult már meg páciens, akit én szabadítottam ki - teljes titoktartás mellett -, valami csodásnak mondott masina bűvöletéből.

 Tudnék mesélni, de nem érdemes, mert az egyik hajózó kollégám már mindezt megírta egy tanulmányban. Pótszerek zárt közösségekben. Irigylésre méltóan sok kiadást ért meg ez a szigorúan orvosi könyv. De lehet csak annyi van a probléma alján, hogy én is szeretnék ott állni a tat végén és órákig érezni azt a valamit. Jason még nevet is adott neki - biztos ő is kipróbálta -, mert csak így tudhatott annyit, hogy meg is nevezi: Eros feedback. Nagyon tudományosan hangzik. Bár ha jobban utána gondolok... még tanulmány címnek is megtenné, Eros feedback, ízlelgetem a címet, talán két kiadás. Persze szigorúan tudományos alapon.

 Addig tépelődtem magamban, amíg Norman eltűnt a kanyarban, tehát utána nem mehettem. Mondjuk, odaérek és látom az összegabalyodott társaságot, amint különböző magasságokban... Még valaki az én elhelyezkedési magasságom után érdeklődik. Az pedig kényelmetlen lenne. Marad inkább Jason.

 De előtte visszamegyek a kabinba, jól letusolok, és bereggelizek. Utána más színben látom a világot. Esetleg a vibrátoros tapi-matrac, majd meglátom, mihez lesz kedvem.

 Aztán jöttek a napi apró gondok, munkák, és elmaradt Jason meglátogatása, ráadásul azzal sem tudtam foglalkozni, mi történik a tat környékén. Még az is kiment a fejemből, hogy Jasont láttam a kis sámlival. Hónap vége volt és mindenféle statisztikával kellett tömnöm a számítógépet. Mert ha mindenki egészséges, akkor valamit azért kell produkálni, hagyni valamit az utókorra, én a statisztikák tömkelege mellett maradtam. Majd megállapíthatják, hogy ennél egészségesebb hajó nem közlekedett az univerzumban, amióta világ a világ, és még három nap!

 Talán el is feledem a dolgokat, ha az egyik nap nem találok egy kis csomagot a fülkémben. Először azt hittem, valami vizsgálati anyag. De amikor kibontottam, egy levelet is találtam benne, a szerkezet mellett:

Kedves Doktor!

 „Tudom, mennyire szemérmes, ezért így küldöm ezt a kis ajándékot, ne érezze azt, hogy le van kötelezve. A legújabb kutatásaim eredménye. Tudom, egy férfinak szüksége van ilyen apróságra. Használja egészséggel. A kapcsoló felépítése olyan mint a tapi-matracé, a sorrend is az. Kellemes szórakozást, és jó egészséget. Persze számíthat a teljes diszkréciómra...”

Norman.

 Ezt nagyon furcsálltam, Normant mindig komoly illetőnek ismertem, fel nem tételeztem, hogy ilyen dolgokkal foglalkozik. A készülék csillogó volt, precíz és célszerű. És a kapcsoló tényleg egy tapi-matracé volt. Még vacakolni sem kellett, mert a matracot ismertem. De inkább eltettem estére. Mert úgy van az, ha az ember kicsit maga akar lenni, valakinek pont akkor támad problémája. De a statisztika arra azért jó volt, hogy tudtam belőle, éjjel kettő és négy között szinte soha nem szokott semmi sem történni.

 Mit mondjak, csak dicsérni tudom Norman precizitását. Sokféle szerkentyűvel találkoztam már, nem de ez nem afféle tákolmány volt, hanem igazi gép. Nem csak végezte a dolgát, de közben zenélt is. Egymaga felért az eroto-flastrommal és a vibró-gyurmóval, csak azt tudom újra mondani, csoda! Azon gondolkodtam épp mivel fogom ezt meghálálni Normannak, amikor furcsa kis kattanást hallottam, utána pedig Norman hangját:

 Most figyeljen, doki! Tudja, én nem szeretem a tréfát, de azt sem, ha valaki leskelődik utánam és én mindig mindenkinek megfizetek. Egészségére, doki!

 Mire észbe kaptam és megszabadultam volna a készüléktől, már késő volt. Az hagyján, hogy úgy éreztem, mintha húsz patkány rágna, de azt is tapasztaltam, hogy egy hatalmas kígyó belülről is meg akar velem ismerkedni. A kígyó jéghideg volt, és erőszakos. Arra gondoltam most már ordítani kell. De furcsa lett volna beleüvölteni az éjszakába. Összeszorítottam az öklömet, meg a fogamat, és vártam, de a szerkezet begörcsölt. Körbenéztem, szerencsére a kabinomban volt az egyik hipnorobot. Utasítottam, hogy kábítson el, és utána nagyon óvatosan szabadítson meg ettől a szerkezettől. Kétszer is el kellett ismételnem a parancsot, mert összeszorított fogakkal nem lehet túl értelmes utasításokat adni.

 Aztán arra ébredtem, hogy az ágyamban fekszem egy hatalmas hűtőkötéssel az ágyékomon. És azon gondolkodtam, hogyan fizetek ezért vissza Normannak. Persze az is eszembe jutott, biztosan félreértett és rosszabbul is járhattam volna. A békülékeny gondolatokat a kábításnak tudtam be. De azt is éreztem egy ideig nem leszek párbajképes.

 Aztán minden lassan megoldódott. A többiek úgy tudták, hogy a robotok ellenőrzése közben kisebb baleset ért. Nem tudom ki terjesztette, de sejtettem. Amikor aztán felgyógyultam, annyira, hogy már az eroto-flastromhoz is kedvet kaptam, eldöntöttem, elmegyek Jasonhoz, és végére járok a dolgoknak.

 Jason nagyon udvarias volt velem, egyszer ugyan kis mosolyt véltem látni a bajsza alatt, de lehet, csak a túl éber lelkemnek tűnt somolygásnak. Majd az udvarias körök után odaültünk a vidiköd elé, és Jason felsorakoztatta mindazt, amit tudott, vagy tudni vélt. Bevallotta - mint páciens a doktornak -, ő is kipróbálta azt a valamit a tat végén. Csak úgy valaminek nevezte, mert semmi konkrétat nem tudott róla. Rosszallását fejezte ki, mert a hajón már mindenki kipróbálta és nem értik, én még miért nem mertem.

 Mert Dávid nem csak EEG-ket készít, hanem az egyik robottal csináltatott egy csinos állványzatot is, ahol mindenkinek bejelölt fekvőhelye van - szöggel és iránnyal -, mert csak így igazi az élmény. Jason vidám kacsintás közben megemlítette, hogy az én helyem is be van jelölve, egyelőre csak úgy találomra, de lehet pontosítani. És még azt is elmesélte, hogy neki van egy elmélete erről az egészről. Nem biztos, de talán van benne valami. Szerinte az Eros feedback arra vezethető vissza, hogy a Cors-féle fénygenerátorokat külön számítógépek vezérlik. De ezeknek inkább gyorsaknak kell lenni, nem precízeknek, ezért ide mindig máshonnan kiselejtezett gépeket használtak - mert most is nagyobb volt az erkölcsi kopás, mint a technikai -, itt a nyomott térben aztán jól elvegetálnak és gyorsan vezérelnek. Beszereléskor valaki nem tisztította ki a gép memóriáját, hanem úgynevezett lassú, Tanatos programot használt, így a memória részletekben alakul át. És utána kutatott, hogy a gép valamikor egy klinika-komplexum gépe volt. Főleg nemi eltévelyedések diagnosztizálására használták. Minden aberrációt fel tudott térképezni. Még arra is képes volt, hogy a diagnózisokból, adatokból soha nem volt betegség diagnózisokat hozzon létre. És talán odabent valami szivárgás érhette, ez munkájában nem zavarta, de az adatai valahogyan kijutnak a folyosó terébe, és az emberek érzékelik. És a memória nem törlődik, hanem még azok emlékeiből is felhasznál, akik arra vetődnek, így kialakul egy oda-vissza kapcsolat.

 Arra kértem, mondana valamit arról is, mit lehet ott látni, tapasztalni, miért töri mindenki magát. Hiszen a hajó tele van pótszerekkel, fantó kazettákkal, meg minden egyébbel. Mi az a többlet, amit ott lehet megkapni?

- Az, ami ott van - mondta elgondolkodva -, több mint ezek együttvéve, semmihez nem hasonlítható. Nincs az a szerkentyű, ami felérne vele. Megint furcsa kis mosolyt láttam bujkálni a bajsza alatt, vagy csak fantáziáltam? Aztán, hogy mindenkit megnyugtassak, elmentem és Dáviddal készítettem egy EEG-t, szigorúan csak a tudomány érdekében, de nem mondtam, hogy mikor és hogyan akarom felhasználni, ő meg nem kérdezett, csak konstatálta, hogy az előzetes számításai egészen jó megközelítések voltak.

 Három napom ment rá a gondolkodásra, de aztán megvilágosodtam. Közben csak úgy mellékesen elmentem arrafelé, és csakugyan ott volt a csillogó állványzat, de napközben senki nem vette igénybe. Azt is hallottam, hogy a látomások este 10.32-kor kezdődnek és hajnali 4.52-ig tartanak, és ez minden alkalommal pontosan ismétlődik. Tehát egy éjszakát kell szabaddá tennem. Már meg is volt a tervem, hiszen egy orvos sok mindent megtehet, amit mások nem, csak nagyon ritkán kérdik meg, mit miért csinál. Amit ő mond, azt mindenki elfogadja.

 Tehát arra hivatkoztam, hogy a legénységet kissé fel kell erősíteni, ezért mindenki, aki nem volt szolgálatban, a vacsorájához kapott egy tablettát. De nem csak úgy mellé - mert akkor talán nem veszi be -, hanem bele. Így volt biztonságos. Mert nem minden tablettát vesznek be, amit az orvos rendel.

 Amikor az egész hajó erősítő álomra hajtotta a fejét, és a folyosókon halk hortyogás lengedezett, elindultam esti felfedező utamra. Aki szolgálatban volt, az nem ért rá, legalábbis engem nem tudott zavarni. Teljes volt a csend, a hortyogást leszámítva.

 Felkapaszkodtam a legfelső polcra, mert az én nevem oda volt címkézve. Mint észrevettem, mindenkinek megvolt a helye. A polcon egy piros vonal futott végig. Először nem értettem, de aztán rájöttem, hogy a nyíl irányába kell tenni a fejemet, és végigfeküdni a vonalon. Amikor kényelmesen elhelyezkedtem megnéztem az órámat. Már bőven adásidőben voltunk, de arra már nem emlékeztem, hogyan eresztettem vissza a kezemet.

 Hirtelen eltűnt körülöttem minden, a hajó sem volt már és a csillogó polc sem, amin feküdtem. Éreztem, amint jön felém, nőre számítottam, de észrevettem azt a furcsaságot, hogy nincs neme. Nem tudnám, megmondani miből jutottam erre a következtetésre. Körbevett és bemutatkozott.

 Tudom, te vagy a hajó orvosa, a legóvatosabb Vadász. Ha meg akarsz nevezni, szólíthatsz Kozmikus Cuppantónak a szó mindenféle értelmében. Persze ez nem a csókos természetemre utal. Jártomban-keltemben inkább élményeket cuppantok. Most ti vagytok a legnagyobb fogásom. Sok érdekes találkozásom volt eddig, de ti vagytok a legjobbak. Vadászok és Erotománok. Ez egyik sem sértő. De titeket igazán csak ez a két dolog érdekel, de össze is keveredik bennetek. Furcsa és érdekes élményeket gyűjtöttem tőletek, és attól a géptől is, ami a páncél mögött van. Szerencsére még sok mindent "tudott". Gazdagon terített asztalról lakmározhattam. Most majd elvonulok, és szellemi emésztésbe kezdek. Nagyon köszönöm, hogy te is eljöttél hozzám, elhoztad az emlékeidet, élményeidet. Mert nem szeretem az erőszakot, te is tudod, hogy az megváltoztatja az élmények, színét, ízét. Bár mindent erőszakkal is be tudtam volna gyűjteni. De hát én gurmand vagyok. A mennyiségnél fontosabb, a minőség. Végtelen univerzum, hogy én meddig fogok emésztgetni.

 És most kérlek, helyezkedj el kényelmesen, mert ha már elhoztad nekem mindazt, amivel megörvendeztettél, most én is viszonzom. Most cserélünk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minél jobban együttműködünk.

 Hirtelen fény lángolt fel a testemben és az agyamban, forró borzongások futottak idegeimen. A Föld legszebb női szerettek, kívül-belül. Bársonyos kezeik simogattak, szájuk csókolt. Emésztő lobogás voltam. Forró gejzírek lövelltek fel és áradtak szét bennem. Majd hirtelen minden elcsendesült, testemet-lelkemet tisztára söpörték. Ernyedten feküdtem, szinte belesimultam a polcba. Úgy éreztem, talán csak évek múlva tudok megmozdulni. De a gondolatra is fájt minden tagom. Csak feküdtem és nagyokat lélegeztem, és bámultam a semmit, ami kitöltött. Fényes, üres sötétség kavargott bennem.

 És ekkor jött ő. Érzékeltem, hogy nem önző, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire odaadó. Arra hivatkozott, hogy a megosztott gondolatok sokkal értékesebbek. Tapasztaltam, ebben igaza van. Magáról mesélt, arról az útról és élményekről, amiben eddig része volt.

 Éreztem, a kék csillagok csápos lényeinek szerelmét. Milyen az, mikor tíz bardian hosszú időre egymásba olvad, közben pedig az élmények és az érzéseik ide-oda áramlanak. Megtapasztaltam, hogy a végai nagy számító oszlopok milyen élményeket tudnak produkálni akár a gondolataik mellett, vagy egy erősebb energia-kitörés hatására. Közben Ő figyelmeztetett, hogy csak tompítva érzek mindent, mert eredeti hatásában nagyon erős volna, és nem mindig elviselhető.

 Majd jöttek a vibráló felületű solyinok, egy vörös bolygó óceánjában élnek, és a mindenség megismerését szexuálisan is meg tudják fogalmazni. Ezt hívják minőségi ismeretszerzésnek.

 Vagy a Raibon gyűrűs rendszerének lakói, akik a szeretkezést művészetnek ismerik el, és a legnagyobbak nem csak az utódokat szaporítják, de átörökítik bennük tudásukat is. Vezetőik a legnagyobb tudósok, művészek, és a vezetés genetikailag öröklődik. De meghatározott szakaszok idején mindig kiválasztanak egy alapegyedet és azzal frissítik fel a vonalat.

 Közben rájöttem, hogy a kozmoszban a szex nincs különválasztva, hanem egy a tudományok között, mint mondjuk nálunk a csillagászat, vagy a fizika, a világ megismerésének egyik eszköze, formája. És a nemek sincsenek ennyire kötötten meghatározva, mint a Földön.

 Ő mondta is, hogy mi azért vagyunk érdekesek, mert a sok kötöttség és gát rengeteg érdekességet, furcsaságot alakított ki nálunk. Mert úgy élünk, mintha a szex nem az alapélmények közé tartozna, de furcsa mód minden cselekedetünket az vezérli. Azt is megemlítette, mások is így kezdték. Mert például a galaxis központjában élő setrenek, akik most a tudomány csúcsain vannak, fejlődésük kezdetén egyszerű mocsárlakó lények voltak, akiket az emelt fel, hogy a lápvidék kezdett felmelegedni, s ezért szervezetükben újfajta hőemésztő sejtek keletkeztek. Persze még iszonyúan sok idő telt el, mire a rendszereiket teljesen átszervezték, és tudományukat átszőtte a nemiség. Elveik szerint a világot csak ösztönökkel lehet megismerni. Persze itt ne csak a földi ösztönökre gondoljak, figyelmeztetett ő, hanem valami minőségileg emelkedettebbre. De a gyökere ez.

 Még sokat mesélt, agyam, testem tele volt élményekkel, képekkel. Arra gondoltam, ha felébredek, minden elmúlik, mindent elfelejtek. Akkor pedig mit sem ér az itt szerzett tudás. De ő ígérte, hogy az élmények az idő múltával inkább erősödnek és részletesek lesznek, nem halványulnak. Pont fordítva, mint a ti emlékeitek, tette hozzá.

 Éreztem, közel a búcsú ideje. Újra körbevett és búcsúzóul olyan élményben részesített, amelyre nincsenek szavak, és közben elmosódtak a köztünk lévő határok. Teljesen ő voltam, ő teljesen én volt. Nem talmi élményt adott, éreztem, most sikerült megismerni őt, teljes valóságában, s végül a testem, a tudatom szinte szétrobbant. Majd lassan visszahulltam magamba, és újra megszülettem. Ez már egy másik doktor volt, és egy másik élet. Közben távolodott tőlem és én szomorú voltam, mert minden búcsúzás szomorú, pedig tudtam, míg élek, mindig velem lesz. És a boldogság is.

 Felültem az alacsony polc szélére. Egy ideig nézelődtem ebben az új világban. Úgy meredtem az üres folyosóra, mintha soha nem láttam volna. Még mindenki aludt. 4.10 volt, tehát a mai adás sokkal hamarabb ért véget. Lekászálódás közben vettem észre, hogy nem voltam egyedül, pedig körültekintőnek hittem magam. Norman ébredezett. Most nem volt nála a kis sámli, de nem is volt rá szüksége. Amikor teljesen felébredt, rám nevetett, a vállamra tette a kezét és elindultunk a kabinom felé. Bocsánatkérések közben megnyugtatott, hogy ajándékát pár átállítással meg lehet javítani és akkor csakugyan igazi ajándék lesz. Mosolyogva megköszöntem neki, de közben arra gondoltam, hogy ő most valahol távol lebeg a mindenségben, ám mégis mindig velem lesz, amikor akarom.

 Amikor a kabinba léptünk, Normanra néztem, miközben az ajándékát csomagolta. Arra gondoltam, ha együtt voltunk a polcon, akkor az élményünk is ugyanaz lehetett. De ő válaszolt a ki nem mondott gondolatra. Csak sejtette, hogy miket látok és érzek, mert a saját élményeivel volt elfoglalva. De úgy gondolja, mindketten nagyon más élményt kaptunk, talán csupán az öröm és a boldogság volt egyforma. Közben helyreállította a szerkentyűt, és békülékeny mosollyal nyújtotta felém, és még azzal is megtetézte, hogy furcsa, kisfiús mosollyal azt mondta.

- Tudod, doki, én most már másképpen látok és élek meg mindent. Megérte!

 Mosolya elenyészett és egy kézfogás után elhagyta a kabinomat. A dolgozószobának kinevezett fülkéből zajt hallottam és amikor benéztem, láttam, a nyomtató őrületes sebességgel dolgozik. Nem tudtam, mit csinál, vagy ki biztatta fel. Elhalasztottam a kérdés megválaszolását, inkább elmentem letusolni.

 Ahogy a forró vízsugarak simogatták testem, újra hallottam az ő hangját s, éreztem a simogatását. Boldog voltam. Arra gondoltam, mindazokat az élményeket, meg a tudást, amit tőle kaptam, memóriakristályokra rögzítem, így a statisztikákon túl is hagyok valamit az utókorra. Nevetést hallottam, de ahogy döbbenten körbenéztem, nem láttam senki. Majd az ő hangja csendült fel.

- Már megelőztelek. Le is fordítottam, sőt tudományos magyarázatokkal is elláttam. Hiszen megismerkedtünk, azt is mondhatnám, barátok vagyunk.

 Elzártam a vizet, közben egy baráti hátbavágást éreztem. Persze tudtam, hiába nézek hátra, nincs ott senki.

 Amikor visszamentem a kabinba, már nem működött a nyomtató, minden szépen össze volt rendezve. Belelapoztam, olvasható volt. Mintha én írtam volna. Úgy látszik, jobban megismert, mint feltételeztem. Ahogy így nézelődtem, megint eszembe jutott, hogy ekkora anyagnak cím is kellene. Jason névadása és magyarázata jutott eszembe az Eros feedback-ről. Milyen furcsák az emberek, azt is megpróbálják magyarázni, amit nem is értenek.

 Összecsuktam a nagy papírhalmot. Ahogy a borítóra néztem, lassan alakultak a betűk egymás után. Eros feedback. És az ő távolodó nevetését hallottam.

Edna Teller:

A 20/4-es Vadász búcsúja

 Az ember lánya, amikor szomorú, akkor vagy jól kibőgi magát, vagy eszik. A zokogás persze elrontja a nehezen elkészített sminket, így inkább marad az evés. Természetesen ehhez csak az menekülhet, aki nem hajlamos a hízásra. Én szerencsés alkat vagyok.

 A mixmikróban már a harmadik adag rakott palacsintát készítem Nix Olimpica módra, és még mindig tart a bánatom, pedig már az utolsó falatok tényleg nem akarnak elférni. Hiába, a gyomor véges, de a bánat nem. Lehet, hogy mégiscsak bőgni kell?

 A tányéron még pár falat árválkodik, legalább olyan elhagyottak, mint én. Hiába pásztázom végig újra és újra a tekintetemmel a maradék eroto-kazettákat, ezek már nem érdekesek, csak AZ érdekes, de hát hiába...

 A hűlő palacsintákra meredek és újra felidézem magamban mindazt, ami elkeserít, ami miatt bánatos vagyok. Hiszen azt mondja a pszichoborgom is, hogy a jól felidézett emlékek hasznára vannak a zilált idegeknek. S az analitikusoknak mindig igazuk van, ilyen a programozásuk,

 Nos, amikor a legutóbb elernyesztettem magam, még nem sejtettem semmit. Minden olyan volt, mint máskor. Feltettem a kazettát, aztán vártam, még a lazítás is jól sikerült. Nem is kellett sokáig lazítani, a szemem sarkából hirtelen megláttam, hogy ott áll az ajtóban. Hátulról kapta a fényt, az árnyéka már rám is vetődött. Ez minduntalan kellemes borzongással töltött el. Fokozatosan kúszott végig rajtam az árnyék, a melleimnél kicsit elidőzött - vagy csak én éreztem így -, mindig arra gondoltam, hogy ez már olyan előjátékféle. Testetlen érintés, de érintés, ami felborzol.

 Kezem óvatosan a fejem alá tettem, így jobban láttam, ahogy közeledik. Alakját glóriaként ragyogta be a kinti fény. Hiába is erőltettem a szemem, ilyenkor még nem láttam belőle semmit, csak izmos alakjának körvonalait, meg szétszálló arany haját. Amikor megrázta, vízcseppek repkedtek belőle szerteszét. Egy hideg csepp a mellemre esett, de nem hogy hűtötte volna, inkább égetette.

S most jött el kedvenc pillanataim egyike, amikor mozdulatlanul megállt fölöttem. Ez folyton hosszasan művelte, mert talán ő is tudta, hogy ezt szeretem. Aztán óvatos mozdulattal kisimította homlokából a haját, egy pillanatra felvillant erős keze. És csak állt és nézett, de a szemét nem láttam, csak éreztem azt a vibráló sugárzást a testemen.

 Most is vadászni volt, mint mindig. Azt a kis prémes szörnyeteget leakasztotta az övéről és hanyag mozdulattal a székre dobta, oda se nézett, ebben is biztos volt, mint oly sok más dologban. Aztán még szinte ugyanazzal a mozdulattal a kis plazmavetőt is utána hajította. Mint mindig, most is a kis állat tetemére esett, és csak puha, elomló hangot lehetett hallani. Arra gondoltam, hogy egyszer meg kellene nézni azt a kis fekete, prémes valamit, mert még soha nem láttam, csak a szemem sarkából. De hát a kellékek sohasem fontosak igazán. Biztosan hófehér és éles, apró fogai vannak és a szőrének fanyar édeskés illata. A plazmavető burkolatán megcsillant a fény, de az is lehet, hogy valamelyik indikátor jelzett, ám ilyenkor ez már mellékes volt.

 Lassan tépte fel magán a szorosan simuló vadászdzsekit. Bizsergető volt a fülemnek, ahogy a két rész halk sercegést hallatva szétvált. Még mindig nem láttam az arcát, olyan volt a számomra, mint egy személytelen álomkép, valaki, aki jött értem, de még nem tudom, hogy ki, csak azt tudom és érzem, hogy én kellek neki, értem jött.

 A dzseki is a székre szállt, de lecsúszott róla, mint mindig, ezt is a szemem sarkából láttam csak, mert őt figyeltem. Fekete, arctalan lovagom fél térddel mellém ereszkedett, szinte hallottam, ahogy rugalmas bőre alatt mozdulnak izmai. Lélegzete testemet perzselte, óvatosan hajolt fölém, testével nem is érintett, de lehelete, teste sugárzó forrósága rám simult. Magamba szívtam azt a fanyar illatot, amit kintről, az esőverte mezőkről hozott. Most már nem volt vizes, de száradó hajának furcsa és izgalmas illata volt, és valami távoli, ismeretlen fű vagy virágillat vegyült bele.

 Soha nem tudtam, meddig magasodott így fölöttem, de mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, minden idegem pattanásig feszült, akkor, de csak akkor a nyakamra hajolt és forrón megérintette az ajkával. A lélegzetem elakadt, vártam, tudtam ezt a pillanatot, de örökké úgy hatott rám, mintha most történne először. Csak kínlódva, erőlködve tudtam lélegzethez jutni, pedig ott volt közel, nagyon közel éreztem, ahogy az erő és a vágy forrósága sugárzik felém. Kezem ki akartam szabadítani a fejem alól, hogy én is hozzá érjek, hogy erezzem az ujjaimban azokat a kis szikrákat, amik aztán végigfutnak a testemen. De mint állandóan, most is megelőzött.

 Ajka újra a nyakamhoz ért, de csak mintha pille szárnya lett volna - egy forró lávapillangó -, és óvatosan araszolva felkúszott az államig. Közben éreztem, hogy újra elakad a lélegzetem és nyelnem kell. Hatalmasat nyeltem, mintha éltető korty vízhez jutottam volna, és éreztem, ahogy izmos nyelve nekicsapódik a bőrömnek, s finoman, de erősen, izgatóan nyomja. Újra nyelnem kellett, de most már az izgalomtól.

 Közben megpróbáltam az arcába nézni, de most sem sikerült, csak a sötét, felhevült mélység sugárzott felém, amit körbevett az arany hajkorona, fanyar illatot lehelve. Megfeszítettem a testem, hogy a fejem fel tudjam emelni, az én ajkam is hozzáérjen végre az övéhez, de játékosan kitért előlem, ezzel csak fokozva a bennem egyre csak gyűlő forró remegést. Most testével simult hozzám. Átforrósodott acélrugó ért testemhez, beleborzongtam, s még mindig nem bírtam a kezem kiszabadítani a fejem alól, pedig most hevesen át szerettem volna ölelni. De ő ismét kitért, hátrahajolt, olyan volt, mint a támadó kobra, aki áldozatára mered. Tüzes kis remegések futottak végig a bőröm alatt, de nem tudtam, hogy ezek az enyémek, vagy tőle származnak. Combja nekifeszült az én combomnak, s ez olyan erőt kölcsönzött nekem, hogy egyetlen mozdulattal kiszabadítottam a kezemet és ugyanazzal a lendülettel szorosan átöleltem. Finoman ellenállt, csak ajka hajolt újra rám, majd hirtelen forrón és nedvesen fogaim közé hatolt a nyelve. Egymásba fonódott elakadó lélegzetünk. Ez máskor is így volt, de soha nem tudtam betelni ezzel a pillanattal. Nyelvével egyenként megszámolta a fogaimat, majd a két izmos, égertő húsdarab izgató táncba kezdett, mely a kifulladásig tartott. Közben teste az enyémre fonódott, észrevétlen engedve az én ölelésemnek. Izmai folytatták azt az izgató táncot a testemen, amit a két nyelv táncolt. Kifulladva oldalt fordítottuk a fejünket és levegő után kapkodtunk. Szíve, mintha harci dob lett volna, úgy dörömbölt mindkettőnk mellkasán.

 Szorítása egy pillanatra sem lankadt. Közben a ruhám engedett ennek a perzselő erőszaknak, és lassan kibomlott. Kezemmel a hátát simogattam, feltérképezve ezeket az izgalmas húsdombokat és völgyeket. Ujjaim külön életre keltek, mint vándorok járták be eme kőkemény terepet. Néha, mikor mozdult, kezem alatt kisebb földrengések támadtak. Végre megint normálisan lélegzethez jutottunk, most visszafordítottam a fejemet, mert tudtam, hogy meglátom a szemét. Mindig ekkor láttam meg a szemét.

 Két barna, puha, párás gyémánt függött fölöttem, és ha nagyon figyeltem, megláttam magam bennük. Pupillái hatalmasra tágultak, szeme szinte feketének látszott - fekete, feneketlen, mindent magába ölelő kút. Szerettem volna beleveszni. Pillái néha megrebbentek, mint őszi szelek fújta sás a vízparton. Óvatosan magam felé húztam a fejét, és hosszú csókot leheltem egyik szemére. Boldog mosoly volt a válasz, majd oldalt fordult a fülemhez. Ilyenkor minduntalan azt hittem, hogy majd súg, vagy mond valamit, de hát ő soha nem szólalt meg, ő néma szerető volt. Most is csak meleg lehelete csapott bele a fülembe, s rögtön utána bársonyos, nedves nyelve. Egész testemben végig borzongtam, s ő ezt kihasználva, egyetlen ügyes mozdulattal megszabadított a ruhámtól.

 Bőröm izzóan simult testéhez, de még nem tudta érinteni. Most én is nekiálltam, hogy hozzá férjek, mert éreztem, megőrülök, ha ez nem sikerül, Szinte téptem róla a ruhát, testem viharzott a teste alatt, majd egyetlen erős mozdulattal oldalt fordítottam, és kihámoztam az ingéből. Mostanra már a lenyugvó nap az állomás oldalára került, kint felragyogtak az antennák. Ide be, csak a vörös fény jutott, amely megcsillant ezen a tökéletes és számomra annyira kívánatos testen. Boltozatos mellkasa újra fölém magasodott, szerettem volna beleveszni, mint gazella a szavannák füvébe.

 Aztán hevesen és vadul öleltük egymást ide-oda dobálva megszilajult testünket. Szíveink riadót doboltak, az öröm riadóját. Most én kerültem fölé, elnéztem szoborszépségű alakját, ilyen szépek csak a régi görögök szobrai voltak. Mindig ez jutott eszembe, mikor eddig eljutottunk. És most szerelmet vallottam neki, mert ez is a játékhoz tartozott. Mivel ő soha nem szólt, így ez rám maradt, de én örültem neki. Szerettem hozzá beszélni, ilyenkor éreztem, hogy ő az enyém, csak az enyém és senki másé. A csípőjére ültem, mintha vad musztáng lett volna, két kezembe fogtam a fejét, és elmondtam neki mindazt, ami az eszembe jutott. Ez volt számomra a birtokbavétel. Halkan súgtam a szavakat, nem is volt fontos, hogy ő hallja, talán csak magamnak mondtam.

- Szeretlek téged, ki elűzted szívem barlangjából a magányt, és nekem adtad a mindenséget. - Szavaim halk remegést váltottak ki belőle. Teste hullámzott, mint a puszták füve, mikor a szél borzolja.

- Szeretlek, mert bekúszol sziklamagányomba, csúcsaim közt szerelmed visszhangot ver, szóra bírja a csendet.

Pilláit lecsukta, és csak mosolygott, ajkai résnyire nyíltak.

Szorosan fogtam a fejét, és magam felé emeltem, ő nem ellenkezett. Szinte az arcába, a homlokába suttogtam.

- Szeretem testemet perzselő lángodat, gerincemre fonódó nyugalmad. Mozdulataidat őrzi gondolatom, bele maródtál szemem sugarába.

 Úgy dőltek belőlem a szavak, mintha most mindent el kellene mondanom, mintha még utoljára teljesen birtokolnom kellene. Ez azonban most más volt, mint eddig. Mintha a bennem szunnyadó női ösztön riadót fújt volna.

- Szeretnék veled élni, veled halni, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Szerelmed pillanatai némán hullnak alá, mint őszi lomb, de te mindenek fölött örök vagy. - Ő csak mosolygott, habár így utólag, mintha mosolya kissé furcsa lett volna. Persze ez már lehet belemagyarázás is.

- Tested illata, mint a mezőn kóborló szél, mindig újra és újra megtalál. Kezemben megmarad testednek formája, mit kőbevésett vonalak...

 Ezeket a szavakat már inkább a magam megnyugtatására mondtam, mert furcsa előérzeteim voltak. Valamit nagyon akartam, valami elől nagyon menekültem. Tudtam, hogy a külső valóságban nagyon egyedül vagyok, hát most kiöntöttem a lelkemet. Mert a szavak segíteni szoktak.

- Tested végtelen dombok hullámzása, belőled ragyog a végtelen, a határtalan ég, tavak fodrozódnak, szelek véghetetlen táncot járnak, amikor mozdulsz...

 Tovább nem tudtam folytatni, mert előérzeteim elvették a szavakat. Már csak néztem és vártam, hogy előérzetem beteljesedjen. Ő mosolygott, megfordult, és újra fölém magasodott. Már nem volt rajta ruha, izmos testét vörösre festette az alkonyi nap. Kezével óvatosan, de határozottan szétfeszítette combjaimat, és én vártam a beteljesülést, halántékom dobolt, agyamban a világegyetem lüktetett...

 És aztán egy villanás, és én hasogató fejfájással maradtam ott egyedül, csak az automata zümmögött, miközben piros fények futottak át rajta. Úgy éreztem, megsemmisülök, vagy menten felrobbanok. A eroto-lejátszó felmondta szolgálatot. Nem a készülék, csak a kedvenc kazettám lett zárlatos. S ilyenkor ne bőgjön az ember lánya. Most be kellene tennem egy másik kazettát, újra kéne csatlakoztatni a vezetékeket, de el sem tudom képzelni, hogy én ezt most mással... egy számomra idegen kazettával...

 Hatalmasat csaptam a gyűrött párnára, de az agyamba villant a fájdalmon kívül az is, hogy a pszihoborgom figyelmeztetett, nem lehet egy kazettát a végtelenségig nyúzni. De hát én a Vadász-t szerettem legjobban. Hallgatag volt és férfias, lehetett hozzá beszélni... A többiek ott a plasztikon belül mind mások, de egyik sem ő. Dühöngtem, tudtam, hogy most majd napokig analizáltathatom magam a robottal, mert ugyan az embernek a gépek a segítségére vannak, de azért most fel kellene robbanni. Akkor pedig magára maradna a mérőállomás. Vagy ki kellene rohanni, és addig menni, míg az űrruhából kifogy az oxigén Persze tudtam, ezek teljesen ostoba gondolatok, hiszen ez a sok istenverte szerkentyű sokkal előbb megmentene és riadóztatná a központot. Akkor pedig mindenki rajtam röhögne. Nincs hát mit tenni, mint venni egy hideg zuhanyt és kimenni a télikertbe, aztán szép lassan beletörődni abba, hogy a Vadász nincs többé, mert én hülye, tönkrenyúztam. Most majd válogathatok a kazetták között, és megpróbálhatok valaki mással barátkozni. Nem is tudom, hogy van-e köztük egy másik, ilyen hallgatag férfi.

 És ez volt az a pillanat, amikor választani kellett a pityergés és az evés között. Kisminkeltem magam - így búcsúztam a Vadásztól -, és neki álltam Nix Olimpicát sütni. Most így tele gyomorral érzem, hogy nagyon nagy az én bánatom. És lehet, hogy még egy kiadós gyomorrontás is a közelben ólálkodik.

V. L. Brenner:

Sötét oldal

„A halhatatlanság és a halál ugyanarról a tőről fakad, mindkettő azért létezik, mert nem mernek szembenézni a valósággal, hazudoznak róla. Az egyik végesnek, a másik végtelennek mondja."

 Nem tudom, ez az idézet kitől, mitől származott, csak hirtelen megjelent a képernyőn. Rákérdezni hiába is akartam, mert csak azt hajtogatta, hogy a kapcsolat a National Bibliotékával van; többet nem lehetett a rendszerből kicsikarni. Pedig mindent megpróbáltam, egy kíváncsi filológustól minden kitelik. Főleg, ha a lehetőségei szinte korlátlanok. És ez a rendszer az összekapcsolások révén azt ígérte, hogy határ a csillagos ég. Most pedig egy egyszerű információt sem tud megadni.

 Aztán valamit nagyon elronthattam - a filoszok soha sem lesznek igazi műszakiak, még akkor sem, ha ez a technika szinte eszik a tenyeremből. Egy nagyot villant a képernyő, és aztán semmi. Se kép, se hang. Már arra gondoltam, tárcsázom az egyik javító állomást, kis távjavítás és minden a régi. De akkor vibrálni kezdett a kép és olyan írások jelentek meg rajta, amiket én még soha nem láttam. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen kacskaringós, de kifejezően szép írást is meg tud ez a masina jeleníteni. A fordítás ott futott a baloldalon, de azt senki ne kérdezze, hogy mi volt az eredeti nyelv. Én ezeket az írásjeleket meg soha életemben nem láttam. Mintha álmomból jöttek volna elő. Ugyanis volt már olyan rémálmom, főleg hosszabb szövegelemzések után, hogy látom és ismerem is a betűket, de nem tudom kihámozni az értelmüket. Ennél már csak az az álom rosszabb, amikor ismerem és értem is a szöveget, de nem tudok egyetlen értelmes mondatba sem belekapaszkodni.

 Sokszor van úgy, olvasok egy modern verset vagy prózát, és hiába veselkedem neki akár többször is, nem tudok semmi magot találni benne. Csak hagymahéj. De ezeket a betűket nem is láttam még soha - pedig igen szépek voltak. Annyira elábrándoztam a betűk szépségén, észre sem vettem, mi is a fordítás. Csak akkor figyeltem fel, mikor jegyzetként Colaritge neve jelent meg. Róla már hallottam, és az egyik érthetetlen versét is ismertem. Érthetetlen, de gyönyörű vers volt. Tudom, ez ellentmondás, de mit tegyek, az eszemmel nem tudtam sohasem felfogni. De az érzelmeimet teljesen felkavarta. A többi verse is érdekes, már amennyire egy misztikus vers érdekes lehet. Az igazi a Cristabel volt. Töredék ugyan, és nem is világos mii akar a költő, de az ember szívét-lelkét felkavarja. Valami, ami a végtelenen túlról szól. Nem csak szól, szólít is. Kézzelfogható hang, ami hívogat. Olyan tisztán látja az utat az ember míg a verset olvassa, hogy csak fel kell kerekedni és elindulni, aztán megérkezni az idők és tereken túli végtelenbe, a tökéletességbe. Szinte fizikai vágyat keltett.

 Egyszer próbát tettem, matematikailag kielemeztem mindent, és azt az utasítást adtam a központi gépnek, mivel a vers kétharmada ismert, írja meg a maradék egyharmadot. Bár ne tettem volna! Mintha valaki egy csillogó rózsaablakot darabjaira tör és megpróbálja valamilyen ismeretlen rendben újra összetákolni. És a gépidőt is jócskán igénybe vettem. Sajnos mindent befogadok, ami betű, ezt az esztelen halandzsát is megjegyeztem. Minden benne volt, ami az eddigi verset is építette, de nem lépett tovább. Inkább megkergült és mindent zagyva homállyal tömködött tele. Egyetlen mozdulattal letöröltem a képernyőről ezt a szörnyszülöttet - ami mellesleg az én indítványomra született. Úgy haragudtam a gépre, mintha merényletet kísérelt volna meg ellenem. Pedig én biztattam. Olyanra akartam rávenni, ami nem is a sajátja. Hiába, ha egyszer a költő nem fejezi be a verset, azt talán csak egy isten tudná befejezni. …Nem tudom, az én masinám hol kalandozott, de azt hiszem, valahova nagyon eltévedhetett. Egy egészen ismeretlen könyvborítót láttam a képernyőn. Nem tudtam, a kép rossz-e, vagy a valóságos portól nem látom a lapokat. Próbáltam a képen tisztítani, de nem sikerült.

 A betűk régiesek voltak ugyan, de azért el tudtam olvasni. Valami ismeretlen, Phil Ba Min: A Valóságválasztó. Fennkölt és sokat akaró cím. Persze, hiszen minden író arra törekszik, hogy az olvasót már a cím magához láncolja. Minden művész biztosra akar menni. Gondoltam, kivonatot kérek a géptől. Aztán az jutott eszembe, amilyen bizonytalan most minden - még azt sem tudom, melyik könyvtár poros polcait koptatom - inkább elolvasok mindent, amit csak lehet. A két első oldallal csak ismerkedtem. Meg akartam szokni a betűk alakját és az író stílusát. Mikor ezzel már tisztában voltam (bár nem tudtam magamat megérteni, hogy mi vonz, mert a történet kifejezetten ponyvának vagy bűnügyi regénynek látszott) akkor gyorsra kapcsoltam a gépet.

 Felhangzott a halk alfa-zene, és a sorok száguldani kezdtek a lapon. Ilyenkor mindig úgy érzem, nem is olvasok, hanem valaki meséli nekem a történetet. Itt pedig volt mit mesélni. Az már szinte mellékes, hogy az író mindenféle írói technikát, praktikái ismert, és azokat használta is. Hogy távoli és közeli összefüggéseket mutatott fel, vagy ismeretlen dolgokra hivatkozott úgy, mintha azt nekem is ismernem kellett volna. Volt, mikor egészen száraz volt a stílusa, máskor meg olyan bonyolult körmondatokat szerkesztett, hogy visszafojtott lélegzettel figyeltem, kitalál-e bonyolult szólabirintusaiból. De mindig sikerült neki! A jellemek is hasonlóan voltak megírva. Egyesek csak egy-két odavetett szóval jelződtek, másokról pedig oldalakon keresztül elmélkedett. A legérdekesebb az volt, hogy sokszor a főhőst vagy hősöket jellemezte ilyen szikáron, míg egy egyszerű járókelőt vagy egy kirakati lányt oldalakon keresztül jellemzett. Gonoszkodva jegyeztem meg magamban, talán még a gyermekbetegségeikkel is tisztában van, csak nem köti az orromra.

 De talán a történetről és a szereplőkről is kellene valamit mondani. A főhősnek nem volt neve. Vagy inkább több is volt neki. A nap minden szakában másképpen hívták. Néha csak azért nem kevertem össze másokkal, mert egy jellegzetes ruhadarabját megemlítette az író, így tudtam azonosítani. Persze a ruházata is változott a vándorlása alatt, de valami furcsa módon arra vigyázott az író, hogy ha a neve változott a hősnek, akkor a ruhája volt állandó, ha a ruhája változott, akkor pedig valaki a régi nevét említette. Tehát sok mindent tudtam róla. és semmit sem. Olyan sok neve volt, mint egy régi orosz regény soknevű hősének, akinek még a becéző formáival is meg kell ismerkedni olvasás közben. És a szerencsétlen olvasó a végén már azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Mármint a hős. De néhány szót a történetről.

 Egy hipnomanról szól, aki még nem fejezte be a belső útját. A történet a Vándorok Korában játszódik. A hipnoman nem vándorol, de örvénybe keveredik, és nem tud időben kiszállni. Választania kellene, de ő még nincs abban az állapotban, mivel képlékeny, mint minden egyed fiatalon. És meg kell tapasztalnia, amint a tömegben különböző jellemek hatolnak át rajta. Szépek, csúnyák, jók, gonoszok, vegyest. Ha lehetséges volna választania, akkor ellen is állna. De ő tehetetlen! Egy gonosz belehatol, és neki nincs más lehetősége, mint cerbo katapultot csinálni. Ő ugyan megmenekül, de a másik talán ott marad halva, vagy széthullva. Ezt a szerző soha nem mutatja meg tisztán. Talán ez is a választás kényszeréhez, bizonytalanságához tartozik. Mivel a katapultálás őt is összezavarja, hirtelen menekülési kényszer fogja el. Ez nem a Vándorlás, csak nagyon hasonló. De amíg a többiek mindenben kollektíve cselekednek, ő egyéni utakra terelődik.

 Ködös utakon jár, beszürkült tudattal. Csak az vezérli, hogy minél távolabb legyen mindentől és mindenkitől. Bár azt is tudja, még ebben az állapotban is, hogy a világból nem futhat ki. Így hát olyan célt választ - ha a menekülésben választásról egyáltalán szó lehet -, hogy kifutja magából a gonosszal való találkozást. A szerző nem írja le a gonoszt, csak a hipnomanban megmaradt visszfényből, vagy inkább sötétségből tudjuk, vagy inkább érezzük azt az iszonyatot, amit hősünk érezhetett. Úgy érzi, belső útjai megtörték. Egy elhagyott város utcáit járja, de az is lehet, ugyanazon utcán rohan végig többször. Majd kiszáradt héliumtároló gödrébe esik. De az is lehet, ez a városközépi bombatölcsér. Miután onnan kikecmereg, egy falon mászik át, és egy sejtkertbe jut. Majdnem feloldódik, de még időben hulladék fehérjével álcázza magát, így megmenekül. A ruhája viszont oda lesz. Meztelenül mászik ki a fal túloldalán, vagy ugyanott, ahol bemászott. Ruházata csak a letépett fehérje, ami lassan bomlik. Most valódi kertbe kerül, ahol a fehérje szagát megorrontják az éjszaka kutyái és megtámadják. Már úgy érezzük, hogy elvész, a megvadult állatok szétmarcangolják, amikor egy hatalmas, fehér állat behúzza egy torony aljába. De amikor az állatra ráesik a hold fénye, akkor egy pillanatra úgy látja, hogy ember. Méghozzá egy olyan valaki, akiből a tisztaság sugárzik. A fehér bunda sem szőr rajta, hanem a bensőjéből sugárzó fény. Hősünk, akit most egy kimondhatatlan néven emleget a szerző, elájul, amikor a fehér jelenés a torony létrájához támasztja. Ugyanis beveri a tarkóját. Itt bizonytalanságban hagy az író, hogy a következő kalandokat ájulásában látja, vagy azok csakugyan megtörténnek. Egy sivatagban száguld, ahol a levegőben csillogó oázisok lebegnek, és minden helyről hívást hall. Valaki, akit nem lát, mert állandóan a háta mögött van, egy verset mond neki, aminek ki kellene találnia az értelmét, de nem tud elgondolkodni rajta, a homok megtámadja. Gondolkodás és talányfejtés helyett újra menekülni kell. A homok örvénylik körötte, a szél is feltámad. Egy hatalmas örvény húzza lefelé. Az alján furcsamód világosságot lát. Mikor leérkezik, kiderül, hogy újra a torony tövében van.

 Most jobban körülnéz. A fehér jelenés már eltűnt, de a fekete kutyák állnak és figyelnek. Nem akarják könnyen adni áldozatukat, bár a toronyhoz nem tudnak közel jönni. Mintha valami visszatartaná őket. Hősünk egy halk, de átható hangot hall. Arra gondol, ezt a kutyák biztosan másképpen hallják, mivel az ő fülük sokkal kifinomultabb. Csak egy választása van, hogy felmászik a toronyba, bár ostobaságnak tartja felfelé menekülni. Előbb azonban körbenéz. A torony hatalmas, szürke beton építmény, mintha az égig érne. Külső falán megolvadt vasak csurogtak valamikor lefelé, talán az a szerkezet, amit tartott. Hősünk ösztönösen megtapogatja a falat, de az hűvös. A kutyák lassan közelítenek. Hát nincs más választása, fel kell menni. Lépcső nincs sehol - a létrának csak három foka van - viszont ott egy rozsdás felvonó. Egyáltalán nem bizalomkeltő, de nincs idő a fontolgatásra, mert, ahogy a lift közelébe lép, a kutyák is közelebb jönnek. Beszáll. Mikor utoljára kinéz, felette az ég éppen hajnalodik. Aztán a lift elindul, és ő úgy érzi, az nem felfelé, a toronyba megy, hanem alászáll. Mintha az alvilágba menne.

 Később csikorogva megáll a szerkezet, de ő nem tudja kinyitni az ajtót. Úgy látja az üvegen keresztül, mintha valaki állna kívül és nem engedné kiszállni. Elfogja a menekülés pánikja. Mint megkergült madár csapódik neki a fém falaknak. Már sem nem lát, sem nem hall, és azt sem tudja utólag megmondani, hogyan került a szerkezeten kívülre. Arra eszmél, hogy kövek között ül, és sajog a keze. Mikor megnézi, vérzik is. Hirtelen csattanásokat hall. A hang irányába néz, látja, hogy a szerkezet éppen elindul felfelé, és valaki belülről veri az üveget. Pont annyira menekül, mint ő, mikor belül volt.

 Szinte magába roskad, mert hirtelen olyan gondolat árad szét az agyában, hogy talán most ő megy visszafelé, és aki itt maradt, az már valaki más. Próbákat eszel ki, hogyan tudna erről meggyőződni, de semmi nem jut eszébe. Arra gondol, hiába is próbálkozna, most is sajátjának érez minden eddigi gondolatot. És nem tud annak a fejével gondolkodni, akit elvitt a rozsdás felvonó.

 Kifújja magából az ijedtséget és szétnéz, arra gondolván, hogy egyre világosabb lesz, mivel már hajnalodik. De maga körül azt látja, hogy a hold magasan ragyog. Sőt, telehold van. Egy tó veszi körbe, amin jégdarabok úszkálnak. A hold fénye csak a jégtáblákon csillan meg, a víz szuroksötét. Megborzadva veszi észre, a kutyák ott állnak a csillogó jégtáblákon, megkettőződve, mint végzetes kártyalapok. Dideregve akarja magán összehúzni a ruháját, de most ébred rá, hogy még azt a bűzös fehérje foszlányt is elhagyta, ami eddig nála volt. Teljesen meztelen. De ugyanakkor azt is megérzi, hiába a jég a tavon, az idő meleg. Fáradtan leül egy köre, megadva magát a sorsának. Egy idő után azonban az agyába villan, a kutyák úszni is tudnak. Újra figyeli a sötét állatokat, de azok teljesen nyugodtak, valahova messzire figyelnek. A jégtáblák lassan összesodródnak, az állatok egy csoportba verődnek, és nem felé jönnek, inkább távolodnak. Felbátorodik, lemegy a tó partjára. Kezével meg akarja érinteni a vizet. Hűvös simogatásra számít, de csalódik, víz nincs, csak az egy magasságban sodródó jégtáblák hitették el vele a tavat. Hatalmas és mély szakadék felett úsznak azok a valamik. Nincs tó, nincs víz, csak látszat van. Óvatosan aláereszkedik a parton, mert szeretné a számára legfurcsábbat látni, a jégtáblákat - vagy azokat, a valamiket, amik annak látszanak - alulról, a telehold fényében. De ahogy egyre lejjebb ereszkedik a meredek parton, lassan feltámad a köd, és ő már csak a szétszóródó holdfényt látja. A ködben alakok mozognak, de amikorra a közelükbe ér. azok szétfoszlanak. Ezt annyira megszokja, hogy nagyon megijed, amikor az egyik jelenés nekiütközik.

 Hirtelen még annyi ereje sincs, hogy hátra lépjen, mert a ködjelenés hozzá hajol és valamit a fülébe sugdos. Azt mondja neki, valaki várja a köd túlsó végén, a kijáratnál. Először nem érti, és azt kérdezi vissza, hogy talán ott a torony? Az árny azt válaszolja, hogy a torony mindenhol van, csak azt kell eldönteni, hogy lefelé, vagy felfelé megy-e rajta, aki megtalálta. Az árny még búcsúzóra mutatja az irányi is. Mikor arrafelé néz, észreveszi, a fenti jégtáblák is arrafelé úsznak. Erőlteti a szemét, de nem látja a sötét kutyákat. Ekkor nekibátorodik és elindul.

 Sokáig megy, legalábbis ő soknak érzi, mikor hirtelen egy fényes kapunál találja magát. A kapu mintha aranyból volna, de a belsejében képek mozognak. Arcát a fémre tapasztja, hogy jobban lásson. Bent a fém mélységében, csodálatos táncosok hajladoznak. Hősünk körbe araszol az oszlopon, hogy minél többet lásson, a hajladozó alakok szinte hívogatják. Mikor sikerül egy pillanatra elszakadni a látomástól és körbenéz, azt veszi észre, hogy egy magas párkányon araszol körbe. És a kapu helyett most egy torony testét látja, ami sima és fényes. Nagyon mélyen felhők úsznak, de a torony felfelé elvész a sötét égben. Ő is csak azért látja, mert a hold fénye megcsillan a felületen és formát ad neki.

 Erős szédülés keríti hatalmába, és szinte a körmeit mélyesztve próbál megmaradni a torony közelében. Ahogy így hozzátapad a hűvös fémhez, az egyik körme megakad valamiben. Óvatosan végigköveti a repedést. Kiderül, egy ajtót talált, most már csak azt a szerkezetet kell meglelni, amivel ki tudja nyitni.

 Aztán valahogy kinyílik az ajtó. Nem tudja biztosan, ő talált-e rá a lehetőségre, vagy csak a véletlen játszott a kezére.

 Eszébe jut, az árny a ködben azt mondta, valaki várja. Dehát az már régen volt. Hiszen mostanra biztosan erősen eltért a mondott iránytól. Amikor szétnéz, egy furcsa kertben találja magát. A torony fala itt belül olyan, mintha magas kőkerítés volna. Arra gondol, hogy ebben a kertben biztosan kell lennie valakinek, talán annak, aki őt várja.

 Mikor jobban szétnéz, borzadva veszi észre, hogy a sötét fák nem is valódiak, hanem megkérgesedett emberi testek. A fű, amin jár, ujjak szőnyege. Iszonyodva el akar futni, de a fák körbe állják. Teljesen megdermed. Már csak rémülten forgó szemével keresi a kiutat.

 ...Annyira belefelejtkeztem a történetbe, hogy szinte erőszakos ülésként éltem meg, amikor hirtelen vége szakadt. Hiába próbálkoztam tovább mozgatni a szöveget, csak az üres felület jelent meg a szemem előtt. Egészen elkeseredtem. Arra gondoltam, talán valami belső sugallat hatására, hogy visszamegyek a szövegben és onnan próbálkozom újra. Ez majdnem sikerrel is járt. Legalábbis annyira, hogy most megtudtam, itt a történet egy részének vége, de az folytatódni fog! Továbbhajtottam az érzékelőt, és újra felhangzott az alfa-zene, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy vidám történetet hallottam egy vándorról, aki addig keresett valamit, ami lehetett egy értékes kincs is talán, míg útja során annyi alakot vett fel, hogy mikor a történet végén találkozik egy tükörrel, nem ismeri meg azt az idegent, akit benne lát. Pedig az ö maga volt az indulásnál.

 Azt hittem, már soha nem találom meg az én történetem folytatását. De aztán az is felvillant előttem. Legalább is reméltem, hogy ez az. A hős most is soknevű volt, de valójában mégis névtelen. Most már annyira felgyorsult minden, hogy a részletek teljesen elmosódtak.

 A hős egy névtelen hegység ugyancsak nevenincs fennsíkján áll a szélben és figyeli, ahogyan temetnek egy embert. Hatalmas sziklákat helyeznek rá, miközben a körben állók szinte kibírhatatlan magas fejhangon kántálnak valami számára ismeretlen imát. Már éppen indul tovább, mikor észreveszi, a halott kilógó keze megmozdul, és felnyúl, mintha segítséget kéme. De ő nem segít. Inkább tovább menekül.

 Kincses szekrényeket nyitogat egy sokszögű, titkos palotában. De arra is gondol közben, talán csak egyetlen kincses szekrény van, és a tükrök játsszák csalóka játékukat.

 Még sok helyen megfordul, mikor találkozik egy öreggel. De hogy hol, azt már ő sem tudja, mert az események és a helyek egymásra torlódnak. Az öreg furcsa jelenség. Csupa fehér a teste, mint annak a fehér szörnyetegnek valamikor az idő mélyén a toronynál. De ennek a fehérsége nem sugárzó fény, csak az egész testét borító szakáll és haj. A vén arról mesél neki, hogy nincs rossz és nincs jó, szép vagy csúnya, se mennyország, se pokol. Csak megbontott és megbontatlan formák vannak. Ezt ő nem érti, de az öreg türelmes és példát is mond. Ha egy forma betölti a róla alkotott elképzelésünket, akkor azt szépnek, sőt, tökéletesnek tartjuk. És ez igaz a cselekvésekre, a tárgyakra, és az emberekre is. De létezik az ellenkezője is. Ha egy forma nem tölti be az elképzelést, azt torznak, ijesztőnek látjuk. Ez a gonosz, vagy a pokol. De igazán egyiket sem tudja senki sem elmondani, se megfesteni, sem semmi más formában megjeleníteni. Hiszen minél jobban igyekszik, annál hamarabb tévútra tereli magát. És a végén csak a tükör fényét mutatja fel, nem a benne látható képet. Ezért minden, ami a világon van, viszonylagos.

 Ekkor érti meg a hipnoman, hogy útja befejeződött. Hiszen minden csak tőle függ. Ha ő valamit tökéletesnek lát, akkor az maga a paradicsom, és már nem is érdemes tovább lépni. Mikor ezen elgondolkodik, az öreg egyetlen izzó lángban elég, mint egy isten, aki teljesítette küldetését.

 A hipnoman most egy fehér fal előtt áll. és meglepve veszi észre, hogy azon felnagyítva ott sétálnak a hold fekete kutyái. De mikor elfordul a faltól, a kutyákat nem látja a valóságban, csak az árnyékuk van jelen. Ekkor megérti azt is, hogy ő is végére jutott a belső útnak. És mikor már majdnem elfordul a faltól, akkor látja, hogy az a gonosz is megjelenik a kutyák árnyai között, aki valamikor régen beléhatolt. És ö akkor azt hitte, megölte. Majd lassan hajnalodik és az árnyak eltűnnek a falról.

 Ahogy elindul, az öreg hangját hallja újra. Most nem érti, mit mond, csak beszéde dallama kíséri a kelő Napban...

 ...Az alfa-dallam elenyészett, és én tudtam, a történetnek itt valóban vége. Csak abban nem voltam teljesen biztos, hogy ez a történet az előzőnek a folytatása. Ugyan vannak benne utalások a másik történetre és hősre, de az még nem elég bizonyíték. Hiszen az emberek és történetek száma véges, és ezért mindig előfordulhatnak ismétlődések. Meg aztán a szerzők is szeretik egymás történeteit meglopni. Egy-egy sikeres kép vagy fordulat egy adott korban történetről történetre vándorol. Mert minden elbeszélés vagy mese valójában nem más, mint valami elérhetetlen dolognak a megközelítése. Kísérlet, elindulás egy úton, De igazán senki nem mondhatja el, hogy célba is ért. Ez még Phil Ba Minnek sem sikerült. Csak egy kísérlet volt, de sokat ígérő, Valóságválasztója legalább magamagát megtalálta, és ez sem kis eredmény. Nem minden embernek sikerül!

 Újra agyamba tolakodott Colaritge, a misztikus költő. Most megint érteni véltem a Cristabelt. Mert számomra ö volt az, aki legtovább jutott azon az úton, ahol más csak misztikus ködöket markol. És mikor kinyitja a kezét, nincs benne semmi. De ö leírta a megfoghatatlan látomásokat. Nem tudja senki, miről is beszélt, de mindenki érzi, hogy mit mondott.

 És akkor a halál és a halhatatlanság már valóban ugyanarról a tőről fakad...

V. L. Brenner:

Sötét oldal

„A halhatatlanság és a halál ugyanarról a tőről fakad, mindkettő azért létezik, mert nem mernek szembenézni a valósággal, hazudoznak róla. Az egyik végesnek, a másik végtelennek mondja."

 Nem tudom, ez az idézet kitől, mitől származott, csak hirtelen megjelent a képernyőn. Rákérdezni hiába is akartam, mert csak azt hajtogatta, hogy a kapcsolat a National Bibliotékával van; többet nem lehetett a rendszerből kicsikarni. Pedig mindent megpróbáltam, egy kíváncsi filológustól minden kitelik. Főleg, ha a lehetőségei szinte korlátlanok. És ez a rendszer az összekapcsolások révén azt ígérte, hogy határ a csillagos ég. Most pedig egy egyszerű információt sem tud megadni.

 Aztán valamit nagyon elronthattam - a filoszok soha sem lesznek igazi műszakiak, még akkor sem, ha ez a technika szinte eszik a tenyeremből. Egy nagyot villant a képernyő, és aztán semmi. Se kép, se hang. Már arra gondoltam, tárcsázom az egyik javító állomást, kis távjavítás és minden a régi. De akkor vibrálni kezdett a kép és olyan írások jelentek meg rajta, amiket én még soha nem láttam. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen kacskaringós, de kifejezően szép írást is meg tud ez a masina jeleníteni. A fordítás ott futott a baloldalon, de azt senki ne kérdezze, hogy mi volt az eredeti nyelv. Én ezeket az írásjeleket meg soha életemben nem láttam. Mintha álmomból jöttek volna elő. Ugyanis volt már olyan rémálmom, főleg hosszabb szövegelemzések után, hogy látom és ismerem is a betűket, de nem tudom kihámozni az értelmüket. Ennél már csak az az álom rosszabb, amikor ismerem és értem is a szöveget, de nem tudok egyetlen értelmes mondatba sem belekapaszkodni.

 Sokszor van úgy, olvasok egy modern verset vagy prózát, és hiába veselkedem neki akár többször is, nem tudok semmi magot találni benne. Csak hagymahéj. De ezeket a betűket nem is láttam még soha - pedig igen szépek voltak. Annyira elábrándoztam a betűk szépségén, észre sem vettem, mi is a fordítás. Csak akkor figyeltem fel, mikor jegyzetként Colaritge neve jelent meg. Róla már hallottam, és az egyik érthetetlen versét is ismertem. Érthetetlen, de gyönyörű vers volt. Tudom, ez ellentmondás, de mit tegyek, az eszemmel nem tudtam sohasem felfogni. De az érzelmeimet teljesen felkavarta. A többi verse is érdekes, már amennyire egy misztikus vers érdekes lehet. Az igazi a Cristabel volt. Töredék ugyan, és nem is világos mii akar a költő, de az ember szívét-lelkét felkavarja. Valami, ami a végtelenen túlról szól. Nem csak szól, szólít is. Kézzelfogható hang, ami hívogat. Olyan tisztán látja az utat az ember míg a verset olvassa, hogy csak fel kell kerekedni és elindulni, aztán megérkezni az idők és tereken túli végtelenbe, a tökéletességbe. Szinte fizikai vágyat keltett.

 Egyszer próbát tettem, matematikailag kielemeztem mindent, és azt az utasítást adtam a központi gépnek, mivel a vers kétharmada ismert, írja meg a maradék egyharmadot. Bár ne tettem volna! Mintha valaki egy csillogó rózsaablakot darabjaira tör és megpróbálja valamilyen ismeretlen rendben újra összetákolni. És a gépidőt is jócskán igénybe vettem. Sajnos mindent befogadok, ami betű, ezt az esztelen halandzsát is megjegyeztem. Minden benne volt, ami az eddigi verset is építette, de nem lépett tovább. Inkább megkergült és mindent zagyva homállyal tömködött tele. Egyetlen mozdulattal letöröltem a képernyőről ezt a szörnyszülöttet - ami mellesleg az én indítványomra született. Úgy haragudtam a gépre, mintha merényletet kísérelt volna meg ellenem. Pedig én biztattam. Olyanra akartam rávenni, ami nem is a sajátja. Hiába, ha egyszer a költő nem fejezi be a verset, azt talán csak egy isten tudná befejezni. …Nem tudom, az én masinám hol kalandozott, de azt hiszem, valahova nagyon eltévedhetett. Egy egészen ismeretlen könyvborítót láttam a képernyőn. Nem tudtam, a kép rossz-e, vagy a valóságos portól nem látom a lapokat. Próbáltam a képen tisztítani, de nem sikerült.

 A betűk régiesek voltak ugyan, de azért el tudtam olvasni. Valami ismeretlen, Phil Ba Min: A Valóságválasztó. Fennkölt és sokat akaró cím. Persze, hiszen minden író arra törekszik, hogy az olvasót már a cím magához láncolja. Minden művész biztosra akar menni. Gondoltam, kivonatot kérek a géptől. Aztán az jutott eszembe, amilyen bizonytalan most minden - még azt sem tudom, melyik könyvtár poros polcait koptatom - inkább elolvasok mindent, amit csak lehet. A két első oldallal csak ismerkedtem. Meg akartam szokni a betűk alakját és az író stílusát. Mikor ezzel már tisztában voltam (bár nem tudtam magamat megérteni, hogy mi vonz, mert a történet kifejezetten ponyvának vagy bűnügyi regénynek látszott) akkor gyorsra kapcsoltam a gépet.

 Felhangzott a halk alfa-zene, és a sorok száguldani kezdtek a lapon. Ilyenkor mindig úgy érzem, nem is olvasok, hanem valaki meséli nekem a történetet. Itt pedig volt mit mesélni. Az már szinte mellékes, hogy az író mindenféle írói technikát, praktikái ismert, és azokat használta is. Hogy távoli és közeli összefüggéseket mutatott fel, vagy ismeretlen dolgokra hivatkozott úgy, mintha azt nekem is ismernem kellett volna. Volt, mikor egészen száraz volt a stílusa, máskor meg olyan bonyolult körmondatokat szerkesztett, hogy visszafojtott lélegzettel figyeltem, kitalál-e bonyolult szólabirintusaiból. De mindig sikerült neki! A jellemek is hasonlóan voltak megírva. Egyesek csak egy-két odavetett szóval jelződtek, másokról pedig oldalakon keresztül elmélkedett. A legérdekesebb az volt, hogy sokszor a főhőst vagy hősöket jellemezte ilyen szikáron, míg egy egyszerű járókelőt vagy egy kirakati lányt oldalakon keresztül jellemzett. Gonoszkodva jegyeztem meg magamban, talán még a gyermekbetegségeikkel is tisztában van, csak nem köti az orromra.

 De talán a történetről és a szereplőkről is kellene valamit mondani. A főhősnek nem volt neve. Vagy inkább több is volt neki. A nap minden szakában másképpen hívták. Néha csak azért nem kevertem össze másokkal, mert egy jellegzetes ruhadarabját megemlítette az író, így tudtam azonosítani. Persze a ruházata is változott a vándorlása alatt, de valami furcsa módon arra vigyázott az író, hogy ha a neve változott a hősnek, akkor a ruhája volt állandó, ha a ruhája változott, akkor pedig valaki a régi nevét említette. Tehát sok mindent tudtam róla. és semmit sem. Olyan sok neve volt, mint egy régi orosz regény soknevű hősének, akinek még a becéző formáival is meg kell ismerkedni olvasás közben. És a szerencsétlen olvasó a végén már azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Mármint a hős. De néhány szót a történetről.

 Egy hipnomanról szól, aki még nem fejezte be a belső útját. A történet a Vándorok Korában játszódik. A hipnoman nem vándorol, de örvénybe keveredik, és nem tud időben kiszállni. Választania kellene, de ő még nincs abban az állapotban, mivel képlékeny, mint minden egyed fiatalon. És meg kell tapasztalnia, amint a tömegben különböző jellemek hatolnak át rajta. Szépek, csúnyák, jók, gonoszok, vegyest. Ha lehetséges volna választania, akkor ellen is állna. De ő tehetetlen! Egy gonosz belehatol, és neki nincs más lehetősége, mint cerbo katapultot csinálni. Ő ugyan megmenekül, de a másik talán ott marad halva, vagy széthullva. Ezt a szerző soha nem mutatja meg tisztán. Talán ez is a választás kényszeréhez, bizonytalanságához tartozik. Mivel a katapultálás őt is összezavarja, hirtelen menekülési kényszer fogja el. Ez nem a Vándorlás, csak nagyon hasonló. De amíg a többiek mindenben kollektíve cselekednek, ő egyéni utakra terelődik.

 Ködös utakon jár, beszürkült tudattal. Csak az vezérli, hogy minél távolabb legyen mindentől és mindenkitől. Bár azt is tudja, még ebben az állapotban is, hogy a világból nem futhat ki. Így hát olyan célt választ - ha a menekülésben választásról egyáltalán szó lehet -, hogy kifutja magából a gonosszal való találkozást. A szerző nem írja le a gonoszt, csak a hipnomanban megmaradt visszfényből, vagy inkább sötétségből tudjuk, vagy inkább érezzük azt az iszonyatot, amit hősünk érezhetett. Úgy érzi, belső útjai megtörték. Egy elhagyott város utcáit járja, de az is lehet, ugyanazon utcán rohan végig többször. Majd kiszáradt héliumtároló gödrébe esik. De az is lehet, ez a városközépi bombatölcsér. Miután onnan kikecmereg, egy falon mászik át, és egy sejtkertbe jut. Majdnem feloldódik, de még időben hulladék fehérjével álcázza magát, így megmenekül. A ruhája viszont oda lesz. Meztelenül mászik ki a fal túloldalán, vagy ugyanott, ahol bemászott. Ruházata csak a letépett fehérje, ami lassan bomlik. Most valódi kertbe kerül, ahol a fehérje szagát megorrontják az éjszaka kutyái és megtámadják. Már úgy érezzük, hogy elvész, a megvadult állatok szétmarcangolják, amikor egy hatalmas, fehér állat behúzza egy torony aljába. De amikor az állatra ráesik a hold fénye, akkor egy pillanatra úgy látja, hogy ember. Méghozzá egy olyan valaki, akiből a tisztaság sugárzik. A fehér bunda sem szőr rajta, hanem a bensőjéből sugárzó fény. Hősünk, akit most egy kimondhatatlan néven emleget a szerző, elájul, amikor a fehér jelenés a torony létrájához támasztja. Ugyanis beveri a tarkóját. Itt bizonytalanságban hagy az író, hogy a következő kalandokat ájulásában látja, vagy azok csakugyan megtörténnek. Egy sivatagban száguld, ahol a levegőben csillogó oázisok lebegnek, és minden helyről hívást hall. Valaki, akit nem lát, mert állandóan a háta mögött van, egy verset mond neki, aminek ki kellene találnia az értelmét, de nem tud elgondolkodni rajta, a homok megtámadja. Gondolkodás és talányfejtés helyett újra menekülni kell. A homok örvénylik körötte, a szél is feltámad. Egy hatalmas örvény húzza lefelé. Az alján furcsamód világosságot lát. Mikor leérkezik, kiderül, hogy újra a torony tövében van.

 Most jobban körülnéz. A fehér jelenés már eltűnt, de a fekete kutyák állnak és figyelnek. Nem akarják könnyen adni áldozatukat, bár a toronyhoz nem tudnak közel jönni. Mintha valami visszatartaná őket. Hősünk egy halk, de átható hangot hall. Arra gondol, ezt a kutyák biztosan másképpen hallják, mivel az ő fülük sokkal kifinomultabb. Csak egy választása van, hogy felmászik a toronyba, bár ostobaságnak tartja felfelé menekülni. Előbb azonban körbenéz. A torony hatalmas, szürke beton építmény, mintha az égig érne. Külső falán megolvadt vasak csurogtak valamikor lefelé, talán az a szerkezet, amit tartott. Hősünk ösztönösen megtapogatja a falat, de az hűvös. A kutyák lassan közelítenek. Hát nincs más választása, fel kell menni. Lépcső nincs sehol - a létrának csak három foka van - viszont ott egy rozsdás felvonó. Egyáltalán nem bizalomkeltő, de nincs idő a fontolgatásra, mert, ahogy a lift közelébe lép, a kutyák is közelebb jönnek. Beszáll. Mikor utoljára kinéz, felette az ég éppen hajnalodik. Aztán a lift elindul, és ő úgy érzi, az nem felfelé, a toronyba megy, hanem alászáll. Mintha az alvilágba menne.

 Később csikorogva megáll a szerkezet, de ő nem tudja kinyitni az ajtót. Úgy látja az üvegen keresztül, mintha valaki állna kívül és nem engedné kiszállni. Elfogja a menekülés pánikja. Mint megkergült madár csapódik neki a fém falaknak. Már sem nem lát, sem nem hall, és azt sem tudja utólag megmondani, hogyan került a szerkezeten kívülre. Arra eszmél, hogy kövek között ül, és sajog a keze. Mikor megnézi, vérzik is. Hirtelen csattanásokat hall. A hang irányába néz, látja, hogy a szerkezet éppen elindul felfelé, és valaki belülről veri az üveget. Pont annyira menekül, mint ő, mikor belül volt.

 Szinte magába roskad, mert hirtelen olyan gondolat árad szét az agyában, hogy talán most ő megy visszafelé, és aki itt maradt, az már valaki más. Próbákat eszel ki, hogyan tudna erről meggyőződni, de semmi nem jut eszébe. Arra gondol, hiába is próbálkozna, most is sajátjának érez minden eddigi gondolatot. És nem tud annak a fejével gondolkodni, akit elvitt a rozsdás felvonó.

 Kifújja magából az ijedtséget és szétnéz, arra gondolván, hogy egyre világosabb lesz, mivel már hajnalodik. De maga körül azt látja, hogy a hold magasan ragyog. Sőt, telehold van. Egy tó veszi körbe, amin jégdarabok úszkálnak. A hold fénye csak a jégtáblákon csillan meg, a víz szuroksötét. Megborzadva veszi észre, a kutyák ott állnak a csillogó jégtáblákon, megkettőződve, mint végzetes kártyalapok. Dideregve akarja magán összehúzni a ruháját, de most ébred rá, hogy még azt a bűzös fehérje foszlányt is elhagyta, ami eddig nála volt. Teljesen meztelen. De ugyanakkor azt is megérzi, hiába a jég a tavon, az idő meleg. Fáradtan leül egy köre, megadva magát a sorsának. Egy idő után azonban az agyába villan, a kutyák úszni is tudnak. Újra figyeli a sötét állatokat, de azok teljesen nyugodtak, valahova messzire figyelnek. A jégtáblák lassan összesodródnak, az állatok egy csoportba verődnek, és nem felé jönnek, inkább távolodnak. Felbátorodik, lemegy a tó partjára. Kezével meg akarja érinteni a vizet. Hűvös simogatásra számít, de csalódik, víz nincs, csak az egy magasságban sodródó jégtáblák hitették el vele a tavat. Hatalmas és mély szakadék felett úsznak azok a valamik. Nincs tó, nincs víz, csak látszat van. Óvatosan aláereszkedik a parton, mert szeretné a számára legfurcsábbat látni, a jégtáblákat - vagy azokat, a valamiket, amik annak látszanak - alulról, a telehold fényében. De ahogy egyre lejjebb ereszkedik a meredek parton, lassan feltámad a köd, és ő már csak a szétszóródó holdfényt látja. A ködben alakok mozognak, de amikorra a közelükbe ér. azok szétfoszlanak. Ezt annyira megszokja, hogy nagyon megijed, amikor az egyik jelenés nekiütközik.

 Hirtelen még annyi ereje sincs, hogy hátra lépjen, mert a ködjelenés hozzá hajol és valamit a fülébe sugdos. Azt mondja neki, valaki várja a köd túlsó végén, a kijáratnál. Először nem érti, és azt kérdezi vissza, hogy talán ott a torony? Az árny azt válaszolja, hogy a torony mindenhol van, csak azt kell eldönteni, hogy lefelé, vagy felfelé megy-e rajta, aki megtalálta. Az árny még búcsúzóra mutatja az irányi is. Mikor arrafelé néz, észreveszi, a fenti jégtáblák is arrafelé úsznak. Erőlteti a szemét, de nem látja a sötét kutyákat. Ekkor nekibátorodik és elindul.

 Sokáig megy, legalábbis ő soknak érzi, mikor hirtelen egy fényes kapunál találja magát. A kapu mintha aranyból volna, de a belsejében képek mozognak. Arcát a fémre tapasztja, hogy jobban lásson. Bent a fém mélységében, csodálatos táncosok hajladoznak. Hősünk körbe araszol az oszlopon, hogy minél többet lásson, a hajladozó alakok szinte hívogatják. Mikor sikerül egy pillanatra elszakadni a látomástól és körbenéz, azt veszi észre, hogy egy magas párkányon araszol körbe. És a kapu helyett most egy torony testét látja, ami sima és fényes. Nagyon mélyen felhők úsznak, de a torony felfelé elvész a sötét égben. Ő is csak azért látja, mert a hold fénye megcsillan a felületen és formát ad neki.

 Erős szédülés keríti hatalmába, és szinte a körmeit mélyesztve próbál megmaradni a torony közelében. Ahogy így hozzátapad a hűvös fémhez, az egyik körme megakad valamiben. Óvatosan végigköveti a repedést. Kiderül, egy ajtót talált, most már csak azt a szerkezetet kell meglelni, amivel ki tudja nyitni.

 Aztán valahogy kinyílik az ajtó. Nem tudja biztosan, ő talált-e rá a lehetőségre, vagy csak a véletlen játszott a kezére.

 Eszébe jut, az árny a ködben azt mondta, valaki várja. Dehát az már régen volt. Hiszen mostanra biztosan erősen eltért a mondott iránytól. Amikor szétnéz, egy furcsa kertben találja magát. A torony fala itt belül olyan, mintha magas kőkerítés volna. Arra gondol, hogy ebben a kertben biztosan kell lennie valakinek, talán annak, aki őt várja.

 Mikor jobban szétnéz, borzadva veszi észre, hogy a sötét fák nem is valódiak, hanem megkérgesedett emberi testek. A fű, amin jár, ujjak szőnyege. Iszonyodva el akar futni, de a fák körbe állják. Teljesen megdermed. Már csak rémülten forgó szemével keresi a kiutat.

 ...Annyira belefelejtkeztem a történetbe, hogy szinte erőszakos ülésként éltem meg, amikor hirtelen vége szakadt. Hiába próbálkoztam tovább mozgatni a szöveget, csak az üres felület jelent meg a szemem előtt. Egészen elkeseredtem. Arra gondoltam, talán valami belső sugallat hatására, hogy visszamegyek a szövegben és onnan próbálkozom újra. Ez majdnem sikerrel is járt. Legalábbis annyira, hogy most megtudtam, itt a történet egy részének vége, de az folytatódni fog! Továbbhajtottam az érzékelőt, és újra felhangzott az alfa-zene, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy vidám történetet hallottam egy vándorról, aki addig keresett valamit, ami lehetett egy értékes kincs is talán, míg útja során annyi alakot vett fel, hogy mikor a történet végén találkozik egy tükörrel, nem ismeri meg azt az idegent, akit benne lát. Pedig az ö maga volt az indulásnál.

 Azt hittem, már soha nem találom meg az én történetem folytatását. De aztán az is felvillant előttem. Legalább is reméltem, hogy ez az. A hős most is soknevű volt, de valójában mégis névtelen. Most már annyira felgyorsult minden, hogy a részletek teljesen elmosódtak.

 A hős egy névtelen hegység ugyancsak nevenincs fennsíkján áll a szélben és figyeli, ahogyan temetnek egy embert. Hatalmas sziklákat helyeznek rá, miközben a körben állók szinte kibírhatatlan magas fejhangon kántálnak valami számára ismeretlen imát. Már éppen indul tovább, mikor észreveszi, a halott kilógó keze megmozdul, és felnyúl, mintha segítséget kéme. De ő nem segít. Inkább tovább menekül.

 Kincses szekrényeket nyitogat egy sokszögű, titkos palotában. De arra is gondol közben, talán csak egyetlen kincses szekrény van, és a tükrök játsszák csalóka játékukat.

 Még sok helyen megfordul, mikor találkozik egy öreggel. De hogy hol, azt már ő sem tudja, mert az események és a helyek egymásra torlódnak. Az öreg furcsa jelenség. Csupa fehér a teste, mint annak a fehér szörnyetegnek valamikor az idő mélyén a toronynál. De ennek a fehérsége nem sugárzó fény, csak az egész testét borító szakáll és haj. A vén arról mesél neki, hogy nincs rossz és nincs jó, szép vagy csúnya, se mennyország, se pokol. Csak megbontott és megbontatlan formák vannak. Ezt ő nem érti, de az öreg türelmes és példát is mond. Ha egy forma betölti a róla alkotott elképzelésünket, akkor azt szépnek, sőt, tökéletesnek tartjuk. És ez igaz a cselekvésekre, a tárgyakra, és az emberekre is. De létezik az ellenkezője is. Ha egy forma nem tölti be az elképzelést, azt torznak, ijesztőnek látjuk. Ez a gonosz, vagy a pokol. De igazán egyiket sem tudja senki sem elmondani, se megfesteni, sem semmi más formában megjeleníteni. Hiszen minél jobban igyekszik, annál hamarabb tévútra tereli magát. És a végén csak a tükör fényét mutatja fel, nem a benne látható képet. Ezért minden, ami a világon van, viszonylagos.

 Ekkor érti meg a hipnoman, hogy útja befejeződött. Hiszen minden csak tőle függ. Ha ő valamit tökéletesnek lát, akkor az maga a paradicsom, és már nem is érdemes tovább lépni. Mikor ezen elgondolkodik, az öreg egyetlen izzó lángban elég, mint egy isten, aki teljesítette küldetését.

 A hipnoman most egy fehér fal előtt áll. és meglepve veszi észre, hogy azon felnagyítva ott sétálnak a hold fekete kutyái. De mikor elfordul a faltól, a kutyákat nem látja a valóságban, csak az árnyékuk van jelen. Ekkor megérti azt is, hogy ő is végére jutott a belső útnak. És mikor már majdnem elfordul a faltól, akkor látja, hogy az a gonosz is megjelenik a kutyák árnyai között, aki valamikor régen beléhatolt. És ö akkor azt hitte, megölte. Majd lassan hajnalodik és az árnyak eltűnnek a falról.

 Ahogy elindul, az öreg hangját hallja újra. Most nem érti, mit mond, csak beszéde dallama kíséri a kelő Napban...

 ...Az alfa-dallam elenyészett, és én tudtam, a történetnek itt valóban vége. Csak abban nem voltam teljesen biztos, hogy ez a történet az előzőnek a folytatása. Ugyan vannak benne utalások a másik történetre és hősre, de az még nem elég bizonyíték. Hiszen az emberek és történetek száma véges, és ezért mindig előfordulhatnak ismétlődések. Meg aztán a szerzők is szeretik egymás történeteit meglopni. Egy-egy sikeres kép vagy fordulat egy adott korban történetről történetre vándorol. Mert minden elbeszélés vagy mese valójában nem más, mint valami elérhetetlen dolognak a megközelítése. Kísérlet, elindulás egy úton, De igazán senki nem mondhatja el, hogy célba is ért. Ez még Phil Ba Minnek sem sikerült. Csak egy kísérlet volt, de sokat ígérő, Valóságválasztója legalább magamagát megtalálta, és ez sem kis eredmény. Nem minden embernek sikerül!

 Újra agyamba tolakodott Colaritge, a misztikus költő. Most megint érteni véltem a Cristabelt. Mert számomra ö volt az, aki legtovább jutott azon az úton, ahol más csak misztikus ködöket markol. És mikor kinyitja a kezét, nincs benne semmi. De ö leírta a megfoghatatlan látomásokat. Nem tudja senki, miről is beszélt, de mindenki érzi, hogy mit mondott.

 És akkor a halál és a halhatatlanság már valóban ugyanarról a tőről fakad...

V. Luis:

Zuhanásjáték

 Nem a kéz felemelése okozott gondot, és nem is az, hogy a mozdulat íve végén a testek találkoznak-e, hanem inkább az, nehogy közben a keze, gondolata, indulata kisikoljon megindult pályájáról. Mert a szánalom, mozgás közben is bénulást okozhat, megfontolt tetteket is félre vihet. Egy feltörő pillanatában évek megfontolt gondolatait, éjszakák lassú nekiszánásait, megérlelődött álmait teheti semmissé. A szánalom aljasan öl, még aljasabban, mint most ő készül, innen hátulról, a tarkó fölé hajolva és szemeit mintegy fogódzóként az öreg bőr barázdáiba akasztva. Ez a tarkó puhának tűnt, szinte felkínálta magát a roncsolásra.

 Gondolatban, mintegy harmadik, szellemi kézzel megsimogatta a saját tarkóját. Érezte a bőr puhaságát, de azt is tudta, hogy alatta acélos keménység rejtőzik, és nem csak a nekiszánásokban, hanem ténylegesen, a maga fémes valóságában. Ez a fémes konokság ültette koponyájába a tervet is. Tudta, hogy az öreg szenved, szenved a kortól, az emlékeitől, a magányosságtól, még akkor is, ha mindig vannak körülötte mások, talán emberek is. Az öreg egy régi világ sarokba rúgott kacatja, teljesen beporosodva, elfelejtve. Tele vénhedt, használhatatlan, haszontalan emlékekkel, pókhálós gondolatokkal. Ez a sújtás csak jót tesz neki. Nem lesz több gondolata, nem sorjáznak elő haszontalan képek az agyában, vége a szellemi motyogásnak, az álmok rágódásának. És még neki is haszna lesz belőle, hiszen birtokába jut annak a titkos valaminek, aminek képét a vénség gondolataiból kiszűrte. Nem tudta világosan meghatározni, de látta, hogy szürke, avult gondolatai alján állandóan ott forog, mint egy őrült imamalom.

 Mire leér a karja, ez a malom is megáll, és talán neki is tisztább lesz az a valami, aminek birtoklása az öreget boldoggá és csökönyössé teszi. Hiszen boldog, mindig, minden rossz körülmény ellenére, koszvadt, hámló falai közt, „csaképpen" életével, rögeszmés ragaszkodásával ahhoz a valamihez, amit most ö kiderít és birtokolni fog. És csökönyös, mint az eltévedt kóboráram, folyton visszamászik saját szakadt, értéktelen életébe, ebbe a szétesett pillanatba, és onnan mosolyog ki rá önelégülten. Mosolyában feloldódik és megkérdőjeleződik a világ; sima útjaival, csillogó reklámjaival, plasztofonjaival és illatszínházaival egyetemben; minden hiábavaló nagyot akarás lesz ebben a félszeg mosolyban. De ha keze lecsap, és a valóságos ráncos bőr találkozik az ő nem is annyira valóságos bőrével - amit csak álcázásként, mint illatot a virág hord, kemény acél és fém lényén - akkor ez a mosoly végleg belevész az időbe, és már csak az ő emlékeiben él tovább. (Vagy talán majd a sajátja lesz, ha azt a valamit is birtokolja, ami most még az öregé?)

 A mozgó felület rohamosan közeledik ahhoz a másikhoz, ami tudatlanul, de mégis szinte ösztönösen felkínálkozik neki. Az ö idejében persze ez a találkozás még nagyon messze van, de kettejük közül az idő végtelen apróra bontása csak neki adatott meg. A másik csak tudatlanul várja a pillanatot, mintegy kitárulkozva neki.

 Már nem is tudta, hogy annakidején ki kihez sodródott oda. Talán az idős ember keresett kapaszkodót az ő látvány-rendíthetetlenségében? Vagy már akkor is sugárzott az öregből a birtoklásnak ez a megfoghatatlan melege? Ez számára még ismeretlen volt, de olyan elérni erővel érintette meg, hogy többé nem tudott tőle szabadulni. Az elején még nem is kutatott a vénember gondolataiban, csak sütkérezett ebben a kéretlen, de számára felajánlott melegben. Aztán az már az ő fokozatosan előbúvó tragédiája volt, hogy ennél sokkal többet akart. Persze nem egyszerre, hanem fokozatosan, még számára is észrevétlenül. Végül teljesen elhatalmasodott, teste minden zugát betöltötte, és szüntelen csak rá gondolt, még akkor is, ha teljesen más gondolatok, cselekvések töltötték ki perceit. Az fel sem merült benne, hogy egyenesen rákérdez az öregre, mert ismerte már annyira, hogy akkor visszahúzódna, és még tán az a fényes meleg is elapadna, amiben lopva sütkérezett.

 Kísérgette az aggastyánt, járta vele a gyorsvasutat, légi taxizott vele, úgy látszott, mintha közös céljaik volnának. Pedig az öreg mindig céltalanul ment, azt szokta mondani, csak úgy lődörög, múlatja az idejét. Róla pedig, mivel erős volt, és rendíthetetlennek látszott, azt is hihették, segít a megfáradt embernek. Videókba jártak, szterotronok labirintusaiban támogatták egymást, szoláriumok szivárványai alatt futottak át. Olyan boldogoknak látszottak, mint két gyerek; ám az egyik áruló volt. Áruló, mert csak kihasználta a másik örömét, és ezzel nem elégedett meg, még birtokolni is akarta az öröm forrását. Mert azt váltig érezte, hogy az öreg ezeknek a dolgoknak is örül, de az igazi öröm valahol otthon van, kis szobájában, az esti lámpafény alatt. Ezt akarta ő birtokolni, egyre sóvárabban, minden gátat - amit rákényszerítettek - ledöntve. Hiszen lehet neki bármilyen programja, végső célja az, hogy olyan boldog legyen, mint az öregember. Akkor talán belőle is sugárzik majd az a meleg fény (és akkor hozzá is eljön valaki a birtoklás szándékával?), és úgy érzi majd, hogy küldetése beteljesült.

 Sok felkábult tervezgetés után szinte villámcsapásként érte, amikor az öreg meghívta magához. Az idős ember világát akkorra már talán jobban ismerte, mint a sajátját. Behatolva gondolataiba minden kis részletet ismert, a falak elfakult színét, a takaró megkopott foltjait, az edények sorrendjét a szekrényben; olyan volt, mintha együtt lakott volna az öreggel, már időtlen idők óta. Csak birtoklási vágyát nem tudta csillapítani, mert mikor odáig jutott az öreg gondolatainak kifürkészésében, hogy felhajtja a takarót, valamit elővesz a párna alól, és megfáradt, könnyező szemeivel nézegetni kezdi, akkor valami furcsa, számára ismeretlen érzés vagy erő minduntalan kilökte az öreg gondolataiból, és nem tudott visszajutni, bármennyire is akarta.

Felmentek az ódon lépcsőházban, ahová csak külső fény áramlott be, mert itt senki nem végzett javításokat, a Városnak ez halálra ítélt része volt. A közszolgáltatás is csak azért működött, mivel a központi gép minden felügyelete alkalmával regisztrálta, hogy itt is élnek még emberek. Nem kényszerítették őket, hogy elköltözzenek jobb, világosabb részeire a városnak, az, hogy itt élje le az életét, mindenkinek jogában állt. Ennyi volt a szabadság - a kényszerítés hiánya.

 Az öreg ajtaja legalább olyan kopott volt, mint ő maga. Álltak az ajtó előtt, mint hóhér és áldozat. A hóhér tudott hóhérságáról, az áldozat azonban nem volt tisztában megjelöltségével.

Aztán beléptek. Valahogy úgy képzelte mindig, hogy ha ő ember lenne, akkor valami erős vasdarabot kellene most szorongatnia, és lesből támadni. Segédeszközre azonban nem volt szüksége, ám annyira már ember volt. hogy lesből támadjon. És emberinek álcázott fémkeze most találkozott a felkínálkozó meleg, emberi bőrrel.

 A lecsapás pillanatában bent ült az öreg gondolatai között. Annak teljes tudata átlényegült az övébe, így azonban közvetlen részese lett egy ember halálának. Olyan érzelmi szökőár sodorta magával, hogy ő is majdnem eszméletét vesztette. Agya teljesen széthullott, még percekkel később is alig tudta összerendezni. Az öreget otthagyta a bejárat közelében, és eltántorgott az ismerős kopott takaróig. Most értette meg, hogy mennyivel több volt az a másik, minden látszólagos elesettsége dacára. Nem mérte az időt, így nem is tudta felmérni, hogy mennyi időbe is tellett, míg elrendezte magában ezt a töméntelen tudattartalmat, amihez az öreg halála által jutott. Csak elrendezte, de még nem vette birtokba, mert az sokkal hosszabb időbe tellett volna, mint amire neki most lehetősége volt.

 Tudta, ha az öreg túl soká fekszik a padlón, a jelzők érzékelik, és kiszállnak a felügyelők, s neki akkorra már nem szabad itt lennie. Lassan eszmélni kezdett és szétnézett a számára már ismert szobában. A vidikom és a muzik-center egy ósdi papírdobozba volt gyömöszölve, a plasztik-art pedig megrepedve lógott a falon. Tehát az öreg tényleg mindenki elöl bezárta világát. Magányos remete a technika dzsungelében. Oldalt fordult, hogy meggyújtsa a lámpát, ő ugyan a sötétben is látott, de szerette volna úgy szemlélni a világot, ahogy az öreg látta azt életében. Aztán bent, valahol nagyon mélyen, ahova még ő sem tudott behatolni, kattant valami, és attól, ami ezután következett, elfogta a pánik.

 Az öreg haláltusájának képei rávetítődtek az általa ismert valóságra, és furcsa, lebegő, és mégis reális szellemekkel vették körül. A szobát benépesítették az aggastyán megfoghatatlan, alaktalan démonai, magánhitének kicsinyes, szinte ocsmány emberi kapaszkodói. A sarokhomályban ott ült egy nagytestű nő, ormótlan melleit lassú, kiégett mosollyal tálalta fel a fénybe. A nagyszekrény hangtalanul kinyílt, és egy fej nélküli kislány lépegetett a szoba közepére. Zsebéből kivett egy ugró kötelet, majd bárgyú dalocskát dúdolva - miközben a kötél fénylő koordinátákat jelölt ki a térben - ugróiskolázni kezdett. A dalnak nem lehetett érteni egyetlen szövegrészét sem, mert valami halandzsa volt. Aztán a szekrényből elősomfordált egy macska is, vörös szőrén megcsillant a lámpa fénye, szőre egyre vörösebb lett. Mindenáron hozzá akart dörgölődzni a kislány lábához, de a kötélkoordináta ebben megakadályozta. Szőre hirtelen lángot vetett, majd hangtalan tátogással vonaglani kezdett a földön. A lángok csak lassan emésztették el, feltárva eddig rejtett belsejét. A megszenesedett csontok végiggurultak a padlón.

 A kislány közben tovább ugrabugrált, kötelét előre-hátra forgatva. A nő a homályban először csak mosolygott, de most, melleit mint kelt-tésztát szaggatta szét. Hangot nem lehetett hallani, mindez a jelenés néma volt. A testdarabok mint férgek, a fény felé kúsztak a padlón, és körbevették a még mindig ugráló kislányt. A csillogó kötélkoordináta csak pár pillanatig mentette meg, hamarosan a padlóra zuhant, a tésztaférgek ellepték és mohón habzsolni kezdték, csak egy vonagló, emésztődő massza maradt belőle. A nő magához húzta az ágyterítőt és beleburkolódzott, mintegy menekülve a látványtól. Az ágyterítő mintáin valami fekete, ragacsos lé ütött át, a nőt heves mozgások kezdték rázni, majd elzuhant és eggyé vált a szoba közepén lélegző, emésztődő valamivel.

  Ő csak ült az ágyon - kissé megbillent fizikai, és teljesen széthullott belső egyensúllyal -, és nézte ezt a valamit. Számára ez mind értelmetlen volt, mert ezekkel a dolgokkal soha nem találkozott az öreg gondolataiban (talán még önmaga számára is voltak rejtett zugok?) A látomás a szoba közepén lassú porlásnak indult, amit felszívott a lámpa fénye. Ő is elnyomott minden saját és mástól örökölt képet, cselekvési ösztönzést. A további teendőkre koncentrált. Megkeresni azt a valamit, amit eddig az öreg birtokolt, utána pedig eltüntetni a nyomokat, és elmenni innen. Járni most már a saját útját.

  Odament az öreg testéhez - mert ez már csak az volt, az öreg nem lakott benne - oldalra fordította és átkutatta a zsebeit. Kódlapokat, régi papírokat, reklámcédulák koszvadt darabjait találta, (széthusolódott arcok porló mosolya, hasadó testek széteső mozaikjai) már majdnem maga köré szórta ezeket a haszontalan emlék-mozaikokat, mikor belévillant egy számára sem tudatosult régi, érthetetlen kép. Szétfoszlott volt, mint a gyűrött reklámképek, még dimenziója sem volt, és valami furcsa, mindent elöntő barna tónusa. A kisfiú arcvonásait csak nyomokban lehetett felfedezni, neki is képrekonstrukciót kellett alkalmazni. Egy gyermekarc mosolygott rá, olyan boldogan, amilyen boldogság az öregből is sugárzott. Az arcot szinte a végsőkig kielemezte (erre volt leghasználhatóbb az agya), és az elemzett képet még a térben is megmozgatta, kiegészítette teljes testté (nagyon hasonlított a fej nélküli kislányra), és a szoba szétkent lámpafényében leállította. Alkotott neki ugrókötelet, és a fantom játszani kezdett. Egy pillanatra, szinte a savak kegyetlenségével belemart, hogy az öreg most lenne igazán boldog. A rekonstrukció alapja, a kicsi gyűrött kép ott kallódott a többi kusza, értéktelen értelmetlen papírdarab között. Számára a rekonstrukció is értéktelen volt, mert nem tudott a mélyére hatolni, nem tudta mi az, ebből a kép és felülethalmazból az öreget annyira boldoggá tette.

  Az öreg teste most egy váratlan belső mozgás hatására az oldalára fordult, felidézve az égő macska agóniájának fázis mozdulatait. Mintha így halálában is ellene akart volna támadni - lehet, talán meg is érdemelte volna. Kisemmizett valakit mindenéből, és most a megkaparintott dolgokkal nem tud mit kezdeni. Nincs birtoklás, mert nem tudja átfogni a birtoklandó dolgot. Számára ez a forrás kiapadt, halott. Kezével meglökte a lámpát. Az öreg teste mintegy megrándult az imbolygó fényben, mint aki nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba is támadjon. De aztán, ahogy a lámpa lassan megállt, az öreg teste is belefulladt a maga keltette árnyéktócsába.

  Az árny árnyékká oldódott. A teremtett kép egyre csak ugrókötelezett a lámpa fényköre szélén. Egy ideig nézte, szeretett volna valamit megérteni, belépni egy számára elhatárolt körbe, de sehogyan sem sikerült. Aztán feladta. Hosszú idő sóvárgása, minden birtoklási indulata hirtelen kiapadt benne. Sötét lett, belsejében leoltottak egy lámpát. Úgy döntött, hogy az öreget nem hagyja a padlón, hanem valami hozzá jobban illő pozitúrában helyezi el. Mert mindenkihez tartozik valami megszokott forma is, és ez a fekvő-kúszó-támadó nem az öreg igaz formája volt. Hóna alá nyúlt és magához emelte a földről, aztán fél kézzel vonszolva visszatömködte a zsebeibe. Úgy össze voltak kapaszkodva, mintha valami rituális birkózást celebrálnának. Kétszemélyes haláltánc, szólóban előadva. Kívül-belül összebonyolódtak. Szétnézett a szobában, hová is tehetné le az öreget, ami megfelelne mindkettőjüknek. Mert magára is tekintettel kellett lennie, most már ő is az öreg része volt, részese egy céltalan, de végleges cselekedetnek. Az ágy gondolatát elvetette, az emberek leginkább ott halnak meg, és ő nem akarja a dolgokat ennyire kiélezetté és nyilvánvalóvá tenni. Ő az öregnek akarja megadni a végső forma boldogságát, nem a világnak akar vallomást tenni (a vallomások mindig hamisak, mert a dolgoknak túl sok vonatkozásuk van), csak szolgálni az öregnek és magának, egy számára értelmetlen érthetetlen végső célt. Az árnyékban levő széket szemelte ki a cselekvés végrehajtására, hiszen ülni nagyon is általános emberi forma, és nincs benne semmi árulkodó. Csak miután eligazította a székben az öreget - még a ruha ráncait is formára alakította (öreg, hasznavehetetlen emlékmű) - ő is leült a szoba átellenes oldalában, mintegy összefoglalóan megszemlélni cselekvése eredményét. De előtte elment leoltani a lámpát, a világot most már a saját szemén át akarta látni, ehhez már az öregnek semmi köze, most már ő is csak egy tárgy a továbbmozgó időben, a többi tárgy között. Azt magába véste erősen, hogy mindazt a dolgot, élményt megtartja, amit az öregtől kapott abban a végzetes, és véghezvitelében is sikertelen pillanatban. Hátralevő idejében lesz mit elemezni, értelmezni. Talán még az öreg értelmetlen halála, és az ő értelmet hordozó, de kisiklott cselekedete is célt ér. Tudta, hogy ez az elemzés nagyon meg fogja változtatni, de így legalább célt tud maga előtt, és értelmet nyernek a ma még érthetetlen dolgok.

  Sötétben figyelte az öreget, mert annak cselekvése csak a felületes szemlélő számára ért véget. Az ő szemei a dolgok lényegéig láttak, főleg, ha azok egyszerűen leképezhető fizikai folyamatok voltak. Percekig figyelte az öreg lassú bomlását, figyelte, ahogy a folyamatok egyre lassulva vonszolják magukat a végső megállás felé. Mikor az élő már csak egy tárgy a sok között. Különböző színbontásokat alkalmazott, és hőbontást is, szerette volna színessé tenni a végső értelmetlenséget. Még azt sem hozhatta fel mentségére - valaki is számon kéri-e valaha -, hogy az öreg élőbb mint bárki más, hiszen bármely emlékét át tudja sugározni egy másik élő agyába. Ő hordozza a képeket, emlékeket, és bárkiben életre tudja kelteni. De azt is tudta, hogy ez veszélyes játék. Belső ideje figyelmeztette, hogy most már menni kell, mert még itt fogják, bár nem félt a büntetéstől, hagyományosnak nevezhető lelkiismeret-furdalásra pedig képtelen volt (nem fért el kuszált programjai sterilitása között), így hát felkelt, még egyszer lassan körbefordult a szobában, és mindent részletesen rögzített memóriájában. Ez lesz az öreg végső nyughelye. Mert a test az már nem számít.

  Könnyen kijutott a ház labirintusából, nem találkozott senkivel, és ő sem látott senkit. A jelző errefelé nem szokott valami pontosan működni, aki hosszú életű akar lenni, kerülje el ezt a helyet - szokták mondogatni. De hát a régiek mindig arra hivatkoztak, hogy csak itt tudnak szabadon élni, mert minden kényelemnél jobban szerették a szabadon lélegzést a maga veszélyeivel együtt.

  Végigment az utcákon, járművekre ült fel és szállt le. A sok cél felé rohanó között észre sem vette senki, hogy neki nincsenek céljai. Hogy kalandozó agyát lefoglalja, figyelni kezdte a várost. Ezt a részét nem is ismerte annyira, meg mindig volt rengeteg apró részlet, ami újdonságszámba ment. Új kirakatok, színesebb reklámok, új jelenések a felületeken, és mindig minden színesben, mert úgy tartották, csak így látványos. Néha arra kényszerült, hogy tompítsa az őt érő színeket.

  Az egyik kirakatban meztelen lányok hógolyóztak, valami fürdőruha reklám lehetett. Olyan hosszú volt a ciklusidejük, hogy teljesen természetesnek látszott a játékuk. Ő is sokáig figyelte, amire felfedezte az egymásba fonódó ismétléseket. A kezek valami egészen furcsa jelkoreográfiának engedelmeskedtek. Volt valami erotikus ebben a mozgásegyvelegben, pedig az egyes mozdulatok önmagukban nem jelentettek semmit. És közben minden sarkot lelágyított a sűrű hóesés. Egy másik kirakatban egy gyönyörű nő evett, nagyon kimérten, minden mozdulatával felajánlkozva, és mintha magukkal a véget nem érő ételekkel létesített volna szexuális kapcsolatot. Pedig csak evett. Továbbment, figyelme ide-oda kalandozott, a csillogást, a zajt kirekesztette a fejéből. Egyszerre azon vette észre magát, hogy egy sötét, feketén derengő, szinte végtelen kirakat előtt áll. Épp el akarta olvasni a feliratot, amikor nagyon furcsa szemergésre lett figyelmes. A derengésből képek támadtak, először alig kivehetők - mintha valaki csak ködszobrokat gyúrna - de egyre jobban összesűrűsödtek az alakok, már lassan színük is lett. Megrettenve vette észre, hogy a kisfiú és a kislány ugróköteleznek túl az üvegen, sápadt, őszi derengésben. A hulló leveleknek olyan színe volt, mint annak a lapos, elgyötört barna képnek, ami valahol messze az öreg zsebébe van belegyűrve. Az ugrókötelek csillogó gömbként vették körül a két alakot, a háttérből éppen most bontakozott ki a fekete leples nő, kimért mozdulatokkal simogatta az ölében kuporgó macskát, akinek csodálatos labirint minták izzottak fel a szőrén. Szeretett volna továbbmenni, de nem mozdultak a lábai. Bent pedig a játék variálódott, és az alakok mozgásában rá kellett jönni, hogy saját akaratlan elemzéseit látja viszont. Már arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha az öreg menekülve kúszó csomója is megjelenik. De erre nem került sor, mert egy nagydarab, irdatlan hasú férfi megállt mellette és a vállára tette a kezét. Átvillant rajta, hogy most már nincs kiút, mert leleplezték. De a férfi jóindulatúan mosolygott, és arról beszélt, hogy nagyon egyedi képeket tud teremteni, és ezt ő nagyra értékeli. Be is mutatkozott, de a nevét abban a pillanatban elfelejtette. Ő is motyogott valamit név gyanánt, mert tudta, arra az emberek nagyon érzékenyek. Aztán a nagydarab férfi arról beszélt, hogy ő művész, és ilyen képeket szokott ő is materializálni. Még szerencse, hogy közben az üvegen túl magukba fordultak a mozgások, minden fejlődés nélkül. Úgy beszélt vele, mint régen látott és nagyon keresett kollégával, ő csak hallgatta és igyekvően mosolygott, arról nem szólt, hogy ezek nem is lehetnek az ő emlékei. A nagydarab csak tovább lelkendezett, szinte belerendült az egész teste a nagy igyekezetbe. Minden kis testrésze külön bizonyította mondandóját. És akkor hirtelen átjárta a félelem (levelek kavarogtak, csillogó kötélburkok szétpattantak, a macska elhamvadt saját mintáiban, egyszerre újra sötét lett), mert meglátta a mohóságot a másik szemében, azt a birtoklási vágyat, ami valamikor őt is áthatotta. A kapzsiság aranyhomokja örvénylett a tágult pupillák körül, szinte lihegett a tekintet. A nagydarab egyre nyájasabb lett és unszolta, hogy aktivizálja újra az "Emlékek boltjának" kirakatát, de ő arra hivatkozott, hogy nagyon fáradt, és mindenképpen el szeretett volna menekülni. De a másik szinte körbefolyta, nem volt menekvés (szűköltek benne az idegen emlékek), és ő már nem tehetett mást, engedett ennek a mindent lebíró erőszaknak.

  Érezte, hogy már birtokolják, nem is csak őt, hanem a keserves áron megszerzett emlékeket is. Amik neki nem sokat jelentettek, mert nem tudott a lényegükhöz férkőzni, de ennek a húsagresszornak biztos mást, sokkal többet hordoznak magukban a puszta jelentésüknél. Mert nem csak művész volt, hanem sajnos ember is, és ő most már behozhatatlan hátrányban van. Ez a hátrány, mint jeges homokóra pergése futott végig lényén, mindent elsodorva maga elől. Megsemmisült, kiüresedett. Tudta, most már nincs menekvés, a másik teljesen belé hatolt. Nem tudott neki ellenállni, mert az birtokolni akart, nem abban a szelíd formában, mint ő annak idején, hanem agresszíven, kegyelmet nem ismerve. Főleg vele szemben, hisz ő csak egy gép volt neki, egy gép, aki szép képeket tudott teremteni. Meg sem fordult a fejében, hogy ezek nem is lehetnek a sajátjai, mert neki ilyenek nem lehetnek, csak esetleg egyensúlyos mértani formák, vagy valami variációs együttes az aranymetszésre. Valami, ami nem tagadja meg gép lényét. Mert a művészet egyelőre még az embereké. És talán mindörökre így is marad - az ő lépése csak egy tétova kísérlet volt, amiért nagyon nagy árat fizet - bár jó volna, ha valamikor a kísérlet be is teljesedne, de ő azt már nem tudja meg, mert akkorára tárolóit mások realizálják, belőle csak egy halom fém marad, ami valamikor számára ismeretlen sugárzásba került, és ha akkor nem is tudta, de elhamvadt benne.

  A hústorony egy park felé terelte, finom, de ellenállhatatlan agresszióval, és tudta, nincs számára mentség, mert egy gép nem kiálthat segítségért, főleg nem egy ember társaságában. Számára csak a kiszolgáltatottság maradt. Visszazuhant saját sötétségeibe. A mástól rablott emlékek mint csillogó hab úsztak bensője éjszakájában. Meg is tudott volna sorsával békélni, ha az öreg állt volna mellette, nem ez az önző szellemi hullarabló - bár az ő kezéhez majd nem tapad semmi - mert ember emberre nem emel kezet, azt pedig egy "művésztől" senki nem kéri számon, hogy emlékeit, képeit, álmait hogy és kitől szerzi, ha az nem ütközik az emberek törvényébe. Egy csodálatosan illatozó olajligetbe fordultak be, és ő már látta is ennek a rablónak a kezében a törlőkristályt; neki nem marad még csak emléke sem, csak az üres sötétség, és egy megértetlen, megérthetetlen cselekedet sugárzó emléke. Legjobban azt sajnálta, hogy ez a kufár újra megöli az öreget, és az általa elraktározott emlékeket saját kicsinyes céljainak hálójába fonja. Pók, érzelmek nélkül, fonja hálóját, csak dermesztő kapzsiság árad belőle. Próbált ellenállni, de tudta, hogy bűne most ellene szól, és nincs mentség, eszközzé vált egy ember kezében, és nincs számára bocsánat. Mert az emberek nem egyformák, és ő is a kiszolgáltatottra emelt kezet, pedig most, amikor a pusztulásba viszik, most kellene erősnek lennie, de csendben megadja magát az erőszaknak. Ott érez bűntudatot, amit eddig nem ismert, ahol az egyáltalán nincsen helyén. De mégiscsak ellen tudott állni, leült a tó partjára, és mélyen a víz fölé hajolt, hogy lássa magát benne. A nagydarab a kezét a vállára tette, és gyöngéd, de ellenállást nem tűrő mozdulattal hátrahúzta, biztos attól félt, ha vízbe öli magát, elvesznek az emlékek. Pedig tudhatta, gépek nem lesznek öngyilkosok, még az olyan félresikerültek sem, mint ő. Sikerült elraktároznia arca visszatükröződő emlékét, és még egy utolsó erőfeszítéssel minden képet átitatott vele. Mint mikor a művész szignózza a képet. Ha már nem lehetnek az övé, más se használhassa büntetlenül ezeket az emlékeket. Érezte, ha el is pusztította az öreget, most eggyé váltak. Ez volt annak a furcsa rituális birkózásnak a befejezése, de most már szellemi szinten, és végleg egyesültek. A pusztulás pillanatában, ha méltatlanul is, úgy érezte, eggyé válik az öreggel. Ez a másik itt mellette csak egy mindenre elszánt, de nagyon hétköznapi hóhér. És újra felemelkedett egy kéz, ezt indulata, szánalma nem befolyásolta, ez nem siklott ki a cél előtt. Ebben a pusztításban még szánalom sem volt, csak üres hidegség, nem hátulról támad, hanem szemtől-szemben, még a fel nem ismerés kegyelmét sem adva meg. A pillanat, amikor a kristályt fogó kéz az ő homlokával találkozik - lehet, hogy a tulajdonosa még azt is gondolhatja, hogy jót cselekszik vele, mert megszabadítja valami tehertől. És milyen furcsa: az emberek már nem tudnak puszta kézzel ölni. Mindig van valami köztük és az áldozat között. Fejében a képek őrült táncba kezdtek, múlásra ítélt imamalom pergése. Hát eljött számára a kéz, akit már akkor látni kellett volna, amikor az ő keze lendült magasba. Ez is olyan jól számította ki pályáját. És még az ő akkori mozdulatánál is biztosabban talál majd célba. Ez az idő csak neki hosszú, mert ő a végtelenig szét tudja osztani a pillanatot. Talán, ha nagyon akarná, az utolsó másodperc legutolsó villanását végtelenné tudná tenni. Talán, de ezt még soha senki nem próbálta. Mert az öreg akkor nem látott át rajta, vagy csak nem akart? Hiszen ez a tolvaj egyetlen pillanat alatt megérezte, hogy ki is ő!

  Már csak a közeledő kristályt látta, és belebénult. Belsejében alászállt a Nap. És látott egy virágos mezőt (ott is alkonyodott), és érezte, amint egy kéz megfogja a kezét, és elöntötte az a határtalan melegség, ami az öregből és a gyűrött barna képből is áradt. A Nap eltűnt a láthatáron, a mezőn hideg szél száguldott végig, de benne szétáradt a mindent éltető melegség, és érezte a kéz biztató szorítását. A kristály sötéten a homlokához ért.

Edna Teller:

Telepesek

 Ahogy a kapaszkodás után felhúzódzkodtam a sziklára, nem tudtam mit tegyek. Kiáltanom kellett volna, de azt a sisak miatt nem lehetett. Esetleg elengedni a sziklát, de azt csak az eszemmel tudtam, hogy itt nem esek akkorát, mint a Földön. Ha elengedem, még az is megeshet, hogy zuhanás helyett felfelé szállok. Teljesen le voltam dermedve. Tully utánam mászott, gondolom nem vett észre semmit, esetleg a zihálásomat, amit a sisakjában hallott, annak tulajdonította, hogy kifáradtam kapaszkodás közben.

 Amikor mellém ért csak némán mutattam neki az irányt. De nem nagyon kellett mutogatnom, mert csak a vak nem látta volna. A mindent beborító vörös tájban egy zöld oázis. Zöld fű és fák a Mars homoksivatagában. Ha jobban meresztettem volna a szemem - pedig így is ki akart ugrani a gödréből -, talán még vizet is látok.

 Azt szerettem volna közölni Tullyval, hogy én biztosan megbolondultam, de mikor nagy nehezen oldalt tudtam fordítani a fejem, láttam, az ő szemei is ugyancsak kocsányon lógnak.

- Istenem, a marslakók! - hallottam elfúló hangját. Ez már nekem sok volt, még hogy marslakók. Egy fenét. De hang az nem jött ki a torkomon. Némán pedig nem lehet vitatkozni. Ha becsületesebb súlyunk lett volna, már régen elzsibbadunk. Mint két kuka karácsonyfadísz.

 Most, hogy így belejöttünk a bámulásba meg a kapaszkodásba, Tully nekikezdett leltározni. Mindig ez volt a gyengéje. Ha végigmentünk egy hajóraktáron, még napok múlva is pontosan el tudta sorolni, mi mindent látott. Pedig egy zsúfolt raktárban ugyancsak sok látnivaló akadt.

- Van három kisebb faház, egy kút, egy gyümölcsös, egy tornyos valami, egy másik, amit nem tudok, hogy mi és egy szobor a közepén. Ja és egy tó - csapott a sisakjára, a homloka helyett -, majdnem kifelejtettem.

- Atyavilág, tó is van? - jött meg a hangom nagy nehezen.

- Annyi mindenen meg lehet döbbenni - fordult felém Tully -, neked miért pont a tavon kell fennakadnod? Például mikor láttál utoljára gyümölcsöst a Marson?

- Hát izé... - mondtam nagyon értelmesen és meg akartam vakarni a fejem, de ez sem sikerülhetett a sisak miatt.

- No látod! Gondolhatod, ha én láttam volna - kapaszkodott Tully kicsit feljebb -, biztosan emlékeznék rá.

- Erre akár mérget is vehetnék, még arra is emlékeznél, hány alma volt a fán és abból mennyi volt éretlen.

- Ugyan Franklin, ne idétlenkedj már, azok ott nem is almafák.

- Magasságos csillagköd! Most az a legfontosabb, hogy alma vagy nem alma? Hát itt a Marson, ahol eddig... - De, hogy mi volt eddig, az most belém akadt, mert a nagy magyarázkodás közben elengedtem a párkányt, amibe kapaszkodtam és elkezdtem lassan aláhullani. És úgy látszik, valami régi földi ösztön előbukkanhatott az agyamból, mert kalimpáltam, leesés ellen. Meg is lett az eredménye, mikor másodszorra rúgtam esés közben a szikla oldalába.

 Egy ideig gurungáltunk még a szikla alatt, mire meg tudott Tully „menteni".

- A fene a földi ösztöneidet - korholt. - Mondd, mi a nyavalyának másztunk fel, ha ezen az oldalon jöttünk le, semmi értelme nem volt az egésznek?

- Méghogy nem volt! Láttunk almafát meg tavat, meg minden egyebet. Azt mondd meg inkább - mutattam fel a sziklára -, most visszamászunk, vagy körbe megyünk?

- Járt utat, járatlanért el ne hagyj! Ha ketten mászunk, fele ideig tart, és azt is tudjuk már, hogyan kell.

 Igazából mászás közben arra számítottam, ha majd felérünk, nem látunk semmit, csak a puszta vörös homokot. Mert biztosan hallucináltunk. Persze az a baj, hogy hallucinálni lehet, sőt mindkettőnknek lehet, csak egyformát nagyon nehéz. Azt ugyan pontosan nem tudom, hogy Tully milyen formákat látott, de a darabszám az egyezett azzal, amit én láttam. És azt is tudtam, ezt a kalandot, főleg ami a dolgok darabszámát illeti, még napok múlva is fel tudja majd idézni. Nagy nehezen újra felértünk és az összes reménykedésem szertefoszlott. Minden ugyanúgy volt, ahogy az előbb hagytuk. Darabra, színre pontosan. Megráztam a fejem, de semmit nem használt.

 Arra való hivatkozással, hogy meg kell pihenni, kapaszkodtunk még egy kicsit és meregettük a szemünket a látványban. Mert ilyet nem mindennap lehet látni, és főleg nem a Marson. Még a fény is más volt abban a kicsi oázisban. Mintha saját napja lett volna, vagy a fű meg a fa világítana. Zöldeskék fény volt a mindent elöntő vörösségben. Ha nem látom a környezetet, még arra is gondolhattam volna, talán egy múlt század eleji farm Új-Mexikóban, már csak a környező sivatag miatt.

 Tully csak bámult, gondolom már számtalanszor elleltározott mindent. A legmegdöbbentőbb az volt, ahogy jobban megfigyeltem, a tavon felhők úsztak. Ez már a téboly, mert hiába nézek az égre, ott egy fia felhő sincsen. Kezdtem bánni, hogy a homokszöcskéből legalább egy kamerát nem hoztunk magunkkal. De hát nem felderíteni jöttünk - mert itt már minden fel volt derítve -, csak kirándultunk. A következő pillanatban még ennél is szörnyűbb dolgot láttam. Tully a rádiókapcsolóval kezdett babrálni. Nem tudtam mit tenni, rászólni sok időbe telik, arról nem is beszélve, mire elmagyarázom neki... Inkább lendületből ellöktem a kezét. Ettől átlendültünk a sziklaperemen, és gurultunk lefelé, de most a jó irányba. Közben próbáltam neki magyarázni.

- Meg vagy te őrülve. Még hogy szólni a központnak. Elég nekik a helyzetjelzőnk. Gondolkodj már, hogyan magyarázod el, hogy nem hülyültünk meg, csak látunk valamit? És ha nincs is ott semmi? Évekig mesélhetünk majd a gumiszobában, hogy mi igenis láttunk valamit. - Persze gurulás közben eléggé nehezen lehetett meggyőző érveket előhozni, de én próbálkoztam. Mire a domb aljára értünk, Tully is ellihegte, hogy igazam van, tényleg nagy meggondolatlanság volt tőle. Az alászállingózás után (mert senki ne gondoljon itt valami földi gurulásra, szikláról sziklára és egyre nagyobb sebességgel. Nem, ez a Mars volt.) elterültünk a homokdomb alján. Persze azért eléggé megviselt bennünket az „alászállás". Úgy kiterültünk, mint két ernyedt béka. Igen tudom, hogy békák nincsenek a Marson. De itt már minden lehet, legalábbis ezt bizonyította a látvány, mikor kiemeltem a fejem a homokfelhőből, amit kavartunk.

 Óvatosan odébb lépkedtünk, hogy kikeveredjünk a felhőből, és szinte megbabonázva elindultunk. Tully is nagyon izgatott lehetett, mert nagyokat meg mélyeket lélegzett, és ez már nem a gurulás miatt volt.

 - És még mind megvan, és ott van, hiánytalanul - lehelte, szinte áhítattal. Valami miatt egyre lassabban lépkedtünk.

Nem akaródzott menni. Pedig nagyon érdekes volt az ott előttünk, de azért kellő módon rémületes is. Mert ez nem lehet, de itt van, látjuk. Csak ingattam a fejem, és megpróbáltam oldalra nézni, hátha, mikor a szemem sarkából visszanézek, már nem lesz ott semmi. Se fű, se fa, se más egyéb.

- Nem lehetnek mégis a marslakók?

- Tényleg meg vagy buggyanva! Elég sokat mászkáltunk ebben a nagy homokozóban, de én még egy arasznyi marslakóval sem találkoztam. Te talán igen? Mikor és hol? - fordultam felé.

- Nem, én sem, de mi más... Hirtelen megtorpant és úgy megszorította a karomat, hogy azt hittem menten eltöri, az ujjai nyoma még napokig tisztán látszott. Szólni nem tudott, csak valami artikulálatlan hangféle jött ki belőle. Izgatottan mutatott valamit. Próbáltam odanézni, ahova mutat, aztán felállt a hátamon a szőr, meg kivert a verejték. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan és ennyit tudok izzadni. Az egyik ajtón kilépett valaki! Nem valami, innen is látszott, hogy ember. Kalap volt a fején, nagy kötény előtte, valami szerszám a vállán. Az első pillanatban még azt hittem, puska.

De mikor jobban megnéztem, még a lélegzetem is elállt. Egy kapa volt a férfi vállán. Ha nem szerettem volna annyira a régi holovideket, nem ismerem meg. Ott lehetett ilyeneket látni, nem valami jó minőségben, mert ezek monóról voltak átírva, és a számítógép nem tudott elég tiszta képet adni.

- Akkor inkább a marslakók - szakadt fel belőlem -, annak legalább volna valami értelme. Megpróbáltam Tully kezét lefejteni a karomról, mielőtt eltöri, nagy nehezen sikerült is.

De továbbmenni egyikünknek sem akaródzott.

 - Ennél már egy szimpla téboly is jobb, mert akkor az ember... És csak álltunk, még szerencse, hogy állni volt erőnk. A kapás férfi valamiért meggondolta magát és visszafordult. Eltűnt az árnyékban. Talán nem is volt, erre gondoltam. Jobb lett volna, ha minden csak hallucináció. A hátamat józanítóan hűtötte a veríték.

- Te is láttad? - fordultam Tully felé.

- Mért? Azt hitted puszta szerelemből markoltam meg a karodat?

- Látod, most mit mondanál, ha az előbb sikerül a rádiót használnod?

- Ez tényleg komplett gumiszoba. De azt sem tudom mit kellene csinálni?

- Hát odamenni, és körbenézni, mint rendes utazókhoz, vándorokhoz illik. - Tovább srófoltam a dolgokat, hátha valamivel ki tudom magunkat zökkenteni. - Esetleg megnézni, érik-e már a gyümölcs.

- Meghívatni magunkat vacsorára - ment bele Tully a játékba. - Annyi itt az őrültség, egy kicsivel több vagy kevesebb már nem árt. Hiszen úgy tudom, ezeken az isten háta mögötti farmokon igen barátságos, vendégszerető emberek laktak?

- Én is úgy emlékszem.

 De egyikünknek sem akaródzott elindulni. Pedig a házak körül minden csendes és békés volt. Lágyan fodrozta a tó vizét a szél. Ami nem tudni honnan fújhatott, mert a homokot körben meg sem mozdította, már az is lassan leülepedett, amit mi kavartunk fel.

- Én kakaskukorékolást hallok.

- Az mi? - meresztett Tully nagy szemeket.

- Az egy régi madár, a farmokon tartották.

- Miért?

- Talán időjelzésre, de az is lehet, hogy házőrzésre. Ebben nem vagyok biztos. Az énekét nevezték kukorékolásnak - csillogtattam meg tudásomat.

- Csak meg kellene nézni közelebbről is, - ajánlotta Tully.

- Én megyek utánad - bátorítottam -, szorosan a nyomodban leszek. És megvédelek ha baj lesz.

- Nem lehetne fordítva. Én is meg tudlak védeni.

- Ugyan már, ne gyerekeskedjünk! - Elvesztettem a türelmem. Csakugyan olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek. Nyikorog a szekrényajtó, mi meg itt még ijesztgetjük is egymást.

- Majd akkor én megyek előre, és ha akarsz, védjél meg, ha egyáltalán nincs tele az űrruhád, és van bátorságod utánam jönni. Nem is néztem hátra, hanem nagy lendülettel elindultam. Persze ez a Mars volt. Szerencsésen felröppentem, és Tully hangját hallottam.

- Azért nem kell annyira rohanni, én is megyek. Ha röpködsz, nem tudlak követni, és megvédeni sem.

- Nem is kell megvédeni, hiszen a fantomok nem bántanak senkit. Délibábok ellen nem kell fegyver. – Nagyon biztatóan hangzott, pedig igazából magamat bátorítottam.

Közben lassan sikerült újra talajt fognom, ívem pont ott ért véget, ahol Tully utolért. Tényleg, most olyan volt, mint egy jó testőr.

 Kicsit visszafogottabban, de nagyon határozottan meneteltünk a látomás felé. Nagyon bíztam benne, hogy mikorra odaérünk, már minden eltűnik, szétfoszlik. Bár minél közelebb jutottunk, annál élesebbek lettek a részletek. Már a fűszálakat is meg tudtam volna számolni, ha akarom. Lehet, hogy Tully most pont azzal van elfoglalva. Szinte éreztem arcomon a szellőt, ami az ágak között lengedezett. Be is dőltem volna a látványnak, ha a távolban nem vöröslenek ott a Mars hegyei.

- Gondolod, hogy ezt a kertet a Mars-csatornákból öntözik?

- Nem tudtam eldönteni, hogy Tully ezt komolyan kérdezi, vagy csak idétlenkedik. De aztán eszembe jutott, hogy biztosan így önt magába bátorságot. Mert hiába volt nagy a szám, a gyomrom olyan pici lett, mint egy egér, hogy egyéb szűkülő testrészemről ne is szóljak. De azért bátran hátraszóltam neki.

- Szerintem a kútból, mert az is van, mint te már egyszer megállapítottad, vagy esetleg a tóból. - A többi bennem szakadt, mert újra meghallottam a kakas kukorékolását, már egészen közelről.

- Úgy hallom üdvözöl az énekes madarad!

- Akkor pedig házőrzésre használták - állapítottam meg a helyzet komolyságához illően.

- Akkor ez harap is! - Tully hangja kicsit reszelősebb lett.

- Nem harap! Az egy másik, azt kutyának hívták.

- Ugyan már, ne nevettess, a kutya az...

- Ne azokra a kutyákra gondolj, amiket te ismersz. Ezek még régi kutyák voltak, nagyok és vadak. - Hát ezt nem kellett volna mondanom. Tully megállt és nem akart tovább jönni. - Na, gyere már - unszoltam. - Aztán hirtelen egy régi mondás jutott az eszembe, lehet, nem kellett volna kimondanom, de előbb szóltam, aztán gondolkodtam. – Azt mondták a régiek, hogy mindig az utolsót harapja meg a kutya. - Tully egyetlen szökkenéssel átrepült felettem, és máris ő vezette a menetet. Azaz vezette volna, ha nem csapódik neki a legközelebbi gyümölcsfa törzsének. Most, most, fohászkodtam magamban. Most hirtelen elillan minden. Elenyésznek a fák, a házak, és marad a jól ismert áldott homok. Még be is csuktam a szemem. És erősen drukkoltam magamnak, hogy mikor kinyitom, már csak a homokban elterült Tullyt látom. De minden óvatos szemnyitás ellenére azt láttam, hogy Tully ül a fa alatt, és körötte a lehullott gyümölcsök.

- Hát ez nem délibáb! - állapítottam meg hangosan.

- Sajnos nem, és elég kemény. - Tully szétnézett. – Ha nem volna rajtam a sisak, most biztosan ennék egy kis gyümölcsöt, mert olyan étvágygerjesztőek.

- Engem az evésnél is jobban érdekel, mi a fene ez az egész. Ellene mond mindennek. A fizikának, a kémiának, a...

- Sorolhatod, ameddig akarod, mert mindennek – Tully lassan feltápászkodott -, és még azt is tedd hozzá nyugodtan, a józan észnek is.

- És ha mi most csak álmodunk? Mondjuk elaludtunk a homokszöcskében és ezt álmodjuk, mert honvágyunk van.

- Hasonló mentségeken már én is gondolkodtam, de nem működnek, meg a fa is nagyon kemény volt. Neked adok igazat, végére kell járni a dolgoknak! - mondta, és nagy lendülettel elindult. Ment egyenesen a házak felé. És nem repült fel a lendülettől. Itt még a gravitáció is más! Ezt nem csak megállapítottam, de éreztem is. Egy enyhe téboly sokkal megnyugtatóbb lenne. De nem sok időm maradt elmélkedésre, mert sietnem kellett Tully után. Megkerülte a kutat meg a szobrot és egyenesen a felé az épület felé tartott, ahol a jó előbb az az ember eltűnt kapával a vállán. Úgy gondoltam, ha most nem nyílik meg a föld, vagy inkább a Mars alattam, akkor nem tudom mi lesz. És nem nyílt meg, hanem megnyílt az ajtó, és kijött az ember, akit nem is régen messziről láttunk.

- Üdvözlöm magukat. - Kicsit tartózkodó volt, mint akit megzavartak. Látszott rajta, elkerülte volna szívesen ezt a találkozást. Néztem a szemét. Öreg, bölcs szemek voltak, az őrültségnek a legkisebb szikráját sem lehetett benne látni.

Talán ha lett volna nálam tükör, az enyémben igen. Kezét megtörölte a kötényében és Tully felé nyújtotta. Az ösztönösen kezet fogott vele. Mikor velem is kezet fogott, meggyőződhettem, nem fantom. Kellemesen erős szorítása volt. Ránk nevetett.

- Ha már így a vendégeim lettetek, érezzétek otthon magatokat. Helyezkedjetek kényelembe. Vessétek le a ruhátokat, mert az itt kényelmetlen, a sisakok kimondottan feleslegesek.

- A sisakom felé nyúlt. Ösztönösen hátra léptem. - Nem kell félnetek, nézzétek meg a műszereiteket, vegyetek próbát. Ha minden oké, csak akkor vessétek le a sisakot.

- Ez nem kerül semmibe és nem is veszélyes. - Tully már csavargatta is a műszereket, azok oxigént és minden egyéb olyan dolgot jeleztek, ami a legjobb földi levegő jellemzője volt. Én is elemeztem, sőt egy egészen kis mintát be is lélegeztem. Hát nem a szkafander steril levegője. Tele volt édes és fűszeres illatokkal, a friss virágok, gyümölcsök illatával, amit megpróbálnak szintetikusan kikeverni, de eddig még senkinek sem sikerült. Kezeim maguktól mozdultak és mire igazán észrevettem, már nem csak a sisak volt levéve, de a ruhát is hámoztam magamról. Agyam riadót fújt, hiszen nem is olyan messze látszottak a Mars hegyei, és rőt vörös homokja. De itt béke volt. Nem úgy bennem. Hiába akartam ellazítani magam, vibrált bennem a feszültség, hiszen semmit nem értettem. És ezt a feszültséget láttam Tullyn is.

 - Nyugodjatok meg, gyertek velem, kaptok friss tejet, kenyeret, meg gyümölcsöt. Mindent, amit a megfáradt vendégnek adni kell és adni tudok. Azon pedig ne törjétek a fejeteket, hogy mi is az, ami most körülvesz benneteket és történik veletek. Mikor eljön az ideje, majd mindent megtudtok. Vagy majdnem mindent - tette hozzá hamiskás mosollyal.

 Három aprót tapsolt és egy szőke kislány jött ki a házból megrakott tálcával. Mint a mesében, állapítottam meg magamban. Ez nem lehet valóság, csak álmodom. De olyan szép álom, hogy érdemes végigálmodni. Hajdanvolt, vagy talán soha nem volt gyermekkorom ébredt fel bennem. Tully arcán is valami ilyet láttam. Virtuális nosztalgia, ágaskodott bennem a kisördög. Totális hologram. Van színe, szaga, íze. Kell ennél több? Élvezni, és nem gondolkodni. A lány a tálcát letette az asztalra majd leült ő is az egyik székre, és vett egy almát. Olyan ízesen harapott bele, mi sem tudtunk ellenállni. Csendben ettünk, és élveztük mindazt ami körülvesz bennünket. A szél hangját a levelek közt. Ilyet csak ritkán hall egy űrhajós füle. A bogarak neszezését. A legjobb holovid sem lehet ennyire tökéletes. Rengeteg kérdésem lett volna, és azt láttam, hogy Tullynak is, de mikor az öreg szemébe néztem, azonnal rájöttem, csak hallgatni kell, mert a beszéd, a kérdések csak elrontanak mindent, így hát csendben ettünk és élveztük a békességet. Aztán az öreg felkelt az asztaltól és minket is invitált.

- Gyertek, nézzetek körül. Nem nagy gazdaság, de minden van benne. - Ő ment elöl, mi meg utána, mellettünk a szőke lány sétált mezítláb a nedves fűben.

- Tudom, hogy semmit nem értetek. De én sem tudom megígérni, hogy mindent elmondok. Nem azért, mert valamit is el akarok titkolni. Nem, a baj inkább az, hogy ti már annyira egy másik világban éltek, hogy ha mondanám, sem értenétek, ha megmutatom, csodát emlegettek. Azt meg a ti agyatok nem tudja befogadni. Hát csak annyit, sokféle világ van, és számtalan megközelítés. Mindenki esküszik a maga útjára és igazára. Talán én is az enyémre - fanyarkás mosoly jelent meg a szája szögletében. Hátát egy fának vetette és belenézett abba a napba, ami nem látszott, de sugaraival mégis bearanyozta alakját. Mi hallgattunk, mert annyi kérdés tódult fel bennünk, hogy egyiket sem tartottuk már fontosnak.

- Most, hogy rám találtatok, el kell innen mennem. Nem tudnék a sok kíváncsival mit kezdeni, de ők sem velem. Nem tudok válaszolni a tudósok okos kérdéseire. Nem tudok semmit megmagyarázni. Vagy ha igen, és értenék is a magyarázatot, nem fogadják el. Trükköt, csodát keresnek.

Ezért inkább kerülök mindent és mindenkit. Szerencsére a műszerek, műholdak nem látnak. Ti is csak azért láttatok meg, mert a saját szemeteket használtátok. Ha volna nálatok egy kamera, nem venne semmi képet, nem volna bizonyítékotok. A szavak meg olyanok, hogy azokat lehet hinni, meg lehet tagadni is. Ezért most elbúcsúzom tőletek. Nagyon örültem a találkozásnak, és ez nem csak szólam, ahogy most használják. Örülök annak, hogy részesíteni tudtalak benneteket egy parányi boldogságban. Majd erre mindig vissza tudtok gondolni. Egy idő után azt fogjátok hinni, csak álom volt. És akkor marad realitásnak a Mars száraz homokja.

Már egészen a gyümölcsös szélén voltunk, és itt csakugyan a Mars volt már az uralkodó. - Most pedig öltözzetek fel, és lépjetek vissza a ti világotokba. Engem meg tartsatok meg jó emlékezetetekben. Ha már nappal nem is, majd álmaitokban mindig visszatérek. Beszélni nem tudtok rólam és a kertről sem, mert tudni fogjátok, az veszélyt jelentene számotokra. Öltözzetek és menjetek békével, én is megyek. - Újra kezet fogott mindkettőnkkel, a lány is búcsút intett. Feltettük sisakjainkat, becsatoltuk és újra racionális űrhajósok lettünk, akik a Marson vannak. Ők visszasétáltak a kertbe, és az öreg odament ahhoz a kőrakáshoz, amit mi szobornak néztünk.

Lassan el kezdte bontani a köveket.

- Megnézem közelebbről, hogy mit csinál. - Tully egy mozdulattal feltolta a sisakba a távlátó lemezt, én is követtem példáját. De azonnal beláttuk, még ebben a nagyon egyszerű esetben is igaza volt az öregnek, a plasztik lapon csak a Mars homokja látszott, miközben mi a széleken láttuk a kertet.

Egyszerre mindkettőnk sisakjában megszólal az ő hangja.

- Most szétszedem a köveket, hogy a világ másképpen folyjon, az időn és a téren kisimul minden és én továbbállok. Mert az nagyon fontos, hogyan rakjuk össze a dolgokat és a gondolatainkat. - És ahogy álltunk és néztük, egymás után szétrakta a köveket maga köré. Ahogy fogyott az oszlop úgy enyészett el a kép. Aztán már csak a poros Marsi tájat láttuk, egy furcsa szétdobált kőkupac volt nem messze tőlünk.

 - Nem kellene visszamenni és összerakni őket? – Tully izgatott volt, talán ezért hallatszott olyan furcsán a hangja. - Tudod nekem jó az emlékezetem, és az a szobor annyira érdekes volt, hogy igen jól megnéztem. Száztizenegy kő volt a csoportban.

- Hát esetleg meg lehetne próbálni, bár nem sok reményt fűzök hozzá. De egy kicsit talán várjunk, hiszen még nem lehetnek túl messze.

- Addig kell azt csinálni, amíg melegek a kövek, - unszolt Tully.

- Jó, hát próbáljuk. - Nagy ugrásokkal elindult, alig tudtam követni. Azon izgultam, amilyen nagy a lendülete, még majd egészen magasra felszáll, és sokáig kell várni, mire talajt fog. De nagyon jól irányította magát, mert pont a kövek mellett landolt. Időt sem hagyva magának, nekilátott az összerakásnak. Nekem csak annyi dolgom maradt, hogy a távolabbra került köveket mikor kérte, a kezébe adtam. Néha hosszabban megállt, behunyta a szemét és figyelt befelé.

Gondolom ilyenkor bent leltározott és kereste a formát.

- Úgy érzem, jó úton haladok. - Körbenéztünk és halványan látszott a fű, meg egy-két fa. Egészen lázba jöttünk. Én is megtáltosodtam, szerettem volna minden követ a keze ügyébe készíteni, hogy minél hamarabb készen legyen. - Látod működik! - kiáltotta kissé elbicsakló hangon. De aztán hiába hunyta le a szemét, mert valami nem akart sikerülni.

Megrekedt a munka, pedig sokféleképpen próbálkozott. Már egészen belefáradtunk a kövek próbálgatásába.

Tully lerogyott a homokra.

- Pedig csak száztizenegy kő. Az lehetetlen, hogy ne sikerüljön. Te is láttad a füvet meg a fát is.

- Igen láttam, és azt mondom, tovább kellene próbálkozni, hiszen az eredmény az mindent felülmúl.

- Igen az eredmény! De tudod, minél többször idézem fel a képet, annál esetlegesebb lesz. Az elején még mindenben biztos voltam, most meg egyre bizonytalanabb. – Furcsa bizsergést éreztem a fejemben, de biztosan Tully is, mert a sisakját simogatta.

„Mert az nagyon fontos, hogyan rakjuk össze a dolgokat és a gondolatainkat." Távoli, de tiszta hang volt.

 - Igaza van - hajtotta le a fejét -, a gondolataimmal van a baj. - Miért? Mire gondolsz?

- Hogy híresek és gazdagok leszünk. És úgy látszik, ez még az én edzett memóriámat is megzavarja. Be kell vallanom, meg volt a lehetőségem, hogy össze tudjam rakni a köveket, de a gondolataim meggátoltak - szomorúan lehajtotta a fejét.

- Ne szomorkodj, majd úgy emlékezünk, hogy egyszer volt egy közös álmunk. Lassan elindultam, hogy átmásszunk a dombon, mert a homokszöcske a túloldalon volt. - Tudod, az álmok úgyis megfoghatatlanok. Nincs mit a kezedbe venni. - Elöl másztam, Tully meg utánam. Most olyan furcsa hangot hallatott, hogy hátra kellet néznem, nem tudtam elképzelni, mi lehet vele.

- Még hogy nincs mit a kezedbe venni! - mondta furcsa sziszegő hangon és egész közel hajolt a sisakomhoz. És megláttam a fogai között egy fényesre szopogatott barackmagot.

  Vernon L. Brenner:

A rossz olvasat

 A napfényben üldögélt, mint egy öreg macska, aki koránál fogva is nagyon tudja becsülni a nap fényét és világosságát, öreg csontjai meg a melegét. Amikor nem járt arra senki, felhúzta a csuháját és inas lábait kitárta a simogató napsugárnak. Mert az ősi falak között nem csak a csend, meg a nyári hűvösség honol, hanem a folyamatos csúz is. Isten szolgái öreg korukra olyan reumásak lesznek, hogy már akkor is hajlottan járnának, ha a világ bűnei meg az alázat nem görbítenék meg a derekukat. De a napfény igazi isteni adomány. Egy kis sütkérezés után sokkal könnyebb az élet. Mire ideér az, akire vár, már fiatalosan tud majd elébe sietni, csak addig be ne boruljon. Dörgés repesztette szét a csendet, de ez nem az ég vihara volt, hanem emberi találmány. Reggel óta húznak el a bombázógépek, kisebb-nagyobb csoportokban. Még szerencse, hogy a napfényt nem veszik el, de csinálnak egyéb szörnyűséget. Újra elgondolkodott, most van itt az ideje, hogy az a régi látomás beteljesedjék. Itt az idő számára is. Eljön, akit vár, és majd neki is el kell menni. De neki örökre. Talán a mennyei boldogsághoz az is hozzátartozik, ha egyáltalán a mennyországba kerül, hogy ott is létezik ez a lágy, simogató napsütés. Megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a kövön. Szerencsére ebbe a bemélyedésbe még a szél se fújt be, így semmi nem zavarta a gondolatait. Visszarévedt abba a régi időbe.

 Lux Mundi - csendült újra a fülébe, csak arra nem emlékezett tisztán, hogyan is kapcsolódott ez az eljövendő dolgokhoz. Merthogy eljönnek, abban egészen biztos volt, hisz eddig még egyetlen jóslat, vagy látomás, - nem is tudja hogyan is nevezze -, tehát egyetlen sem volt ami ne teljesült volna. Tehát eljön a Világ Világossága. Még arra is emlékszik, hogy magas, szőke, kisportolt alak. De leginkább fürkésző szemei vannak előtte. Pedig talán még egy pillanatig sem látta, és akkor is inkább a többi látomásra koncentrált.

 Arra gondolt, hogy talán a többiek számára is ilyen megrázó élmény volt, amikor beléptek a sötétbe és meglátták a jövőt. Persze akkor még senki nem hiszi igazán, hogy ez a jövő. Csak afféle hirtelen látomásnak vélik, ő is arra gondolt, hogy valami kábulat csapta be az agyát. Mert azt tudta, hogy a sötétben nem valódi képeket lát, csak afféle lidérceket. Bárcsak sosem jelentek volna meg! Most úgy érezte, minden összekavarodik az agyában, de ezt a várakozásnak tulajdonította.

 Megpróbált rendszert vinni a képek, emlékek halmazába. Tehát mindenekelőtt ott volt a kamra a falban, benne pedig a kőkoporsó. Innen lehetett a jövőbe látni. Hogy ezt ki és mikor építette, az nem teljesen biztos, de legalább ötszáz éve működik. Sawewn mester erről írt a Felemelkedés című munkájában, ami ő még kéziratban olvasott. Azóta az Annotation-nal egyetemben ezt is megjelentette. Talán majd az Annotation idecsábítja, azt akit ő vár. Mert ő a Látomások miatt jött ide. Amikor útjára bocsátotta a könyvecskét, a páter talán nem is gondolta volna, hogy így lesz. A mű olyan kis példányszámban jelent meg, hogy csak az egészen nagy könyvtárakban volt megtalálható. És nagyon elvetemült kutatónak kellett lennie annak, aki megtalálja és elolvassa, sőt őt még arra is késztette, hogy eljöjjön ide, az isten háta mögötti kolostorba. Persze ez csak elkoptatott jelző, mert itt mindenki úgy érzi, nagyon is isten szeme előtt vannak. De hát ő mondhat ilyet, hiszen ő csak egy könyvtáros. Jobban szereti a csendet, mint isten közelségét. Tehát mindenkit egy könyv csalt vagy vezetett ide. És most majd megérkezik az, akit az ő könyve választott ki. Mert az Annotation mindent elmond annak, aki tud a sorok között olvasni. Egyesek persze úgy vélik majd, hogy könnyű a megtörtént események után jósolgatni. Mert azt senki nem fogja elhinni, hogy a jóslatok jóval az események előtt keletkeztek. Visszadatálásról meg hasonlókról fecsegnek majd. Elmosolyodott, hiszen ő is ezt mondaná. Lux Mundi, szőke és fürkésző. Olyan szeme van, ami szinte a vesékbe lát. Még mindig bizonytalan volt abban, hogy ezt a nevet a látomásban hallotta, vagy a barátok éneke szűrődött be kívülről, miközben ő a jövő árnyaival volt elfoglalva. És ahogy így visszagondolt, tudta, nem ez lesz az, aki felváltja őt, mert látott valaki mást is, de azt csak egészen halványan. Olyan zavaros minden, jó volna valami világosság, valami... Igen, Lux Mundi. És ha igaz a látomás, márpedig eddig a napig minden pontosan teljesült, akkor ennek a világosságnak már valahol az úton kell jönnie és ideje elé sietnie, hogy illően fogadja őt. Ahogy felkelt és kinyújtóztatta öreg csontjait, azonnal érezte, a napfény simogatása eredményes volt.

 Hiába ragyogott a napfény, azért a levelek már színesedtek, sőt az igyekvők már hullottak is. Mintegy szőnyeget terítettek elé, ahogy az úton ballagott a kolostor felé. Csodálatos és békés ősz eleji hangulat lett volna, ha nem húznak el fölötte a bombázók. Olyankor majd szétrobbant a völgy az irtózatos zajtól. Már fájt a nyaka, mert ösztönösen mindig felnézett, pedig amikor a harsogást hallotta, a szörnyetegek már távol jártak. A madarak annyira megrémültek, hogy fel sem szálltak, csak riadtan és hangtalanul ültek az ágakon, még sokáig, akkor is, amikor a gépi ragadozó már messze járt, süket, vattás csöndet hagyva maga után.

 Ilyenkor érezte, sietnie kell, mert ugyan nevetett magán, de tudta, hogy küldetése van. Ha többet nem is tehet, de legalább a könyv kéziratát át kell adni az öreg könyvtárosnak. Néha kerülgette az útra benyúló ágakat, nem nagyon lehetett lehajtott fejjel, gondolataiba mélyedve menni, mert sok volt az akadály. Vagy ritkán használták az utat, vagy aki erre járt, nagyon ismerte és megszokta. Újabb ágat hajtott félre és gondolatai visszatértek a könyvtárosra. Hiszen azt, hogy meg tudta írni, nagyrészt az ő Annotation-jának köszönheti. Annak a töretlen és mindenre kiterjedő becsületességnek, ahogyan az a mű elkészült. Mert minden apró részletet közölt, még azokat is, amiket talán ő maga is lényegteleneknek tartott. Mert ami számunkra lényegtelen, mások számára lehet szegletkő is. És azok az ügyes fotók, vagy inkább rajzok a könyv végén! Csinos kis gyűjtemény, mint egy útikalauzban. Aki nem értette a dolgokat, annak nem is jelentett többet, csak képeket egy sok évszázados kolostorról.

 És ő a sok apró jel között megtalálta a maga szegletkövét és megírta a könyvet. Függelék az időhöz. Kicsit nagyképű a cím, de nem talált jobbat, amely kifejezte volna azt a nagy felismerést, ami megvilágította életét, és idevezette a messzi tájra. Hátra nyúlt és megpaskolta zsákjában a kézirat csomóját. Ha kicsit is szerette volna a patetikus dolgokat, újra csak a küldetésre hivatkozhatott volna, de tudta, hány őrült borította vérbe a világot csak azért, mert mindent elárasztó küldetéstudattal rendelkeztek. Mások pedig hittek nekik. Ő nem akarja a Függeléket kiadni, de nagyon szeretné megtudni az öreg könyvtáros véleményét. Persze, honnan veszi, hogy öreg, csak azért gondolja, mert nagyon régi írógépen kopogta le a válaszlevelet... Lehet, hogy fiatal, de a könyvtárban csak öreg írógép van. Egy szerzetesrendnek biztosan nem az a legfontosabb, hogy a legújabb számítógéppel legyen ellátva.

 Vászonzsákját feljebb húzta a vállán. Nem volt benne sok minden. Úgy tartotta, ha egy nő nagy útra indul, elég neki a fogkeféje, közelebbre azonban a nagyestélyit is érdemes elvinnie. Hát ő most nagy útra indult, ezért a már említett fogkefén kívül még egy váltás ruha, meg a kézirat is nyomta a vállát.

 Ahogy felfelé kaptatott, arra gondolt, talán egy kicsit pihenni kellene. Már ki is nézett magának az árnyékban egy nagyon formás követ, de amikor az újabb bombázók fület repesztve elhúztak fölötte, ösztönösen meggyorsította a lépteit. Mintha változtatna valamit a világon, hogy neki fedél van a feje fölött. A szabadban talán nem olyan kényelmes a meghalás, mint amikor az emberre vastag, ősi falak omlanak rá? És újra csak elnevette magát, mert érezte azt a fránya küldetéstudatot, amint munkálkodik benne. Persze nem a lelkében, ahogy illett volna, hanem inkább a gyomrában. Hiszen egy becsületes szerelmi érzés is inkább az emberlánya gyomrát veszi igénybe. Csak a költőknek nem szalonképes ez a tájék.

 A vadászgépek elhúztak fölötte, dörejük szinte szétrepesztette a völgyet. Ezek teljesen meg vannak őrülve, nézett fel dühösen az égre, hataloméhes férfinépség. Tudta, ez olyan feminista szöveg, meg szüfrazsett gondolkodás, de most nem jutott jobb az eszébe. Ha végiggondolta mindazt, ami az Annotation-ban le volt írva, akkor a hímsovinizmus, meg a férfigőg még egészen enyhe megfogalmazás. A táj észre sem vette a technikai rettenetet, csak a madarak hallgattak, pedig máskor hangos csivitelésük töltött be minden. Talán a levelek jobban hulltak, megrázta őket az elvadult harsogás. Felnézett és látta, már nincs olyan messze a cél. Megigazította vállán a zsákot, majd fújt egyet, hogy kiűzze magából az indulatot, de csak nem akart sikerülni. A repülők távoli visszhangja újraélesztette benne az elrontott világ elleni szánalmat.

 A saját ostobaságuk miatt képesek a világot vérbe borítani - gondolta elkeseredve. - Nem személyesen a férfiakkal volt baja, bár sokszor ezzel vádolták. De rossz a politikájuk, olyanok, mint az óvodások, a legnagyobb őrültségekre is képesek, ha összecsoportosulnak, csak azért, hogy túltegyenek a másikon, s megmutassák, hogy ők ezt is meg merik tenni. Aztán amikor megvan a baj, várnak a csodára, hogy majd valaki rendbe szedi, amit ők tönkretettek. Talán istenben is csak ezért hisznek. Aztán a levegőbe csapott a kezével, mert nem szerette magát ok nélkül hergelni. Persze elég ok a dühöngésre, hogy olyan a világ, amilyen. Ezeket a dolgokat megmosolyogták. Vagy a szókimondóbb férfiak óvatosan és nagyon komolyan érdeklődtek, hogy rendben van-e minden a szexuális életével... Érdekes volna egyszer egy habzó szájú politikust megkérdezni, hogy minden rendben van-e a potenciájával... Dühösen belerúgott egy kőbe. Mert észérveket nem viselnek el, s ilyenkor nem lehet a görög történelemmel, meg egyáltalán a históriával, mint elrontott dologgal történelemmel példálózni. Ilyenkor jobb semmit sem válaszolni, hanem inkább újra kell olvasni az Annotation-t, meg a Látomásokat. És visszagondolni Csang mesterre. Már a gondolat is megnyugtatta. Pedig csak kalandot ment keresni a keleti kultúrába, mint annyian kortársai közül, de értéket talált. Bár az a kultúra is férfiközpontú, de más. Mert a férfiak között is akad, olyan, akitől értelmes dolgokat lehet tanulni. Próbálta a Csang-módszerrel lehiggasztani magát, hiszen ahogy felnézett, már csak pár lépésre volt a kolostortól. És nem lehet úgy megérkezni, hogy az első útjába kerülőnek jól beolvas. Sehol nem szeretik a hőbörgő vendéget.

 Újra megjelentek a bombázók. Talán a világ összes vasszörnye egy helyre akar gyülekezni? És nem is vérre vágynak, hanem olajra. Persze majd vér is lesz, talán az olajnál is több. De most inkább azzal foglalatoskodott, hogy kicsit megigazítsa a haját. Nem sokat ért vele, mert katonásan rövidre vágott frizurát viselt. De azért ennyi nőiesség még benne is volt. Ingjét is feszesebbre gyűrte, de nem annyira, hogy apró mellei látsszanak. Soha nem szeretett azzal hatni, vagy előnyt szerezni, hogy nő. Most meg egyáltalán nem vágyott ilyesmire. Úgyis baj lesz ha mondjuk nem bírja magát fékezni és becsületesen beolvas az öregnek. Pedig nem is biztos, hogy ő tehet a dolgokról, sőt, biztos, hogy nem, és az sem valószínű, hogy öreg. Persze, hogyan is gondolhatna másképpen rá, az emberlányának meg vannak a saját beidegződései, miszerint egy szerzetesrend könyvtárosa csak koros lehet.

 Tényleg az volt, már amennyit az árnyékos kapualjban látni lehetett belőle. Csak meresztgette a fénytől káprázó szemét, hogy lásson valamit. Hiába, az érkező mindig kicsit ki van szolgáltatva a vendéglátónak. - Üdvözlöm atyám, én vagyok az, aki...

- Már vártam, jöjjön. Igyon egyet, és pihenjen meg, mert... - a többit nem értette, mivel újabb gép húzott el fölöttük. A szerzetes csakugyan öreg volt, és hatalmas fehér haja, meg égkék szeme a Mikuláshoz tette hasonlóvá. Ő magában inkább Hóapónak nevezte. Beszélgetni nem tudtak a dübörgéstől. Most több és lassúbb gép repesztette a környéket.

Az öreg szó nélkül elé tartotta a fémbögrét és azzal invitálta a folyamatosan csörgő kúthoz. Csak most érezte, hogy milyen szomjas. Hirtelen úgy volt vele, mint a megrögzött alkoholista. Nem kell ide bögre, amikor a csapról is lehet inni. Tudta, hogy nem illik, meg mohóság... Aztán felnézett, mennyire botránkoztatta meg az öreget, de az csak jóságosan mosolygott. Kedves mosolya volt, az őszinte fajtából. Nem azé, aki hivatalból mosolyog, mert tudja, ez illik a szakmájához. A dübörgés lassan már a köveket is kikezdte körülöttük, nem is beszélve az idegeikről. Majd még tovább fokozódott, mert újabb bombázók is jöttek. És hirtelen abbamaradt a moraj, s a süketség vattapamacsait hagyta a fülükben.

- Uram, talán menjünk beljebb, - invitálta Hóapó, kicsit hangosabban, mint kellett volna, de a mindent elöntő zaj után még az is nagy dolog volt, hogy megtalálták a hangjukat.

- Nem, nem, Iren vagyok - nyújtotta a kezét. Nem akarattal csinálta, de általában meglepte az embereket. Mert mindenki férfira számított, ő úgy is öltözött. Persze nem azért, mert férfi akart lenni, de így sokkal kényelmesebb és egyszerűbb volt. Hó apón nem igazi meglepetés látszott, inkább valami olyan csillant meg a szemébe, mint aki tud valamit, egyelőre nem biztos benne, de most megbizonyosodik róla.

 Ingatta a fejét és mosolygott, haja úgy szálldosott körülötte a fényben, mint egy rakoncátlan glória.

- Igen, igen. Lux Mundi. Persze nem kell neki okvetlen férfinak lennie, - mormolta, mintegy magának, - mert eddig... - de hogy mi is volt eddig, azt már nem hallotta és nem értette, mert újabb repülő húzott el fölöttük. Hóapó is abbahagyta, a hajával volt elfoglalva, próbált neki valami elfogadható formát adni, de az sehogyan nem sikerült. Odaértek az épülethez. Nagy, erős kőfalai voltak, - hiszen régen az öröklét számára építkeztek, ahogy az el is lehetett várni - mégis karcsúan nyúltak a magasba. Nem esetlenül széles volt az épület, inkább egy kastélyra hasonlított. Szépen követte a hegyoldalt, belesimult, talán egyes épületrészek a hegyben folytatódtak? A kert is csodás rendben volt tartva. Minden szabályos, semmi esetlegesség, az isteni rend megtestesülése. Egy darabka kinyilatkoztatás, a nagy, rendezetlennek látszó természetben. A virágok is mintás szőnyegként borították a földet. Rend és célszerűség uralkodott mindenütt, és nagy nyugalom.

 Amikor becsukták a vastag ajtót, ami máshol kapunak is beillett volna, hirtelen csend lett. Itt a falakon belül csakugyan egy másik világ volt, csendet és nyugalmat parancsot annak, akit befogadott. A csendes folyosókon szeme csak lassan szokott a félhomályhoz, főleg a kinti erős fény után, kicsit vaksin mozgott. Aztán a régi módszerhez folyamodott, egy hosszabb, egyenes folyosószakasznál nagyon rövid időre behunyta a szemét, így tett meg pár lépést, a módszer bevált, mert amikor újra kinyitotta, már szinte ragyogtak körülötte a fehér falak.

 Hóapó, - mert magában csak így szólította, - csendben elkalauzolta egy kis szobába, ahonnan a kertre lehetett látni. És olyan csend volt, mintha soha nem léteztek volna bombázók, meg egyéb világi dolgok. Most értette, vagy inkább érezte meg, hogy miért tudnak a szerzetesek elvont dolgokkal és elmélkedéssel foglalatoskodni. Itt minden erre ösztönözte, efelé taszigálta az embert. A szoba barátságos volt, az ilyen helyeken szokásos egyszerű berendezéssel. Alig volt benne bútor, mindenből csak a legfontosabb, nehogy valami is megzavarja a lélek csendjét. Bár kint a világban is így volna. Profán gondolat ötlött az eszébe, vajon milyen volna itt egy reklámokat harsogó tévé?, de elhessentette magától a bevillanó képet. Vett egy mélyebb lélegzetet és rögtön belevágott a közepébe. Valahol belül állandó sürgetést érzett. Sietni kell, mert fogy az idő!

 Kicsit ugyan esetlennek érezte magát, de úgy vélte, jobb most átesni a formaságokon. Beletúrt a zsákjába, és kivette belőle a Függelék az időhöz kéziratát.

- Ezt pedig én hoztam önnek, ajándékként. És viszonzásképpen is, mert számomra az Annotation nagy örömet jelentett. - Nem sok minden volt a zsákjában, de a kéziratot úgy kellett kicibálni, mivel a holmik mindig gonoszkodnak. Mosollyal próbálta ellensúlyozni a kotorászást.

- A magam használatára az Inspiratio címet adtam neki, mert így hatott rám...

- Ugyan, azért nem kell túlozni, hiszen ez csak egy kis gyűjtemény az elődeimtől. - Közben letelepedtek a nagy és kimondottan kényelmetlen kemény székekre. - És úgyis mindenki azt mondja, hogy ami benne van, az semmi más, csak egy nagy halom visszadatálás. - Hóapó megpróbálta rakoncátlan haját rendbe tenni, de az is gonoszkodott, mint előbb a kézirat, mert nem simult az öreg ujjak alá.

- Nem, nem visszadatálás - ellenkezett hevesen a lány, miközben összehúzta a zsák száját. - Ha másért nem, hát a nyelvezete miatt... Mert lehet hamisítani, de egy idő után a nyelv miatt bele is bukik mindenki. Nem is hisszük, hogy a kor mennyire meghatározza a nyelvet, amit használunk... De bocsánat, nem akarok én itt elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, vagy még inkább untatni önt.

- Wendland, - hajtotta meg magát a szerzetes. - Pol Wendland. Engem nem untat, és tudom, hogy nem dicsérgetés, amit mond, hiszen még ha az is volna, akkor sem engem illet, - még mindig a hajával volt elfoglalva, - én csak összegyűjtöttem és kiadtam mások írásait. Ez inspirálódott belőle? - méregette az átvett csomagot.

- Igen, valami olyasféle, de kicsit más is. A címe kissé nagyképű, de...

- Majd a tartalma eldönti, - mosolygott Pol atya. – Hiszen volt már olyan tapasztalata, hogy vastag, szép kiállítású könyvek is tudnak semmitmondók lenni. A tartalmat soha nem a kötés, vagy a vastagság határozza meg. Bár ez már közhelynek számít. - Aztán kedvesen, de határozottan kijelentette. - De előbb megfürdik, eszik valamit és majd csak azután következik a munka. Tudom, hogy nagyon messziről jött. És ha eddig nem omlott össze a világ, akkor az a kicsi idő...

- Nagyon is számit, ezt most nem tudom elmagyarázni, de a Függelékben ez is benne van. Meg még sok mindent tartalmaz, ezért csakugyan sietni kell, enni, fürdeni és főleg pihenni ráérek! - rázta meg indulatosan a fejét. - Ha nem olvastam volna az Annotatió-t, most sokkal nyugodtabb lennék...

- Hogy megnyugodjon, legalább egyen valamit, kedves Iren - unszolta Pol atya. - Tudom, lent, a falu boltjában nem valami nagy a választék...!

 - Viszont útközben nagyon finom bogyók teremnek, igen nagy választékban - nevetett Iren.

 - Bogyók ide vagy oda, de egy kis gyümölcs meg sajt azért biztosan jól fog esni - vélte az atya, s közben azon gondolkodott, milyen kedves a lány, amikor nevet, még fürkésző tekintete is meglágyul.

 Alighogy ezt kimondta, már nyílt is az ajtó, és egy magas vékony szerzetes megrakott tálcát hozott be. Az illető talán hallgatózott, vagy esetleg olvasott a gondolataikban, Iren mást el sem tudott képzelni. Pedig biztosan volt egyéb magyarázat is, mert Pol atya sokat tudóan mosolygott.

- Hát akkor lásson neki! Ott van a kancsóban víz, meg egy mosdótál, lehet kezet mosni. - Az egyik elfalazott ablakmélyedésben ott is voltak az említett tárgyak. – Aztán vágjunk bele a közepébe, akár az evésnek, akár a mondanivalónak. Mert látom, valami furdalja az oldalát.

- Bizony - helyeselt Iren kéztörlés közben. – A legfontosabb kérdésem az, hogy ki készítette azokat a képeket az Annotaion végén? Eredetileg is rajzok voltak, vagy fényképek? És, hogy...

- Eredetileg fényképek voltak, de fénymásolóval keményítettem rajtuk - Pol atya kicsit elgondolkodott, - ugyanis csak vastag, erős formák voltak a köveken, így nem kellett attól tartani, hogy valami finom részlet elvész. És a rajzok vagy inkább rajzszerű képek - pontosította - kifejezőbbek, mint a fotók, és a nyomda is jobban boldogul velük - mondta elnéző mosollyal. - Mert a boltozatokon és a bejáratok fölött sok jel és véset van ...

- Igen, ezek a jelek voltak fontosak, a bejáratok felső ívein. Főleg az ív közepén lévők. Az az apró...

- Igen, azok tényleg picik! - Pol atya bocsánatkérően elmosolyodott. - Meg kell vallanom, némelyiknél csaltam is egy kicsit, mert utána rajzoltam a fénymásolatot, hogy jobban kiadja azt a finom formát.

- Utána rajzolta? - Iren izgatott lett.

- Igen, de nem kell megijednie. Elmentem az eredetiekhez és ott helyben történt a kiegészítés – nyugtatta meg az atya. - Ugyan sok jel jelentését nem értem, de hát a régiek... A hermetikusok, meg az alkimisták, leginkább csak ilyen furcsa jeleket használtak. Ma már sok érthetetlen számunkra - tette hozzá sóhajtva.

- Nem annyira érthetetlen az és nem is alkimista jel - nyelt egyet Iren. - Az egy betű, vagy leginkább ahhoz hasonlít.

- Igen, ha most visszagondolok, egy X lehet, vagy még inkább Y. De valahogy...

- Igen, egy Y, legalább is remélem, hogy az. Pontosan rajzolta le, amit ott látott? Mert a férfiak meg a pontosság... - megbocsátóan elmosolyodott.

 Pol atya újra megállapította, milyen szép a mosolya, csak azt nem értette, hogyan lesz Iren az ő utóda, hiszen ez itt egy szerzetesrend, és eddig csak férfiak jöttek a titkot örökölni. Aztán az jutott eszébe, hogy ezen a ponton a látomás vagy jóslat sem volt egyértelmű. Mert azt most már biztosan tudja, hogy a Lux Mundi Irént jelentette, de az ő örököse más, és máskor jön el. Pedig neki hamarosan lejár az ideje. De aztán visszarángatta magát a jelenbe, és megpróbálta megnyugtatni azokat a fürkésző szemeket.

- Igyekeztem, de hát, ha majd evett és pihent kicsit, akkor elmegyünk és megnézzük. - Az atya szavainak befejezése már alig volt hallható, mert a bombázók eget repesztő hangja ide is behallatszott. Mindketten felnéztek a mennyezetre, mintha látni is lehetne azt az acélszörnyet, nem csak hallani, Iren arra gondolt, milyen érdekes, hogy egyikük sem mondta ki, mégis mindketten ugyanarra az ajtóra és jelre gondoltak, pedig több kép is volt ott. Talán meg kellene kérdezni, miért is készült el a többi kép... talán, a beavatatlanok megtévesztésére. Bár az atyáról nehéz feltételezni ilyen körmönfont dolgokat.

 A nagy lármában Pol atya a fülét ugyan nem fogta be, mert arra gondolt, hogy az nem volna helyénvaló, inkább pótcselekvésként a haja igazgatásába fogott, ami meg, mint már annyiszor, teljesen feleslegesnek bizonyult. - Érdekes, somolygott magában, milyen könnyen rá lehet jönni ki is az igazi "meghívott vendég", hiszen a könyv végén jó pár kép van és köztük nem is egy ábrázolt bejáratot, de ő azt az egyet választotta ki. És egy ideje mindketten arról beszélnek, de úgy, hogy nem kell magyarázkodni.

- Ugyancsak nekivadultak - Pol atya még mindig a mennyezetre bámult. - Nem tudom, mi folyik odafent, mert mi itt nem nagyon foglalkozunk azzal, mi is történik kint a világban.

- Persze, csendben megbújnak, aztán majd csak lesz valahogy. Mit gondol, mit csinálhat a többi őrült férfi odakint? Mit csináltak eddig? - Iren megpróbálta fékezni magát, de talán az erős zaj, vagy az, hogy annyira közel járt a célhoz, nagyon izgatottá tették. - Maga gyűjtötte össze az Annotation-t? Abban mi van? Vér, vér és vér! Meg őrült hatalom, világpusztító gőg! Mit csinálnak!? - tárta szét a kezét, most már kicsit megnyugodva. Hiszen nem Pol atya tehet arról, hogy milyen a világ. - Hát folytatják mind azt az őrületet, amivel eddig beszennyezték, tönkretették a világot. - Majd nagyot fújt. - Bocsánat, de nagyon dühös tudok lenni. Ha rajtam múlt volna, még most is az anyajogú társadalom lenne divatban.

- Megértem, mert a nők háttérbe... - de ahogy kimondta, Pol atya tudta, hogy most tévedett.

- Egy nyavalyát, nem a háttérbe szorításról van itt szó, már bocsánat - csapott egyet a kezével. - De elvetélt vadászoknak nem lenne szabad a világ sorsát irányítani. Nézzen körül, bár éppen az előbb említette, hogy nem tudja, mi történik most a világban. De megnyugtatom, ugyanaz folyik, ami eddig és talán ez után is. Ami benne van az Annotation-ban! A sok őrült hím játszik, darabokra szedik a világot, mint óvodás a játékát. Csak itt aztán nincs senki, aki majd megjavítja, összerakja azt. - Iren érezte, megint kicsúszik lába alól a talaj, akkor és ott veszti el a türelmét, amikor a legnagyobb szüksége volna rá. Idegesen járkált fel s alá a szobában, Pol atya csak szemmel követte. - Nincs se óvó néni, sem nagyhatalmú varázsló, nincs olyan Isten, aki ezt...

- Már bocsánat, de pont itt... - mosolygott Pol atya megértően.

- Jó, bocsánat. - legyintett egyet a lány. - Tudja, atyám nem vagyok hitetlen, de eddig nem sok jelét láttam, hogy Isten akar vagy tud valami tenni az elrontott játékokkal. Pedig már nagyon itt volna az ideje. - Szavait csak hangsúlyosabbá tették az újabb eldübörgő repülők. – Lux Mundi - mondta Pol atya mosolyogva. Ez a mosoly most bizakodónak tűnt.

- Szép latin idézetekkel nem sokra megyünk, az imák is csak személyes dolgokban váltogatják meg a világot. – Iren megpróbált lecsillapodni, de ez igen nehezen ment. Ez a feszültség már régen halmozódott benne. Az Annotation csak meggyorsította, mert ott világosan látta, hogy mivé lett és lesz a világ. És az még csak növelte benne a feszültséget, amikor megtalálta, meglátta a megoldást. Vagy legalább is nagyon hitt benne, hogy megtalálta. Ezt írta meg a Függelékben. Miközben próbált megnyugodni, - bár Csang módszere most nem akart működni -, arra gondolt, előre érezte, majd így lesz, ez történik. Ő sem jobb a többinél.

Haragját azon tölti ki, aki a közelében van. Hiszen mit számít Pol atya? Már előtte a többiek is elrontottak mindent.

Neki meg sem fordulhatott a fejében, hogy valamit nem jól csinál. Kissé lecsillapodott, ezt láthatta az atya is, mert a legbarátságosabb mosolyával fordult hozzá.

- Talán, ha majd megnyugszik, meg pihen kicsit, majd holnap, holnap mutatok valamit.

- Holnap. Holnap már talán késő lesz. Hallhatja, mennek, mint legyek a dögre, majdnem szétszaggatják a világot. Már a madarak sem tudnak, de nem is mernek énekelni. Itt már minden késő. - Felállt és az ablakhoz ment. - Milyen békés ez a kert. Mintha nem is ebben a világban volna.

- Hát mindig is igyekeztünk, hogy a világnak csak a békéjét, csendjét gyűjtsük magunk köré.

- A többiekkel meg történjen, ami történik! - fortyant fel Iren. - Bocsánat, majd megpróbálom nem elragadtatni magam, hiszen a düh nem old meg semmit. Ha lehetne, ne várjunk holnapig. - A kérésben könyörgés is volt. – Talán érdemes lenne pihenni, de esetleg nem lenne hol.

- Itt nálunk, mindig és mindenki...

- Nem is itt van a baj. - Iren leült az egyik kényelmetlen székre és megrázta a haját, úgy érezte, kezd fáradni. – Itt béke és nyugalom honol, de kint a világban... Hiszen eddig is így tévesztette meg magát az ember, hogy a bajok máshol és másokkal történnek. Ma, most megmutatja azt, amit akar, és utána majd pihenek. - Úgy mondta, mintha már hangosan is megegyeztek volna, hogy mi is az, amit az atya meg akar mutatni. Mindketten tudták, az egyik régen ismerte, a másik pedig tudta, hogy nemsokára megismeri. Színről, színre, hogy az idézet e helyhez igazodjon. - Nem akarok dicsekedni, de a szaharai túrám is volt olyan kimerítő, mit az, hogy feljöttem ide az ösvényen.

- Mit gondol, mit akarok mutatni? - próbálkozott az atya bizonytalanul, pedig teljes lelkéből biztos volt benne, hogy itt áll előtte a Lux Mundi, de akkor ki lesz az ő örököse, ez a gondolat zavarta, ezért tette fel ezt az ostobának ható kérdést is. Iren sem adott egyenes választ.

 - Nem tudom pontosan. Afrikában egy majomkenyérfára kötözött ketrec volt. Oda ment fel a varázsló. Csak ő utána nem írta meg az Annotation-t. - Pajkosan és sejtelmesen mosolygott, Pol atya már biztosan tudta, ő az! - Ezért csak később értettem meg a jóslásait.

- Milyen jóslásokat? - nézett fel Pol atya kissé gyanakvóan. Mert ez újdonság volt számára. Nem a jóslás, hanem az, hogy máshol is vannak a világon ilyen különleges pontok. Bár Basileos atya említi az egyik régi tekercsen.

Basileos az elsők között volt, ha nem a legelső, akik a tekercseket írták. Talán a kamrát is ő építette, vagy építette, legalábbis a legenda mond valami ilyet. De hát a régiek annyi mindent mondanak. Basileos emleget valami idő és tércsomókat. Hogy talán a gordiuszi is ilyen volt, ilyen szellemileg létező hely. A kocsi megkötő csomója csak a valós evilági megjelenés. És akkor jött Nagy Sándor a kardjával. Hát igen, a férfiak és a harc. Irénnek igaza van.

Vér és erőszak. Érezte, kicsit megint elkalandozott a gondolatai között. Inkább figyel, mert a gondolatai közt majd máskor is elbóklászhat. Igen, a jóslások. Belenézett azokba a fürkésző szemekbe, amik egy vadásznak is díszére váltak volna, de tudta, ezt soha nem mondja meg Irénnek.

- Hát az, hogy engem valamiféle küldetés vezetett ide - kezdte Iren, de mintha ő is egy kicsit távol járt volna.

Beszéde lelassult és a hangja elmélázó lett. - Persze mindez butaság is lehet, ködösítés, vagy csak egyszerűen a tolmács nem értette, és rosszul fordított. - De tudta, hogy nem így van, ez csak mentegetőzés, a dolgok halasztgatása, pedig arra most nincs idő! - Minden zavaros volt, de utólag világossá válik. Még az atya haját is megjósolta.

- Kicsoda és mit jósolt? - Pol atya összehúzott szemmel figyelt. Borzas fehér haja talán még ziláltabb volt, mint eddig bármikor.

 - Azt mondta - Iren valahova a mennyezet egy jelentéktelen pontjára függesztette tekintetét, hangja furcsán megváltozott, de csak azért, mert emlékezett és megpróbálta nagyon pontosan idézni azt a régi tolmácsot. - Találkozol a Látók egyikével, ő már látott, de te majd a találkozás után fogsz látni. Fehér fény lengi körbe a fejét. De előbb a gondolataitok találkoznak, csak később ti magatok. De gondolj arra, nagyon sürget az idő. - Aztán mondott valamit a jelről meg a küszöbről, de ezek zavarosak voltak, - zökkent ki a mennyezet bámulásából. - A jelet talán már értem, de a küszöböt nem. Bár neki azzal volt legtöbb problémája - kajánul elnevette magát -, a tolmácsot is nagyon megizzasztotta.

- Miért? Hát a küszöb az valami egészen egyszerű...

- Igen, ahol van, de a bennszülöttek kunyhójában ismeretlen. Azon a vidéken legalábbis. És a végén nyomatékosította, hogy az idő sürget, meg rövidül. - Összeráncolta a szemöldökét. - Erre pontosan emlékszem, a tolmács úgy fordította: összeszáradnak a nappalok és meghal a világ. Aki nem fut, elhagyja életét. És elhagyja mindenki életét. - Még jobban összeráncolta homlokát. - Érdekes, erre eddig azért ennyire pontosan soha nem emlékeztem.

 - Tudod, gyermekem, ott bent akkor semmi nem világos, - az atya most egészen atyás volt -, csak kint és utána. Bent a sötétben, mint az álom, suhanó látomások...

- Igen, értem, atyám. És csak akkor vált világossá mindenki számára, amikor leírták. Az Annotation nagyon világos és szabatos.

- És az is igaz, hogy mindig éreztem, veled valami nincs rendben.

- Tudom, atyám. Te is olyan voltál, mint a világon bármely férfi! - Pol atya értetlenül vonta fel a szemöldökét. - Hát fiút vártál és lány jött, - nevetett Iren, - és ezt senki nem tudja sem megbocsátani, sem megemészteni. - Pol atya is elnevette magát.

 Lassan mindketten felálltak, az atya még magához vett egy almát, mint aki hosszú útra indul, és azt akarja legyen nála valami, amivel elfoglalja magát.

- Hát, ha annyira szalad az idő, akkor menjünk. – Egyik kezében az almával a hóna alá csapta a Függeléket. – Aztán majd ne lepődjön meg, mert a mi ketrecünk is elég különleges.

- De hát láttam én azt, atyám. Ha ez nem sikerül, akkor a Függeléket sem tudtam volna megírni. Akkor nem kérdezek a... kulcsról.

 Kint a folyosókon is hűvös volt, de nem annyira, mint bent a szobákban, Iren nem ismerte a kolostor beosztását, de úgy követte Pol atyát, mint aki legalább annyira tudja az utat, mint a vezetője. Mindenhol nyugalom és tisztaság volt. Úgy látszik, a bombázók is elérték céljukat, vagy legalább is összegyülekeztek, mert most egy ideje már csend volt. Legalább itt az ősi falak között valódi béke vette őket körül. Az egyetlen hangosabb zajt Pol atya szandálja keltette, mert minden lépésnél hangosan laffogott.

 Otthonosan kanyarogtak a labirintusban ide-oda, Iren csak azt tudta, hogy egyre feljebb kapaszkodnak, mert szaporodtak a lépcsőfokok. És úgy látszik, itt is igaz volt, hogy csupán ott takarítanak, ahol a papok táncolnak, mert ezeken a helyeken már látszott, nem mindennap ér ide a seprű. Régi, száraz levelek, lengedező pókhálók, sarokba összegyűlt szélseperte kupacok. Ahogy feljebb haladtak, Iren egyre izgatottabb lett. Közeledik az áhított, de nem ismert cél. Afrika óta dolgozik benne a sietség, az elején nem is tudta, hová kell mennie, de most majd szétrobbant, olyan erős volt a belsejében a feszültség. Közel a cél, közel a cél, dobolta fülében a vér.

 Marcus Aurelius jutott az eszébe, talán megnyugtatásképpen: Még ha háromezer vagy harmincezer évig élnél is, mégis gondold meg, hogy senki nem veszíthet el más életet, csak amit él, és nem élhet mást, csak amit elveszít. Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet... minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyanazokat a jelenségeket. A filozófia szerint akár vissza is fordulhatna, de agyában ott lüktetett egy másik sürgetés, menni, minél gyorsabban. És a repülők is újra megjelentek. Dübörgő hangjukban sürgetés volt. Pol atya kifulladt a lépcsőktől. - Kicsit pihenjünk meg, hiszen az én öreg csontjaim már elfelejtették ezeket a nagy versenyfutásokat. - Leült egy hűvös falmélyedésbe. - A nagy dübörgésben Iren alig hallotta, mit mond, de könnyen el tudta képzelni, ő is leült mellé, pedig legszívesebben tovább rohant volna, persze nem tudta, merre, hova. Biztosan egyre feljebb, hiszen a varázsló ketrece is a magasban volt. Hogy megnyugodjon, a kertet nézte. Innen fentről még jobban látszott annak isteni szabályossága. Minden vonala mértani volt és mégis olyan természetes. A nap elég magasan állt, a természet szerint még volt idő. Hirtelen csend lett.

 - No, menjünk, mert végleg elkésünk mindenki életével. Ránk szárad az idő, - mondta Pol atya fanyar mosollyal. Nem lehetett tudni, hogy komolyan gondolja, vagy tréfál, Iren arról nem tudott, hogy az atya látomásában az is benne volt, és az elődökkel is az történt, hogy amikor megérkezett az örökös, az az ő munkájuk és életük végét is jelentette. Erről senki nem beszélt. Pol atya is készült a halálra. Már fél éve nézegette azt a sírhelyet a tölgy alatt. Egészen hozzászokott a gondolathoz, azt lehet mondani, már kívánta is. De bizonytalan is volt, hiszen a látomásban szereplő Lux Mundi igazán nem a váltás volt, inkább csak a Világ Világossága. És lehet, a világ meg fog világosodni, de Pol atya számára ez a pont volt a leghomályosabb.

 Mert a jós vagy látnok végzi a munkáját. Már amennyire munka, hogy ideér, meglátja a jövőt, jövőjét, majd évekre évtizedekre eltemetkezik a könyvtárba. Várja a jóslatok beteljesülését, amiket a látomás után le is jegyez. A jóslatok beteljesednek, és az idők is. És az utolsó látomásban, vagy inkább a látomás végén, azt is megtudja, sejti, ki lesz, aki őt felváltja. Arra nem tud példát az elődeitől, hogy valaki újra bement volna a sötétbe, esetleg többször is. Lehet, hogy az egyszeri bemenés valami hagyomány, vagy inkább nem érdemes megismételni. - Pol atya felnézett a lépcsők során. Nincsenek már nagyon messze. Tényleg neki sem jutott soha eszébe, hogy ide újra feljöjjön és bemenjen a poros sötétségbe. Elég volt egyszer, nyilallt bele a gondolat. Pedig talán, ha újra feljött volna, akkor most a történet végére is világosabban emlékezne. De hát már nem mehet vissza, neki csak a kísérő szerepe jutott. Most Iren megy be a kamrába. És ha kijön, akkor ki jegyzi le a látomásokat? - hasított bele. Ez a rész sehogy nem akart megvilágosodni. Mert az érdekes, hogy a lány helytől függetlenül, valahol Afrikában kapott jóslatot, de az nem azt mondta, hogy ő lesz a váltás, hanem azt ígérte, be tud teljesíteni valami küldetést. Lehet, hogy erről Iren többet tud, de az is megtörténhet, hogy neki is homályos, s csak valami elrendelt jóslatot teljesít. A sors egy oldallal tovább lapoz.

 Pol atyának melege volt, és el is fáradt, a kézirattal legyezgette magát. Az almáját elhagyta valahol egy lenti lépcsőfordulóban. Még biblikus jelentést is tulajdoníthatott volna neki, de most fáradt volt. Csendesen mentek egymás mellett, Iren felnézett, megállt, és kipillantott az egyik ablakrésen, mert ott feljebb tudott tekinteni, mint itt bent ebben a kanyarokkal bonyolított térben. Az atya elmosolyodott. Tudta, Iren most arra gondol, egészen a torony tetejéig mennek. De a kamra a torony oldalában volt. Csak kívülről nem lehetett látni, mert az épület oldalszárnya eltakarta. Eszébe jutott az is, hogy annak az afrikai fának sem a csúcsán volt az a jóshely. Valamikor megnézte azokat a számításokat, amit talán Basileos mester készített, vagy még régebben valaki, aki a kamra helyét kijelölte, és megépítette. De számára inkább egy nagyon érdekes mértani minta volt. Lehetett volna akár valami arab épületdísz is. Soha nem volt erőssége a matematika, így csak egy minta volt számára.

 Pol atya hirtelen megállt, egy szinte résnyi ajtónál, rozsdásodó díszek voltak az öreg felületen, a portól alig látszottak, Iren tovább ment, aztán megtorpant, mert arra gondolt, Pol atya csak azért állt meg, mert már nagyon elfáradt.

- Hát itt volnánk! - dőlt neki a falnak. - Ahogy elnézem, én már nem is férnék be. - Ez volna az? - Iren hitetlenkedve nézett fel. - Hát a képről nem ilyennek képzeltem. – De aztán tüzetesebben is megnézte a fal mintáit az ujjaival, tenyerével követte azokat. Majd izgatottan lábujjhegyre állt, hogy ujjaival a legfelső mintát is birtokba vegye. - Ez az! Atyám, nagyon köszönöm, csakugyan megérkeztünk.

 - Éppen jókor, mert én már nem bírtam volna tovább menni. De odabent sötét van és minden poros. Gondolom, ez az óta sem változott. - Iren kéziratával legyezgette magát. - Hát akkor, kedves Lux Mundi, be lehet lépni és meg lehet világosítani a világot.

 - Mért mondja ezt, atyám? Mi az a Lux Mundi? Már a szót azt értem, csak a...

     - A többit én sem! - az atya megrázta a fejét. - Ez a látomás vége felé volt. És az már igen régen történt. Valaki, aki fényt hoz a világnak, - elgondolkodott, beharapta az ajkát, - vagy maga lesz a fény. Semmi nem világos, de ki kellene próbálni. - Kíváncsian Irénre nézett. - Mi az a kulcs, amit említett? Ezt az ajtót soha nem zárjuk, ide csak a kiválasztottak léphetnek be. Más nem is fárasztja magát, hogy idáig felgyalogoljon.

- Az előbb saját kezűleg kitapintottam. Megvan. Pontos volt a kép a könyvben.

- Hát hol van? Mi az?

- Előbb volna egy kérdésem. - Iren az izgalomtól nagyot nyelt. Most dől el minden. Csak puszta elmélet, vagy majd a gyakorlatban is működik. - Biztosan emlékszik még atyám, bár régen lehetett, de mint kiválasztott, akkor hogyan lépett be a kamrába?

- Hát kellő szorongással, meg áhítattal.

- Nem. Én sokkal gyakorlatiasabb dologra gondolok. - Iren megrázta a fejét. - Kinyitotta az ajtót, bement. Gondolom, odabent van valami szék, vagy efféle, amire...

 - Értem, - csillant fel az atya szeme. - Semmi efféle nincs. Elárulhatom, mert úgy is nemsokára megtudja, bent egy álló kőkoporsó van. Tudom, kicsit morbid, de a régiek szerint valamiért ennek így kellett lenni.

- Igen, és maga beállt ebbe a koporsóba.

- Hát mást nem is nagyon tudtam volna csinálni, mert nagyon szűk a hely.

- Nem tudom, mikortól kezdve történik így, de ahogy a történelmet nézem, meg az Annotation-t olvasom, már nagyon rég.

- Mi köze ehhez a történelemnek, meg az Annotation-nak?

- Nagyon is sok, - mosolyodott el Iren, és megint szép volt a szeme, ahogy az atya magában megjegyezte. – Az előbb a kezemmel is kitapogattam azt az ábrát, amit olyan pontosan belerajzolt az egyik képbe. Az a kulcs, amiről beszéltem Meg a jóslat is szólt. - Ujjával a bejárat ívének közepére mutatott. Az atya is követte a mozdulatot. – Látja atyám, ott van a fordított Y. Ha jobban megfigyeli, a két szár között még a pont is látszik, de legalábbis én ki tudtam tapintani. Nekem a rajzon már az Y is elég volt.

- Minden látok, de semmit nem értek. - Az atya haja ziláltabb volt, mint eddig bármikor. Igazi glória, gondolta Iren.

- Most gyorsan elmondom, hogy mit gondolok, és mindjárt mit csinálok. Az, aki a kamrát építette, talán valahonnan keletről jött, vagy ottani tudásnak volt birtokában. De az is lehet, hogy ez a tudás általános volt valamikor. Csak mi már annyi mindent elfeledtünk. Tehát az ábra azt mutatja, hogyan kell a kulcsot a zárba illeszteni.

- De hát mint mondtam, ennek az ajtónak soha...

- Nem az ajtónak atyám, hanem az időnek. Aki oda beáll, az egy kapcsolóvá lesz. Testével, lelkével, szellemével, kapcsolja az időt. És ha nem jól illeszkedik, akkor rossz kapcsolás jön létre. Mondjuk, nem szűnik meg a világ - magyarázott Iren lendületesen, - bár az is megeshetett volna. Csak a dolgok más irányt vesznek, másképpen alakulnak.

- Hát ez érdekes, erre soha nem...

- De más sem, mint kiderült. Talán valamikor az elején. Ha gonoszkodni akarnék, azt is mondhatnám, hogy a férfiak szégyelltek fejre állni, - le-föl sétált a poros folyosón, - de még inkább az lehetett, hogy nem is jutott az eszükbe. Rossz kapcsolók, kulcsok voltak. Elrontották a világot.

- Hát akkor mi nem vagyunk többek, mint egy alkatrész? Egy kicsi kapcsoló a világ gépezetében? Egy alkatrész, semmi más? Nem tartja ezt szomorúnak, kedves Iren?

- Miért volna szomorú? Arra is büszke lehet az ember, ha jól teljesít egy előre meghatározott feladatot. Akkor még mindig ott van a szabad akarat, hiszen nem kötelező teljesíteni. Lehet fordítva is beállni a sötétbe. - Iren elnevette magát-, és még azt is megtehetjük, hogy most lesétálunk mindketten, és akkor a bombázók befejezik a munkájukat, meg a világot.

- De hát ez így nagyon egyszerű és szimpla!

- Miért volna az? És ezt pont maga mondja, Pol atya? Hát az is meg van írva, hogy a ti hajatok szála sem görbülhet meg Isten tudta nélkül, akkor pedig, oda a szabad akarat, ha Isten még a hajunk szálát is számon tarja. Akkor jobb, ha beteljesítjük az előre elhatározott jóslatokat, vagy inkább valóságokat. - Huncutul félrebillentette fejét és fürkészően az atya szemébe nézett. Pol atya nem tudta eldönteni, most komolyan beszél, vagy csak tréfálkozik szegény öreggel. Ő úgy vette, Iren most komolyan beszél. Ha pedig igen, akkor neki az a feladata, hogy biztassa.

- Akkor rajta, hozzon helyre mindent, amit csak lehet, - unszolta. - Mert újra szállnak a repülőgépek. És szabad akarat ide vagy oda, ha ezek leszórják a terhüket, akkor már csak a halottaknak lesz szabad akaratuk. - Talán csakugyan azok a legszabadabbak - gondolkodott el Pol atya, de hangosan csak annyit mondott.

- Én majd itt kint várok, és figyelek, ígérem, amikor kijön, leporolom. Mindketten elmosolyodtak. Az ajtót közös erővel is csak nehezen sikerült kinyitni, Iren kicsit oldalazva csusszant be, szerencsére elég vékony volt. Ebből is látszik, itt semmi nem hétköznapi használatra készült. Amikor az atya becsukta az ajtót, felnézett arra a fordított Y-ra.

Csakugyan olyan volt, mintha valaki cigánykereket vetett volna. Lehajtotta a fejét, elgondolkodott.

 Egy pillanatra olyan érzés fogta el, mintha szél érné a testét, de talán a lelkét is, belső forgó örvény. Kissé megszédült. Hiába az öregség, meg ez a rengeteg lépcső. Nem neki való ez már. Eszébe jutott az öreg tölgy, ott volna már az ő helye, a temetőben, nem kellene itt fent kalandozni. De ha most lemegy, nem is jön ide már soha. Talán el is szundikált, ami ebben a korban könnyen megesik az emberrel. Még álmodott is, mert a várakozás alatt nyugodtan tehette. Nagyon sokat, és zavarosat álmodott. Mintha az egész történelem átgyalogolt volna az agyán. Nem csak az Annotation elevenedett meg, de minden előtte és talán utána következő könyv is.

 Uralkodók, királynők, tűntek el és seregek tűntek fel, vért kavarva oszlottak semmivé. Virágzó birodalmak terjesztették fényüket a világra. Hírük, nevük, a csillagokig szállt. De nem csak a hír szállt a csillagokba, hanem az emberek is. Szőke nők és fekete férfiak szálltak fénylő hajóikon. Arra gondolt, ennyi badarság hatására majd felébred, de az álmai egyre zavarosabbak lettek. Rémülten látta, hogy egy kis csoport férfit gépek terelnek valahová. Aztán sarokba szorították őket, elkábították, majd egymás után kitépték az agyukat. Helyére hullámzó kocsonyát tömtek. Nagyon szeretett volna felébredni, de nem sikerült. Az is eszébe jutott, mit fog szólni Iren, ha kijön és a vén bolond alszik. Eszébe villant egy régi kép az alvó tanítványokról, de elhessegették az újabb képrohamok.

 Ezek újra magukkal ragadták. Végeláthatatlan bíborok között szült valaki. Aranypáncélú gépek sürgölődtek körülötte. Majd egetverő rivalgás közepette magasra emelték a még véres elsőszülöttet. Leány! harsogták minden irányból. Mindent betöltött az ujjongó fanfárok zengése. De a vajúdás tovább tartott. Majd megszületett a másik gyermek is. Ez fiú volt. Ennek is széttörték a koponyáját, és az agy helyére ugyan azt a hullámzó masszát tömték. Mikor jobban belenézett az egyik közelébe szorgoskodó arany arcba, döbbenten látta, hogy egy alvó férfiarc néz vissza rá!

 Már szerette volna a rémálmait lerázni. De azok egymás sarkát taposva törtek elő. Ahogy körbenézett, mindenhol fény és gazdagság uralkodott, de érezte, valami rossz és szennyes lapul a dolgok alján. És akkor megjelent egy angyal. Szárnyai ugyan nem voltak, de tudta, csak az angyalok lehetnek ilyen szépek és hidegek. Megállt előtte, és tudta, most olyat hall, mint János Patmosz szigetén. Le kell jegyezni az eljövendők okulására. Ujját az ajkára tette miközben a következőket mondta:” Álnokság lakozik az ő szívükben, a hatalom álnoksága. Kezük véres lesz, a Vadászok vére virágzik ki rajta. Gondolataik a hideg vas gondolata. Halál az ő lelkűk. Testüket haszonra adjuk, az Anyák hasznára. Csak a testük hasznos. Mert dicsekednének az ő eszükkel, az ő karjuk erejével. Gondolataik lángot virágoznának a vetéseken. Eszméik lángba tarajoznák a városokat. Halál a Pusztítás szellemeire! A Vadászok a Pusztítás gyermekei. Csak a békességre igyekvők örökölhetik a Földet”. Közel hajol Pol atyához és ő már nem is tudta, alszik vagy ébren van. Hiszen a szavak ismerősek voltak. De ez apokrif kinyilatkoztatás lehetett, mert ezt soha nem hallotta eddig. Álmai egészen körbefolytak, maguk alá temették. Egy bűnös kép is felvillant. Egy gyönyörű szőkeség több hatalmas, izmos férfival szeretkezett. Körben virágok és madárdal. Csak amikor felemelte a fejét, hogy elforduljon a látványtól, akkor vette észre, mindez egy hatalmas zsúfolt arénában történik a közönség lelkes éljenzése közben. Távolról zsolozsmázó kórust hallott, amely az életet, a születést éltette.

 Aztán már nem is tudta a torlódó képeket szétválogatni, egymást oltották ki a rohanás nagy igyekezetében. Később valami bíborszemergés vette körül, képtörmelékek hullottak, mint nagypelyhű hó. A folyamatos hullás elkábította, majd sötét lett és hosszú, álomtalan alvásba zuhant, vagy legalábbis úgy érezte. Majd hirtelen, de nyugodt lélekkel felébredt.

 Felállt és megropogtatta a derekát, és amikor a kamra felé pillantott, meglepődött, mert az Y arany fényben ragyogott, de körben minden más fényben tündökölt. Arra gondolt, még mindig álmodik. Különlegesek a színek, a fények. Kicsit zavarban volt és arra gondolt, majd Iren felébreszti, amikor kijön az új hírekkel. A színek nem változtak, nekibátorodott, újra az álomra gondolt, - és lenézett az udvarra is. Olyan csodás volt a kert, alig győzött a látvánnyal betelni.

 Újra a bejáratra nézett, bár fogalma sem volt róla, mennyi ideig kell odabent tartózkodni. Amikor ő volt bent, az már nagyon régen történt, s legkevésbé az időtartamra emlékezett. Meg aztán, aki várakozik, annak mindig lassan telik az idő. Az ajtó díszei egyre furcsábbak lettek, főleg az Y ragyogott fényesen. A lány annyit beszélt erről, hogy még az ő agyát is megzavarta vele. Majd nyílt az ajtó és Iren lépett ki rajta. Semmit nem változott, csak valahogy más lett. Nyugodt léptekkel jött felé. És a kezét a vállára tette. Most kell majd felébredni.

- Tudja, kedves Pol atya, nekünk lesz a legnehezebb, mert mi mindkét valóságra emlékezünk, és nem szabad beszélnünk róla. - Fürkésző szemei bölcsességgel teltek meg.

- Mert mindenki bolondnak, vagy álmodozónak nézne bennünket, olyanoknak, akiket rossz álmok gyötörnek. Az pedig betegség, - nevetett Iren. - Most jöjjön, visszasétálunk. Közben elmondom, mit láttam, vagy annak egy részét. Ugye, még emlékszik a repülőkre?

- Persze, de úgy látszik, most kicsit megnyugodtak.

- Nem is kicsit és nem is most. Ez már egy másik valóság, Működött a kapcsoló, - mutatta fel megráncosodott, kérges kezeit, - ez volt az ára. Meg biztosan más is, csak arról most még nem tudok. Mindenesetre sikerült a világot, ha nem is helyrebillenteni, de más útra terelni, hála annak, hogy meg mertem próbálni...

- És a férfiakat mind megölik?

 A lány elgondolkodott. - Nem, nem mindnyájukat, csak azokat, akikben felébred a Vadász lelke. De a testüket meghagyják.

- Ez istentelenség.

- Igaza van, atyám, legalább annyira, mint a háborúk, de azokra már senki nem emlékszik. Mert béke van és a békének is ára van. Ez már az Anyák világa, a béke Földje.

Aki a békére igyekszik, örökké él, - idézett valakit. Vagy ha nem is örökké, hát nagyon sokáig. Azért meg kell vallanom, kicsit több a feminizmus, mint amit én kívánnék, de hát nem én teremtettem ezt a valóságot, csak segédkeztem a megszületésében. - Összevonta a szemöldökét, majd kérges kezével megsimította a homlokát. - És most azt is tudja, nem kell a halálra készülni. Igaza volt, én nem a váltás vagyok. Más feladatom volt, és lesz. Maga még sokáig fog élni, erőben, egészségben, és megismeri ezt a kicsit, vagy nagyon más világot. Könnyű lesz hozzászokni, mert békés. - Megsimogatta Pol atya vállát. - Most elmegyek, mert még sok feladat vár rám, előreláthatólag igen hosszú életemben. Legalább is valami ilyenre emlékszem. Maga pedig kiadja újra a teljesen megújult Annotation-t, meg a Függeléket. A Függelék csak azért lesz érdekes, mert mi ketten annak tudjuk. A többiek nem fogják érteni, de nem ez lesz a világ egyetlen könyve, amit nem értenek. Lassan elindultak lefelé a lépcsőn. - Aludjon nagyokat atyám, mert úgy könnyebb lesz a lelkének megemészteni a dolgokat. Én sem gondoltam, hogy így fognak működni. Olvasson és sétáljon a kertben nagyokat. Igen szép, - mutatott ki az egyik ablakon.

- Hát akkor nem álom!? Nem álmodom?

- Most az a világ álom, amiből ide feljöttünk, a lépcső alján valami új vár. Még én sem tudom, milyen, csak sejtem.

- Kicsit feminista, meg anyajogú! - Pol atya elnevette magát, - Ha tényleg az, majd alszom rá egyet.

Leballagtak a lépcsőn, majd Iren az atyához fordult.

- Tudja, az a kifejezés ahogy én eddig magát szólítottam, az atyám, ma a legnagyobb sértésnek számít. Úgy látszik, a régi időnkből itt is létezik egy megmaradt igazság. Semmi nem lehet tökéletes - kacsintott nevetve az atyára.

- Úgy legyen - mondta Pol atya, amikor a lépcső aljára értek. - Hiszen az ember sem tökéletes, hogyan lehetne az ő világa tökéletes.

Edna Teller:

A FEKETE KAPU

 A világegyetemben nincsenek kiválasztott helyek. Lehet hogy ez ontológiai vagy filozófiai igazságnak megfelel, de a valóság az egészen más! Tomas a hajába túrt. Mikor az emberfia itt ül a nőgyógyászat várójában, akkor nem hisz az ilyen nagy igazságokban. Főleg ahogy a nők végignéznek rajta. Pedig Lya már bent van az orvosnál. És látták is, hogy vele jött. Persze vele jött... igen mintha Lya nem volna felnőtt. Pedig az, de mennyire. Bár elég sokat kellett kapacitálni, hogy jöjjön el az orvoshoz. Hátha az valami megoldást tud? Mert a szupermarket után... De Lya arra hivatkozott, hogy az nem a nőgyógyászokra tartozik, meg egyébként is a környéket katasztrófasújtottnak nyilvánították, és ő is úgy futott mintha őt sújtotta volna a legnagyobb csapás. Bár Tomas azt gondolta, hogy van abban valami, hiszen haszna soha nem lett a kívánságaiból, vágyaiból, csak mindig csapás csapás után.

 Rendszertelenek voltak a gondolatai, pedig érezte, ha egyszer sikerülne őket egy kicsit is összeszedni, biztosan megtalálná a megoldást. Persze megoldás, ő mindig hitt benne, de azért nem volt minden ennyire egyszerű. Most itt volt ugyan az alkalom a gondolatok összeszedésére, mert semmi sürgető dolga nem akadt. Az pedig, hogy a nők hogyan néznek rá, istenem, hát meg lehet szokni. Nem akkora ritkaság egy férfi a nőgyógyász várójában.

 Tehát valahol az elején kellene kezdeni. De hát hol is volt, vagy volna az eleje. Talán a két gömbvillám? Vagy inkább, hogy Lya mindig igen aktív volt szexuálisan? Tomas nem nagyon tudott összehasonlításokat tenni, mert más nőkkel nem sok dolga akadt. Hiszen egészen fiatalon megismerte Lyát és azóta egy pillanatra sem panaszkodhatott. Sem a mennyiség, sem a minőség miatt. Minek menjen az az egér világgá, aki egy tele éléskamrába ásta be magát? Esetleg a csömörtől, de Lya arra is érzékeny volt. És akkor a minőséget helyezte előtérbe. Mint mondogatta: Mindent a fogyasztóért. Hát a fogyasztó úgy testileg, mint lelkileg ki volt elégítve. Lehet ez is kiindulási alap, - Tomas megdörzsölte a halántékát, - de akkor ő inkább a gömbvillámokra gyanakszik. És nem is egy, hanem mindjárt kettő! Az egyik csodás ibolya kék, a másik pedig rubin piros. Ezt Lya mondta, pedig neki fejlett színérzéke van. Tomas legfeljebb az egészből annyit vett észre, hogy új a fazon. De a kis felesége mindég új és újabb dolgokkal lepte meg. Ő pedig örült. Istenem, de rég is volt, már legalább egy hónapja. Először még csak csak összefeküdtek. De az első kis műszaki bolt után Tomas elbátortalanodott. Maximum utána már csak egy kisebb simogatás...

 Lya panaszkodott is, de hát nagyobb volt a félelem, mint a vágy. Nevetve mondta, akkor mit csinált volna, ha nem két gömbvillám, hanem mondjuk kis zöld emberkék csapata? De Tomasnak a gömbvillámok is elegek voltak. Pedig tényleg milyen hülye cikket lehetett volna abból kanyarítani, hogy valakinek az agyába, de nem csak az agyába, hanem sokkal közelebb... szóval egy csomó ufonauta. Ha tömegesen jöttek volna, hányadik típusú kapcsolat is lett volna? Persze a két gömbvillám után sem hívtak újságírókat. Bár Lya ajánlgatta. Tomas figyelmeztette, hogy akkor nem az arcfelvétele fog az újságba bele kerülni.

Lya arra hivatkozott, hogy viszont olyan szép az új fazonja, hogy megérdemelne egy fotót. És újra megmutatta az "ő kicsiny bogarának" az új fazont. De a kicsiny bogár csak pár forró simogatásra méltatta. És akkor tűnt fel Tomasnak, hogy az egyik oldalnak vörös a másiknak pedig kék árnyalata van. Na nem kifejezetten, csak mintha halványan lesminkelték volna.

 A gondolattól kezdett felébredni benne a vágy, Lya teste után. Zavartan körbenézett, és az egyik fiatal nő rögtön vette is az üzenetet. Csábosan rá mosolygott, és még az ajkait is megnedvesítette. Istenem hát ennyire látszik rajtam? - rémült meg Tomas. Inkább vissza a logikus gondolatokhoz.

Valahogyan végére kellene járni az ügynek. De még minden nagyon zavaros. Pedig biztosan van megoldás. A gömbvillámokról azt mondják, hogy egy másik világ, vagy dimenzió küldöttei és egészen más univerzumokkal vagy a mi univerzumunk más tájaival, idegen dimenzió részeivel vannak kapcsolatban. Lehet, hogy itt van a megoldás, csak logikusan be kell cserkészni? Lya gyönyörű combjai, - Tomas nagyot nyelt, de most nem mert felnézni, - a gyönyörű combok között a kozmoszra nyíló kapu? Tiszta őrület, vagy inkább egy buggyant science fiction. Persze a valóság már sok furcsaságot produkált. És akkor az univerzumban tényleg vannak kiválasztott helyek. De ez az egy most őtőle egészen el van zárva. Bár érdemes volna próbálkozni vele. Egyre jobban feltört belőle a kívánság. El is jutott az elhatározásig, ha baj nélkül haza érnek, akkor próbát tesz. Tudta, Lya nem fog ellenkezni, sőt...

 Istenem, de szép is lesz. És megint érezte tudat alatt, hogy baj lesz. Az a finom nyomás a tarkójában. Istenem Lya megint nem tud ellenállni valaminek! Vagy esetleg csinos a nőgyógyász? Akkor legjobb lesz felkészülni a menekülésre. A sejtelem kezdett lassan valóságossá válni. Már nem csak ő hallotta, érezte azt a finom vibrálást, ami a bajok kezdetén szokott jelentkezni, hanem a többiek is. Az ajaknyaldosós is felnézett, és körbe figyelt. De a többiek is. Olyan volt, mint valami alig hallható hang, amit inkább érezni lehetett.

Istenem ha Lya megint? Tomas idegesen felállt, és éppen járkálni kezdett volna, mikor kinyílt a rendelő ajtaja és a kissé zilált Lya slusszant ki rajta. Mint egy csínytevő gyerek. Az arcán látszott a kifejezés, a "nem is én voltam" riadt mosolya. És Tomas tudta, most legjobb gyorsan eltűnni. Minden attól függ, mi maradt meg a rendelőben. Belekarolt feleségébe, és a figyelő szemek sugarában elhagyták a várószobát. Mindenki felé küldtek egy mosolyt. Olyanok voltak, mintha Lyát valami nagy bajból mentette volna ki az ő férjecskéje. Pedig Lya a bajt maga mögött hagyta.

 Mikor kívül voltak, szinte hadarva beszámolt Tomasnak, mi is történt bent a rendelőben. Ő arról ugye nem tehet, hogy a nőgyógyásznak olyan aranyos és izgató kis bajsza volt. Meghogy olyan szépen mosolygott. Lya mondta neki, hogy nem is kell felülni neki a vizsgálatra, mert szóban is el tudja mondani a problémáját, de "képzeld el, a kis buta azt hitte, szégyenlős vagyok. Mondtam neki, hogy baj lesz, de ő azt mondta, csak ne legyek ideges, minden meg fog oldódni, csak majd ő megnézi. Mondtam neki, ha itt valaki ideges lesz az Ő. De nem hitt nekem, láttad volna, hogy milyen ideges lett, mikor ott állt meztelen az üres rendelőjében a két cserép kaktuszával, meg a tócsában ficánkoló halaival. Mert tudod az akvárium üvege is." Tomas tudta. Már csak arra volt kíváncsi, volt-e a rendelőben telefon, és hogyan voltak kartonok megoldva? Lya boldogan bevonszolta egy sötét kapualjba, és össze-vissza csókolta. "Hogy te mennyire racionális vagy mókuskám, - dicsérgette, - nélküled én... Igen telefon volt, és komputeres volt a kartonnyilvántartás. Persze az óta minden csak volt. Hiszen a doki is meztelen és a rendelő is. Tudod, minden itt van." Kacéran a két combja közé mutatott. De a dolgok rossz irányt vettek, mert egy idős nő pont akkor jött kifele az utcára s csak úgy sütött a szeméből a felháborodás. Nem mondta, de minden szavát tisztán lehetett hallani. "Hogy ezek már fényes nappal, és nem ismernek sem istent, sem embert." Ezt mindketten látták a szeméből, de csak mosolyogni tudtak rajta. Tomas arra gondolt, milyen érdekes volna, most elmondani, nincsen semmi probléma, a hölgy a felesége, és ők most itt nem is...semmit. Bár ha jobban bele gondolt... Fel is ajánlotta Lyának, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tűnjenek el a környékről. Menjenek haza, mert neki most nagyon de nagyon... Lya azonnal kipattant a kapu alól, és mint mindég, most is pillanatok alatt kerített egy taxit. Már röpültek is hazafelé. Mikor útközben cicásan a férjéhez bújt, az hálásan visszasimogatta. Csak akkor lett kissé ideges mikor Lya megjegyezte, hogy a sofőrnek nagyon kellemes az ősz barkója. "Te őrült, - fedte meg, - azt akarod, hogy autó nélkül maradjunk a legnagyobb forgalom közepén. Hogyan tudnál elszámolni a helyszínelő rendőrnek??" Lya igazat adott neki, és figyelem elterelés véget, a mellszőrét kezdte simogatni. Tomasnak ez kifejezetten jól esett, és fellélegzett, mert tudta, hogy a taxis megmenekült. Csak még abban nem volt biztos, hogy ha hazaérnek, vele mi lesz? Mert abban biztos volt, hogy mi lesz előtte, meg közben. De hogy mi várható utána, az homályos volt számára.

 - Látod, hogy nem is dőlt össze a világ, és még neked is megmaradt mindened? - Lya felkönyökölt és Tomasra mosolygott. - Tudtam én, hogy feleslegesen félsz. Azt is tudhatnád, nekem nem elég a kicsi simogatás, én sokkal erősebb és hosszabb dolgokra vágyom, vágytam is mindég.

- Szabad kezével nyugtatólag simogatta a férfit - tudom te még arra is gondoltál közben, hogy az a sok minden ami ott bent eltűnt törni fogja... kis csacsi. Én úgy érzem, azok a dolgok, tárgyak, azok valahova nagyon messzire mennek. Talán túl a mindenségen. - Álmodozva a plafon felé mutatott, majd keze mint fáradt madár a férfi ágyékára hullt.

- Tudod, nekem az egészből semmi hasznom. Sem a szupermarketból, de a hifi boltból sem. A nőgyógyász pedig kimondottan fiaskó volt. Még szerencse, hogy a kaktusza meg a halai megmaradtak.

- Meg az is, hogy csak az élettelen dolgok tűnnek el, és előtte szinte mikroszkopikussá válnak. Mert ha nem így volna akkor már rég nem lennél. Esetleg gyilkosságért is elit...

- Te mindig rémeket látsz. Nem történt még semmi végzetes, csak tárgyak tűntek el, azokból pedig van a mi világunkban elég, talán sok is. És ha én egyszer megkívánok valamit. - Lya vágyakozva nyújtózott, mint egy kacér macska…

- Tudod...

- Tudom, az orvost is, meg a taxist is, még szerencse, hogy őket nem tudod eltüntetni..

- Nem is azért kívántam meg őket, hogy eltűnjenek. De nagyon édes volt a nőgyógyász, ott állt meztelen. Tudod szerencse, hogy a férfiaknak nincsenek melleik. Vagy legalább is nem arra nevelték őket, hogy azok is szégyellni valók. Mert szegénynek amennyire hosszú és fimon keze volt, mindkettőt csak a lába közé tudta szorítani. A kis irigy, pedig megnéztem volna neki. Tudod, én egy kicsit....

- Nem is kicsit, - fordult felé Tomas - Inkább kicsit nagyon! És most mit szólnál egy ....

- Ne is mondd ki úgy is tudom, arra gondolsz, hogy a tudás anyja, meg aztán már elég régen volt, és nekem is nagyon hiányzott. - Apró csókot nyomott a saját ujjaira, majd a férfi szájára tapasztotta. De keze nem sokáig maradt ott, lassú kalandozásra indult. Nem is sokára megtalálta, amit keresett.

- Arra gondoltam, mi volna ha a nyaralós pózt csinálnánk? Tudom, neked kicsit fárasztó, de én kimondottan odavagyok érte.

- Jó! - Egyezett bele a férfi. Most a legkevésbé az aggaszt, hogy valami fárasztó volna a számomra. – Tomas arcán aggodalmas mosoly suhant át.. - Csak arra kérlek, közben rám koncentrálj, nehogy megint valami baj legyen, mert azt nem venném a lelkemre. Csak engem kívánj, és akkor talán nem lesz semmi baj. Én meg feláldozom magam a jó ügy érdekében.

- Szegény pici mártírom, - simult hozzá Lya forrón – te milyen áldozatkész tudsz lenni. A lábát nevetve a férfi vállára tette. Majd hallgatva Tomas figyelmeztetésére, minden idegszálát és indulatát a férfinak szentelte. Meg persze forró ruganyos testét is. Szemét nyitva hagyta, nehogy a gondolatai elkalandozzanak. Nem látott sokat. De azok a szuperközeleik amit a férfi a szeme elé tett, igen izgatok voltak!

 Mindketten ráhagyták testüket, lelküket az extázis hullámverésére. Csak arra gondoltak, mindez soká tartson, akár örökké!

 Izzó vonzás húz magához, - Érezte Tomas, - Lehelete mint forró ködök ölelnek, burkolnak. Vad fények lobbannak idegeimben. Lábak, csípők, keblek vadsága és megnyugvása. A test apálya dagálya, a hús fonódásai. A szívek éjszakája a nap fénye felé lobog. Az összes világokon át, minden dimenzión túlra. Aztán már nem is gondolkodott, csak érzett, és érzékei röpítették át a végtelenen. Lya vad bódulatra szánta testét lelkét. Szinte szétoszlott, mint arányló csöppek, csillogó kövek között. Csókolta Tomas testét, mintha az nem is test, hanem egy buja virág lett volna. És a forró messzeség vonzotta egyre tovább, és egyre messzebb. Kék páraként szállt fel a távolban, és még azon is túl. Túl a létező világokon, oda ahol az álmok élnek. Aztán többre nem emlékeztek. Elbódultak, bele aludtak a gyönyörbe. Sokáig pihentek mozdulatlanul egymás mellett, nem is tudták kettejük közül ki ébredt hamarabb. De aztán Lya érezte, mindaz ami eddig történt lehetett ugyan álom, de valami volt benne. Valami, amit üzenetnek is fel lehet fogni. Mintha valaki szólt volna hozzá. Ez a valaki nem Tomas volt. Fejét felemelve kicsit bódultan szétnézett a szobában, és azonnal fel is ébredt. A szoba már nem az volt, ahol eddig hitte magát. Csak a puszta falak voltak, és ők is a padlón feküdtek. Mindennek, használt, idő koptatta kinézete volt. Mintha már évszázadok óta feküdnének itt! Hirtelen úgy érezte, nem ismeri meg azt a világot ami körülveszi. Zavartan és lassan felállt. Odament az ablakhoz. Kint a táj változatlan volt. Csak valahogyan a körülötte levő lakás... Soha nem szerette a panel méhkaptár jelleget, de most még idegenebb volt számára. Ahogy nézte maga körül a nagy ürességet, Tomas is felébredt. Ő viszont azonnal átlátta, hogy mi történetet.

 - Úgy látszik, már az sem segít, ha csak rám gondolsz! Most ugyan mi minden tűnt el? Eltűnt miközben én...?

- Ne szomorkodj, sopánkodj, inkább nézzünk körül, mi is történt valójában. Csak kapok magamra valamit. - És mint az igazi nők most ébredt rá, hogy valójában milyen nagy is a baj. Most elmondhatta volna, hogy '"Nincs egy rongyom, amit felvegyek" és ez valóban fedte a valóságot. De nem csak egy rongya nem volt, de semmi egyebük sem. Mikor oldalazva megközelítette a függönytelen ablakokat, látta, hogy függönyök máshol sincsenek és az ablakok mögött ugyan csak meztelen emberek mozgolódtak. Most hasított bele igazán, mi is történhetett.

- Most mit csin....?

- Látod nekem is ez a problémám, még csak ki sem tudunk menni. Tomas a többi házat nézte - Úgy látom a környéket ugyan csak katasztrófa sújtotta. A mi katasztrófánk!! - Kétségbe esve fogta a fejét - Látod nem kellett volna megpróbálni, nem kellett volna...

- Ne légy már annyira gyerek, ha nem most és nem ez történik, történt volna valamikor, valami más, és akkor most az miatt sopánkodhatnánk. Hidd el nekem sem öröm. Most mit csináljak? - Karját széttárva állt a szoba közepén.

- Hát mondjuk azt amit a többiek. Gondolom, nem akarsz kirohanni az utcákra és jajongva kiáltozni, hogy te vagy a bűnös. És ne mondd nekem, hogy nincs mit felvenned. Látod itt azért maradt valami. - Egy finom fehér fátyol darabot emelt fel a földről és Lya felé nyújtotta.

- Ez arra sem elég, hogy ezt a kártékony jószágot betakarjam vele. Esetleg ha a homlokomra tűzöm, mint a bánat fátylát! - Ahogy mondta úgy is cselekedett. A finom fehér anyagfoszlányt a homlokához illesztette. Tomas csak azt látta, úgy áll ott az üres szoba közepén, mint egy szobor, akibe villám csapott. De remélte, nem gömbvillám! Szinte görcsösen szorongatta a homlokán a fehér anyagot. Majd kinyitotta a szemét, Tomasra nézett, mondani akart valamit, de csak a fejét rázta meg. Újra a homlokára szorította azt a valamit, és megint transzba merevedett. Tomas csak döbbenten figyelte, mert ilyennek soha nem látta még Lyát. Várta, talán ő is meg tud valamit.

 Aztán Lya fáradtan leeresztette a kezét, és tétován Tomasra nézett. Mondani akart neki valamit, de meggondolta magát, és csak az egyre kisebbedő anyagdarabot nyújtotta felé. Tomas ösztönösen a homlokához szorította, szinte megszédült. Hirtelen valami kiragadta abból a valóságból ahol volt, és átrepítette a mindenségen. Ott volt valahol, egy helyen aminek a méreteit nem tudta érzékelni, és azt sem, hol is van. Csak azt érezte, mindent elönt a szemét, és ő egyre szorongatottabb helyzetbe kerül. Orrfacsaró szagokat érzett, és egyre jobban szorult valamilyen irányba, és minden porcikáját átjárta a kiszolgáltatottság. Néha áthullámzott rajta: menekülni! De már nem volt hova. Fintorogva közelebb ment azokhoz az undorító dolgokhoz, amik baját, kiszolgáltatottságát okozták. De nem ismerte fel őket, csak undorodott tőlük. De a valamikori Tomas igen. Erőlködve ugyan, de ráismert a dolgokra. Azok a tárgyak voltak amiket Lya eltüntetett. Minden ott volt hiánytalanul. Lassan betöltve egy teret, aminek ugyan nem látszottak a falai, de érezte, egyre jobban összeszűkül a sok tárgy miatt. Mikor már mindketten igen rosszul érezték magukat, - Tomas is, meg akinek a testét birtokolta - hirtelen vörös figyelmeztető sugár villant. Tomas megesküdött volna, ez nem csak figyelmeztetés, hanem felszólítás is valamire. De sajnos azt ami közeledett felé, már nem tudta felismerni. Csak érzések! Valami hosszú kemény, és rugalmas. Mellé a figyelmeztetés, nem szavakban, hanem érzésekben. Ez a valami vissza tudná fordítani a folyamatot. Csak azt nem tudta kinézni, mi az a valami ami közeledik. Majd a kép darabjaira hullt, és Tomas a szobában találta magát. Kezével végigsimított a homlokán, de ott már nem is volt nyoma a fehér anyagnak. Izzadságnak annál inkább. Nagyot lélegzett, de még mindig úgy érezte, álmodik. Bár tudta, hogy az előbbi nem álom volt. Ő tényleg ott volt, és azok a tárgyak is. Meg az a valaki aki annyira ki volt szolgáltatva a sok sok kacatnak.

- Te érted ezt? - Lya fel sem tételezte, esetleg ő valami mást láthatott. Természetesnek vette, hogy mindkettőjük álma, vagy az a valami, ugyan az és ugyan olyan volt.

- Most akkor hogyan segítsünk neki? - Kérdően nézett Tomasra, mintha neki kellene tudni a választ, de legalább is valami megoldást.

- Hát ehhez azt kellene tudni... Mond neked a vörös villanás utáni tárgy mit jelentett? Mert engem emlékeztetett valamire, csak azt nem tudom mire. Idegesen dörzsölte a homlokát, de onnan nem jött elő semmi értelmes ötlet. - Hiába, - gondolta, - jobban oda kellett volna figyelni. De hát az adás most már ismételhetetlen. Próbálta felidézni a képeket, de az a valami sötét háttér előtt jelent meg, és maga is fekete volt. Inkább csak arra emlékezett, hogy rugalmas is, meg kemény is. De puha is. Obszcén gondolata támadt, de nem volt olyan állapotban, hogy nevetni tudjon az ötletén. De komolyan sem lehetett venni. Biztosan nagyon fáradt, meg ki is vannak az idegei. Ez a hülye helyzet is...

Hogy az ember mibe tud bele keveredni! Csinálni kellene valamit csak azt nem tudta, hogy mit, miért, és főleg hogyan!

* * *

 Tomas most talán legjobban a nőgyógyászokat utálta. Nem mindet csak azt az egyet, aki felismerte Lyát és bejelentette a rendőröknek is. Mert az elképzelhető, hogy a fél lakótelep kiürítése után azért nem lehetett megúszni a dolgokat. Hiába voltak ők is egy üres lakásban, és pont annyira meztelen, mint a többiek, azért előbb utóbb csak gyanút fognak az emberek. Azt már csak a hangszórós kocsiból hallotta, ami este megállt a kiürült lakótelepen, hogy a hatóságok forró nyomon dolgoztak. Persze nem volt a hírekben semmi konkrétum, csak ködösítések. Inkább csak arról beszéltek, ami már megtörtént. Említették a szupermarketet, meg a műszaki boltot. Sőt volt olyan, aki kihasználva a lehetőségeket, ugyan csak Lyára akarta fogni a kárát, de ezeket a rendőrség gyorsan kiszűrte. A lakótelepi "elimináció" után nagy erőkkel indult meg a nyomozás.

 Tomas kínjában vigyorgott, hogy milyen előkelőek tudnak lenni, mindég kitalálnak valami hangzatos kifejezést, csakhogy a valóságról ne kelljen semmit sem szólni. Adunk a dolognak, történésnek, valami nevet, és azzal már majdnem minden meg is oldódott. Elimináció! Ezzel minden meg van magyarázva. Persze a valóságos történteket igen csak nagy köd és homályosítás vette körül. Mindenki beszélt és nyilatkozott, de semmi konkrétum. Csak annyi, hogy a rendőrség megtalálta a felelősöket. Felelősök! nem is igaz, mert mikor Lyával együtt ő is be akart szállni az autóba, nem engedte. Azt mondta a kis izgága nőgyógyász, hogy őt nem ismeri, de Lyát határozottan felismerte. Pedig Tomas arra hivatkozott, hogy az eliminátor egyik alkatrésze nála van. De Lya megnyugtatta, nem lesz semmi baj, csak várja őt meg türelemmel. Mikor Tomas nem akart megnyugodni, egy csók ürügyén a füléhez hajolt, és bele súgta. "Mit gondolsz meg tudok én kívánni egy rendőrt is, és láttam már igen jóképű börtön őröket is." De Tomas nem volt valami vidám hangulatban, inkább csak kínosan mosolygott. Bár tudta, értette, Lya mit akar vele közölni. Hogy ne féltse, hiszen a "fegyver" továbbra is a birtokában van.

 Sajnos a hatósággal való találkozás mindég kínos, ez pedig kimondottan az volt. A rendőrség emberei teljes hivatali díszben, még a nőgyógyász is ünnepélyesen kipöttyenve. Ők meg csak úgy natúran. De a rengeteg meztelen között, az a pár ruhás volt a feltűnő, és biztosan nekik is csak azért volt ünneplőjük, mert a hétköznapló eltűnt! Becsületükre legyen mondva, gondoskodtak ruháról, és már úgy érkeztek, hogy Lyának hoztak egy szép kosztümöt, és neki is valami egyszerű nyári ruhát. Nagyon udvariasak voltak. Leginkább olyan emberek benyomását keltették, akik csinálnak valamit, de maguk sem hiszik, hogy tényleg úgy vannak a dolgok mint ahogy látszanak. Aztán Lya elment, ő pedig itt ül, és alig van elfoglaltsága. A nagybátyja hozott neki egy zsebrádiót, meg egy öreg tv-t, csak fekete fehér. Hozott pár ruhadarabot is meg pokrócokat. És minden nap háromszor megállt a lakótelepen a katonaság és élelmiszert oszt az embereknek.

 Mindenki elemi csapásról beszél, és azt mondják a bennfentesek, hogy Lyát is csak azért vitték el, mert ő többet tud. Még azt is kitalálta valaki róla, hogy meteorológus. Hát meg kellene szakadni a röhögéstől. Tomas pedig ül és nézi a tv-t, meg hallgatja a híreket. És gyűjti az újságcikkeket. Az evésen alváson kívül ez a legjobb szórakozása. Minden nap a témára vonatkozó összes cikket próbálja megszerezni, begyűjteni. Már a szomszédok is értesültek erről a szenvedélyéről. Szerencsére ők egyéb dolgokról nem tudnak, mert akkor már lehet, meglincselték volna. Aránylag nagy a nyugalom a házak között. Ellopni senkitől semmit nem lehet. De azért rendőrök cirkálnak éjjel, nappal. A nemzetközi szervezetek gyorsan és hatásosan megszerveztek mindent. Van ruha és élelem. Mindenki eljár dolgozni, és van közlekedés is. Tomas még telefont is kapott, azon beszél minden nap Lyával. Persze nem ő hívja, hanem előbb egy nagyon hivatalos hang felcsörgeti őt, és már előre meghatározza hány percet beszélgethetnek. De azért jólesik. Lya mindig nyugtatgatja. Közben mindketten próbálnak rájönni, hogy mi is lehetett az álom végén az a valami, de még mindig nem sikerült. Sőt Lya figyelmeztette, ne is erőlködjön, mert ő úgy járt, hogy már azok a képek is elhalványultak az erőlködéstől, amik az elején még világosak voltak. Az utolsó beszélgetésben pont azt jelentette be, már csak arra emlékszik, hogy kemény fekete és vastag. Bár ezt a kutatóknak is elmondta, - merthogy ugyan titokban, de serény kutatás is folyik, - de azok sem lettek okosabbak. Egyesek a mélyhipnózist ajánlgatják, mások viszont óva intenek, így aztán folyik a tudományos élet. Lya megnyugtatta, ő jól van és nagyon kedvesek vele. Minden olyan mint egy első osztályú szállodában, csak nagyon őrzik. Tomas mondta neki, gondoljon arra, hogy ő egy kiváltságos és nagyon gazdag milliomos. Lya nevetve válaszolta, ha bele gondol, hogy a műszaki bolt, a szupermarket, és a telepi bank bevétele is oda lett, akkor neki tényleg van elég rendesen vagyona. Legfeljebb a trezor furcsább és biztonságosabb, mint az átlag. Ezen mindketten nevettek. Azt persze tudják, hogy minden beszélgetésüket rögzítik, de ezt meg lehet szokni.

 Tomasnak tehát újságcikkek gyűjtésével telnek napjai. Bár egyszer nagyon ideges lett, mert egyik este beállított hozza egy ember. Először még azt hitte, hogy valakit keres és eltévedt. De kiderült, hogy újságíró. Olyan ügyesen csinálta dolgát, nem rontott ajtóstól a házba, hogy ő ez és ez, meg ettől és ettől a kiváló nagypéldányszámú laptól van. Nem. Óvatosan csinálta. Annyira óvatosan, hogy Tomas majdnem lépre ment. Még idejében visszatűrte magába a kikívánkozó szöveget. Szerencséjére Lya pont akkor hívta fel, ez megmentette. Elbúcsúzott az újságírótól és kellő módon sajnálta, hogy nem tud neki semmit sem mondani. Meg arra is hivatkozott, hogy vidéken él a felesége és most kap tőle telefont, ugye az magánügy. Az újságíró ígérte, máskor majd eljön, de szerencsére azóta sem zaklatta. Bár nemrégen megtudta Lyától, hogy ő is bent van ugyanott ahol Lyát is vizsgálják. Kikapcsolták, mint mondta, mert esetleg sokat tud, még majd valami bajt kavarna.

 Tehát marad a kedvenc szórakozás a cikkek vagdosása, és gyűjtése. Egyre tetemesebb lesz a gyűjtemény. Néhány kimondottan briliáns példány egészen bevésődött az eszébe. Ugyanis ahogy az idő előre halad annál több valódi részlet kerül napvilágra. Az a szerencse, hogy a valóság sokkal fantasztikusabb annál semhogy el tudnák az emberek hinni. De azért vannak sokan, akik még színezik is. Kedvenc cikkének már a címe is telitalálat: A PÁKOSZTOS MACSKA. De azt hiszi, az újságíró nem gondolta teljesen komolyan, amit leírt. Pedig elképzelhetetlenül a közepébe talált a dolgoknak. Ő mindig is pletykalapot szerkesztett, és a stílusa miatt, senki nem veszi komolyan ami az újságban megjelent. Aztán vannak para-psichologiai értekezések.

Nagyon érdekesek, de lehet, még az sem érti aki írta. Tomasnak legjobban a DIMENZIÓKAPU tetszett. Csak a cikk szerzője azt nem tudta, hogy az a kapu hol is helyezkedik el. Az apró színesek pedig kimondottan gyöngyszemek. Némelyiket fejből tudja. Mikor nagyon magányosnak érzi magát ezeket böngészi lapozgatja, és nem mondható hogy vékony lenne a gyűjtemény.

 A valóság néha elmélázik és akkor izgalmas dolgok történnek. Kikapcsol, a logika a világ elkezd bolondul viselkedni. Vagy talán az az igazi természete, csak mi nem ismerjük? Mert a rend mögött ott lesz a káosz, és ha a valóság nincs résen beleburjánzik napjainkba mint egy rákos sejt.

 A tudósok most dolgoznak egy megoldáson, amely parancsot ad a "rákos sejt" megsemmisítésére. De ezek a tudósok most nem az orvosok hanem a fizikusok. Az Európai Részecskegyorsítóban nagy energiájú és eddig ismeretlen töltésű sugarakkal kísérleteznek, hogy behatolhassanak a valóságba és nyakon csípjék az előmerészkedő Káoszt. És tovább ebben a tudományos hangnemben, mintha az újságíró tudna valamit. Pedig még csak nem is találgat, csak volt egy flekkre felhívása a szerkesztőtől. Most ez a legérdekesebb téma. Hát akkor erről kell írni

 Még szerencse, hogy a nőgyógyászt is begyűjtötték, ezt Lyától tudja, mert az csakugyan izgalmas részleteket tudott volna elmondani. Vagy talán annyira megijedt, meg zavarba jött, hogy csak annyi maradt meg az agyába, hogy Lyát felismerje? És persze vannak azok akik mindenben üzletet látnak. Még nem tudják, hogy mi is a baj, de már áruljak ellene a biztos védelmet. "A NEW DIOR" cég újfajta ruhát hozott forgalomba, ami garantáltan véd az eliminációtól. A ruha szivárványszín, hogy a fény teljes skáláját magába ölelje. Aki beöltözik, és értékeit is a ruha alatt tartja az védve van, nem csak mindenféle sugárzástól, de az eliminációtól is. A ruhához sisak is jár, aki ezt felteszi teljesen másképpen látja a világot, mint eddig, és ez a sisak ami fekete fehér csíkos, még tovább fokozza a védelmet. Persze a ruha többrétegű és egyéb hatások ellen is véd. Még az is lehet, hogy divat lesz belőle, hiszen az emberek minden marhaságra képesek. Ekkora védelem mellett az a potom összeg, ami pár autó ára, szinte említésre sem méltó. A biztonság mindenek felett. Tomas azon gondolkodott, megnézné ezt a ruhát egy következő "bevetés" után. Hiszen minden elmélet próbája a gyakorlat..

 Aztán egy pletykalap kivágása került a kezébe. Ezek mindég közelebb jártak az igazságokhoz, mint a tudományos halandzsák. Tomas arra gondolt, hogy valahonnan fülest is szerezhetett az illető, mert célozgatások voltak ugyan de elég közel a valósághoz. A cikk írója abból a régi mondásból indult ki, hogy minden az körül a bizonyos női testrész körül forog, és most is megint az van a központban. Lehet, hogy a kozmosz kulcsa, az új tudomány bölcsek köve egy női comb között rejtőzik? így tovább hasonló modorban. Tomas arra gondolt, hogy valaki fecseghetett. Vagy a pénz, vagy a téma furcsasága csábíthatta. Mert vannak emberek akik ha valami furcsasággal találkoznak nem bírják magukban tartani a történetet. De a következő telefon után Lya megnyugtatta, hogy az újságírót is begyűjtötték. De nem is ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy most a vizsgáló bizottság nem tud dönteni a mélyhipnózis mellett, vagy a másik választás, hogy újra és kísérleti körülmények között meg kellene ismételni azt amit akkor ők ott a lakótelepen. Bár Lyának egyikhez sincsen kedve. Nagyon kifárasztották a vizsgálatok, és legszívesebben elmenne világgá. A hipnózistól nem csak ő ódzkodik, de egyes tudósok is, mert nem lehet előre megmondani mi fog bekövetkezni. Van aki az egész tudományos telepet félti. Bár az a másik kísérletre is rámehet. Ezért Lya úgy döntött, ha Tomasnak is kedve volna, ő inkább a másik kísérletet választaná. Ha már úgy is baj lesz, legalább a körülmények legyenek kellemesek. Hiszen a mélyhipnózis esetleg csak pár tudóst izgatna fel.. Tomas ezen elgondolkodott, de aztán arra az eredményre jutott, hogy Lyáért és az ügyért mindent. Bár lelki szemei előtt megjelent amint egymás mellett fekszenek és közben milliónyi kábel gyűrűzik rajtuk. Hát a világ, meg a tudomány előre haladása!.. Meg persze már régen voltak együtt.

 Ez annyira elgondolkodtatta, hogy hamar álomra hajtotta a fejét, és Lyárol próbált álmodni. De azért a valódi alvás elég nehezen ment. Lassan mosódtak át az újságcikkek badarságai az álom képeibe. Látta maga előtt Lyát, mint egy hegyet ahogy egy űrkikötő betonján magasodik. De a magasodás az csak képletes volt, mert a test ugyan tényleg hatalmas volt, de feküdt. És a különböző nemzet űrhajósai felsorakoznak előtte, és Lya választ közülük, hogy ki is utazzon. Majd a választott, szikrázó ködökben eltűnik. Már Tomas is ott állt a sorban és integetett a hegy Lyának, hogy vegye észre, mert ő nem csak utazni akar, de kívánja is. Lya ránézett és tudta, most ő a kiválasztott. Elindult a kilövés helye felé. Hosszú, előbb fényes majd ködös folyosókon ment végig, míg valami csillogó hullámzáshoz nem ért. Nem tudta, hol van, de nagyon boldog volt. Olyan boldog mint talán születése előtt. Aztán a hullámzásba egyszerre mellé sodródott valaki, ő is boldog volt. Az a furcsa idegen lény akivel egyszer már találkozott, de most nem szorongás sugárzott belőle, hanem boldogság és a szabadság érzése. Tágas tér vette körül, amiben mintha furcsa mozgó szobrok lettek volna. Tomas nem tudta mit ábrázolnak, csak azt, hogy nagyon szépek és ezért ő is boldog volt. Aztán a lény integetett, mintha megköszönt volna valamit. A képek szétfoszlottak, vagy talán ő aludt el mélyen?

 Igazán mélyen alhatott, mert arra ébredt fel, hogy már nem a szobában van a pokrócokon. Lya ott volt mellette, és még valaki. Azt a valakit nem ismerte, de egyenruhás férfinek látszott. Mikor jobban megnézte fekete volt. Rendőr, börtönőr, vagy akár terrorista. Megpróbálta valahogy gyorsan kiverni az álmot a fejéből, megpróbált ébren körbenézni. De sok mindent nem értett, és ez zavarta. Csak dörgölte a szemét, leginkább azért, hogy időt nyerjen. Lya mindezt látva a segítségére sietett.

- Nem kell félned, most már minden megoldódott. Aminek el kellett menni elment, és mi mindent visszakaptunk, esőstől! Ekkor ő is észre vette, hogy egy hatalmas törmelék halom, vagy inkább hegy közepén vannak. Itt ugyan minden tiszta volt, de körbe maga volt a káosz. Mikor kissé felébredt, először is megcsókolta Lyát, aztán megpróbálta tisztázni, hol is vannak. De megint az asszony sietett a segítségére.

- Nyugodj meg, már minden megoldódott. Az idegen megkapta, amit akart.

- Azt a nagy vastag kemény feketét? Egyáltalán mi volt az? Mert nekem soha nem volt tiszta. Gyanakodva végignézett a hatalmas fekete férfin. - Neki volt olyanja?

 - Igen, de nem az amire mi és mások is gondoltak. Csak egy nagy gumibot, el nem tudom képzelni, hogy annak a valakinek ott miért kellett. Még sok minden van itt, amit nem lehet, de talán nem is szükséges megérteni. Ha körbe nézel, láthatod, mindent visszakaptunk. Nagy ugyan a rendetlenség, az egész támaszpont ráment a dologra, de gondolom, minden hiánytalanul itt van. Az épületek nem bírták, de a környék sem, tudtam én, hogy még egy megkívánás kell és akkor jön az "elimináció". Cinkosan elmosolyodott. Egészen jó szó, eztán majd intim esetekben ezt fogom használni. Nem gondoltam ugyan házasságtörésre, dehát tudod, hogy az én kívánságaim... bár most igazán rád gondoltam, dehát ez a szegény fiú volt csak itt. Engem őrzött. Aztán tudod, milyen gyorsan szoktak a dolgok bekövetkezni? Most is gyorsan következtek. Már mindent érteni vélek, csak azt nem, hogy te hogyan kerültél ide ilyen gyorsan. Úgy látszik igaza volt egy újságírónak, aki azt írta, hogy egy teljesen új világ küszöbén állunk.

 Tomas elmosolyodott, mert elképzelte azt a küszöböt. És arra gondolt, ha hazamennek és kicsit meg nyugszanak a dolgok át is lépi. És nem csak egyszer, de sokszor, sokszor egymás után. Hiszen az ember feladata az új világok megismerése

Medvülés

(meskete)

Tudta, ez nem a Százholdas Pagony, de nincs menekvés. Nehéz volt Füles testét végig vonszolni a folyosón. Élve is nagydarab kedves valaki, de így kiterítve, elveszett minden bája, csak a súlya maradt. Úgy látszik a halál mindenkit megváltoztat. A holo-erdő a falakban, mintha érzett volna valamit a tragédiából, mert őszbe fordult, a nap ragyogott még, de a levelek itt-ott elkezdtek hullani. RG persze hallgat, ilyenkor nem tüsténkedik, nem beszél bele a dolgokba. Bagolyt hiába kérdezte, csak a fejét csóválja, együtt érez, de többet nem tesz. Persze RG nélkül neki sincsenek ötletei.

Átszólt Bagoly, hogy RG üzent.

- Legalább valami használható üzenet?

- Azt nem tudom, de majd te eldöntöd. Elég ha elmondom, vagy tőle akarod hallani?

- Elég ha te mondod, ha tőle hallom, még válaszolok is neki valamit, és azt nem szeretném, mert mindjárt a büntető pontokat emlegeti.

- Azt mondta: „Talán, téli álmot kellene aludni”.

Furcsa, mikor Bagoly kéthangúvá válik. Nem csak ő mondja, de azt is hallani, akit idéz, mikor nagyon fontos, akkor csak az idézett hangot hagyja meg, néha az is igen nevetséges tud lenni. Főleg mikor Füles hangján szólalt meg. Ült a hatalmas ágon az odú előtt és beszélt a szárnyait lengette, persze ez csak kép, mert ő messze van innen. De most csak RG-t idézte, félig meddig. Még arra is gondolhatott, azért ebben a formában, mert nem ért teljesen egyet az utasítással, vagy inkább tanáccsal, a fene sem tudja mi ez az egész.

- Téli álmot! Csakugyan jó, hogy tőled hallottam, mert különben igen cifrát mondtam volna. Te mit gondolsz, mi akar ez lenni?

- Hát, gondolni sok mindenre gondolhatok, de ha tudományosan akarom megközelíteni a kérdést – idegesítő mikor ennyire azonosul a szereppel-, talán a te medveségedre gondolt, vagy arra, hogy egyre hidegebb lesz.

- Talán igazad van, ha nem sietek, mindenkibe bele fagy az indulat és akkor már csak otthon olvasztanak ki bennünket, vagy ott sem, és soha sem. Befagy a Százholdas Pagony.

- Csak nyugalom Micimackó, a helyzet ugyan válságos - emelte fel a hangját-, de biztosan van célravezető megoldás.

- Hogyne, mindnyájan bevonulunk a nagyhűtőbe, mert a világűrhöz képest az egyenesen forró. Olyan célravezető megoldás, hogy párját ritkítja. Ott aztán lehet téli álmot aludni. Akár az idő végezetéig el lehet szundizni, és még utána három nap.

- Nem teljesen erre gondoltam.

- Nagyon hálás lennék neked Bagoly, ha megosztanád velem, hogy mire gondoltál!

- Először is, enned kellene egy nagy csupor mézet, mielőtt valamihez is hozzá kezdenél. - Szárnysuhogtatással nyomatékosította mondandóját.

- Ha bohóckodsz, meg idegesítesz, hozzád vágok valamit. Tele van a bundám ezekkel a szerepekkel.

- Nekem is, de nem szeretem a büntetőpontokat. A méz meg erőt ad, még nagyon szükséged lehet rá.

- Jó, majd eszek - adta meg magát-, mondjad tovább. Valahogy ki kell keveredni ebből az állapotból. Bagolynak könnyű, mert őt a játék kezdetén összeépítették RG-vel, csak ha a hajó felrobban, akkor sérül meg, de én nemsokára kifagyok a bundámból, de leginkább az űrruhámból.- gondolkodott el Micimackó. - Azt nem tudom mi is történhetett, RG pedig úgy hallgat, mintha lefagyott volna, persze nem az űr hidegétől. Pedig nagyon megérdemelné.

- Tehát eszel mézet, megerősödsz, és megnézed Nyuszi gépét, mert úgy tudom, ott van valami feljegyzés erre az esetre is. Aztán meg majd kialakulnak a dolgok.

- Azok már most is ki vannak alakulva Bagoly. Még szerencse, hogy te életben maradtál, mert bele süketülnék a csendbe, meg az unalomba. Talán még RG is feldobta a talpát?

- Nem dobta fel, csak el van gondolkodva – emelte meg a hangját Bagoly.

- Hát az illik is hozzá, de azért említsd meg neki, ne nagyon és főleg ne hosszan merüljön el gondolataiba, mert a végén még én is bemondom az unalmast, aztán meg a Társaság, de az már neki. Azoktól aztán vonogathatja a pontokat, mert ők nem játszanak.

- De mi igen Micimackó, és ezt ne feledd el. Gondolj arra, ez egy nagyon egyszerűen játszható mese, lehetett volna rosszabb is, valami az Ezeregyéjszakából, vagy a Pancsa Tantrából, esetleg egy afrikai mese, foltos hiénákkal.

- Jó, hogy a Mesefolyamok Óceánját nem emlegeted, mert ott aztán lenne igazi választék.

- Hát ha bele gondolok…

- Ne gondolj bele, mert a Hulladémon meséje most nekem is eszembe jutott, pont azt cselekszem, ahogy a többiek testét összegyűjtöm, végig vonszolva a holo ösvényeken, én egyszer….

- Te egyszer el mégy, eszel egy kis mézet és megnyugodsz. Aztán nyugodtan majd kitalálunk valamit. Meg ott van Nyuszi panelja is..

- Jó, megyek a kuckómba, majd szólok, ha készen lettem. Addig szedd össze a bölcs eszedet és süss ki valami okosat, és majd szólj nekem is. Hiszen több fényévnyi körzetben te vagy a legbölcsebb Bagoly.

- Nagyon köszönöm – nyugtázta Bagoly a dicséretet.

Elindult a kuckóba, egy hatalmas odvas fa törzsébe kellett bemennie, és ott volt az almárium, és abban sok minden egyéb mellett, méz is volt. Még szerencse, nem vették a mesét szó szerint, minden csupor mellé volt kanál is csomagolva.

Evés közben kezdett megnyugodni, csak akkor lett újra ideges, mikor a csupor megszólat „alaposan, fenékig”. De erőt vett magán, hiszen csak egy kis beépített vacak, ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy jó étvágyat. Hirtelen Nyuszi képe jelent meg, milyen finoman és hangtalan ajakkal tudta formálni a szavakat, hogy „nagyon utálom a répát”, mindenki tudta mit mond, de mivel nem lehetett hallani, így nem is járt érte büntetőpont.

Miután a hasa tele lett – mese ide vagy oda-, egészen megnyugodott. Kezdte végig gondolni, hol is volt mikor ez a tragédia bekövetkezett. Mindenki meghal, a műszerek nagy része megbolondul, Mackó meg életben marad. Ha tudna hinni a csodákban, de egy rendes medve… bocs, a fene egye meg még, ebben a mézben is van valami szereperősítő adalék. „Tehát ha jobban megerőltetem az értelmemet, akkor eszembe jut, hogy az új kutatási eredményeket vittem be, a szigetelt kamrába. Ott a biztonság miatt olyan a szigetelés, hogy azt még akkor sem lehet kikezdeni, ha az egész Univerzum felrobban. Mert a Társaságnak legfontobbak a kutatási eredmények, a kutatók már nem számítanak. Akkor pedig valami kemény sugárzás. Nem tudom Zsebibabával mi lett, mert ő a legérzékenyebb a sugárzásokra. Persze ha jelzett is, én ott azt nem hallhattam. Őt is meg kellene keresni valahol, meg Tigrist is, és a többieket.” Már arra gondolt még egy csupor mézet meg kellene enni, de aztán mégsem, mert nem tudta eldönteni, ez a stresztöl van, vagy a játék-program miatt.

Böffentett párat, mert kicsit megülte a belsőjét a méz, majd elgondolkodott, most Bagolyt kellene megkeresnem, vagy megnéznem Nyuszi panelját. Aztán az is eszébe jutott, hogy Társaság ide vagy oda, de valamit kellene csinálni az adatokkal, ki telepíteni onnan őket és a legbiztonságosabb helyre behúzgálni mindenkit. Mert lehet a Társaságnak az adatok a fontosak, de nekem a társaim. Ha valahogy haza keverednek, akkor majd lesz valami, esetleg a Társaságot megüti a guta.

A holoerdő egyre őszebb lett, néha még az eső is eleredt, ez volt a legérdekesebb, mert nagyon valóságosnak tűnt, de teljesen szárazon maradt, pedig minden vizesnek látszott, érzett. És ez a vizes világ nagyon kietlen és magányos volt. Leült a fenyők alá, hogy összeszedje a gondolatait. Egyszerre csak Bagoly hangját hallotta.

- Nézd meg azt a panelt, mert én nem tudok hozzá férni, akkor pedig biztosan valami érdekes lehet rajta, és egyébként is minden lehetőséget alaposan meg kell vizsgálni.

- Alaposan, fenékig – mondta Mackó elgondolkodva.

- Most gúnyolódsz?

- Nem, csak úgy eszembe jutott, lehet a csupor utóhatása, de nem is érdekes, megyek, megnézem azt a panelt, de nekem is van egy ötletem.

- Mi az Mackó?

- Nem érdekes, majd Nyuszi panelja után elmondom.

- Pedig olyan kíváncsi vagyok.

- Tudod, aki nagyon kíváncsi az megkopaszodik, és a kopasz Baglyok nagyon nevetségesek.

- Most meg miért éles a nyelved?

- Nem éles, csak gondolkodom, és megyek ahhoz a panelhoz.

A panel Nyuszi lakásában, vagy inkább üregében volt. Egészen valóságosnak nézett ki ez az üreg, volt benne fűcsomó, kavicsok, meg minden, ami egy üreget olyan igazán üreggé tesz, még a homok is pergett benne. Két szekrény is állt oldalt az egyiket függöny takarta, gondolta ott találja meg a gép perifériáját. Nem tévedett, csakugyan ott volt. Közbe az jutott eszébe, ha itt kint a semmiben esetleg találkoznának az idegenekkel, és azok a hajóra jönnének, felállna a hátukon a szőr a kétségbeeséstől, hogy milyen értehetetlen ez a környezet. De reménykedett, nem szőrös a hátuk, így sokkal könnyebben megúsznák az ügyet.

Leütött pár billentyűt, de a gép nem reagált, majd újra próbálkozott, ekkor villogni kezdett. Aztán persze jelszót kért. „Mi sem logikusabb, ha gép volnék én is ezt tenném”. Sok választása nem lehetett, beütötte neki a répát, de furcsa mód nem reagált rá. Pedig biztosan csak ez lehetett a jelszó, hiszen Nyuszi nem szereti túlbonyolítani a dolgokat. De nem akart újra répával próbálkozni, mert esetleg a masina kiakad, vagy letilt mindent. Mackó beütötte a saját jelszavát, ami persze nem is lehetett más mint, méz. Egy ideig habozott kérette magát, de aztán megvilágosodott a gép képernyője.

Nyuszi jelent meg a képen és hozzá beszélt.

- Szerbusz Mackó, gondolom ha ez történt akkor baj van. Én ugyan utálom a bajt, de azt is tudom, legjobb minél hamarabb kikeveredni belőle, mert különben összeborzolódik a bajszom. – És tényleg kezdett neki borzolódni. – ha engem kerestél, akkor Bagolynál már próbálkoztál, lehet engem ajánlott, az is lehet, hogy nem. De most itt vagy Mackó, és én elmondom mire gondoltam. Ez a rész, nagyon külön van, mindent jegyezz meg, amit hallasz, mert utána, az adatok mindenestől megsemmisülnek és elő sem hívhatók. Utálnám, ha RG- bele turkál az életembe.

Tehát, le van a társaság nyuszi bogyózva, ha baj lesz, ki kell üríteni a szigetelt kamrát és ott mindenkit haza menteni. Hiszen testeink otthon vannak „naftalinozva”, ez a másolat igen jól működik, de nem a mienk. Az volna az igazi, ha csak a fejeket mentenéd meg, de még valaki gyilkossággal vádolna, pedig nem is te vagy a… de hagyjuk ez bonyolult, és most nem is fontos. Megpödörte bajszát. És aztán kifejtette a részleteket is, elmondott egy nanonizáló programot, amivel az adatokat szupersűríteni lehet, így a végén mindenki jól jár.

Micimackó nagyon örült, hogy egyre gondoltak, ezt meg is mondta volna Nyuszinak, ha itt van, de már duplán nem volt itt, mert a program is sebesen törlődött. Volt Nyuszinak humora, mert répák kiszedése és az égben való elillanása kísérte a megszűnést képileg.

- Hát akkor nincs más hátra, neki kell gyürkőzni.

- No, mondott valamit - kérdezte Bagoly mikor Mackó ki jött Nyuszi házából. Még a lábát is letörölte, nehogy valami olyan is kikerüljön, amit Nyuszi nem szeretett volna. Mert akkor RG hatalmas patáliát csap és a Társasággal fenyegetőzik. Micimackó magában már el is nevezte a társaságot „Amillnek”. Mert ha csekély értelme nem csalt, valahogy így hívták ennek a őket szomorító mesének a szerzőjét.

- Mondott, adott egy jó nanonizáló programot, ami még a hasznomra lehet. – azért sem mondok el Bagolynak semmit, annyira össze van nőve RG-vel, nem szeretném, hogy valami is idő előtt kiderüljön.

Jól sejtette a dolgot, mert mikor neki állt az anyagot nanonizálni, már a zsigereiben, sőt a pocakjában érezte RG nem tetszését. De nem szólt, csak „nemtetszett”. Szólásra csak akkor nyitotta kommunikációs csatornáit, mikor Mackó kész lett és mindent becsomagolva kitett egy nagy ládába, egy gödörbe. Pedig még köveket is rakott rá. Ekkor még csak hümmögéseket lehetett hallani. De mikor neki állt és mindenkit bevonszolt, akkor már szinte fizikailag érezte az ellenkezést.

Fülest csak kicsit kellet odébb húzni, leginkább azért, hogy a többiek elférjenek. Tigrist két szikla közt felakadva találta meg, biztosan valami új vad ugrását gyakorolta, mikor telibe kapta a sugárzás. Valamivel könnyebb volt vele zöldágra vergődni, mint Fülessel, csak a sziklák közül jött ki nehezen. Nem akarta, hogy bármije megsérüljön, mert kölcsön test ide vagy oda, pont úgy tud fájni, mint az igazi.

Malackát többfelé kereste, aztán a házában találta meg. Belépés előtt ösztönösen csöngetett, sőt várta is kicsit, de aztán eszembe jutott, hogy most Malacka egyáltalán nem fogadóképes, vagy legalábbis nem fog kikiabálni.

Mikor belépett a házba nem akart hinni a szemének, a látvány megdöbbentő volt, Malacka éppen sepregetni akart, mikor a halál kicsavarta kezéből a szerszámot, ha majd feléled, biztosan hálás lesz a sugárzásnak, hogy ilyen végzetes tévelygésében megakadályozta.

Már csak Kangát és Zsebibabát kellett megkeresni. Szerencsére együtt találta őket. Úgy látszik Kanga anyai ösztöne ebben a válságos pillanatban is működött, mert ő ugyan eszméletlen volt, sőt úgy is lehet mondani már nem is élt, de Zsebibaba hangosan szuszogott az erszényében. Legalább van valaki, - örült meg Mackó – „nem vagyok annyira egyedül. Majd Zsebibabának azt mondom, hogy Kanga csak alszik. Normális állapotban persze megértené a helyzetet, de a játék miatt az ő programozása sikerült legfurcsábbra. Igazán jól csak valamelyik másik programmal összekapcsolódva tudott működni. És a legjobb kapcsolódások Kanga és Tigris voltak”. Reménykedett, talán ők is ki tudnak hozni valami jót. Kangával együtt behúzta a többiek közé, és elgondolkodott mit is kellene tenni. Bagolyt még mindég nem akarta beavatni, bár szerinte RG már sejthetett sok mindent, talán tudott is, de még nem szólt. Mackó pedig várt, ha RG-nek nem fontos, ő minek törje magát, ő csak egy Cserkélyértelmü… Van dolga így is éppen elég, nem hogy még valakinek az akadékoskodásait hallgassa.

Épen azon gondolkodott, hogyan is helyezze el legcélszerűbben a testeket, mikor megérezte RG jelenlétét. Úgy tudott jelen lenni, hogy minden ízében érezte, ott áll mellette, de ha oda nézett, persze nem volt ott senki. De neki „szellemeskedhet”, ő nem szól. Makacs medve volt.

RG szuszogott Mackó háta mögött, köszörülte a torkát, hátha ráfigyel. De Micimackót az idegesítette mindennél jobban, hogy ide is be tud jönni. Pedig abba reménykedett, itt talán saját kuckót tud kialakítani. Valahogy ki kellene innen tiltani RG-t. Remélte a gondolataiba nem lát bele?

- Figyelj Mackó, szeretnék valamit mondani.

- Erre gondoltam én is. – oda fordult, ahol lenni-e kellett, persze ott csak levegő volt - Mondjad!

- Nagyon sajnálom, ami történt, de nem tehetek róla, a sugárzás valahonnan kintről jött. Arra gondoltam, nem jó amit most csinálsz, mert a Társaság majd…

- Nem érdekel a Társaság, engem a barátaim érdekelnek, mert Micimackó rendes medve, mindent megtesz a barátaiért, és azt gondoltam eddig, hogy Róbert Gida is hasonlóan gondolkodik. - A testeket összébb tolta, de vigyázva, nehogy Zsebibaba kiessen az erszényből. Próbálta magát vissza fogni, hogy ne legyen annyira indulatos. - De úgy látszik, ahhoz csekélyértelműnek kell lenni, hogy valaki csak a barátaira tudjon gondolni.

- Igazad van, de minket a Társaság küldött ki ide, és az eredményeknél semmi nincs fontosabb.

- Lehet, a Társaságnak nincs, de az ostoba medvéknek van, és ha valakinek nem tetszik, akkor jöjjön és gyűjtse ő az adatokat. – szándékosan átment azon a területen, ahol RG állt, vagyis állnia kellett. - Még a mézadagomat is neki adom. Pedig gondolhatod, milyen nehezen tudok lemondani róla?

- Most miért gúnyolódsz velem?

- Nem gúnyolódok, hiszen neked is tudnod kell, hogy Micimackó mindennél jobban szereti a mézet. Annál jobban csak a barátait, már persze úgy látszik nem mindet, mert sajnos vannak kivételek.

- De meg kell értened a helyzetemet, - szinte látta amint RG széttárja karjait, - én a Társaságot…

- Én meg a barátaimat, és gondolj arra, hogy egyszerű kicsi medve létemre, milyen nagyot csalódtam benned? Még az előbb megevett méz is kezd bennem megkeseredni. És nagyon jó volna, ha elmennél innen, mert ugyan nem látlak, de nagyon útban vagy.

- Gondolj arra, én le is tilthatnám mindazt, amit most teszel!

- Azt próbáld meg, nem tudom még hogyan, de kiürítem a memóriádat, és hogy valami haszna legyen, mézet töltök bele. Vedd úgy, most kikapcsoltam. Menj és tárgyalj meg mindent a Társaságoddal, ha ők neked annyira fontosak! Mi majd megoldjuk a saját dolgainkat.

- De nincs velük kapcsolatom.

- Akkor próbáld kiépíteni, de engem hagyj békén.

- Mackó béküljél már meg egy kicsit. Jobb volna, ha mi összefognánk!

- Fogjál össze a Társasággal, azokkal illesz össze. Az ő érdekeiket képviseled, a szegény medvéket és egyéb Pagonybeli barátaidat egyenlőre feledd el. Majd ha egyszer haza jutunk, akkor esetleg az érdekeinket képviselheted a Társasággal szemben. Hogy hogyan fogod csinálni, azt gondolom lesz időd kitalálni az úton. Még Bagollyal is megtárgyalhatod. – fújt egy nagyot és azzal az ötlettel kezdett foglalkozni, ami akkor villant fel benne mikor a mézről beszélt, ami megkeseredik benne. De sajnos csekély értelme igen rosszul működött, mert vannak olyan ötletek, amik csak felvillannak, aztán tovaszállnak, és hiába kapadozunk utánuk, annál messzebbre repülnek. Mint a pitypang pihéje – mondaná Malacka, - minél jobban kapkodsz utána, annál jobban elfelé repül tőled. Megrázta a fejét és nem értette, ez most miért jutott eszembe, hiszen a mostani Malacka neki soha nem mondott ilyet.

RG-t sikerült megsérteni, mert elment. De hogy Mackó ne érezze magát felügyelet nélkül, küldte Baglyot. Szerencsére távolról meghallotta a szárnyai surrogását és még időbe becsapta előtte az ajtót, már csak körmei csikorgását hallotta, ahogy a fémen csúszik lefelé.

Mi lehet azzal a mézzel? Erőltette az agyát, de nem akart előjönni az a jó ötlet, pedig saját külön ötlete volt. Micimackó külön kitalálása, amit nem talál. Ha most meg tudná tárgyalni Malackával, neki mindég olyan jó ötletei vannak, talán még Mackóét is megtalálná. De hát mindenki némán feküdt a kupacban. Egyszerre valami mozgást észlelt a szeme sarkából. Zsebibaba mászott ki az erszényből, és nyújtózkodott.

- Hú de nagyot aludtam, most legalább ekkorát kellene játszani.

- Majd kicsit később - hajolt le hozzá,- most sok dolgunk van.

- A dolog is lehet játék, ugye Tigris? - De hiába nézett Tigrisre az meg sem mozdult. - Mi van, Micimackó? Itt mindenki alszik, kitört az általános csendes pihenő?

- Hát az kitört Zsebibaba. Jó volna felébreszteni őket, mert beszélni kellene velük.

- Legalább Kangát, vagy esetleg Tigrist.

- Hát én nem tudok semmit sem tenni ennek érdekében.

- De én igen, csak segítened kell.

- Micimackó ahol tud segít, mit kell tennem?

- Mivel én vagyok a legkisebb, még Malackánál is kisebb, nekem minden nagyon magasan van, ezért ha felemelnél.

- Fel én, hova emeljelek és tegyelek?

- Elég ha Kanga vállára teszel, de talán még sokkal jobb volna, ha a homlokára szorítanál.

- Furcsa kérés, de ha valami jó sül ki belőle, miért ne! - És felemelte Zsebibabát. Szorosan Kanga homlokához nyomta ő pedig megkapaszkodott a füleibe, és homlokát Kanga homlokához nyomta. Egy ideig így lógtak egymáson, de nem történt semmi. Már kezdett zsibbadni, és arra gondolt, kis pihenőt kellene tartani, mikor halk hangon megszólalt Zsebibaba, vagy is, hogy ő szólt, de Kanga hangján:

- Valami baj történhetett csak nem tudom, mi, és nem tudom mi lett az én kis drágámmal?

Zsebibaba integetett, hogy Mackó is nyomja oda homlokát. Megtette, bár nem tudta minek. Mikor homloka az övékhez ért hirtelen eltűnt minden és egy végtelen fekete térben hárman voltak: Kanga, Zsebibaba, és Micimackó.

- Ha lehet Micimackó nagyon röviden mond el, mi történt, mert nekem egy pillanat alatt elsötétült minden, de előtte még villant egy hatalmasat. Látom az én kis drágaságom jól van, de a többiekkel mi van?

- Valami sugárzás volt erre gyanakszom, én itt a védett területen voltam, rám ezért nem hatott, de mindenki mást leterített, kivéve Zsebibabát, de ő sok mindent kibír.

- Igen én majdnem olyan erős és bátor vagyok mint Tigris.

- Drágaságom, hagyd, hogy Mackó beszéljen.

- Ennél többet én sem tudok. Esetleg még annyit, hogy RG a Társasággal tart, vagyis inkább tartana, de nincs kapcsolata.

- Az jó, ha nincs kapcsolat – mondta Kanga,- mert akkor tőle is könnyebb megszabadulni, és persze Bagolytól is. Micimackó ha megkérhetnélek, nyúlj le a szabad kezeddel és légy szíves Nyuszit felemelni, hogy az ő homloka is ide férjen.

- Homlok tanácsot tartunk – lelkendezett Zsebibaba.

- Csak tartanánk, mert Nyuszi mindég kicsúszik a kezemből. Tudod Kanga, én már régen mondom minden rendes munkához legalább három kéz kellene- Aztán szétesett a kép, megint a kamrában voltak, mindenki mozdulatlan, csak Zsebibaba próbált visszamászni és újra megfogni Kanga füleit. Mackó intett neki ne erőlködjön. Inkább mindenkit lefektetett sugárirányba és fejeiket összetámasztotta. Magának is hagyott helyet, miután lefeküdt, jelzett Zsebibabának, hogy kússzon a vállára és nyomakodjon oda a füléhez. Ő nagy igyekezettel gyalogolt végig Mackón. Mikor homloka a füléhez ért újra megjelentek a társaink, de mostmár mindenki, még Bagoly is, bár ő kicsit ködös volt.

- Ha már ilyen szépen összejöttünk, meg kell beszélni, hogyan tovább.

- Igaza van Mackónak – mondta Malacka. – ugye Mackó elmondod, mi is történt?

- Majd elmondom én, - szólat meg Bagoly. Most hirtelen Nyuszi szólalt meg.

- Tudod Bagoly az a ti legnagyobb bajotok, hogy mindég utólag tudtok csak okosak lenni. Utólag mindent szépen és okosan el tudtok magyarázni. És RG, még nálad is nagyobb mester ebben. Még szerencse, hogy a világ haladása nem rátok van bízva, mert akkor talán a mostaninál is jobban be lennénk fürödve.

- Most meg miért rám dühöngsz? Én csak Bagoly vagyok, semmi más.

- Igen, mikor baj van, akkor mindnyájan csak egyszerű baglyok vagytok, majd más elviszi a bajt a hátán, esetleg még parancsokat is tudtok osztani, meg szabályzatot idézni. Nem érdekelnek az utólagos magyarázataid, maradj csöndbe, inkább Mackó mondja, ő velünk együtt van a bajban, nem bölcselkedik feleslegesen. - Bagoly sértődötten a háttérbe vonult, most szinte csak sejteni lehetett.

- Hát én mondhatom, de tőlem aztán nem sok újat tudsz meg Nyuszi. Mikor már kijöttem a kamrából, mindnyájan halottak voltatok, kivéve Zsebibabát, de rá csak később találtam. Még szerencse, hogy az agyatokkal tudok beszélni, mert a testetek teljesen halott.

- Az is lehet, hogy valami selejt anyagból hoztak bennünket össze, mert úgy olcsóbb. A Társaságnak nagyon fontos, hogy nagy legyen a haszon, mindenki ott takarékoskodik, ahol tud. – mondta Füles lemondóan. – tudom nem szabad a Társaságot szidni és nem szabad kifogásokat keresni, és nem lehet senkit a nevén szólítani, de hát én csak egyszerű szamár vagyok, engem az ilyen dolgok megzavarnak.

- Engem meg kimondottan idegesítenek – Nyuszi olyan indulatos lett, hogy pár pillanatig még a kapcsolat is megszakadt, Zsebibabának kellett oda ugrani és visszahúzni a fejét a körbe. - Ha szuszogsz, ha unod a répát, ha van kalapod, ha nincs kalapod, mindenért büntetőpont jár. Ha tudom, hogy ez lesz, dehogy jövök el erre az útra. Maradok otthon és művelem kertecskémet.

- De Nyuszi, volt szerződés is – Kanga békítőleg szólt közbe.

- Persze, hogy volt, meg annak apró betűs része, amit én azon melegében nem tudtam elolvasni, mert nem volt ott a szemüvegem és annyira hiú voltam, meg hülye, inkább aláírtam.

- Ne korhold magad – szólt Malacka – én láttam és mégsem olvastam el. Mert mindenki azt hiszi, hogy a fontos dolgokat nagybetűvel, a nem fontosakat meg kisbetűvel írják. És ezt a Társaság is tudja, és ősidők óta minden Társaság tudja, csak mi bolond halandók reménykedünk az ellenkezőjébe.

- Miután eléggé megsajnáltuk magunkat - szólt Micimackó - akkor talán ki kellene valamit találni, mert igen szorult helyzetbe vagyunk.

- Én kijjebb is húzódhatok – szólt Füles békülékenyen.

- Most nem erről van szó, inkább aludj, majd a végén felébresztünk – idegeskedett Nyuszi - Haladni kéne.

- Akkor noszogasd a hajót, az majd halad - szólt Bagoly a peremről, de szerencsére ezt csak Mackó hallotta.

- Nekem volna egy ajánlatom, az a védelmet is megoldja és talán átmenetileg valami hasznot is hoz – Kanga egészen halkan tette meg ajánlatát, utána nagy lett a csönd és mindenki várta a folytatást.- Kicsit ő is várt, csak annyit, mint aki most szedi össze gondolatait, aztán elmondta mi jutott eszébe. - Azt biztosan ti is tudjátok, hogy ultra sebességnél a vezérlést át kell állítani. Ekkor lép életbe az „anyaméh effektus”. Így mindenki mindent ki bír, hát azt hiszem ez most pont az a lehetőség, hogy megpróbáljuk.

- Én már nem húzgállak benneteket sehova, tudod te Kanga, hogy Füles milyen nehéz?

- Nem is kell senkit húzgálni, itt kell megvalósítani, és nem a vezérlőbe. A patronokat és a szivattyút át lehet hozni, az sokkal könnyebb, mint Füles.

- Talán még én is tudok valamit segíteni - ajánlkozott Zsebibaba.

- Tehát Mackó áthozod ezeket a szerkezeteket, mi itt maradunk továbbra is, elárasztasz bennünket a géllel, és ezt a bárkát megfordítod és rábeszéled a gyorsabb haladásra.

- Mért nem lehet megcsinálni mindezt gél és egyebek nélkül? – értetlenkedett Tigris.

- Mert akkor vékony szőnyeg lenne belőlünk, vagy tapéta a kabin falán.

- Jaj! most jut eszembe – kottyantott közbe Malacka -, egyszer láttam egy nagyon régi mozit, abba mikor teret váltottak, minden össze visszarázkódott, és aki nem kapaszkodott rendesen, az bizony kiesett a kényelmetlen székéből.

- Úgy kell neked – korholta Nyuszi-, miért nézel űrponyvát. De ezt én is ismerem. Kapaszkodjon mindenki, mert göröngyösek a kozmosz végtelen útjai.

- Olyan szépen mondtad – lelkesedett Malacka -, mintha Füles mondta volna.

- Akkor ti csak beszélgessetek tovább – ajánlotta Micimackó -, mi Zsebibabával elmegyünk, elhozunk mindent, ami kell, aztán alá merülünk.

Mikorra Micimackó és Zsebibaba visszaértek, látszott a testeken, hogy valami baj van, mert elmozdultak. Nem nagyon, csak egy kicsit, bár a halottaktól ez is szép teljesítmény volt.

- Először talán be kellene hozzájuk hallgatni, mi is van, csak akkor érdemes folytatni – ajánlotta Mackó, és Zsebibaba rábólintott. – gyorsan oda nyomakodtak a többiek közé.

- De Najgelnek hiába beszélek, ő csak lázadozik – hallották Füles hangját.

- Te pedig megalkuvó vagy Frederik, vedd tudomásul ebben a válságos állapotban tojok a büntető pontokra is meg a Társaságra is, ha vissza jön Max azonnal...

- Már itt vagyok Nyuszi – szólt Micimackó – de nem értem miért borítottátok fel a játékszabályokat? Annyi lesz a büntetőpontunk, hogy a végén még mi fizetünk a Társaságnak.

- Fizetünk vagy nem, engem nem érdekel. Mert ha sokat vacakolunk, a testünk után az agyunk is bedobja a törölközőt, és akkor csak egy nagy halom bomló, vagy fagyott fehérje ér haza valamikor, a Társaság kebelére. De nincs az a büntetőpont mennyiség, amiért én hagyom, hogy itt dögöljünk meg.

- Mi történt míg oda voltunk? – kérdezte Zsebibaba.

- Igazán nem tudjuk pontosan, de azt hiszem – gondolkodott el Kanga - mintha megjelent volna a Társaság, de csak érzékelni lehetett őket. Nem szóltak. Szétnéztek a halottak felett.

- Micimackó! Nyuszi olyan dühös volt, hogy szinte elhat a hangja -, te még élsz és észnél vagy. Nyúlj bele a zsebembe, ott találsz egy répát, hámozd meg kérlek. Micimackó nem tudta, Nyuszi most bolondozik vagy akar valamit, vagy ez már az utolsó kívánsága. És a haldokló nyulaknak is meg kell adni az utolsó óhajukat. Csakugyan ott volt a zsebében a répa. Olyan egyszerűen lehetett hámozni mint egy banánt. Mackót annyira elfoglalta a hámozás, egészen megriadt mikor Nyuszi hangját meghallotta a fejében. Mivel a hámozáshoz nyitva tartotta a szemét, így olyan érzése volt, mint akit hátulról, megijesztenek.

- Ha kész vagy, kérlek dugd a számba a répát.

– Azonnal – szólt Mackó megilletődötten, mert nem akarta elhinni, hogy Nyuszi már ennyire közel jár a véghez. Egy kicsit kézzel még átdörzsölte a répát, hogy szép tiszta legyen, aztán Nyuszi fogai közé nyomta. Pár rövid percig csak Nyuszi rágcsálását lehetett hallani, majd hirtelen vidáman megszólalt.

- Na most annyi a Társaságnak, nem fognak tovább hallgatózni, sem RG-nem dugja ide az orrát.

- Mit csináltál?- kérdezte Malacka kíváncsian.

- Azt is mondhatnám, hogy feldugtam a Társaságnak egy répát, hogy tudjanak mivel foglalkozni. Most vége a játéknak és Maximilieméknek, lehet sürgősen életet menteni.

- Ha már ennyire jól összejött minden, nem kellene megpattannunk? – Tigris kérdése hirtelen csattant. Mindenkinek kicsit bent akadt az amúgy sem létező lélegzete. – Figyeljetek ide! Most mindenkitől függetlenek vagyunk. Nincs játék, nincs Társaság, csak mi vagyunk a hajó, meg a nagy büdös kozmosz. Elmegyünk és újra kezdünk mindet.

- Talán meg akarod keresni a Százholdas Pagonyt?- bukott ki Fülesből a kérdés. –

- Jó is lenne – gondolkodott el Kanga – csak az a baj, hogy nem tudjuk, milyen helyzetben leszünk, mire kikeveredünk ebből az állapotból. Még az is meglehet, hogy hálát adhatunk a Társaságnak, ha megmentenek bennünket. És azt se feledd, a testeink ott vannak náluk. Én nem szeretnék robottestben élni hátralevő életemben. Valahogy ragaszkodom az eredetihez.

- Ez lehet csak megszokás is. – mondta Malacka-, hiszen az én testem pont annyira fáj, ha beszorulok valahova, mint az eredeti. Én jól el vagyok vele.

- Kangának igaza van – szólt Micimackó. - Sajnos nem tudunk olyan messzire menni, hogy el tudjunk szakadni a Társaságtól. Mert nem tudom, de elképzelem, ha már ennyire átalakítottak bennünket, biztosítékokat is belénk építhettek. Mivel nem hiszem azt, hogy mi lennénk az elsők akiknek ilyen dolgok megfordultak a fejében. Azt tudjuk, hogy a testünket manipulálták, persze csak a játék miatt. De azt is feltételezem, hogy a játékot a manipulációk elfedésére találták ki. Nem hiszem, hogy a Társaságnak érdeke fűződne hozzá, hogy mi jól szórakozzunk.

- Vagy ha igen – szólt közbe Nyuszi – akkor nem volnának büntetőpontok.

- Akkor most engem demokratikusan leszavaztatok? – Tigris hangjában keserűség bujkált.

- Nem szavaztunk le Tigris- mondta Mackó – csak mi egy kicsit elgondolkodtunk, és tudjuk, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Azt is mondhatom, ha jól körülnézünk becsületesen ki vagyunk mindenkinek szolgáltatva. Gondolkodtak arról, hogy csak azt a keveset tudjuk cselekedni, amit lehetőségként meghagytak nekünk. Van a Társaságnak akkora hatalma, hogy bármikor szőröstől-bőröstől el tudnak bennünket tüntetni az utolsó személyig.

- Még engem is?- hitetlenkedett Zsebibaba.

- Téged drágaságom még könnyebb is, mivel kicsi vagy - vigasztalta Kanga.

- Akkor a mi lázadásunk hamvába hólt. – állapította meg Füles – pedig szép lett volna megtalálni a Százholdas Pagonyt, és nyugodtan békében élni.

- Ha soha senkivel nem kötöd össze a bajuszt, ami neked sokkal könnyebb mint nekem, nyugodtan és békében élhetsz. – mondta Nyuszi.

– Ha már itt tartunk – mondta Zsebibaba, miközben szorosan bekúszott a fejek közé. – én azt mondom, mindenki nyugodjon bele abba ami van. Most befagyunk, Mackó majd vigyáz ránk, és haza megyünk. Aztán majd lesz, ami lesz. De szerintem gyorsan cselekedni kell, mert a kölcsön testeink után a saját, manipulált vagy nem manipulált agyunk is rámegy a várakozásra.

- Igazad van Zsebibaba. – mondta Micimackó. - Mi még mozgékonyak vagyunk és tudunk cselekedni, és senki nem akadályoz bennünket. Nincs Társaság, nincs RG, még Bagoly sincs. Most elteszek mindenkit befőttnek. Majd otthon aztán megnézzük ki romlott meg, ki nem. Én reménykedem, hogy mindnyájan épségben haza érünk. Hiszen a meséknek jó vége szokott lenni – tette hozzá, hangjában fanyar árnyalattal. -Majd ha felvettük a jutalékot, akkor lehet lázadozni. Most csak élni kell.

Zsebibaba már húzta is a tömlőket, Micimackó pedig ráillesztette a szivattyút a palackokra. És nyugtatgatta a többieket, hogy miközben majd itt üldögél mintegy őrmedve, védő szárnyait föléjük terjeszti, és néha-néha beszélget is velük, hogy ne unatkozzanak.

- Mackó valami baj lehet, mert Nyuszi szokatlanul elhalkult – Zsebibaba a műszerekkel babrált – még az agyhullámai is kezdenek változni, átíródni. - Aztán már nem is beszélgettek, csak nagyon gyorsan megtettek mindent amit jónak és hatásosnak gondoltak. A gél lassan kitöltötte a fülkét. A testek lent az alján mozdulatlanok voltak, Zsebibaba elfoglalta a közvetítő helyet, és Mackó a kupac fölé telepedett. Őt is körbe fogta a gél. Olyanok voltak mint egy akvárium furcsa halai. A gél behatolt a tüdőkbe és minden belső szervet is átitatott. Már csak a gondolatok közlekedtek szabadon, minden más bele fagyott a gélbe. A hajó átkapcsolt, mert a gél automatikusan vezérelte. Bagoly még akart valamit tenni, hogy megakadályozza a fejleményeket, de kívül rekedt mindenen. RG hirtelen felébredt, és információ özönnel bombázta a kamrát, de semmi nem hatolt át rajta. Mintha vigyázott volna az alvókra. Még próbálkozott egy ideig, majd elküldte vészjelzését a Társaságnak. Szeretett volna mindenkitől bocsánatot kérni, sajnos aki főnök lesz az bele felejtkezik a neki jutatott játékokba és elfelejti barátait, ez most eszébe jutott és visszamenőleg is igazat adott Mackónak. Csak reménykedett, baj nélkül haza érnek. Mert mindenki még fagyottan is nagyon fáradt lehetett. A falakon a Százholdas Pagony télbe fordult, a kopasz ágakra hó hullott. És RG arra gondolt, talán neki is el kellene gélesíteni magát. De csak hibernált, és a legtartalékabb tartalékra kapcsolt.

Mackó is bele dermedt a gélbe, az átitatta, már csak gondolatai mozogtak. Eszébe jutott, RG üzenete bevált, ha akart ha nem akart itt a téli álom, aludni kell. Még a méz is jól jött, mert most sokáig csak gondolatai lesznek, sem mozgás sem evés. A többiekre gondolva, lassú Uhgt-meditációba kezdett. Először magába érezte szétáradni a szeretetet, majd mikor kicsordult, a többiek felé irányította. Ha nem is a saját békéjükbe, de Mackó teremtette békében aludtak. És mindenki mindenkit szeretett, ha akarta, ha nem. Maximilian-Mackó arra gondolt, hogy kint irgalmatlan és végtelen a sötétség. Örök este, mely már szinte megfogható. Körben csillagok, napok, pillanatok, zuhogtak, de ő csak annyit gondolt: késő van, éjszaka is talán, és ki tudja, virrad –e még, hátha nem nyel el a kátrányos örök sötét.

De körben a Pagony fái és bokrai, levelek helyett fehér hóvirágokat nyitottak és lassan hózott az ágakra. Maximilian-Micimackó búcsúzott szerepétől, de bízott abban, hogy a mese úgy végződik, mint a mesék szoktak:

még ma is élnek…

Banál anál

(koorkép)

Ha a világ mű, a legművibb benne a valóság.

Most kezdődik. Nő kell, és/vagy technika.

Kiveszlek, kiveszem, kölcsönözlek, kölcsönzöm magam neked. Izgatnak a dizájnos androidok. Belenézek a programodba, feltöltelek, lehívlak, előjelet cserélek combjaid között. Te vagy a legjobb mechonom, nálam itthon vagy. Itt hon, itt az én világom. Combjaid között a világ, hegynagyságú vágyak, utána csak koszos masina. Ha nem vagy, csak te kellesz, ha vagy, mindjárt utánad vagyok. Tudom, hogy mechanika és praktika van bársonyos bőröd alatt, de csak te kellesz. Mások rakták beléd elvetélt hímek ötleteit, egyszerre többen vagyunk, te vagy a mi nyilvánosházunk. De ha mindenkié vagy, miért pont az enyém legyél?

Visszaadlak, vissza a polcra, porosodj ott, mint egy régi kódex. Essen beléd a könyvtár- fa-szú! Nem lapozok beléd. Mások igen. Lehívják fájlaidat, kicsomagolnak, beszúrnak, formáznak, új programokat tömörítenek beléd. Hiába, nőstény droid vagy, hosszúcombú, ha kezeim közé kerülsz, szét dizájnollak. Leporollak, kikeféllek, szép leszel, csillognak a szemeid, színes kontaktlencséket cserélek rajtad. Álomszerű lesz a pillantásod, csak engem látsz. Én nem látlak téged, mert beléd zuhantam. A szerelem sötét verem, de nincs semmi a kezemben. Droidot szeretni pszichiátriai nonszensz. Non szex vagyok, de csak utánad.

Elhagylak, soha nem hozlak ki magamnak, magamat a sodromból, mivel soha nem hozlak, nem kell visszavinnem téged. Ott porosodsz a polcon, nem fújnak le, nem kefélnek ki. Poros, avítt leszel, kibernerotikus roncs, túlhaladott program, bedugult verzió. A vírusvédőt is kiveszem belőled, mindent kiveszek, mert semmi nem a tiéd, te csak kölcsön vagy, és mindent kölcsönkapsz.

Ha borús vagyok, sötét a napom, megtagadlak, de aztán háromszor kukorékol kakasom, és rohanok hozzád, mert te vagy az igazi. Masina, mese-masina, Messalina. Angyalgép. Nem kérsz semmit, csak programot adsz. Ha vagy, mindig van programom. Variációid tőlem kapod, és én átkonvertálva vissza. Oda, vissza retúr, és egyre gyorsabban.

A pszichiáterek kopaszra tépik a hajukat. Bőrfejűek tudománya. Tudomány a bőr alá. Anál science. An-sci. Anci, Anál-Amál, te vagy az igazi. Ancugom. Beléd húz a huzat. Nem lehet kibeszélni belőled. Androidot is lehet szeretni, de kívánni minden esetre. Más esetre is igen, de erre az esetre nagyon. Gépvágy, de jó gép.

Elmeséled, két futtatásom között kik-mik történtek veled. Felismerem hálózatodat, bejárom, rajtad keresztül. Mások program töredékeit használom, ez felizgat. Mindig szerettem a másságot, de csak veled. Benned felejtett, nemtörölt álmokat együtt álmodjuk újra. Beléd fúródom, beborítasz, fölém sátorozol. Kis tornyokat emelek tiszteletedre. Szétrakott vágólapjaidról csemegézek. Kicsi mazsolákat tuszkolsz ajkaim közé, én is viszonzom. Banánérlelően meleg vagy.

Most. Nő kell, és/vagy technika.

Tudom a katalógus-számodat, ismerem a polcodat, öntudatlanul ütöm be kódszámodat, rád jár a kezem is. Tudatában vagyok annak, hogy ez eltévelyedés, de körülöttem klónok vannak, szeretet-chipiek, erotik bölcsők, növeszthető- retardálható utódok. Minden bizonytalan, csak a gépek biztosak, az  élőkből  ha kiszerelem a segédanyagot  buta gépek válnak. Nekem okos gép kell, akivel társasan vagyok magányos, és nincsenek bonyodalmak, nem kell hallgatnom, hova vezet kapcsolatunk. Semmi nem vezet sehova. A sehovából nincsenek utak.

Leveleket gondolok ki számodra, beléd írom elvetett, elvetélt vágyaimat. „Én írok Önnek”. Kiveszem titkos chipemet a szemed mögül, és olvasom mások sehova- nem-címzett üzekedő üzeneteit. Idegen programokkal szeretkezem rajtad keresztül. Mikor visszaadlak, mindig bemérik, nem rongáltalak-e meg. Te rongálsz engem, ha nem vagy velem. De „egyedül hallgatom tenger mormolását”. Veled egyedül tudok lenni, úgy vagyok veled, hogy senkivel leszek, vágyaimtól semmivé leszek. Bármi történhet, veled nem történt semmi, talán csak velem. Vágyeszterga, kívánságaim forgácsolója. Vékony hím-vesszővé faragsz, sorjámat elsimítod, polírozott mutató pálca. Csak rád és beléd mutat. Néha matat.

Ez. Nő kell, és/és technika.

Veled egyedül tudok lenni, úgy vagyok veled, hogy senkivel leszek, vágyaimtól semmivé leszek. Látod, már ezt is unom nélküled. Veled egyedül tudok lenni, úgy vagyok veled, hogy senkivel leszek. Színház vagy az életemben, egymásba beülünk. Veled egyedül tudok lenni, úgy vagyok veled, hogy senkivel. Nézz ki magamból, lásd magad. Veled egyedül tudok lenni, úgy vagyok veled. Olajod véremmel összefolyik, egymásba lihegünk. Veled egyedül tudok lenni. Leveleket habzsol az idő, vértanú virágok hullnak. Veled egyedül tudok lenni, úgy vagyok veled, hogy senkivel leszek, vágyaimtól semmivé leszek. Felettünk ül a semmi, fagyott mosolyú ujját lefelé fordítja. Veled egyedül… Elakadtam benned, magamban. Nincs kegyelem. Veled egyedül tudok lenni, úgy vagyok veled, hogy senkivel leszek, vágyaimtól semmivé leszek.

Erotik panelod a falamon lóg, nézem ma, szturbálok, de holnap talán nem. Mert majd megint nem kellesz, magamnak sem kellek. A világnak sem. Magamra zárom ajtóimat, és szeretet chippel lövöm be magam. Elönt a szeretet, a falakról folyik le, fürdőkádam tele van vele, belecsobbanok, belefulladok. Tüdőmből majd ezt mossák ki a kórboncnokok. „Mielőtt az idő sodra elragadta, előtte megfojtotta a mű-szeretet.” Megállapítás. Ha minden mű, te miért nem lehetsz valóságos? Belőled nem kell semmit kiszerelni, beléd nem kell semmit beszerelni. Nem kell szeretni, csak használni kell. Használd, légy boldog és lépj tovább. Egy áru vagy a végtelen tömegből. A cél szentesíti az eszközt, te eszköz vagy, én vagyok a cél, szentesítve szétlövöm tízes köreidet.

Ha távol vagyok, vissza szeretnék menni. Folyamatosan kikölcsönözlek, mert a vágy talán jobb a beteljesülésnél. Vágy bimbókat hajtok, rád hajtok, összezöldülünk, kibékülök magammal. És ha már vagy, ha már itt vagy, arra használlak, amire vagy, mert vagy, ha nem volnál, vágynék rád. De vagy, ezért magamévá teszlek, belém szervülnek programjaid, módosítják, felülírják vágyaimat, újak keletkeznek. Újra próbálkozom, megint variáció, végtelen úton végtelen kövek. Nem tudom a magam vágyai után járok-e, vagy kis mókusként rohanok vaginádban körbe-körbe.

Sokszor arra gondolok, csak „ezedet” kellene kikölcsönöznöm. Ide sűrűlt lényeged, lényed. Le a körítéssel, fel a barikádra. A lényeg kis helyen elfér, mindig kéznél vagy, célszerűség, elegancia és hatékonyság mindenek felett. „Nem kell hozzá vezeték, elemről is működik, bármilyen krém megteszi, útra is magával viheti. Örök élet és három nap.”

Ha utánad és magam után vagyok, a „személyes nirvánám” pillanataiban dúdolgatok.

„szabvány világban,

szabvány a lélek,

szabvány az élet,

már nem élek.”

Megnyugtató és biztonságot ad.

Humán attak

(akciónovella)

Rosszul aludtam. Biztosan időváltozás lesz, a szél már napok óta készülődik. Majd mindenhová beférkőzik a homok. Azzal kelünk-fekszünk, azt esszük-lélegezzük. Mást nem is kell emészteni, nem is nagyon van mit, a gyomrunkba került homok megteszi, a savak helyett. Próbáltam visszaaludni, de nem ment, valami hang zavart. Figyeltem, ez nem távoli repülő, nem a feltámadó szél. Valami más. A repülőket jobban szerettem, bár néha, bombáztak is. Csak tévedésből - ezt később közölték hangosbeszélőn -, de leginkább csomagokat dobáltak, és abban volt minden finomság. Csokoládé, színes cukorka, palackokban édes, furcsa ízű italok, néha csillogó-villogó játékokat is lehetett találni. Ezek beszéltek villogtak, zenéltek. Azt senki nem értette, mit mondanak, de nagyon érdekes volt. Mire rá untam az egyikre, a következő akciónál lehetett újabbat találni. Mást mondott és más színű volt.

- Inkább valami hasznosat dobálnának - zsörtölődött nagyanyám-, már elönt bennünket a rengeteg haszontalan kacat.

- Miért?- értetlenkedtem -, ezek jók és szépek, talán hasznosak is.

- Haszontalan kacat - legyintett fáradtan-, inkább valami ennivalót.

- Hát, a cukrot, csokit meg lehet enni.

- Aztán napokig hallgathatom a nyögéseidet, nem tudsz egy rendeset szarni. Bár annyi hasznom van belőle, addig sem akarsz enni. – szomorúan ingatta a fejét.

Most csöndben aludt, csak én nem bírtam ettől a furcsa zajtól. Nem szél, nem távoli repülő, aztán hirtelen világosság gyúlt bennem, vagyis rendesen felébredtem. Zenét hallok, csak nagyon halkan. Szép volt. Mit egy álom amit akkor sem felejtünk, mikor felébredtünk, egy ideig halljuk és egyre furcsább lesz, minél jobban próbálunk rá visszaemlékezni, annál kevésbé értjük, mi volt benne varázslatos. Most nem álomzene szólt, teljesen felébredtem, sőt fel is ültem az ágyban, és nem múlt el.

Az ablakhoz mentem és félrehajtottam a szakadt fóliát - nem is emlékszem volt-e benne valaha is üveg. A házak mellett egy hatalmas sátor állt, én ekkorát még soha nem láttam. Meg is dörzsöltem a szemem, lehet még mindég alszok. De nem, mert a sátrat is fújta a szél, csak valahogy furcsán. Valami nem volt igazi. A házak között fúvó szél a folyópart felé vitte a homokot, a sátrat meg mintha az ellenkező irányból fújná. Lehet, azért láttam így, mert messze volt. A zene felhangosodott, mintha észre vette volna, valaki figyeli, hallgat rá. Szép zene volt. Annyira odafelejtkeztem, nem vettem észre, nagyanyám már mellettem áll.

- Ez meg mi a fene? Úgy látszik nem ébredtem fel?

- De biztosan, mert én is látom, csak valahogy furcsa.

- Mi furcsa van egy sátorban, legfeljebb annyi, hogy te még nem láthattál ekkora sátrat, bár még én sem – tette hozzá halkan.

- Nem, nem a sátor… hanem, a szél?

- A szél… ugyan, az azóta fúj mióta élünk, és ha meghalunk, akkor is fújni fog, már senki nem lesz, de örökké kavarja majd a homokot.

- De egyszerre két irányba nem fújhat!

- Hogy-hogy kér irányba?

- A házak között a folyó felé, a sátornál meg ellenkezőleg.

- Nem, ott is a folyó felé fúj – rosszallón ingatta a fejét, mintha valami füllentésen kapott volna-, nézd csak meg jobban.

Csakugyan igaza volt. Lehet, én nem néztem meg az előbb, vagy nem voltam még ébren. A zene folyamatosan szólt.

- Milyen zene ez?

- Várj, majd figyelem kicsit - a jobbik fülét a hangok irányába fordította, ráncos kezét mögé tette ellenzőnek, hogy minden erre kóborló hangot bele tudjon terelni. – Nem ismerem, azokra a régiekre emlékeztet, amiket gyerekkoromban hallottam.

Furcsán néztem rá, nem tudtam elképezni, hogy gyerek is volt, én mindég kicsinek ráncosnak ismertem, de nem szóltam semmit, láttam a szemén, valahol messze jár, talán nem is figyel rám. Hallgatta a zenét. Aztán a szemében lassan esni kezdett az emlékek esője.

Egy ideig mindketten álltunk, én hamarabb eluntam, megérintettem a vállát. Megtörölte a szemét, majd megszívta az orrát, krákogott egyet, rám nézett, mint aki most ébred.

- El kéne oda menni! – intetten tétován.

- Minket nem hívtak.

- Minket nem szoktak hívni, de azért elmegyünk. - Némán bólintott, láttam a szemében, szívesen jön.

Mosakodás közben arról mesélt, hogy ő már régen látott ilyen cirkuszt. Mert a sátrakban cirkuszosok szoktak játszani. Szaggatott volt a mese, mert a vizet a szájába vette aztán a tenyerébe köpte. Így lehetett takarékosan mosdani. Én is így szoktam. Tiszták lettünk és még egy kis teára is maradt. Nagyanyám igazán finom teákat tudott főzni, nála jobbakat csak apám főzött, de ő most valahol a hegyek között járt, nekem ezt mondták. Már nagyon régen láttam.

- Most elmegyünk oda és megnézzük azokat az érdekes dolgokat amiket a bohócok mutatnak – a szeme megfényesedett a régi emlékektől-, hogy én mennyit nevettem nekik.

- De hát nem is értetted őket, mert biztosan más országból jöttek.

- Nem kell azokat érteni, nem beszélnek, csak játszanak, meg bolondoznak. Nagyon vidámak.

- Gondolod én is megértem őket?

- Persze, majd meglátod milyen nagyokat lehet rajtuk nevetni. És vannak tornászok is akik a kötelek között repkednek, és állatok is akik csuda dolgokat cselekszenek.

- Az érdekes lesz – nyeltem le az utolsó korty teát-, akár mehetünk is.

Nagyanyám kinézett az ablakon.

- Most mit nézel?

- Hogy a többiek mennek-e, mert nem akarok első lenni, még azt hinnék, kíváncsi vagyok.

- Mindenki kíváncsi!

- De jobb, ha az látszik, más kíváncsibb, mint mi vagyunk.

- Jó, akkor várjunk kicsit.

De nem nagyon sokat kellett várni, mert a kisebb gyerekek csakugyan kíváncsibbak voltak mint mi, és húzták az anyjuk és testvéreik kezét, hogy menjenek megnézni a csodát, amire én is nagyon kíváncsi voltam. De nagyanyám is, csak egy öregasszony nem törtethet az első sorokban. Ha kisebb lettem volna, akkor igen, mert rá lehet fogni, nem ő akart jönni, őt nem is érdekli ez az egész, hanem a gyerek. De annál már nagyobb voltam, és vártunk kicsit.

- Azért elindulhatnánk, mert még elfoglalják a jobb helyeket.

- Ugyan, mindenki előre törekszik, mert nem tudják, messzebbről sokkal többet lehet látni. De mostmár azért tényleg készülődhetünk.

- És ha mindez csak azért van, hogy oda megyünk, jól lebombáznak bennünket? A sátrat be lehet célozni rakétával is.

- A sorsunkat nem kerülhetjük el – nézett rám-, legalább nevetve halunk meg. Még az is megtörténhet, utána osztanak valamit, már minden használható dolgunk fogytán.

- Talán addig nem bombáznak.

- De szórni, szórhatnak.

Mivel egyre többen mentek a sátor felé, mi is elindultunk. Az illendőség kedvéért most én mentem elől, mert én mint gyerek kíváncsibb lehettem nagyanyámnál. A homokban szétszórva sokminden volt, de az emberek oda sem néztek csak mentek a sátor felé, mert mindég a legújabb a legérdekesebb. Ez a sátor pedig nagyon új volt. El nem tudtam képzelni, mikor és kik állíthatták, mert senki nem vette észre. Pedig a falu lakói nagyon éberen alszanak, nehogy meglepjenek bennünket, bár a repülők ellen ez nem sokat segít, mert mikor a hangjukat halljuk, már itt is vannak. De a sátorosok nagyon csendesek és ügyesek voltak.

Egy helyen széthajtották a ponyva szárnyait, mindenki arrafelé igyekezett. Mikor jobban oda néztem, mintha halványan világítottak volna a terepszínű sátorlapok, de a szél óta ezt már nem mertem a nagyanyámnak mondani. Pedig én most is úgy emlékeztem, hogy a sátorponyva másirányba lengett, de inkább most ezt az újabb furcsaságot nem vettem észre. Minek a kis csodákkal foglalkozni, mikor majd bent biztosan egészen nagy csodákkal találkozhatok. Majd lesz kikiáltó, bohócok, lovak, kutyák, meg mindenféle furcsaság. Még talán majmok is, meg szép táncosnők. Egyszer valami hasonlót láttam a tv-ben. Persze az a cirkusz nem itt volt nálunk, hanem valahol messze, ahova én soha nem tudok eljutni. Most itt volt a csoda és egyre közelebb sodortak a bejáratához.

A többiek is úgy jöttek, mint mi nagyanyámmal. Tele izgalommal az elején még szinte futottak, aztán minél közelebb jutottak a sátorhoz annál lassabbak lettek a lépteink. Nagy sátor volt, közelről meg szinte óriás, nekem még a lélegzetem is meglassult, mint aki hirtelen hidegvízbe merítkezik. Körülöttünk csak kisebb fiúk voltak, az ilyen korúk mint én, már a hegyekben járőröztek a férfiakkal. Én csak azért voltam itthon, mert a többi testvérem mind oda volt, és valakinek segíteni kellett a nagyanyámnak, meg a többi itthon maradottnak. Nők voltak sokan. A kislányok izgatottan nevettek, az anyukák kimérten követték őket.

Mint már messzebbről láttam, a sátor nagy volt, de belül hatalmas. Nem voltak oszlopok, amik a ponyvát tartották, de talán ponyva sem volt. Itt bent inkább úgy nézett ki, mintha az alkonyi ég borult volna fölénk. Pedig most reggel volt, de úgy látszik, csak a sátron kívül. Személyzetet sehol nem láttam.

Mikor mindenki bent volt és elfoglalta a helyét, - amire mikor rá ültünk puhán besüppedt alattunk és lágyan körbe fogott, - felerősödött a zene, ami eddig halkan szólt. A láthatatlan hangszerek dallamára felhők vonultak az égre, és mintha a zene ritmusára táncoltak volna. Aztán középen gyülekeztek villámlott egyet és elkezdett esni az eső. Mindenki a felhőket nézte tátott szájjal, mikor lenéztünk, hová is esik az eső, középen már fű zöldült, majd virágok sarjadtak, és színes szirmokat nyitottak. Tarka pillangók repkedtek ide-oda, és megjelent valami színes csoda is. Nagyanyám a fülembe súgta:

- Ez a szivárvány, nagyon szép.

- És hol vannak a bohócok, amit ígértél?

- Nem én vagyok a cirkuszos, de inkább figyelj, mert az is csodálatos, amit látni lehet.

És csakugyan igaza volt, mert a fűben most állatok futkároztak, de egyiket sem ismertem, mifelénk ilyen állatok nincsenek. Madarak is repkedtek. Aztán jöttek ismerős állatok, amilyeneket már láttam: zsiráf, elefánt, tigris, meg különböző gazellák szökelltek, antilopok legelték a füvet, fent magasan sasok keringtek. Majd a vadászok is megjelentek, hosszú fekete alakok, de nem dobták lándzsáikat a vadakra, hanem táncoltak, énekeltek.

Nagyanyámra néztem, hogy tetszik-e neki az előadás, és meglepődtem. Annyira el volt bűvölve, hogy szinte megfiatalodott, ha nem tudtam volna, hogy vele jöttem ide, és végig ő ül mellettem, azt hittem volna valami fiatal lány telepedett ide, már csak a vállát fejét borító ruha volt a régi. Hirtelen magamon is végig néztem, az arcomat nem láttam, nekem csak a ruhám változott meg, csodaszép színei voltak és kellemesen puha lett. Kicsit körbe néztem, és mindenkin lehetett látni a változásokat, egy pillanatig úgy éreztem, boldog de idegen emberek között ülök.

Nagyanyám megérintette a vállam.

- Ezt figyeld, ez egészen furcsa, biztosan valami varázslat. - Mikor oda néztem, ahova mutatott, én is meglepődtem, az ismert állatok lassan megváltoztak. Egyeseknek szárnyai nőttek, másoknak a bundája színe változott, de voltak akik teljesen átalakultak. Most középen a fűben olyan népség volt, akiket soha nem láttunk, de nem is láthattunk, mert ezeket valami hatalmas varázsló teremtette. A vadászok még karcsúbak, magasabbak lettek aranyszínűre változott a bőrük, és már egyáltalán nem hasonlítottak a régi vadászokhoz. Nagyon szépek és kecsesek voltak. Egyre többen lettek, de nem tudtam meglátni honnan kerültek elő. Aztán bejöttek közénk és a zene felerősödő hangjaira, mint egy táncra kértek bennünket.

Nagyanyám boldogan kelt fel és intett, hogy én is menjek, de akkor már hozzám is oda lépett egy aranyszínű vadász. És én örömmel mentem. Mindenki boldog volt körülöttem. Elfeledtük bajunkat, bánatunkat, pedig volt belőle elég. Mire középre értünk, már egy csodálatos palota vett körbe bennünket, a színes padló úgy csillogott, mint a tükör. Az oszlopok között madarak repkedtek. Olyan volt, mintha a paradicsomban lettünk volna, nem egy cirkuszi sátorban. Már nem akartam sem majmot, sem táncosnőt látni, ez maga volt a paradicsom, és semmi nem hiányzott, Talán csak a bohócok, mert arról olyan vidáman beszélt nagyanyám. Mikor táncközben újra találkoztunk, oda is súgtam neki.

- Itt minden szép, de te bohócokat is ígértél!

- Talán lesznek is, bár nekem nem annyira hiányoznak, de a te kedvedért majd intézkedem, - kacsintott rám nevetve. Aztán elsodródtunk egymás mellől. Aranyszínű vadászom mélyen a szemembe nézett és én csodás álmokat láttam, de ezekről azóta sem tudok senkinek beszélni, mert erre szavak nem léteznek. Ezekre az álmokra csak emlékezni lehet, de nem csak én emlékszem, nagyanyám is, mert mesélte, neki is voltak ilyenek, de még egymásnak sem tudtunk róluk beszélni.

Hirtelen éreztem mintha valami összeszorítaná a gyomromat, az égből egyszerre a palotába kerültem. Körülöttünk még minden gyönyörű volt, csak valahogy kicsit fakóbbak lettek a színek. Az aranyszínű vadászok táncosaikkal a terem széle felé táncoltak így aztán középen nagy kör alakult ki. No biztosan most jönnek a bohócok gondoltam, és szememmel nagyanyámat kerestem. Ő csak mosolygott.

De nem a bohócok jöttek hanem a falu elöljárója, meg a hűséges csatlósai, bár magunk között sokkal durvább neveket adtunk nekik. No itt, ha móka lesz is, kacagás biztosan nem gondoltam. Az aranyszínű vadászok tovább mosolyogtak, de a falusiak arcáról lehervadt minden derű, hisz tudtuk, mi szokott ilyenkor következni. El sem tudtam képzelni a mostani büntetést, mindazért, ami eddig történ. Máskor megbotoznak bennünket, ha a falu szélén fotbalozunk – mert az tilos és bűnös dolog-, most a legkevesebb, ha mindenkit agyonlőnek.

Az elöl jövő vezető, olyan peckesen lépdelt, mintha nem is isten szószólója lett volna - ahogy mondani szokta-, hanem, legalábbis egyik angyala. A négy „kutya” hűségesen loholt utána.

- Mindenki azonnal menjen haza, nők és gyerekek ilyen bűnös és kicsapongó dolgokban nem vehetnek részt. Kergessétek haza őket – fordult „kutyái”-felé. Pusztuljon mindenki haza, mert aki nem tűnik el azonnal, azt lelövetem.

A legbuzgóbb kísérő már emelte is a puskáját. Nekem csak az volt furcsa, észre sem vették mindazt a csodát ami körbe vette őket, csak az volt fontos számukra, hogy a mi boldogságunkat elrontsák. De senki nem akart mozdulni, kockáztatva mennyei boldogságát.

A kísérők, hogy az elöljáró szavainak nyomatékot adjanak a levegőbe lőttek, mint máskor is, bízva abba, hogy ez majd mindenkit jobb belátásra bír. De a lövések után csak nevetés és taps volt a válasz, mert a puskákból színes tűzijáték szökkent elő. A kísérők összezavarodtak. Újra és újra lőttek, és az egyik mostmár a körben álló emberekre is. A tűzijáték abba maradt, most virágok és víz tört elő a puskacsövekből. Lövöldözés közben illatos vízzel lettünk meglocsolva.

A kísérők az elöljáróra néztek, hogy mondjon valamit ebben a különleges helyzetben. De az nem tudott semmit válaszolni, ő maga is meg volt zavarodva, hát amikor még észre vette, hogy lassan foszlik róla a ruha és ott áll meztelen, csak a körbe lehulló hosszú haja takarta el az arcát, mivel a feje is meztelen maradt nem volt ami a kopaszságát leplező hosszított hajtincsét tartsa.

- Igazán hithű férfiú – jegyezte meg valaki mellettem-, fátyolt hord.

A testőrök, hogy mentsék a helyzetet, szorosan az elöljáró köré álltak, és köpenyeikkel próbálták csupaszságát eltakarni. Ez csak rövid ideig sikerült, mert ők lassan négylábú kutyákká váltak, hatalmas hosszú nyelvekkel. De a fejük továbbra is emberfej volt, csak a füleik hegyesedtek ki. De a legfurcsább átalakuláson a „vezérük” esett át. Nagy izmos szörnyeteg lett belőle, bundás szőrtarajjal a hátán, és a fütyköse akkorára nőtt, hogy a földön húzta. A nők alig mertek odanézni. Fogai agyarszerűen kinőttek a szájából. Mikor végig nézett magán látszott, hogy a zavar és a düh egyszerre önti el. Szinte nem tudott mozdulni. Aztán, valahonnan dobpergést hallottunk, megkezdődött a produkció.

A tarajos szörnyeteg kitartotta hatalmasra dagadt fütykösét, és a kutyák egymásután átugráltak rajta. De az egyik engedetlenkedett, nem ugrott csak átbújt alatta. Ekkor felemelte a kezét, ami furcsa módon korbáccsá vált, és azzal lecsapott az engedetlenre, az hangosan szűkölt és vinnyogott, és ugrott, hatalmasat szép ívben. Akaratlanul is megtapsoltuk. Erre a kutyák minden irányból, össze-visszaugráltak át a tarajos feje fölött. Majd elkezdtek körülötte szaladgálni olyan őrült iramban, hogy elszédült, ekkor a hátukra vették, és elfutottak vele.

Kár, hogy gyorsan elfutottak, mert kitörő tapsvihar harsant fel. Az elöljárónak soha az életében nem volt ekkora sikere. Még talán akkor sem lett volna, ha mindenét szétosztja a szegények között.

Nagyon gyorsan vége szakadt az örömünknek, mert távolról felzúgtak a repülők. Még majd igaza lesz nagyanyámnak, nevetve fogunk meghalni.

Pókháló kúszott a márványoszlopokra. Nyirkos denevérek röpködtek. Testünket hideg fuvallat érintette. A márvány közül szúrós csalán és vad kórók törtek elő, szétrepesztve a kövek tükrét. Rothadó burjánzás emésztett körben mindent. Csontig ható mély üvöltést hallottunk, és éreztük az ürességet. Az aranyszínű vadászok középen gyülekeztek, kezeiket összeértették, egy villanásban eltűnt minden. Ott álltunk a falu szélén a homokban, és fújt a szél. A repülők minden irányból jöttek és nemsokára ide is érnek. A kör közepén egy fekete kocka maradt csak, majd az is átlátszó lett és izzó fényes csíkot húzva maga után, hatalmas lendülettel bele robbant az égbe. Még azt is láttam, hogy átszáll az egyik éppen érkező repülő testén.

Aztán ránk szakadt az ég. Igazi sivatagi vihar, de nem az égiek akaratából. Repülők kavarogtak felettünk, mint felhők, dőlt belőlük a konzervdoboz, a zsákos cukor, freccsenve szálltak az italos üvegek színes vércsíkjai. Közben vijjogva hulltak a bombák. A látvány megdermesztett, nagyanyám alig tudott odébb vonszolni, mert ilyenkor mindenki minden irányba menekül, nem mintha a vész más helyeken kevésbé hatna. Ahogy vakon, süketen botladoztunk a homokban újra próbáltam felnézni, mit ad az ég. Magasan valami csomag megint bombával találkozott lehulló útjának rövid szakaszán. Minket idelent elöntött a színes cukorka, és valami rágcsálnivaló sütemény áradata. Lehetett volna válogatni, ha lett volna időnk. Valami fedél alá igyekeztünk, bár az volt igazán a veszélyes, de az ember azt hiszi, ha valami látszólagos védelem van a feje fölött, már megmenekült. Sokszor csak befekszik a sírjába. Legbiztosabb a tiszta ragyogó ég a fej felett, de az most nem létezett, gépekkel és tárgyakkal volt beborulva.

Nagyanyámban erősebb volt az életösztön, mint bennem, mert egyszer csak valami telőféle alá rángatott. Itt csak a hangok maradtak, beléjük süketültünk. Aztán hirtelen valami mellénk zuhant, és betemetett bennünket a tető és a homok. A homokban dobozok, bontott zacskók, egyéb ismeretlen és felismerhetetlen tárgyak keveréke, mi pedig legalul. A hirtelen csendben nagyanyám hangját hallottam közvetlen a fülem mellett.

- Hogy fogunk ebből kimászni?

A kérdést biztosan nem nekem szánta, csak úgy bele mondta a hirtelen hasadt csendbe. Valami újra feldübörgött és a hang egymáshoz nyomott kettőnket, a tetőt meg ránk. Próbáltam valahogy elhelyezkedni, közben valamibe bele tenyereltem. Az újra támadó csendben furcsa sipítós torzult hang reccsent bele.

- Freee…. Freed… Freed… freedo   dom…dommm. Egy ütődött játék lehetett.

Ösvényen

(rekviem)

Akár naponta elmondok mindent újra, meg újra, de többet, vagy fontosabbat nem tudok mondani. Nem öltem meg senkit, szándékomban sem volt. Ha én megyek előre, most Harleyt faggatnák. De én gyáva voltam. Tudom, gyávákat nem választanak kutató űrhajósnak. Bár azt is meg kell mondanom, mi csak utólag lettünk kutatók, mikor bejelentettük, hogy ott van az a valami, ahol volt. Akkor megbíztak bennünket, hogy próbáljuk meg a kapcsolat felvételt, aztán pedig kutassuk át az „objektumot.” Mert ha már nevet adunk neki, legyen az még olyan egyszerű is, mint az objektum, akkor már a miénk, birtokoljuk is. Legalább is mi mindég ebben a téveszmébe ringatjuk magunkat. A hegyeknek, folyóknak, felhőnken új neveket adunk és akkor már ismerjük is őket. Badarság. És mindennel-mindenkivel meg kell próbálni a kapcsolatfelvételt, még azzal is, aki nem szándékozik velünk szóba állni. Csak valahogy egymás útjába kerültünk, csak véletlen, de mi jogot formálunk rá, hogy kapcsolatot teremtsünk, nem hagyjuk a másikat útjára menni, nekünk észre kell vetetni magunkat, mert viszket mindenünk, egy ilyen helyzetben. És mindenkire rávakarjuk magunkat. Még szerencse, hogy a mindenségben vannak olyan értelmek is, akiket nem veszünk észre. Mert ha nem véljük felfedezni az értelmes formát, azokat békén hagyjuk útjukra menni.

És aztán itt van a mi szerencsétlen esetünk, mikor valami olyanba bonyolódunk bele, amit minden értelmes, okos lény messzire elkerül. Mi nem. Olyanok vagyunk, mint a megkergült majom, aki addig piszkálja az óriáskígyót, amíg az meg nem eszi. Hát minket most megevett. Harleyt ténylegesen, engem pedig életfogytig tartó fogságban tart.

Akkor most megint elmesélek minden az elejétől. Tudom, már elmondtam, de abban bízok, egyszer majdcsak békén hagynak, ha mindig ugyan azt hallják tőlem.

A Ciprus-mocsár aszteroida övezetet vizsgáltuk át, közelebbről a GZT-54-et. Aki még közelebbi részletekre kíváncsi, megnézheti a térképeket. Felesleges momentumokkal nem akarok senkit fárasztani, magamat sem. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a felfedezők ugyan csak bolond nevekkel tudják teleaggatni a Kozmoszt. Bár az úgynevezett „objektív” számozásnak ugyan annyi értelme van, mint a Ciprus-mocsárnak. Valami őrült erre vetődött és megnézte a képernyőket, és egy vad látomás megzavarhatta az eszét, hogy pár csomó színesen kavargó törmelékre ezt a nevet akasztotta. Lehet, életében nem látott még mocsarat. A Ciprussal meg végképen nem tudok mit kezdeni. De biztos így sokkal otthonosabb, mert mindég azon nyavalygunk, hogy otthonosan érezzük magunkat a végtelenben. Hogy nyugodtan álomra tudjuk hajtani a fejünket, és azt csak ismert körülmények között tehetjük meg, hát ezért a Ciprus-mocsár, meg hasonló ostobaságok.

De inkább a lényegre. Az egyik eddig nem vizsgát szektorba kerültünk, és ott találtuk azt az „objektumot”. Sziklának is lehetett volna nevezni, de inkább szobornak. Tudom, hogy az aszteroidák igen szeszélyes formájúk, és a fantáziát ugyan csak próbára teszik, de ez akkor is leginkább egy szoborra hasonlított. Én a Vándor nevet adtam volna neki, de nem szeretek neveket adni. Szerintem a Kozmoszt nálunk ősibb fajok már elnevezték, nekünk már nem maradt semmi. Ha mégis, oda biggyesztünk valamire egy nevet, az úgy lóg, mint ócska színes rongy. Csak a buta otthonosságunkat akarjuk megalapozni. Hogy mi mindenhól otthon vagyunk, és ha neveket adunk, már nem olyan idegesítő a Végtelen.

Felvételeket is készítettem azonnal, de hallottam, egy sem sikerült. Ez persze nem lehet igaz, vagy valaki elsikkasztotta őket, vagy a Vándor tett valamit, tudom ez már kissé rögeszmés, de nem tudok jobbat, mert az automatika nagyon makacs dolog, és igen nehéz valamit rosszul csinálni, ha benne bízunk. De annyi kétségtelen, nincsenek meg a felvételek. Maradnak a puszta szavak.

Harley azonnal menni akart.

- Itt a nagy lehetőség, mi is megörökíthetjük nevünket a végtelenben.

- Tojik ránk a végtelen.

- Te nem akarsz jönni?

- De akarok, csak a megörökítés nem érdekel, engem a kíváncsiság hajt, nem az utókor. Szerintem igen nevetséges: „H. W. és G. D. először mérték fel a GZT objektum északi darabkáját, a 45,12 és a 15,44 koordináták mentén.” Ugyan annyi, mint a semmi. De azért haladéktalanul menjünk, mert kíváncsi vagyok.

És mentünk. Felszereltük magunkat mindennel. Persze most utólag mondom, értelmesebb lett volna automatát küldeni. Egy becsületes robot biztosan nem maradt volna ott. Persze Harley sem akart, de hát a körülmények. De mi mindég mindent saját magunk akarunk megtapasztalni. Nekünk nem elég több tonna Hold por, addig nem nyugszunk, míg a lábunkat bele nem mártjuk. Hát most bele szorult, nem csak a lábunk, de Harleynek az élete is. Mert ismétlen újra és újra: szerintem él, mindég itt érzem magam körül és tudom, hogy rám vár… De ezt már mondtam és nincs rá bizonyítékom, nem is lesz, de így érzem. Tudom ez kevés, de inkább folytatom. Persze leadtuk az ilyenkor szokásos kapcsolatkereső jeleket is, és ahogy lenni szokott semmi választ nem kaptunk rá.

Tehát mentünk. Bepakoltunk mindent a szondába és „átruccantunk.” Úgy éreztem, mintha valakihez mennék, aki nem vár, de nem is akar velünk találkozni. Egyszerűen megfogalmazva, rossz érzésem volt. De nem akartam hangoztatni, mert a vége az lett volna, hogy gyáva vagyok. Mert a férfiak és főleg az űrhajósok, azok talpig hősök, és rettenetesen bátrak. Én nem voltam az, és soha nem is akartam az lenni, a gyáváknak van a joguk, hogy várjanak egy jobb lehetőségre. Én is vártam volna, de Harley szinte megszállottja volt a kapcsolatteremtésnek. Úgy beszélt róla, mintha valamikor gyermekkorában egy angyal külön kiválasztotta volna. Kozmikus angyali üdvözlet. Ő a kiszemelt, már csak az időt kell kivárni, mikor a csoda bekövetkezik. És mi elindultunk a csoda elé.

Az úton végig hallgathattam Harley. Úgy beszélt, mint aki szeretet jegyese elé megy és nemsokára része lesz egy csodálatos nászban. Hát azt most meg kapta. De akkor még a csodára várt. Ő is meg volt győződve, hogy a Vándor mesterséges „objektum”, és csak ránk vár. Hiába mondtam neki, hogy minket nem vár senki, maradjunk a fenekünkön, készítsünk fényképeket, vegyük fel a pálya elemeket, aztán tűnjünk el. Ő azt mondta, bűn volna ezt a lehetőséget kihagyni, az emberiség ellen követnénk el megbocsájthatatlan vétket. Felemlegette azokat a régi és modernebb elméleteket, amik nagyon oda vannak a kapcsolatért. Mondtam neki, én is kíváncsi vagyok, de ezt az egészet inkább meghagynám azoknak, akik sokkal jobban értenek hozzá, jobban felkészültek.

Harley szinte tajtékzott, azt mondta, őrült az, aki egy ilyen lehetőséget hagy elillanni a keze közül. Megint arra hivatkozott, hogy majd mindenki minket emleget, és nevünk-hírünk fennmarad az idők végezetéig. Én már nem is vitatkoztam, csak keserűen nevettem. Egyre éreztem, valami rossz eljövetelét, én nem az angyalt vártam a találkozásban, inkább az ördögöt. Méghozzá egy olyan ördögöt, akinek mi a hátára sem kellünk, még púpnak sem! De nem lehetett vitatkozni, mert itt ült és csillogó szemekkel bámult előre a Kapcsolat Megszállott Lovagja, a világegyetem most megüdvözülő Egyetlen Kiválasztottja. Én meg csak sodródtam az eseményekkel.

Ő Gainsvit-ot emlegette, hogy az bebizonyította, mivel a dolognak igen kicsi a lehetősége a Kozmosz végtelensége miatt, nekünk mindent meg kell tennünk. Újra elmagyarázta a képletet, minden tényezőt behelyettesített, és bebizonyította fehéren feketén, hogy ez az a bizonyos elszalaszthatatlan lehetőség. Már arra gondoltam, ha még sokáig kell vele utaznom, kipasszírozom a kabinból. Nem tudott megelégedni azzal, hogy kisérem, segítek neki, ő még a lelkesedésemre is igényt tartott. De nekem inkább a gyomrom szorult egyre jobban össze. Ezt meg is mondtam neki. Csak nevetett, mondta, hogy a váratlan és a hatalmas tét miatt van. Azt már meg sem mertem említeni, hogy a tarkóm is bizsereg, és olyan érzésem van, mintha valaki állna a hátam mögött. Mert nekem a tarkóm akkor szokott bizseregni, mikor valami nagy baj eljövetelét érzem, vagy esetleg egy krokodil van a hátam mögött. De inkább hallgattam és bólogattam, egy megszállottal ezt találtam a legjobb módszernek.

És eljött az idő mikor annyira megközelítettük a Vándort, hogy akár kézzel is meg tudtuk volna érinteni. Harey reszketett a türelmetlenségtől. Ahogy elnéztem, akár gyalog is megtette volna azt a kis távolságot, ami még hátra volt. Az sem zavarta, hogy a kapcsolatkereső jelzésekre egy szösszenetnyi választ sem kaptunk. „Biztosan rosszak a kódjaink.” szólt a magyarázat. „Hátha nem is kellünk neki, csak zavarjuk.” De nem lehetett vele értelmesen beszélni, mintha mi is idegen lények lettünk volna egymás számára.

Mostmár én is inkább előre a munkára figyeltem. Csak szavakkal tudom elmondani, mit is láttam, mert semmi felvétel, holok, vagy vock, nem maradt meg. Én még mindég abban hiszek, hogy a Vándor akadályozta a felvételek elkészítését. Persze erre azt lehet mondani, hogy üldözési mánia. Más magyarázatot én nem tudok elképzelni, mert ha már az automatákban sem lehet megbízni, akkor legokosabb, ha bele ülünk a porba itt a Földön és nem is mozdulunk sehová.

Az előttem lévő valami olyan volt, mintha a Természet elhatározta volna, hogy űrhajót készít és az elkészítését valami gyorsított evolúcióra bízta volna. Minden felületet szikla alkotott, de nagyon céltudatosak voltak a formák. Valami számunkra ismeretlen célt szolgáltak. Mintha egy olyan állatot láttam volna, aminek nem tudom a rendeltetését, de azt érzem, ha kell, akkor tökéletesen betölti. Minden idegszálammal éreztem, itt jelen van az értelem, de ez engem riasztott. Hogy miért? Mert tökéletes volt, nem volt rajta semmi esetleges, mint egy pontos kristály. Szép, de nem emberi. Persze ezt nem is várhattam el tőle.

Harleyt a szürke csillogó felület teljesen megbabonázta, meredt szemekkel nézte, és eszeveszetten nyomkodta a rögzítő gombjait - most, utólag meg kell állapítanom az ő felvételei sem sikerültek. Csak nézett előre és szavakat motyogott, mint egy eszelős. Hát azt be kellett látnom, itt nem értelem fog értelemmel találkozni. Legalább is Harley nem volt olyan állapotban. Ahol megálltunk, az lehetett volna egy élőlény szája, vagy egy labirintus bejárata is, akár mi, csak az volt biztos, hogy ide be lehet menni. Harleynak biztosabb volt, mint nekem, mert én nem akartam bemenni. Kívülről is sok volt számomra. Ezt az ördög formálta sziklát nagyon nem szerettem. Persze erről megint nem szóltam, mert ez is gyávaság lett volna, tudós ember meg ilyen esetben nem hagyatkozik a megérzéseire.

Az egy pillanatig sem volt kétséges, ki megy a felfedezőútra - szerintem inkább az oroszlán torkába-, ezt a dicsőséget nem vettem el Harleytől. De nem is vehettem volna, mert tizkörömmel ragaszkodott hozzá. Arra gondoltam, kellene kicsit erőszakoskodnom, hogy látsszon, én is részt szeretnék kapni a majdani világhírből. De aztán maradtam békén, a fenekemen.

Segítettem Harleyt „felszerszámozni”, hogy mindene meg legyen a nagy pillanatban, mikor eljön a csoda. A Kapcsolat Nagy Mozgó Karácsonyfája. Rá volt aggatva az emberiség minden „mütyürje” amit erre a nagy pillanatra eddig kitaláltak. Mikor elindult, gondoltam szólok neki, hogy tartsa magasba a bal csizmája talpát, majd a háta mögé állok, és megköpködöm, hogy szerencséje legyen, de aztán nem tettem meg, mert minek felháborítani. Számára olyan lett volna, mintha valaki a menyasszonynak az esküvő előtt részletes biológiai tanácsokat ad. Inkább, miután „felékszereztem” útjára bocsátottam és úgy néztem a szemébe, olyan biztatóan, mintha én lettem volna az egész emberiség, aki ezzel a nemes feladattal Őt megbízza. Persze ez valamennyire igaz is volt, hisz rajtunk kívül más nem volt errefelé az emberiségből.

Mikor kilépett a zsilipből egy pillanatra azt láttam, hogy az egész kép eléletlenedett. De lehet, már én is túlságosan izgatott voltam. A kapcsolatkereső adót lepofoztam, minek még most is nyekeregni neki, ha eddig nem kapott választ, mostantól minden felesleges, döntsön az erő és az erőszak. Mert szerintem, amit most mi teszünk, kimerítette az erőszakosság minden formáját. Hiszen eddig üvöltöztünk át a kerítésen és senki nem válaszolt, még egy kutyaugatást se lehetett hallani, most meg rátörünk a lakókra. Ha majd kidobnak bennünket, csak magunkra vethetünk. De szerintem Harley keble ezekben a pillanatokban egyre szélesebb lett, hogy az idegent vagy idegeneket, egyszerre forrón rá tudja ölelni. Most ezzel a széles kebellel lebegett előre a vezérsugáron. Körben olyan csend volt, mint egy kriptában, mert minden műszert kikapcsoltam a rögzítők kivételével. Nem akartam, hogy valami is megzavarja a „boldog pillanatot”. De ha rajtam múlik én bármely pillanatban azonnal visszafordultam volna.

Minden néma volt, „se kép, se hang” Már arra gondoltam, szólok Harleynek, hogy ütögesse meg a műszereket, legalább én is lássak valamit a képernyőkön, ne csak ezt az üres villódzást, de hirtelen megjött a kép, és talán a hang is. Azért mondom talánra, mert inkább sejtettem valami motozást a dobhártyámon, mint hallottam. A kép egy labirintus volt. Sima falak, szürke kő, közelben fény, előre felé halvány derengés. Azt nem lehetett mondani, hogy már látszik a fény a labirintus végén. Néha egy pillanatra, mintha képek jelentek volna meg a tükörsima falakon, de az is lehet csak a lámpák fénye keltett képzeteket. Harley olyan rendíthetetlenül ment előre, mintha tudta volna, valahol az isteni Grál várja. De valamit biztosan tudhatott, mert tévedhetetlenül választott irányt minden elágazásnál. Én meg csak ültem és néha-néha vettem egy lélegzetet, más dolgom nem is volt. A rögzítők rögzítettetek, Harley halad a cél felé, én meg szuszogással ütöttem agyon az időt. A folyosók egyre másra sorakoztak, néha apróbb vagy nagyobb terekkel megszakítva. Minden üres volt, még port sem lehetett látni. Mint egy kísérleti labirintus, amit nagyon becsületesen kitakarítottak, mielőtt a fehéregeret bele engedték volna. Harley-egér pedig rendületlenül és fáradhatatlanul ment előre ebben a nagy ürességben, szürkeségben. Nem tudom mennyi idő telhetett el, nekem nagyon soknak tűnt, de még mindég nem történt semmi. Aztán az egyik forduló után egy nagyobb, de igen alacsony térre értünk, és a tér közepén volt egy szobor, vagy legalábbis én annak neveztem. Harleyt is érdekelte, mert egészen közel ment hozzá, így én is láthattam a részleteket, bár nem mentem vele sokra, mintha egy marslakó a Dávid szobrot nézegeti. Semmit nem értettem, de szép volt, és a legfurcsább az volt, hogy a köveken túl, labirintuson túl folytatódott. Hatalmas volt, és áttörte a felületeket, de a labirintus falai, mennyezete is látszott közben. Minél tovább néztem ezt a valamit, annál szebbnek látszott, pedig azt sem tudtam, mit ábrázol. Még az is lehet, valami élőlény volt, csak nem ismertük fel. Próbáltam Harleyt megkérdezni, de nem volt összeköttetés, csak a kaparászó, surrogó hang a dobhártyámon. Inkább csendben maradtam.

Harley csak nehezen tudott elszakadni a látványtól. Mikor felfelé nézett, nekem úgy tűnt, hogy a szobor sokkal hatalmasabb, mint az egész Vándor, mindenestől. El nem tudtam képzelni, mások majd mit szólnak hozzá, ha látják. Azt akkor nem hittem, hogy semmi nem rögzül, hogy most itt kell állnom üres kézzel. Harley most hátrált és közelebb ment a falhoz, arra készültem, hogy én is látni fogom a kő apró részleteit, de valami egészen más történt. Hirtelen egy szakadék nyílt meg, lehetett száz emelet mély. Harley nem hőkölt vissza, inkább fölé hajolt a látványnak. Lent kupolák és minaretek emelkedtek, vízszintes tárcsák kúsztak közöttük, majd szétfolytak. Alant mintha irdatlan kígyók tekeregtek volna, zöld lüktető fényben. Majd mindent elsöpört egy előkúszó piszkos alkonyat, árnyaival elmosva a képeket. A mocskos szürkeség ki csapott a szakadékból és elöntött mindent, képernyőim megvakultak.

Egy ideig erőltettem a szeme, de csak saját fantomjaim jelentek meg a ködben. Majd valami még sötétebb sötétség kúszott elő, mintha fekete szurkot kentek volna a kamerára. Hirtelen dübörgés töltötte be a kabint, csak lassan jöttem rá, Harley lélegzését hallom, mert az automatika, kép hiányában, felerősítette a hangot. De nem csak lélegzet volt, közben értelmetlen szófoszlányokat, motyogást is lehetett hallani, de bárhogy erőltettem a fülem, nem tudtam belőle semmi értelmeset kivenni. Kép továbbra sem volt. Szólongattam Harley, de biztosan nem hallott, mert nem válaszolt, továbbra is csak a szuszogás meg az értelmetlen motyogás hallatszott. Mintha valami problémát kellett volna megoldania, mert ismertem annyira, hogy tudjam, mikor motyorog így. Biztosan valamit nem értett, de ezen nem is csodálkoztam, ott én sem tudtam volna semmit. Egyszer csak értelmes szavakat is hallottam, azt hihettem, hozzám szól: „pedig előre kell menni… megtalálni, mert nála ott van a lényeg… beszélni vele, megkérni, hogy…mi is vagyunk annyira…. Talán tőle, tőlük… valahol a labirintus közepén… nem is biztos, hogy itt van… szólni kellene, figyeljen, rögzítsen mindent, de úgy is… meg én is”… Majd a szöveg elhalt, csak valami undok kacarászásnak tűnő hang maradt a vonalban.

Gondolom Harley tovább haladt célja felé abban a végtelen labirintusban, de én erről se hangot, se képet nem láttam, hallottam. Olyan vak voltam, mintha az agyamat is bekenték volna azzal a fekete szurokkal, ami a kamera képét is eltüntette. Már abban sem hittem, hogy itt vagyok a Vándorhoz egészen közel. De ha kinéztem a kémlelőn, akkor azért láttam, hogy semmi nem változott. Én kívül vagyok, Harley meg valahol bent bolyong. Ültem és vártam, vártam valami magyarázatra, hogy értsem, mi történik, ha már ennyire történelmi volt ez az elhúzódó pillanat, jó lett volna benne részt venni, de csak passzív szemlélődésre voltam kárhoztatva. De igazán még szemlélődésnek sem nevezhető, mert aki szemlélődik, lát is valamit, de én hiába meresztgettem a szememet, semmi, csak a tökéletes feketeség. Még azt sem mondhattam, hogy üresek a megfigyelő ernyők. Tehát vártam és meresztettem a szemem. Nem tudom, meddig meresztgettem a szemem bele a nagy fekete semmibe, de aztán megkaptam a „jutalmamat”. Nem tudom próbálta már valaki, milyen lehet órákig sötétben ülni, aztán hirtelen valakik bele világítanak a szemébe hatalmas reflektorokkal. Hát velem valami ilyen történt.

De nem is a szemembe villantva a szikrázó képeket, hanem az agyamba, de a képernyők is megelevenedtek. Olyan képzuhatagban volt részem kívül belül, hogy hirtelen a kezem közé fogtam a fejem, és egy ideig a padlón fetrengtem, bár egy ilyen kis hajóban nem sok hely van rá. Azt hittem szét ég a szemem meg az agyam. Közben azt is érzékeltem, ezek értelmes képek és akarnak valamit, de nem tudtam velük mit kezdeni. Mert ha az emberhez egyszerre százan beszélnek, miközben még legalább három zene szól, és húsz filmet is kellene nézni, ebből csak egetverő káosz lesz. Én most ezt a káoszt éltem meg, az egész világegyetem összes képe az én agyamban, szememben volt. A műszerek, de a fülke képe is elmosódott, mert mindent átitatott ez a ragyogó, rohanó képzuhatag. Hiába csuktam be a szemem, mindent be és kitöltött. És mellé hangok őrjöngő kórusa. Hát volt kapcsolat, ezt megkaptuk. El sem tudtam képzelni, Harleyvel most mi történik, hiszen ő sokkal közelebb volt a forráshoz. Csak annyit tudtam tenni, hogy megpróbáltam agyam, szemem, fülem megnyitni, hogy ez az információs Niagara átrohanjon rajtam, lehetőleg akadálytalanul. Legszívesebben elbújtam volna valami sötét, csendes helyre, de nem lehetett. És még csak határt sem tudtam szabni az áramlásnak. Néha egy-két ismerős kép vagy hangtöredék után, utána nyúlt az agyam, de ekkor a többiek feltorlódtak, szétrobbanással fenyegetve mindenemet.

Nem tudtam másként válaszolni csak félelemmel. Szűköltem, mint egy megvert kutya, pedig megkaptam, amit annyira kerestünk, volt kapcsolat, száz embernek is sok lett volna, mi pedig csak ketten voltunk, bár én már nem is számítottam, engem feloldottak szétmartak a képek, és a hangok. Talán Harley még élt és értelmesen tudott közelíteni ehhez e mindent betöltő zuhataghoz? Hiszen ő készült a kapcsolatra, én készületlen voltam, csak kitérni szerettem volna, de Harley elé ment. Talán ő ki is tudott hámozni valamit belőle? Aztán megéreztem, hogy Harley fél. Jobban, mint én, szinte elsodort az áradó félelem. Ez csak tőle jöhetett, ismerős volt, emberi. A zsilip felé kúsztam, arra gondoltam, ha kilépek a semmibe, majd csak vége szakad mindennek a szörnyűségnek, mert ez már elviselhetetlen volt, és nem éreztem, hogy valaha is vége szakad. Egy vizuális és hangi pokol, félelem habbal a tetején! Jobb volna befejezni. De azt is tudtam, nem sikerülhet, mert ha be is jutok a zsilipbe, ha az automatika érzékeli, hogy nincs rajtam űrruha, nem tudom kinyitni a külső ajtót, akkor pedig élve maradok, nem tettem tehát semmit, csak megkínzott magamat párméterrel odébb vonszoltam, de ettől a kín nem múlik. Csak feküdtem a belső ajtónál, már mozdulni sem bírtam, és a képek-hangok csak jöttek, már az agyam csillogóra volt sikálva, a fülem eltompult, lassan megszűntem létezni. Néha egy furcsa hangot is hallottam, csak később jöttem rá, ez a saját zihálásom. Tehát még élek, lélegzek. Nem olvadtam szét képekké, hangokká. Csendben feküdtem tovább, mint egy béka, aki fölött hömpölyög a folyam. Próbáltam megmaradni.

Szinte meglepődtem, mikor hirtelen csend és sötét vett körül. Arra gondoltam, hogy annyira kifáradt mindenem, hogy bezáródtam. Most saját sötétségem és csendem vesz körül, de aztán meghallottam Harley hangját. Olyan közel szólalt meg, ösztönösen felnéztem, azt hittem itt áll, mellettem.

A sötétben, csendben hallottam a halk hangját. Kérlelt.

- Kérlek, menj el, nincs itt ránk semmi szükség, nem ide tartozunk. Sok, nagyon sok ez nekünk. Porszemek vagyunk a semmiben. Ez nem kell nekünk. – Először arra gondoltam, nem is nekem beszél, hanem annak a valaminek, valakinek, aki a Vándorban van. Hiszen a kapcsolat felvételének szándékával indult, és ha neki nem sikerül, vagy sikerült, akkor logikus, hogy nekem kell majd megpróbálnom. Amihez ugyan semmi kedvem nem volt, de így lett volna ésszerű. De hirtelen megéreztem, hogy a szólítás személyes, mert Harley lehajolt hozzám és megérintette a vállam. Rémülten cikázott át rajtam a gondolat, hogy ő nem lehet itt, mert ott bent van. De hiába, mert csakugyan itt volt, mellém térdelt, kesztyűs kezével megfogta a vállamat. – Menj el kérlek, mert ezt mi úgysem tudjuk megérteni. Ez talán maga az Isten, vagy legalább is valami olyan, ahogy mi elképzeljük. – Könyörögve a szemembe nézett – Menj, te még elmehetsz. Nem minden Isten könyörületes, vannak haragvók is, akik csak a hatalmukat fitogtatják. Tökéletességük felülmúlja a kristályokét. A tökéletesség pedig halálos az élőkre, csak álmaikban vágynak rá, nappal a fényben belepusztulnak. Menj, menekülj, maradj tökéletlen, de élő. A tökéletesség pusztít! Siess… semmi értelme, menned kell… jobb egy, mint kettő… ne nehezítsd meg… csak az idődet vesztegeted… isten veled, többé nem látjuk egymást… de majd egyszer… egyszer majd találkozunk… Most fuss!!!

Szólni akartam, kérdezni. Belekapaszkodtam, segített felállnom. Mikor egymás előtt álltunk, a szemébe néztem, és megborzadtam. Ez már nem Harley volt, csak hasonlított rá. A szemei mások voltak. Úgy is mondhatnám, szemeiből az a Valaki nézett vissza rám. A Kristály Isten, a Tökéletesség. Riadtan eresztettem el Harley szkafanderét. Ahogy hátra léptem ő is hátra lépett, és egy tétova kis integetésre mozdult a keze, majd semmivé foszlott. Egyedül voltam, ő már csak emlék lehetett.

Tétován szétnéztem, mint aki nem tudja, mit is kellene tennie. Pedig tudtam, csak húztam az időt. Nem, én nem akartam Harley után menni, hiszen akit én utoljára láttam az már nem ő volt, legfeljebb az a kis tétova kézmozdulat. Az a tétovaság, ami ugyan értelmetlen, de nagyon emberi, és olyan messze van a tökéletességtől. Ez az apró mozdulat tér vissza emlékeimben az óta is.

Aztán valahogy, már a részletekre nem emlékszem, visszatértem a hajóra, és számomra befejezett volt a kapcsolatfelvétel. Miattam a Vándor arra megy végtelen útján, amerre csak akar. Én annyit kaptam a kapcsolatból, hogy az ezer másik embernek is elég lett volna. Álmaimban néha halványan vagy élesen vissza-visszatérnek a képek, ilyenkor reggel azzal a furcsa érzéssel ébredek, hogy valami ismert helyen jártam, vagy régi dolgok jutottak eszembe. Ekkor kicsit bánatos vagyok.

A hajón már nem éreztem azt az iszonyú siettető érzést, amit a visszaindulásom kezdetén. Mintha valaki jött volna felém, de tudtam, nem várhatom meg, jobb, ha – mint Harley ajánlotta-, sebesen menekülök. És menekültem. Nem tudom mi lett volna, ha az a valami utolér? Talán Harley sorsára jutok, vagy valami még rosszabb. De az is lehet, ez az érzés csak azért kellett neki, hogy minél gyorsabban elhagyjam a Vándort, menjek haza. Haza az űrhajómba, ahol biztonságban érzem magam. Aminek tudom a nevét, ismerem minden szögletét, itt együtt vagyok a többi emberrel. Egy vagyok az emberiségből. Patetikusan hangzanak az ilyen kijelentések, de ott akkor nagyon megértettem. Nekünk embereknek fontos a csorda melege. Hogy magunk körül tudjuk a többieket, mert az ember, társas lény, és neki csak a másik ember a társaság. Tehát sebesen haza rohantam a nyájhoz és boldogan besimultam a csordába. Semmi nem tökéletes, de minden otthonos.

Tehát ebből is látszik, az én kezemhez nem tapad semmi, én nem öltem meg Harleyt. Tudom, ezzel nem vádol senki. Senki nem mondta ki szavakkal, csakhogy mindenkinek látom a szemében. De inkább nézek ezekbe a szemekbe, amint abba a másikba, amelyekkel Harley a végén visszanézett rám. És nekem már csak az a kis integetés, a tétova kézmozdulat marad meg. Remény valami eljövendőbe.

És az álmok. Lehet, majd egyszer megértem, mit is akarnak, addig csak fényességüket érzem leginkább, mintha belőlem világítana a nap. Pedig az álmokban csak ritkán látunk ragyogó napsütést. Dr. Lovecratt említette egyszer, hogy mikor álmodok, a pilláim mögül fény szűrődik, de biztosan csak ugratott. Hisz az nem lehet, én csak ember vagyok, ember és semmi más.

KÍVÜL

Az esti Holokom szólt róla, hogy leszálltak a Városon kívül. Képek nem voltak, csak hideg információk. Éreztem, most el kell tűnnöm, egy rövidebb, vagy inkább hosszabb időre. Mert a szájtátók, majd ellenünk fordulnak, mert mi,... vagy is nekünk kellett volna megmutatni, megkezdeni, de legalább is tenni valamit. Mert ők azt hiszik, hogy egy kommunikációs szakértő, meg mi ott az intézetben... Dehát persze ez nem úgy van.. Most oda kellene menni és felvenni a kapcsolatot, de inkább elfelé megyek, nem oda. Mert Menduk új teóriája szerint... de erről persze nem lehetett publikációt folytatni. Inkább menjen oda a szájtáti, minden újra kíváncsian éhes, és mindenre képes tömeg. Nekem most el kell tűnnöm. Majd egyszer talán... De most oda hagyok minden kényelmet, amit a város adott... egy ideig így is meg tudok élni talán. Egyelőre persze vége a nyugodt kutatásnak is. De Ők ott vannak a városon kívül.

Éjjel összepakoltam, mert Laura inkább csak sírt, és nem sokat segített...Apró dolgokat gyömöszöltem be egy táskába, olyan kényelmi vackokat, amik ha vannak nem is veszi észre az ember, de a hiányukat nagyon megsínyli a lélek. Ha menekülni is kell, azért a kényelmet, amit megszerettem, és szereztem, nem adom, nem adjuk teljesen fel. Néha Laura is igent bólintott egy-egy elteendő tárgyra, és kis mosolyt is megvillantott a könnyein át. Hiába még mindég szerettük egymást. Úgy menekültünk el, mint  a tolvajok. Pedig nincs is bűnöm, legfeljebb az, hogy olyan szakértő voltam, aki nem terem gyümölcsöket... hát nem én voltam az egyetlen. Persze most itt volna a megméretés... de nem vállaltam. Majd talán más, majd valaki, máskor.... Én nem. És ha nem sikerül, miért engem kellene oda dobni áldozatnak? Mert valakinek mindig fizetnie kell?

Hajnaltájban indultunk. A Tubot még a garázsban jól beporoltam, inkább messzi vándoroknak látszunk, mint menekülőknek. Ruhát is a zúzó mellől vettünk, a jobbakat vetettük oda neki. Értetlenül mordult egyet. De így jobb volt, főleg biztonságosabb. Laurán igen jól mutatott az elkoszolódott ripon kezeslábas, látszott már nagyon régi, mert színei csak elvétve villantak fel.

Az utcák még nyugodtak voltak - de talán csak errefelé -, csak a hajnal kék színei derengtek, amit felerősített a hunyadozó közvilágítás. Lehet, másfelé volt tömeg is, de mi ellentétes irányba mentünk. A város éledt, mert vízköd szállt az utcák felett, és por örvénylett a csatornák rácsain. Kicsit összeszorult a torkunk, nem voltunk szokva az ismeretlenhez, - de most egy ideig el kell viselni, mert nem lehet kiszámítani, hogy ennek a mindenkit érintő kalandnak mikor lesz vége. És mi lesz a vége?

Laura nehezen döntött, pedig ez az elhagyott betonkaptár, és a többi is egyáltalán nem különböztek egymástól.

("Ha neked megfelel, akkor talán ez, de lehet egy másik is...

talán a kilátás miatt, vagy, hogy ide a robotok is

ritkábban... vagy sohasem?

Miért nézel így?

Jó, maradjunk ennél, innen több irányba is indul folyosó..!")

Egy teremtett lelket sem jeleztek az érzékelők sem közel, sem távol. Tényleg annyira elhagyott hely volt ahogy Hinek mondta. Itt aztán senki... sokáig nyugodtak lehetünk. Nem is tudom, ezek a kaptárak miért állnak még? Talán többe került volna a lebontásuk, mint újat építeni? Vagy a külsejükre mázolt VICCART képek miatt, kegyeletből? Ilyen dolgokkal nem foglalkoztam soha, és igazán most sem érdekeltek. Fő, hogy az idő zavarások nélkül teljen.

A választást, - mármint Laura választását, - mégis valami logika motiválhatta, mert mikor este holtfáradtan egymáshoz bújtunk, akkor látszott, ez a legmegfelelőbb "lakás", mondhatni, még "komfortos" is volt, mármint a maga elhagyott formájában. A falnak támasztott, vagy a mennyezet alatt ide-oda ingó gerendákra sok mindent rá lehetett tenni, akasztani. Néha úgy éreztem, nem is egy elhagyott lakásban vagyok, hanem erdőben. Ezt az érzést az is elősegítette, hogy a falakon valami zöld, és bársonyos moha telepedett meg. Mindent szépen kitakarítottunk. Egy emelettel lentebbről, még szőnyeget is szereztem.

("Hogy te kedves mennyire találékony vagy... így sokkal

otthonosabb. Ha meggondolom mindig ilyen romantikus lakásra

vágytam...

Persze kényelem az nagyobb is lehetne, de kedvesem, a

romantika sokat pótol...és a szőnyeg színe...

De nem kell mindig az a különleges. Ennek nem mozdulnak a

mintái, vedd úgy, ez hagyományos. Mondhatni egy régi darab.

Nehogy az egyik erőpatront most erre pazarold! Mit tudod te,

meddig kell itt lennünk...").

Az ablakokat a beköltözés után azonnal beburkoltam Csermon fóliával, így bennünket senki nem láthatott meg, innen egy szikra fény nem szűrődött ki. Ez még akkor is jót tett volna, ha nem itt, és nem ilyen "komfortos" körülmények közt hajtjuk álomra a fejünket. Hanem mondjuk a városon kívül egy szikla párkányon, vagy egy barlangban...Mert nem  jó az, ha az emberbe hívatlan látogatók bele botlanak.

Körben persze semmit nem változtattunk, mindenhol mocsok és törmelék, régi tárgyak kusza garmadái. Az emeletek és a folyosók szövevénye ha nem védene, ez a rengeteg törmelék és halott tárgyak halmazai, akkor is megvédenek bennünket. Egy kicsit körülményes így ide bejönni, mert rengeteg poros törmeléken kell átmászni, de ami nekünk kényelmetlen, az rossz az ere tévedt idegennek is... Ez a kosz és törmelék most olyan, mint a régi angol ház falai... Laura csak szomorkásan nevetett, mikor a régi mondásra figyelmeztettem

("Az én házam, az én váram, és tudod most mi szemétből és törmelékből

magasítottunk falakat").

Most, hogy túl voltunk a napok óta tartó szorongáson, - mert a Holokom előtt is rebesgettek már ezt meg azt, - és a "költözés" izgalmain, nagyon jó együttlétünk volt. Aztán fáradtan, de megnyugodva hajtottuk álomra a fejünket. De Laura az éjjel még többször felrázott, mert itt minden nesz új, és ismeretlen sőt riasztó volt számára. Nem győztem magyarázni, hogy ez az elhagyott kaptár ugyan úgy éli a maga életét, mint a mi elhagyott házunk, csakhogy annak már megszokta a neszeit. Erre keservesen elsírta magát, és elcsukló hangú szemrehányásokat zúdított rám.

("Mert minek is kellett nekem is osztani a te ostoba

szorongásaidat, félelmeidet... lehet, minket nem is bántottak

volna, hiszen voltak rendes kommunikációs szakértők is...

majd én megmagyaráztam volna nekik, hogy mi mindent a két

kezünkkel,... és, hogy igen is óvatosnak kell lenni, mert

Menduk teóriája... persze ők erről nem tudhattak... de akkor

is megértették volna.

És most nyugodtan élhetnénk megszokott otthonunkban, nem itt

ebben a külső világban, mindenkitől elkerülve... és minden

neszre felriadva.")

Újra és újra meg kellett vigasztalnom, várja ki azt a kis időt, és biztos megint jóra fordul... Vegye úgy mint egy romantikus kirándulást, és inkább szeressük egymást, itt senkitől nem zavartatva, ne gondoljon a kóbor szelek hangjával, meg a hold hideg fényével, mert itt vagyunk mi egymásnak, a többiek meg majd csak megoldják a problémákat. Aztán elaludtunk.

Álmomban a menekülés képeivel viaskodtam, de minden eltorzult megint, és azok a dolgok is jelentőségre tettek szert, amit ébren észre sem veszek. Néha úgy éreztem hatalmas tömeg elől menekülök, csak hátrafordulni nem volt erőm. De nem is kellett, mert hirtelen egy másik tömegnek ütköztünk, és az arctalan, csak szájból álló emberek, szitkokat zúdítottak ránk. De volt aki csak gúnyosan mosolygott.

("Megszökünk a hivatás elől?

Pedig most minden kiváltságos megmutathatná mit ér, mire

prédálódott el az a rengeteg élet, energia?

Mire volt a kiváltság és az előkelőség? /egy arc zuhant

hirtelen rám/ Félsz, hogy a megméretésnél könnyűnek fognak találni? Kiderül, kívül belül üres vagy?")

A betonkaptár labirintussá vált, amerre pedig út volt, ott a hulladék tornyosult magasra, át kapaszkodni lehetetlenek látszott, de mi azért neki vágtunk. Aztán a géproncsok és szemét közül kezek nyúltak utánunk és a bűzlő mélybe húztak. Mindenáron fel akartam ébredni, vagy legalább Laurát felébreszteni, hogy ő meneküljön ebből az iszonyatból, de sehogy nem sikerült. A kezek szorítottak és húztak egyre beljebb valami síkos és bűzös belső tartomány felé. Mintha valakinek a zsigerei között vonszolódtunk volna. Próbáltam a lábam megvetni, hogy karjaim kiszakadása árán sem megyek tovább, de minden síkos volt, és lüktetett. Aztán megállt a vonszolódás, sőt el engedtek minket. Most egy kivilágított bél vagy gyomor belsejében voltunk, és az erek lassan ránk fonódtak. Éreztem a bőröm alá hatolnak. Laurán is feltépték a kezeslábast, és mellei közé furakodott egy vastag ércsomó. De nem tudtam rajta segíteni. Dermedt és hangtalan sikoly vette körül. Majd a rezgő, remegő falból felhasadt egy száj és hozzám hajolt. Tudtam most olyan titkokat hallhatok, amik csak rám tartoznak. És a fülembe zihálta

("Menduk teóriája... élő még funkcionáló agyak szétszedése,

csak azért, hogy megtaláljuk benne az ősi információt...

Mert az a kihasználatlan százalék annyira csábító volt.

Mert ha valami ott van, azt akkor meg is kell vizsgálni,

titkot növeszteni köré, majd eloszlatni.

Ha pedig nem akar oszolni, akkor fel kell darabolni mindent.

Mert ha egészen kis darabkáit megértjük, akkor már mindent

értünk, csak össze kell rakni a kicsiny téglácskákat.

De ha az új fal már nem a régi istenek templomának darabja?

Ezért kell kínba és halálba taszítani másokat?

Rájuk szabadítani az iszonyatot?

A kíváncsiság inkvizítorai!

Nekik sem számit a test, de már a lélek sem, csak a tiszta

tudomány").

Hirtelen elhallgatott, majd mikor a csendben körülnéztem, láttam, ahogy a lüktető falról elválnak a stereó kések, és felcsap a sűrített lézerfény. Tudtam most én következem. Utoljára még felsikoltottam, minden erőmet, félelmemet bele préselve, mert éreztem ez lesz az én testamentumom. Most értettem meg a többieket, miért egy sikollyal váltak meg a világtól.

Aztán felébredtem! Mintha ólomörvényből csapódtam volna a felszínre, testem tapadt az izzadságtól. (Miért, hogy az álom képei minden homályosságuk ellenére reálisabbak az érzékeink, érzelmeink számára, mint a valóság? Milyen ősi ködökből bemaródott félelmekből táplálkoznak?) Hirtelen nem ismertem fel, hol is vagyok. A sikoly mintha most vetődne vissza a falakról. Persze lehet, csak az én bensőm visszhangzott? A tárgyak és a környező valóság nem akarta felvenni a már megismert formáját. Minden külön élt, és mintha glória vette volna körül, valami valóságon túli derengés lehelt volna bele életet. Aztán lassan minden összerendeződött.

Már tudtam, ki, hol, és mikor vagyok, és hogyan kerültem ide. De bensőmben a félelem ólomcseppjei még tovább görögtek lefelé. Azért már könnyebben lélegeztem és szívem körül sem éreztem azt a csúszkáló szorítást, mintha valaki most mérné fel egy biztos fogás lehetőségét. A körülményekhez képest megnyugodtam. Laura a  másik matracon aludt, ökölbe szorított keze a melle közt nyugodott, - pont ott, ahol az az érgubanc.. - de nyugodt álma lehetett, mert egyenletesen lélegzett, esetleg csak a keze árulkodott feszültségről. Reménykedtem, neki jobb álmai lehetnek.

Mostmár elaludni nem tudtam, csak ültem és néztem magam köré. Kívülről már be derengett a fény, furcsán megemelte, elkente a szoba tárgyait. Még annyira nem voltam itthon, hogy mindent helyre tudott volna rakni a megszokás, így aztán idegenebb világ vett körül mint amit szerettem volna. Minden tárgy együtt és egyenként is, új jelentésre tett szert. Még a leg meghittebb a falon tenyésző moha volt. Pedig ő is idegen itt, de most szinte otthonosan nyújtózott, biztonságot sugározva maga köré. Szerettem volna felkelni s megsimogatni, de féltem, hogy felébresztem Laurát. Pedig most egyedül akartam lenni, magammal.

Így csak ültem és néztem. Még nem kelt fel a nap, de a kinti fény annyira megerősödött, hogy már a különleges faliszőnyeg szálait is látni vétem. Szemem kalandozott ezen az egyenletes, de mégis változatos felületen. Mert ahogyan nincs két egyforma levél így itt sem volt két egyforma szálacska. Látásommal megpróbáltam felbontani a felületet, egyre mélyebben bele hatolni. És nem is tudom, hogy mikor, de már a neuronok hálója volt előttem. Egy egy Naus nyúlvánnyal, amin mint kis virágok virultak, a cerboridok. A felületük mindig új s új mintává rendeződött. Bármely oldaluk ért össze mindig tudtak kapcsolódni, mint a híres inka kőfalak. Sehol a legkisebb rés. Egységes egésznek látszottak, s nem lehetett őket rajta kapni, mikor változtatnak kapcsolódást, s formát. Pedig mindi, s minden változott. Ha valaki vette a fáradságot, s ezt a ''változatlannak vélt'' mintát megörökítette egy hologramon, akkor elég volt egy perc, - miközben szemmel semmi változást nem észlelt, csak sejtette a dolgot, - s a két minta nem fedte egymást, sem térben, sem időben. Hát persze, hogy Mendukot is megbabonázták! Csak nem lett volna szabad azokra a kiséletekre ragadtatni magát. De a ''halál sötét pillanata'' minden változást elmosott, s a tápoldatos kiemelések sem segítettek. És elvégre, nem minden ember vétkes! A tét pedig nagy volt. És már máskor is deklarált magának a tudomány jogcímeket... de azért még nem inkvizítorok. Hiszen a világban annyian halnak meg, s még csak nincs is értelme a haláluknak... persze sokszor az életüknek sem. Majd akkor mi  értelmet adunk neki, mert úgy meghalni, hogy utána valamivel előrébb... persze mindig csak a mások léte árán. Szép nemes célok, csak mások szenvedjenek értük, majd mi megtervezzük, hogyan. Menduk és asszisztenciája nagyon találékony volt, s mindig az eredményekre hivatkoztak.

Igaz, nemsokára meghatározták a minták periódusát, s visszatérő motívumokat is találtak. Csak hát akkor már jó néhány kísérleti alany... dehát mások meg értelmetlen balesetekben, meg utcai harcokban.. Persze volt aki önként vállalta. Taun csak elhúzta a száját, mikor rájuk hivatkoztunk.

(''A tudásnak is megvannak a maga mazochistái. Lehet, hogy

valóban örömöt szereztek nekik, de a vége csak a halál, s

nagyon aprók a lépések'').

Hát igen, minden dolgok vége a halál, csak hát azt nem mi okozzuk! Pedig szépen meghirdettük a célokat. Taun azzal vádolt bennünket, olyanok vagyunk, mint a régi korok politikusai. Meghirdetünk valamit, ám jól hangzik, azzal már nem foglalkozunk, mennyi fájdalom kövezi az odavezető utat. De itt ténylegesen nagy volt a tét. Megtalálni a minden agyban benne levő ős információt. A Pan Logos-t! A szellemet, ami egyidős a Kozmosszal, az Értelemmel! Mindenki lélegzet visszafojtva várt, míg eredmény volt várható, vagy valami tudományos szél lengedezett. Aztán persze megtudták, milyen a kísérletek valódi lefolyása. Senki nem tudta, hogyan szivároghatott ki! De még azt is megbocsátották volna, - a mások halálával mindig nagyon toleránsak vagyunk - de egyre kevesebb volt az eredmény. Most pedig tudom, nem én voltam az egyetlen aki megszökött. Katsarys már nagyon rég mondogatta, s most neki lett igaza.

(''Ne őrüljünk annak, hogy nekünk egy ügy érdekében

mindent meg lehet tennünk, mert eljöhet az idő, mikor

számon kérik kezünk tisztaságát'').

És most itt vannak a városon kívül! A Holokom ugyan nem adott képet, de azt beszélték, hogy hatalmas ezüst korongok, és semmi energiaáramlás nem mutatható ki. Senki sem tudja elképzelni, hogyan is jöttek ide. Csak azt láttuk, hogy mivel.  Menduk azt is mondta, hogy a Pan Logos minket elkerül, mert a mintázatokban a Homo Sapien nincs a kiválasztottak között. A  helyén csak fekete minta gyűrődik. Más fajok mintái még terjeszkednek is. Lehet, hogy akik ott vannak a városon kívül, egy ilyen terjeszkedő minta birtokosai, már az idők kezdete óta. A mohaszőnyeget elérték az első napsugarak, szálakra bontották, minden kis részletének jelentőséget adtak. Lassan az apró formák a fény felé fordultak, ezt a mozgást inkább érezni lehet, mint látni. Laura felnyögött mellettem, majd fordult egyet, s maga alá húzta a lábait. Keze még mindég a melle között volt, ökölbe szorítva. Bennem a fény megjöttével a sötétség aljára süllyedtek a félelem ólom gyöngyei. De ott voltak elfeledhetetlenül. Azon gondolkodtam, ha Laura felébred, milyen vádaskodásával kell szembe néznem. Megint a szememre veti

(''Még az ajtófélfáinkról is vér folyik. Mások vérén, halálán

vettük meg a gazdagságot'').

Ezt mindég csak akkor mondta, ha nagyon sarokba szorítva érezte magát.. nem vagyok én gyilkos! Soha nem indítottam meg a sztereó kést. Inkább a háttérben voltam, a gépeket kezeltem. Hiszen ha senki nem rögzíti az adatokat, akkor ez a halál is ugyan úgy értelmetlen. Igen, minden halál értelmetlen, dehát... inkább máson kellene gondolkodni. Elé nézni az új napnak. A fény teljesen végig söpört a falon smaragdba ragyogtatva a mohát. Kintről csak a város tompa hangjai szűrődtek be. Néha ide sodorta a szél a robotindító fütty jelét. Tehát máshol, másoknak is elkezdődött az új nap. Fel kellene kelni, ennivaló, meg valami mosdási lehetőség után nézni, hiszen itt csak a Laven törülköző van kéznél, - azt bele gyömöszöltem a táskámba, - de vízről már úgy kell helyben gondoskodni. Fészkelődtem kicsit, hátha a közelben látok valamit, ahol mosdani lehet, úgy, hogy ne kellene messzire menni. Ahogy így néztem a falakat meg a lepusztult környezetet, még az is eszembe ötlött, hogy bármi is lesz, még ha rosszul sikerül is a kapcsolat, vagy jól, - amiben kételkedek - engem itt fognak megtalálni, ezzel bizonyítom, hogy az én helyzetem, egészen más. Mert ilyen körülmények között nem lehet azt mondani, hogy a véres kísérletekből gazdagodtam meg. Én még időben feladtam mindent. Majd azt is igazolni fogom, hogy ez így történt. Csak azt fogadtam el, amit nagyon muszáj volt. De mikor láttam... persze gyorsabban is vissza utasíthattam volna. Dehát gyarló az ember, hamar elcsábul. De én nem is voltam kutató, csak egyszerű adatrögzítő. Én személyesen is irtóztam a sztereókéstől, minden finomsága, csillogása ellenére. A fluidizált lézerrel sem bántam soha. Hiszen az én kezem ahhoz nagyon durva és reszketeg, hogy ilyen finom munkát el tudjak végezni. Én csak adatokat rögzíteni... azt mindenhol kell. Rögzíthettem volna máshol is...és csak azért itt, mert a körülmények, de nekem semmihez nincs közöm. Én azt hittem, hogy a kísérleti személyek bűnözők, hogy önként vállalták. Én soha nem láttam őket közelről, meg mikor már a kések alatt, akkor minden más... de én soha. Mintha apró bogarak másztak volna végig homlokomon, oda nyúltam, de csak verítéket találtam. Nem értettem, hogy mért, hiszen én semmiben nem vagyok vétkes. Mért az én homlokomat verik ki a gyöngyök? mikor én.... Hiszen én nem, mások igen... ők boldogan vállalták. Collins minden kísérletnél ott volt. Ő igen! Mindig meg tudta győzni a kiválasztottakat. Néha hosszú órákat győzködte őket, mert a behatolás pillanatában a kísérleti személynek nyugodtnak kellett lenni. Igen még sokszor azt is felajánlotta, hogy maga fekszik a kések közé. Dehát akkor már a páciens úgy érezte, hogy az emberiség szeme, csak rajta függ, s boldogan vállalta. Collins csak arra volt jó, hogy ezt a vállalást elmélyítse. Ajánlata csak olyan mézesmadzag volt. Hogy az áldozat meg ne gondolja, és boldog mosollyal lökte oda a másikat a kések közé. Ő volt a halál angyala, megkönnyítette az értelmetlen halált. Persze nem értelmetlen, csak annyira, amennyire.. hiszen nagyon sok eredményt regisztráltunk. Eddig felületesen ismert helyeket térképeztünk fel. Mindenhol megtaláltuk a mozaik nyomait! Az már más, hogy mikor összeállt a kép, a központi helyen nem a mi szobrunk díszelgett. A Homo Sapiensnek, még egy oldalálló szerepe sem jutott. De mikor neki álltunk kirakni a képet, még nagyon bíztunk. Hiszen másképpen nem is lehetett volna neki kezdeni. Hogy pont mi maradjunk ki, de a végét senki nem sejtette. Nem is hoztuk nyilvánosságra az adatokat. Menduk állandóan ösztökélte a csoportot, hogy legalább tíz újabb kísérletet kellene csinálni, s újra kirakni a mintát, ha nem is az egészet, legalább a központi részt. De senkinek nem akaródzott, nagyon le voltunk törve. Taun gúnyolódott is,

(''Még több hulla kellene egy kétes biztonsághoz? Silány

eredményeiteket csak több vérrel s fájdalommal tudnátok

elviselhetővé, sőt igazzá tenni! Mért nem magatok fekszetek

be a stereó kések kőz? A ti létszámotok is megtenné. A más

vére igazibb igazságot, hordoz?'').

De hiába volt a gúny, hiába a biztatás, senki nem akart új kísérletet. Kint a felhők szétváltak, és fájón vágott ki közülük a fény. Oldalt csak egy távoli kaptárház széle látszott, de a képet nem zavarta. A hangok is egyetlen morajló zümmögésé álltak össze. Élt a város, de mirólunk talán megfeledkezett. Néztem a ragyogó fényt, teljesen betöltött, még a halk mozgolódást sem hallottam, csak akkor eszméletem fel, mikor haja eltakarta előlem a ragyogást, s izzón hozzám tapadt. Testem átvette Laura forróságát, és válaszolt is neki. Újra szeretett, s a vágy őrvényébe húzott, én boldogan zuhantam vele. Itt is volt fény de ez belülről izzott, vibráló ragyogása mindent kitörölt az agyamból. Kétséget, fájdalmat, menekülést. Csak a pillanatot éreztem, és szerettem volna érezni a halálon túl is... Az idő elvesztette jelentőségét, csak az izzás maradt s Laura légzésének ritmusa. Az mérte most a mi belső saját időnket. Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, most sokkal jobban szeret, mint az első alkalommal. Teste megújuló csodájával ajándékozott meg. És én is megtettem mindent, hogy a szárnyalásban vele tartsak, hogy repülését segítsem. Mert ennek a világnak ott volt az alja, ahol a csúcsa, a hullámvölgy magába foglalta a hullámhegyet is. Úgy zuhantunk, hogy állandóan emelkedtünk is. Repülésünk a tér minden irányára kiterjed megolvasztva az időt is. Mikor újra egymás mellett pihentünk, s megint volt idő. Laura kislányos mosollyal a honom alá fúrta a fejt.

(''Ne haragudj, de a sok dolog, s minden... elvesztettem a

fejemet. De majd rendbe szedem a világunkat, s majd

biztonság lesz. Mert nem számit senki s semmi, csak mi

ketten.'')

Még egy ideig pihentünk így egymás mellett, most már csak boldog bizonyossággal érezve a másikat. Egy ideig így önfeledten lebegtünk, talán újra el is aludtunk, majd megint hallottuk a robotindító jelét. Ez a halk, de ismerős hang, megelevenítette a napokat, és éreztük, nekünk is munkához kell látni. Boldoggá tett, hogy ilyen csodásan kezdődik a nap, s nem gondoltam arra, hogy mi lehet ez mögött, csak elfogadtam és szerettem volna, ha végig így marad, míg itt leszünk. Mert fontos az, hogy a nehéz időkben megértsük egymást. Azt pedig nem érdemes firtatni, hogy a másik ilyen vagy olyan fordulását mi okozza. El kell fogadni az örömöt, s nem kérdezősködni. A Mikrokom-ot valami leárnyékolhatta, mert csak szófoszlányokat lehetett belőle kicsikarni. Azt meg mindenki úgy rakhatta össze, ahogy csak kedve tarja. Így aztán a reggeli hírek nem voltak információ értékűek. Próbálkoztam még vele egy ideig, de máshol sem volt jobb. Vagy a kaptárház árnyékolt, esetleg történt valami a városban, de az is lehet, hogy ezek már Ők! Hiszen ott vannak a város túloldalán. Közös reggeli tevékenységünk azzal kezdődött, hogy rögtönzött ágyunk sarkán ülve, magunk elé öntöttük a táska tartalmát, és gyors leltárt csináltunk. A Tubot még ideérkezésünk után beástuk egy halom, fa és szemét hulladék közé. Ott senki nem keresi, és rá sem akadhat.. — ültünk egymással szemben és kőztünk ott volt minden vagyonunk, amit lassan számba vettünk. Volt két, elemes takarónk. Jó az mert az látszott, hosszúideig van még bennük energia. És Lifon-konzervek nagy garmadája. Bár így ránézésre nem látszottak soknak, de hónapokra elég két olyan igénytelen illetőnek, mint mi. És Laura jó háziasszony, csodákra képes, nagyon változatosan tud készíteni. Több hónapra elegendő Rivon elemek, de hát nem akarunk mi itt fényárban élni, csak valami nagyon egyszerű kényelemben. Még BluKenz szerszámkészletet is tettem el, hátha valamikor ezt is használni lehet. Mert a szerszámok olyanok, ha van, soha nincs rá szükség, de ha nincs... de most volt. Mini Hospot is tettem, és azért fohászkodtam, hogy ne kelljen használni. Mert kijönnek az egészségügyiek, de én jobban szerettem volna magam maradni. Az egyik oldalzsebben Pittdrog is volt, mert hátha az embernek kedve támad kis bódulatra? Gondolom a két BebTex palackot Laura tette, mert mindég olyan gondoskodó volt, s nem venné a szívére, ha ruha nélkül maradnánk. Ez a két palack egész kis ruhatár. Esetleg csak a színe miatt lehet majd kifogás. De egyébként sokáig elég. És ha még vizet is találunk, ki lehet tisztítani, nem kell eldobni. Hiába ha az ember nem akar nagy luxusban élni, kevés is elég neki. A táskában szinte az egész civilizáció gondoskodása benne volt. A táska alján volt egy terjedelmes valami, mikor kiemeltem, csak akkor jöttem rá, hogy egy Tropel generátor.. Nem emlékeztem, mikor tettem el, az is lehet, már régen itt volt. Majd a többi dolgot a tetejére hánytam nagy siettemben. Megnéztem a töltést, még legalább ezer óra volt benne. Ha óvatosan használom, évekig meg van oldva a védelmünk. Csak akkor kapcsolom be, ha este lefekszünk, vagy ha Laurát egyedül hagyom. Ha nem is nagy teret tud védeni, de amit véd azt biztonságosan teszi. Ezt a szobát akár egy atomtámadástól is megtudná védeni. Ez nagy követ gördített le a szívemről, mert nem szeretem az állandó készenlétet. Mostmár csakugyan az én házam, az én váram lett. Majd egyszer megoldódnak ott kint is a dolgok. Érdekes, mióta tudom, hogy itt ez a generátor, a világ két részre osztódott. Itt bentre, ahol mi vagyunk és megvédhetjük magunkat, és a kintre ami ugyan nem a mienk, de mostmár veszélyt sem jelent számunkra. Nyugodt megfontoltsággal raktam vissza mindent a táskába, csak a generátort hagytam kint, s oda tettem az egyik falnak támasztott oszlop mellé. Egy pillanatra, megfordult az agyamban, be kellene kapcsolni, de ez nevetséges, hiszen most nem fenyeget bennünket senki. Miután vagyonunkat leltárba vettem, vettük, azon gondolkodtam, valamiképpen a víz kérdést is meg kellene oldani. A Határfal mögött ugyan csörgedezett valami kis patak, de azt messzinek éreztem. Nem volt nagy kedvem innen elmenni, még a víz miatt sem. Inkább az egyik kútmélységű udvarba nézek szét, hátha ott találok valamit, s akkor ki sem kell mozdulnom. Óvatosan felkeltem és kisétáltam a folyosóra, pár lépés csak, és már egy belső ablaknál álltam. A védő üveg most duplán biztonságos volt, mert vastag átlátszatlan kosz fedte. Azon gondolkodtam, hogyan töröm át a felületet. Mert ki szerettem volna nézni. Közben a hátamon éreztem Laura biztatót tekintett. Hiába, még mindég én voltam a férfi, a felfedező, a vadász. Körmöm végig húztam a poros felületen, s mindjárt egy repedésre akadtam, alig kellett a port ledörzsölni róla. Aztán lenéztem a lábam alá, hogy valamit találjak, mert a körmöm épségét nem akartam kockáztatni. Majd a kezebeli is meglett, s már feszítettem is ki az üveget a keretből. És lőn világosság, vagy legalább is eltűnt a szürke ''biztonsági felület''. Óvatosan magam mellé tettem a széthullott tábla darabjait, - mert valahol belül éreztem, nem érdemes zajt csapni - aztán lenéztem az udvar kútjába. El nem tudtam képzelni, hogy ki és miért halmozta fel azt a rengeteg fát. Egy része katonás rendben állt, de a másik részt valakik már széjjel hányták. Lehet, hogy valamit kerestek? Vagy el akart valamit vinni? Vagy el akart benne bújni? - s a rendszertelen káoszban nagyobb biztonságban gondolta magát? Ahogy újra szétnéztem a kékes derengésben, mert ebben a mély kútban talán soha nem jutott be a fény, még is megláttam, hogy megcsillant valami. Egy vízerecske tükrözte vissza az ég fényét. Arra nem is gondoltam, hogy itt a hatvanemeletnyi mélyben forrás tőrt fel. Inkább, mint racionális lélek, csapra számítottam. Gondosan megjegyeztem magamnak azt a farakást, ahonnan a csillogás jött. Majd később lemegyek és megkeresem a víz eredetét. Mert nekünk is kell belőle. Mikor hátra fordultam megrettentem, nem vettem észre, mikor állt Laura mögém. Kis mosollyal jutalmazta össze rezzenésemet, és egy megnyugtató hosszú forró csókkal. Tudtam, ez újabb kompromisszumhoz vezet, valami ki nem mondott, mondható megalkuváshoz. De inkább hallgattam, mert jó a béke, még ha kimondatlan ára van is. Együtt mentünk vissza a szobába. Laura térült fordult, és már a kezembe is nyomott egy nagy Oázis plasztikot. Ha ezt tele hozom vízzel, napokra elég lesz. A plasztikot egészen kicsire hajtogattam, majd elindultam, közben azon gondolkodtam, hogy be kellene kapcsolni a generátort, de aztán csak nevettem magamon. Ennyire azért nem szabad bizalmatlannak lennem, mert akkor nem lesz egy nyugodt pillanatom sem. Egy csókot akartam Laura homlokára lehelni, de azt is elhalasztottam, mert még arra gondolhatna, hogy örökre el akarok menni. Kezemben egy plasztikkal kisétálni a világból. A folyosón egész könnyen tudtam az irányt tartani. Egyszer hirtelen, valami zavaró ötlött a szemembe. Egy ajtóval szembeni falat valaki tele rajzolt. Először csak a harsogó színeket láttam, - mint valami tolakodó reklám, - a kép mondandója csak később tárult fel. Egy pillanatra teljesen megzavart, mert valami figurális rajzot vártam. Ugyanis ezek a rajzok mindig naturálisan agitatívak voltak, s felhívtak valamire, vagy lebeszéltek valamiről. De ez csak a színeivel hatott, mint valami video teszt. Megálltam, mert a bensőm meg szerette volna érteni amit láttam, de nem nagyon boldogultam vele. Majd valahonnan mélyről felcsapott az éjszakai álmom! Zuhanás be valakinek a zsigerei közé. Ez a villanás szinte értelmezte számomra a képet. Szavakat nem találtam rá, ha valaki kérdezi nem tudom elmondani mi is az amit látok, de benne volt a képben mindaz ami az embert aljas ragadozóvá teszi. Ködösen még a sztereó késeket is látni véltem. Persze lehet, az én lelkem volt túlterhelve, s ott is vádolt, amikor én nem tudtam, de talán nem is akartam ellene védekezni. Erővel elfordítottam a fejem a húsnak és a pusztulásnak erről a szimfóniájáról. Hiszen én most vízért megyek. Ez egy másik lépcső volt, nem az melyiken idefele jöttünk, mert fáradságosan kellett rajta szétrugdalni a törmeléket, hogy utat nyissak magamnak. Lent több ajtóval is próbálkoztam - kicsit pánikba esve, labirintus effektus -, kitaláltam az udvarra. Itt tényleg olyan hideg volt, mint egy deres kút alján.. Körben a falak úgy felmagasodtak, hogy az égből csak egy szabályos négyszög látszott, az is valahol nagyon távol. Csak a jeges szél áramlott, ruhám minden rését megtalálva, hideg kését a húsomba mélyesztve. Azt rögtön megéreztem, itt gyorsan kell végeznem, mert ha elkap ez a velőig ható hideg, minden erőmet kiszívja, üres vázamat pedig a pusztulásig rázza. Szerencsére fentről egészen jól betájoltam magam. Nem csak a vizet találtam meg, hanem azt a csapot is, ahonnan csörgedezett. Kicsit még én is rontottam rajta, mert szerettem volna a gyorsabb vízfakasztást. Az Oázist pár perc alatt sikerült tele töltenem, de igyekeznem is kellett, mert már éreztem a hideg ujjait a gyomrom tájékán, kis borzongások futottak végig gerincemen is. A plasztiknak kihajtottam a két felső fogóját, így nem kellett kézben vinnem, hanem a hátamra tudtam venni. De a gerincemen futó kis borzongás, biztatást kapott a jeges víztől, s pillanatok alatt majdnem széttépett a hideg.. Szinte részeimre hulltan tántorogtam az egyik bejárathoz, szerencsére az ajtó engedett. Mikor belül voltam, azonnal ledobtam a hátamról az Oázist, és neki támaszkodtam a falnak. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de a reszketés ezt lehetetlenén tette. Nem tudtam támaszkodva megmaradni, lecsúsztam a padlóra, ott fetrengtem a szemét, és a törmelék között. Csak azon igyekeztem, hogy sikerüljön egyenletesen lélegezni. Aztán tétova melegség kezdett bennem szétóvakodni, és reszketésem alábbhagyott. De minden tagom fájt, lélegezni is alig mertem. Hol a fájdalomtól vagy a visszatérő remegéstől féltem. Ha pedig nem lélegeztem rendesen újra visszalopakodott a gerincemet tördelő hideg. Lassan megnyugodtam, erőt gyűjtöttem, itt bent már melegebb is volt, mint az udvar kútjában, - ha majd máskor megyek sokkal jobban felkészülők, - egyre nyugodtabban tudtam kifújni a tüdőmből a levegőt, és beszívni is. A remegés elenyészett. Vártam egy kicsit, majd kézbe vettem a plasztikot és elindultam a lépcsőn. Már megtettem másfél emeletet, mikor rájöttem, elvétettem az utat! Ugyanis ezen a lépcsőn nem volt törmelék. A falak is sokkal tisztábbak voltak. És a legfurcsább, hogy itt is zöld moha fedte a falakat, mint a szobánkban. Tehát nem jó lépcsőt választottam. Sebaj, majd megpróbálok itt bent tájékozódni, mert azt nem akartam, s nem is tudtam volna elviselni, hogy még egyszer visszamenjek az udvar hideg és mély kútjába. Pedig végig gondolva a dolgokat, onnan sokkal könnyebb lett volna tájékozódni. Sajnos mindig az egyszerűnek látszó dolgokat választjuk. Egyre beljebb kerültem a folyosók labirintusába, - miközben nyugtattam, magamat, hogy ez után a forduló után már biztosan, - de közben azt is éreztem, hogy el vagyok tévedve. Már csak abban bíztam, hogy véletlenül találok valami ismerős dolgot. De az volt a baj, hogy itt minden ismerős volt, mert minden egyforma volt. Mint a kaptárban. Legfeljebb csak a szeméthalmok különbözőségétől várhattam volna eligazítást. De itt még azok sem voltak. Aztán mentő ötletem támadt, itt is voltak az udvarra néző ablakok. Kilátni ezeken sem lehetett. Sőt még karcok sem voltak rajtuk. És persze a feszítővasam ott van, azon a másik folyosón, ahova igyekszek. A biztonsági csapokat kezdtem meglazítani a keretben. Szerencsére engedtek, de csak azt értem el, hogy az üveg végig repedt. De ki nem esett a keretből. A résen pedig nem láttam semmit. Kabátomat levetettem, és a kezemre csavartam. Nagy lendületet vettem és bele vágtam az üvegbe. Most nem érdekelt, hogy zajt csapok. Bennem nagyobb volt a belső zaj, mint amit én okoztam. Mikor a táblák kiestek a keretből, vettem egy mély levegőt, és kinéztem az udvar mélységébe, - ami még innen nem is volt olyan nagyon mély, inkább felfelé magas. Sok minden ismerős volt, de a legnagyobb megdöbbenésemet az okozta, hogy egy beszűrődő fénysugárban egy csodálatos fehér ló sétált! Fényes szarvval a homlokán és fehér szárnyakkal. Most igazán elakadt a lélegzetem. Ilyen csak a mesékben létezik, csak ez forgott a fejemben. Valahol agyam homályában szűkölt egy felismerés, valaki próbál, kísérletezik velem. Velem a kutatóval, a regisztrátorral. Belém mélyeszti sztereó kését, de ez nem okoz fájdalmat csak zavart meg kétségbe esését. Arra gondoltam, jobb volna valahogy visszakerülni, feledve szárnyas lovat meg mindent. Ott lenni Laura mellett megosztani a lelkem nyomó terhet, nem beszéddel, mert mit is tudnék neki mondani, inkább közös hallgatással.

És kívánságom hamarabb teljesült mit gondoltam volna. Átviharzottam a folyosók kusza szövevényén, a szeméthalmok rendetlen tömbjein, szálltam, mint álmomban szoktam, de ez nem álom volt, valaki szinte a tenyerén hordott, gondolataimat leste. Talán az is volt a baj, hogy nagyon kiszolgáltak, óvatosan, szinte tapogatózva, de birtokba vették agyamat. De az is lehet, már annyi volt az élmény megterheltem magam, elrontottam, mint falánk ember a gyomrát és most kétségek és riadalmak gyötörnek. Lehet a kimerültségtől elszundítottam egy sarokban és rémlátások gyötörnek. A zaklatott vagy inkább rossz lelkiismeret sok tévútra tud kergetni. Látomások, félelmek. Mintha követne valaki, rohanó utamon, belesne lelkembe.

Óvatosan magam mögé sandítottam csak úgy féloldalt, mert tovább is rohanás vett körül, vagyis én rohantam mindenen át, de nem saját akaratomból. És megláttam. Bizonytalan voltam benne, lehet csak zaklatott agyam terméke, a valóságban nincs is. Pedig valóságos volt. Magas volt, mit egy testetlen árnyék, óvatosan utánam jött. Nem rohant mint én, kimért volt és valahogy tétova, nekem mégis megizzadt a hátam. Ahogy előre fordítottam a fejem, mert közben már a kaptárház minden szintjét, szobáját végig rohantuk, akkor láttam, hogy nem mögöttem, inkább előttem van. Mintha nem követne, inkább vezetne valahova.

(„Ki lehet? Talán akar valamit tőlem?

 Ismer valahonnan? Én nem ismerem!

Senkit nem ismerek!

Talán csak egy csavargó?)”

Ettől meg kellett volna nyugodnom, de nem sikerült. Újra felrémlett előttem a szárnyas egyszarvú, de most piros minták folytak szét a testén. Belső erőktől vonaglott. Mintha lakott volna benne valaki. Majd elsötétült előttem minden.

Mikor körbe tudtam nézni, ott feküdtem Laura mellet, aki még mindig aludt, vagy már újra, esetleg talán soha nem is ébredt fel, csak én gondoltam úgy. Körben minden nyugalmat és a család melegét sugározta, még a Troper generátor is be volt kapcsolva. Ezt furcsálltam, mert arra világosan emlékeztem, én nem kapcsoltam be, mert takarékos voltam, és még sokáig kell itt maradni.

Apró zajt hallottam a hátam mögül, megfordultam. Menduk ült ott lábait keresztbe téve, és a zajt az okozta, hogy hintázott a széken.

(„Mindenki pont ide menekült? Eddig nem is vettem észre?

 Talán ez még mindig csak idegeim játéka?

Belőlem vetíti ki rossz lelkiismeretem meg a fáradtság. Semmi kedvem vele vitatkozni...

 most semmiféle teória meg kísérlet, semmi nem érdekel..!”)

Közel mentem hozzá, hogy ezt megmondjam neki, de ő megelőzött.

(„Jó itt, csend van és nyugalom. Olyan boldogok lehettek, mint a nászutasok.

Távol a világtól, messze a tudománytól.

Kivetve a csend partjára. Ez a boldogság.”)

Lehajtottam a fejem, zavarba is voltam - hogyan kerülhetett ide, ő is szökött az intézetből? Igaza lehetett, az ő kezéhez több vér tapadt, mint bármelyünkéhez. De ha itt van, engem is, minket is bajba kever. Olyan erősen gondolkodtam éreztem lüktetett a halántékom. Most megmondom, neki menjen el, ez itt csak a mi helyünk. Tágas a világ, keressen benne más helyet. Nagy lélegzetet vettem, mert számítottam arra, majd ellenem szól, hiszen még is csak ő a főnök az intézetben, bármi legyen a világban, neki még mindig van szava, vagy ha majd helyre állnak a dolgok. De most meg kell magunkat védenem. A nyugalmunkról, meg talán a jövőnkről van szó. Fölkeltem, hogy közelebb menjek hozzá.

Nyeltem egyet, de mikor felnéztem, bennem akadt a lélegzet. A széken féloldalt fordulva, arcán kétkedő kis mosolyával Taun ült. Ujjait számolgatta egymással, mint aki valami nagy igazságra jött rá, még nem mondta ki, de az érveket már szétosztotta az ujjaira, csak meg kell keresni melyik a legsúlyosabb és azzal kezdeni. Nem szólt csak tovább játszott az ujjaival. Egyiket, másikat hosszabban nyomogatta hátra, mintha abban a pontban súlyosabb érvek lettek volna. Vártam, legalább valamelyik érvvel kezdje el az okfejtést. Laura közben csendesen aludt, mint egy kisgyerek, a világba vetve bizalmát, mert egyebe sincs. De a fontos érvek csak nem akartak elhangzani, csak a kétkedő mosoly vibrált az arcán, majd hirtelen teljesen felém fordult. Furcsálkodva vettem észre, az arca másik fele nem is az övé, hanem Katzarysé. Az egyé olvadt tagadás ül előttem. Ők voltak, akik legjobban ellenezték a kísérleteket és állandó lelkiismeret furdalást ébresztgettek bennünk. Most felállt és oda ment az ágyhoz, Laura lábainál volt hely. Ott leült, hátát az egyik gerendának vetette, majd cigarettát vett elő, megkínált.

(„Jó itt olyan nyugalmas, mindentől távol..!”)

Ideges lettem, mindenki ezt a nyugalmat meg a távolt szedi elő, mintha valami különlegesség lenne. Keressenek ők is maguknak nyugalmat, meg csendet, de engem, minket hagyjanak békén. Egyébként is őrület, hogy így mind ketten... egy széken... meg egyetlen testben. Itt valami nagyon nincs rendben. Egyébként is hogy tudtak, tudott bejönni, a generátor hogy engedte be. Kiszáradt a szám nagyot nyeltem.

(„Jó, hogy figyelmeztet. Már majdnem elfeledtem.

Pár korty és minden rendbe jön.”)

Öltönye zsebéből egy üveget húzott elő. Szép nagy tele üveg volt, az csak úgy mellékesen fordult meg a fejembe, ez eddig nem is lehetett ott, hiszen ki nyomta volna a zakó oldalát. Zakóba csak lapos üveget lehet eldugni, más kinyomja, eldeformálja és oda a rejtegetés. De ha jól visszaemlékszem se Taun, se Katzarys nem ivott. Itt valami nincs rendben. Talán fel kellene ébredni, ez csak rossz álom. De a felém nyújtott üveg nagyon valóságos volt. A vegyes arcon pedig unszoló mosoly. Nem sérthetem meg a kollégát, kollégákat, (meg kell bolondulni), ha már szívesen kínálja, el kell fogadnom.

(„én nem szoktam.

Jó! Esetleg csak egy keveset, az illendőség kedvéért.”)

Ittam, de belül ideges voltam. Ki ez vagy kik ezek? Hogyan törtek be ide? Mit akarnak? Kavargott az agyam. Arra gondoltam Laurát fel kellene ébresztenem. De ha megosztom a felelősséget, akkor minek vagyok férfi. Jobb ha ő alszik, majd csak elboldogulok valahogy, hisz ezek az én kollégáim, vagy kollégám. A kortyok, ahogy mentek lefelé jólesően égették a torkom, a mellkasom, meg a gyomrom. Ott elfészkelték magukat és kellemes meleget és nyugalmat sugároztak szét bensőmben. Megnyugtatott ez a meleg. De azért valahol messze csak viszhagzottak bennem a kérdések. Minek van itt? Mit akar? Hogyan talált meg? Valaki elmondta a terveimet? Én nem mondtam senkinek, a kolléga mikor megemlítette, hogy talán még is érdemes, meg hogy hova... én nem is válaszoltam. És a menekülés is csak az utolsó pillanatban...

A gyomromban szétáradó melegség elérte az agyamat, ott is nyugalmat sugározva szét. Már azon sem tudtam megdöbbenni, hogy Taun hátralép és befonja a falon egyre jobban burjánzó moha. Láttam, de leintettem a szememet, hisz nem kell mindent készpénznek venni, amit lát az ember. A mi világunkban video, hologram, dimenzon, és a jó ég tudja, milyen optikai szemfényvesztések vannak. És az ember két vonalat sem tud egymástól mindig megkülönböztetni, mért pont annak kellene hinnem, amit most látok. Elég, ha csak nézem, mi történik Taunnal, nem kell mindég mindent megértenem.

A beborító moha lassan átterjedt Laurára is. Nekem csak az jutott eszembe, most biztosan még kényelmesebben alszik mint eddig, hiszen jól be van takarva, és a jégkorszak óta minden embert megnyugtat, ha az akit szeret, jól be van takarva. Lassan mindent belepett a moha, új és újabb minták hullámoztak át rajta. A tárgyak már csak úgy látszottak, mint évszázados temetői szobrok az idő és a növények fogságában. De tudtam valami készülődik, a tarkóm bizsergett, ezt olyankor éreztem, ha kígyó volt a közelben - biztos valami nagyon ősi atavizmus -, vagy valaki ott állt mögöttem, de még nem szólat meg. Lassan körbe fordultam a szobában, de nem láttam senkit, csak érzékeltem. Érzéseink mindig erősebbek, mint gondolataink, ez is valami ősi ösztön. Tele vagyunk régi maradványokkal, az állatokból, de még sokkal előbről is. Az egysejtűek félelme is bennünk lüktet.

Álltam és vártam a szólításra. Egész testem, lényem a várakozás görcse szorította, de nem volt kellemetlen, inkább olyan feldobott lámpalázhoz hasonlított. De itt én voltam a közönség és valaki más csinálta a produkciót, talán... egyelőre így éreztem.

(„Menduk azt is mondta, hogy a Pan Logos minket elkerül,

mert a mintázatokban a Homo Sapiens

nincs a kiválasztottak között.

A helyén csak fekete minta gyűrődik.

A hibás teóriák is hozhatnak jó eredményeket. A bolondok

tévedései utat nyitnak a bölcsek lábainak.”)

Azzal áltattam magam, nem értem, amit hallok, pedig tudtam igen is értem és nagyon régen ezekre a mondatokra várok, mint személyes megváltásra. Tévedtünk, tévedés ködvagdalkozás volt minden kísérletünk, minden utunk. Ha valami jó volt kísérleteinkben, az csak a véletlen műve lehetett. A természet kézen fogta a világtalan lézengőket, lábuk elől elseperte a köveket, és megmutatta nekik, amit nem is kerestek, de amire mindig vágytak.

De akkor van bennünk érték vagy nincs? Lelkem kísérleti patkánya felágaskodott és kérdezett. Ki kell mindnyájunkat söpörni a kozmoszból, vagy jut egy homályos sarok? Homlokomon éreztem az izzadság gyöngyeit. De mikor oda nyúltam a kezembe a moha szálai akadtak. Választ keresve néztem körbe a barlanggá vált szobában. Már senkit nem lehetett látni. Sem Taunt, de Laura is eltűnt a mohaszőnyeg alatt. Egyedül voltam, egy elveszett kísérletező.

(„Nem lett volna szabad azokra a kiséletekre

ragadtatni magát. Dehát a ''halál sötét pillanata''

minden változást elmosott, /halk fura kuncogás,

talán nevetés?/ a tápoldatos kiemelések sem segítettek.

És elvégre, nem minden ember értékes!

A tét pedig nagy volt.

A tét pedig nagy volt.

A tét pedig nagy volt. És már máskor is deklarált

magának a tudomány jogcímeket...

de azért még nem inkvizítorok.

inkvizítorok

inkvizítorok Hiszen a világban mindenki meghal,

nincs is értelme a haláluknak. Persze az életüknek sem.”)

Próbáltam megtalálni ki szól? honnan szólít? mit akar? de csak a zöld lüktető moha vett körül. Sőt egyre közelebb jött, már szinte magába olvasztott. Felrémlettek előttem a síkosan iszamós zsigerek, amikben nem is olyan rég vándoroltam, de hirtelen köddé is foszlottak. Éreztem, valaki meg akar nyugtatni. Lelkem görcseit kisimítja, hogy ösztöneim ne rohanhassák le gondolataimat. Most az eszem volt a fontos, hogy mit gondolok. Nagyon nehéz dolga lehetett, mert az embert úgy átitatják ösztönei, mint szivacsot a víz. Ha kicsit összenyomnak, megcsavarnak bennünket, csöpög belőlünk az indulat. Az ész meg valahol a szivacs mélyén bújik meg... ha még ott van... ott mer lenni. És elő merészkedett valahonnan mélyről a kutató, akinek semmi nem drága, ha az igazságot keresi. Égjen lángoljon a világ, majd a fényénél felmutatjuk igazságainkat.

(„Majd mi értelmet adunk neki, mert minden

halál után valamivel előrébb megy a világ.

A háborúk méhében születik újjá minden.

Az erőszak békét hoz... és utána valamivel előrébb...

persze mindig csak a mások élete árán.

Szép nemes célok, csak mások szenvedjenek értük,

majd mi megtervezzük, hogyan. Asszisztenciánk

nagyon találékony... hatékony...

Csak az eredmények számítanak,

számítottak és mindig is számítani fognak!!”)

Elkeseredtem, úgy éreztem magam, mint akinek legfontosabb érveit fordítják a mellének. És miért szól bele valaki a mi dolgainkba, hisz mi ismerjük magunkat. Mi tudunk felmentést, megbocsátást osztani, bűneinkre, gyarlóságainkra. Meggyónjuk és fel is oldozzuk a vétket. De ezt más nem ismerheti és nem is hozhat feloldozást.

Megszégyenülve éreztem, ki lettem próbálva, felmértek kívül belül és a kiállított bizonyítvány nem csak engem minősített, hanem az egész emberiséget. És én hogyan állhattam helyt a többiekért? Nem ítélhettem, és nem adhattam feloldozást, főleg az egész emberiségnek. Az nekem sok, még két emberen meg tudok könyörülni, de ennél tovább csak elképzelni tudom a fájdalmat, kint, nyomort, pusztulást, de nem tudok vele együtt érezni. Mondom, de nem élem át. És most valaki ezt fordítja ellenem. Nem mondja, mert nem akar olyan lenni, mint én, aki csak szavakban... de érezteti velem. Nem vádol, csak felmutat. Nem mondja, hogy nincs helyünk a mindenségben és jó hogy ott fekete semmi gyűrődik, nem mondja, csak rámutat aljasságainkra, képmutatásunkra. Ilyen szennyesen mit is keresnénk a többiek közt. Húzódjunk be vackunkba és szuszogjunk önelégülten, mert a saját mértékünket megütöttük, felül is múltuk, más mérték meg nem számít..

Már teljesen beburkolt a moha. Nem láttam mást, csak ezt a rezgő zöld valamit. Meg szerettem volna mondani neki, nem jó helyen kereskedik, nem én vagyok az emberiség, én csak egy példány vagyok belőle, ugyan sem nem jobb sem nem rosszabb, de nem lehet alapnak szegletkőnek megtenni.

Nem tudom másokat felmért, felmértek-e, de engem kívül-belül, egy kicsiny rejtett sarok sem maradt a lelkemben. És már hiába is mondtam volna, hogy nem, nem ez van, csak képmutatás lett volna. Mert most színről színre... én pedig egész életemben csak tükör által, de azt is csak igazán homályosan.

El voltam keseredve.

(„Ha semmire nem vagyunk jók, miért vagyunk?

Miért a kin és könny, a reménykedés?

Egyszerűbb volna abba hagyni, eldobni magunktól

reményt, hitet, mindent. Élni bele a világba,

 vagy jeltelenül kihalni belőle. „)

A moha magához ölet, és látomásokat adott. Tudtam valamikor nagyon régen nekünk is meg volt a lehetőség, de eljátszottuk. Kincsért, hatalomért. Az volt a fontos, hogy mások fölé emelkedjünk, közben arról beszéltünk, majd meghódítjuk a világot. Dehát ez nem igaz, csak magunkat tapostuk egyre mélyebben a sárba. Lassan de kitartóan elpusztítottuk azt a reményt, ami menlevél volt a kezünkben a többiek közé. Magunk maradtunk. Mostmár örökre. Talán túléljük, de lehet elpusztítjuk magunkat. Erre mindig nagy esélyünk volt.

Aztán más képek jöttek. Olyan világokról és lényekről, akik teljesen birtokolták a Pan Logost. Lelkem öröm és ragyogása töltötte el, de szavaim már nem voltak. Koldus voltam a kincsek hegyei előtt. Olyan sok volt, hogy még a birtoklás vágya sem fordult meg nyomorult kis agyamban.

Hirtelen egy kérdés tódult fel bennem.

(„Ha ilyenek vagyunk, ha ennyit érünk,

ha nem vagyunk semmire jók, akkor miért jöttetek ide?

Miért a hajók a Városon kivűl? Mit akartok velünk?”)

Már közben megkaptam a választ és csak azért mondtam végig kérdéseimet, mert vitt az indulat. Lesújtó válasz volt, de megérdemeltük..

(„Magatok tettétek magatokat ilyenné!

Eljátszottátok a lehetőséget, többször is egymás után.

Valamikor sokat értetek, de kavicsot szorongattok a kezetekben.

Mi nem jöttünk, mi elmegyünk.

A hajók értünk jöttek, mert fel kell adnunk titeket.

Magatokra maradtok és mostantól csak az üres mindenség vesz benneteket körül.

Mi elmegyünk.

Mire a nap felkel, már messze járunk.

Mostantól csak magatokban reménykedhettek.”)

Torkom össze szorult, sírás környékezett. Arra gondoltam felkeltem Laurát és úgy kérjük őket, hogy ne menjenek el. A nők mindég jobban tudnak valamiért könyörögni. Majd az jutott eszembe, most nekem kellene a világ legboldogabb szakértőjének lennem, hiszen megtörtént életem nagy álma a beteljesülés, találkoztunk, de a kezemben nem volt semmi bizonyíték. Talán tépjek egy marék mohát? Majd felmutatom, hogy itt voltak ezek voltak? Ugyan ez nevetséges, azt sem tudom, hogy néztek ki. Mert a látomásaimmal nem hozakodhatok elő. Olyan volnék, mint egy buggyant ufó hívő. Én pedig kommunikációs szakértő vagyok... voltam?

Tehát befejeződött a küldetésünk. Holnap haza is mehetek. A fényes hajók akkorra már messze járnak. Nekem pedig itt marad a lelkemben egy emlék, kielégítetlenül, kielégíthetetlenül. Azt azért sajnáltam, hogy senkivel nem tudtam megosztani élményeimet. Mert igazán a világot csak mások szemében, arcában, érzékeiben tudjuk megélni, megérteni. 

Talán emberi gyöngeségből, de holnap majd emelt fővel megyek vissza abba az ismerős ismeretlen világba, ahol eddig éltem. Ha kívül is vagyok, vagyunk, de legalább én elmondhatnék valamit.. Valamit arról... de senki nem hallgatna meg, vagy csak mesének vélné.

Elszakadni...?

A kutya az utca túloldalán ül és érdeklődve nézelődik.  Amennyire innen meg lehet ítélni, biológ. Néha felénk figyel, de ez nem elég határozott.

Mi majdnem egymás mellett haladunk és tudjuk, hogy létünk megpecsételődne, ha valaki nem csak felületesen pillantana ránk, hanem szemünk mélyére is nézne. Kitaszítottságunk jele átok ként csillog rajtunk, félrenézéseink, lehajtott fejünk minden­nél többet mond. Kirekesztettségünk átvilágít bőrünkön, szinte bele fénylünk a hajnali derengésbe.

A férfi most mögöttem jön, nem lengeti a kezeit, hanem görcsösen magához szorítja. Mintha belső parancsnoka magára hagyta volna, és most elárvult. Ütemesen jön, mint aki ki akar lépni saját homályából. Irigylem, mert már rég sejtettem, hogy nem másolat, még kevésbé android, vagy kiborg. Számomra szinte hihetetlen, de úgy gondolom, hogy eredeti. Azt nem tudnám meghatározni, hogy miből érzem, de vonz a belőle áradó fájdalmas hegedűszó. Ezért megyünk így együtt, bár egyikünk se tudná meghatározni, hogy hová. Annyit sejtünk, hogy a városból ki kellene menni, mert ez itt és most, így veszélyes, ám mindezek csak ködös, borongó előérzetek.

Magányosan kóborlunk a tömeg közepén, vigyázzuk egymást, nem kimondva, csak úgy hallgatólagosan. Pedig menekülni kellene, mert már mozdulataink is elárul­nak. Néha észrevétlenül átveszem az ő mozdulatait, s csak későn kapom rajta magam az utánzáson...

Igazán nem tudom, hogyan jutottam idáig, hogyan keveredtem ebbe az ügybe, elsiklottak kezem mellől a kapaszkodók. Annyira vonzott ez a lehetőség, úgy éreztem, hogy talán megváltoztatja eddigi világomat. Nem csak a kapaszkodók siklottak el előlem, hanem egyedül maradtam világomban, amit önkéntelenül, de minden nappal ma­gam is tovább rombolok. Egyedül maradtam egy áthentergett "örömteli éjszaka" kellős közepén, unott erotroidok tömegében, s ott, ahol örülni kellett volna, én csak mocskot, unalmat és síkos olajtócsákat láttam. Meg széthulló világom darabjait. Kapaszkodó után tapogatóztam éjszakám közepén, oltalmat kerestem a műöröm elől, mert érzékel­tem, hogyan süllyed le minden, ami szép és nemes. Kábult voltam és undorodtam, sőt már féltem is, hogy nem lelek fogódzót... és akkor láttam meg Oldbyt.

Kirekesztett volt, kívül a körön, de úgy éreztem, hatalma így is nagyobb, mint a többieknek. Pedig magányos volt, sokkal magányosabb, mint én bármikor is eddigi fennállásom óta. Fénytelen-fáradt szemében mégis nagy erőt láttam, olyan erőt, ami elég arra, hogy mindkettőn régi világát elveszítse. Azonosultunk egymással - bár ez csak halványbenyomás volt -, amikor először meghallottam a most is kísérő-kísértő hegedűszót. Ez a lehangoló, bensőmet érintő dallam magához emelt, s elégnek éreztem mindkettőn megváltásához. Nem kellett már kapaszkodó, úgy éreztem áthajolhatunk már kicsiny világunk korlátain, egymást segítve átléphetjük eddigi törvényeinket. Ám mindez csupán hallgatólagos volt, derengés a tudat legalján, az érzések-érzékek homályos szakadéka felett. Törvénytelenül vándoroltunk hát törvényes világunkban.

Most itt megyünk az úttesten, és minden igyekezetemet megfeszítem, kettőnk helyett keresem a biztonságot, mert ő csak belső biztonságot ad, külsőleg bizonytalanabb, mint én. Az őssejtek hegedűhangját hallom, azt, amit - mostmár tudom - mindig is kerestem, de eddig csak sejtés volt számomra. Ebből meritek energiát, hisz Oldby ereje abból fakad, hogy Ember. Ám ez lehet, hogy csak az én számomra jelent ösztönzést, s csak én érzem úgy, hogy ez a találkozás végre átlendít saját határaim felett...

Örülök és szorongok a sápadt hajnali fényben, s csak megyünk egymás mellett , mint két szürke, esetlen számkivetett. Lépdelünk a céltalan házak között, a még céltalanabb utcákon, pedig ki kellene menekülni a városból, tán ez volna az utolsó esélyünk. Kapaszkodunk egymásba apró hangulatok, érzések horgain, vezetjük egymást, én megyek elől, utánam jön ő. Nem beszélünk, csak baktatunk egymás közelében, egymás belső melegét keresve - vagy csak én az övét - , de nincs is mit beszélni, mert ezt a belső zenét inkább hallgatni kell.

Azonban érzem a rejtett ellenkezést is, érzem, hogy rossz együtt, mert így én is ki vagyok szolgáltatva, ám félek attól is, hogy elveszítem, elvesz a számomra éltető dallam. Védtelenségünket, mint páncélt tartjuk magunk elé, és úgy menetelünk a legnagyobb forgalomban, mintha hősök volnánk, pedig elveszettek vagyunk, egymás csapdájában szűkölők.

Megpróbálok hinni abban, hogy ő mint kitaszított, de mint felettünk álló, tudja, hogy hová megyünk, így hiába vagyok én elől, valójában ő vezet. Jó volna szembefordulni vele, megkérdezni az irányt, vagy csak mosolyogva megveregetni a vállát és elválni, elszakadni, valamit tenni, bármit, hogy a helyzet tisztázódjék. De a bizonytalanság a jelenlegi legnagyobb biztonság, mert körülöttünk a káosz, csak mi vagyunk a biztos pont, és a dallam, ami fogva tart, s aminek még mindig nem tudom a nevét.

Most megelőz, és egy illatosított biológokkal teli formánál megáll. Ő bizonyára virágoknak hívná őket, ha egyáltalán még nevet adna valaminek. Most előttem van, és így védtelen, mert belső ereje csak nekem ad oltalmat, én ezt fizikailag kell, hogy vi­szonozzam. De ez a védelem eddig csak hallgatólagos volt, talán nem is őt óvom, ha­nem az ismeretlen és névtelen dallamot.

Előrelép abban a labirintusban, amit csak én ismerek, ő legfeljebb az érzéseire hagyatkozhat. Eltávolodik tőlem, az arcok behajolnak a köztünk levő távolságba. Egyre kiszolgáltatottabb lesz, már szinte csak az ütésre vár, mint ott éjjel, amikor megszólalt a dallam, és mi egymás mellé sodródtunk, széttaszítódva-, összefogódzva. Most is hallom a kiborg szavait ott az éjszakában: "Mit keres ez köztünk? Még élnek ezek? Minek?" Talán ez is segített abban, hogy most együtt bolyongunk, belsőleg biztonságban, külsőleg a labirintus falain elkenődve. Most kezdem megérteni, mi az a béke ami be­tölti és elszánttá teszi.

Behajol az illatfelhőbe, kezei tétován a szirmok után nyúlnak, valamit kérdez is talán, de olyan halkan, mint aki tudja, úgysem hallják. Utána törtetek, éppen időben, mert három kiborg lassan, de megállíthatatlanul elindul felé. Mindent megteszek, hogy magamra vonjam a figyelmüket, tudom nem vagyok tisztességes ellenfél, de ez nem számit. Most csak az számit, hogy el innen, mégis valahogy úgy, hogy cselekvésünk romjait azért megőrizzük. Tudom, ők nem hallják a dallamot, lényüket csak az erőszak mozgatja. Oldby  lassan maga elé emeli a karját, nem védekezésként, hanem szinte megszokásból. Az utolsó pillanatban húzom el az ütés útjából, az én reflexeim kitű­nőek, s most még belső parancsok is gyorsítják. Megragadom és magammal vonszolom egy kiszögellés mögé. Még látom, hogy a kiborgok összenéznek, ez még nekik is gyors volt. Büszke is vagyok magamra, úgy érzem, most valamit törlesztettem szomorú, ám mégis tartalmas együttlétünk árából. Ő értetlenül néz rám, még nincs itt, még az ütést várja, belső elszánásai mennek a maguk útján. Nekem kell kizökkentenem, hogy végre itt legyen mellettem lélekben is. Zsebemből kis rudacskát veszek elő, kicsoma­golom, felé nyújtom, ez biztos megnyugtatja majd és felfrissíti. Mosolyogva, kissé értetlen, máshova figyelő arccal rágcsálni kezd. A falnak dől, szinte megadja magát, még a dallam is elhal benne kissé. Ez engem is megzavar, felnézek a szürke felhőkre és érzem, ez a nap lassan végtelenné válik. A napok összessége a végtelenbe torlódik, s csak a fizetség marad meg, hisz a múló napokkal fizetünk az eljövendőkért.

Kióvakodunk, most újra én megyek elől. Egyre többen nyüzsögnek körülöttünk, álmosak, fáradtak, roncsoltak, kuszáltak. egy hullámzó ócskaság-óceán, fáradt eszméletlenség tömege. Mind egyéni, de mind hasonló is, lelki és testi egyenruhások, kiválnak, és mégis elvegyülnek. Úgy mennek, tülekednek, mintha volna miért és hova. Talán céljaik viszik őket, de mikor majd szembetalálkoznak vele, a legszívesebben visszafordulnának. Csakhogy akkorra a régi út már elveszik. Szeretnék kitörni közülük, ki messzire, a városból is ki, mert itt veszélyes, félek ez a szürkeség magába nyel. Most már biztos, hogy eltévedtünk, a tömeg labirintusa befelé húz. Itt minden út csak befelé vezet, be a szürkeség epicentrumába.  E hullámzó labirintusnak csak közepe van, szélei talán a végtelenen is túl.

Most céltalanul vonszolódunk tovább, csak a haladásért mozgunk. Itt a sűrűség közepén talán el lehetne válni, fel lehetne bontani ezt a meg sem kötött szerződést. De bensőm nem tud elszakadni a dallamtól. Szeretném értelmezni, mert így az utunknak is értelmet adna, de az is lehet, ez csak önámítás.

Majdnem elsodrok egy andront, egy duplik macskát ijesztget, fals kutyaugatást hallatva, de a macska tovább halászik egy szivárványos olajtócsában, még csak arrafelé sem néz. Egy daru a köveket szedi fel, majd kissé odább, valamilyen csak általa ismert minta szerint lerakja, és újra rendezi. Víz és szilikon áll tócsákban, néha meg-megcsúszunk.

Elbizonytalanodom, hogyan tovább, és főleg merre. Tartalékaim kimerülőben, s valahol belül is baj van, mert zavaró szikrázásokat érzek. Ha fel lehetne robbantani a labirintus falait, a romokon talán túl lehetne látni. De már fáradunk, hiába a belső me­legség, a külső erők lassan fölénk emelkednek. Keresek, de nem találok választ arra, hogy érdemes-e tovább menetelni. Ő csak jön, hol mögöttem, hol mellettem, most jobban tartja magát a hallgatólagos egyezségünkhöz, mint az elején. Mostmár kezdem ennek a kiszolgáltatottságnak megérteni a fényét, a dallamát. A dallamot, ami ugyan meleg és hívogató, de a végén magában hordja a halált. Ez az ő ereje, ez nekem nem adatott meg. Így csak a dolgai szélén körözök, mert ha beljebb merészkednék, széthul­lanék, elégnék egy számomra ismeretlen energia ölelésében. A széle melegséggel áraszt el, de töményen már pusztít, megsemmisít.

A tárgyakra egyre élesebb fény vetül, minden reálisabb lesz, a dolgok elnyerik régi és mindig megújjuló formájukat. Ám ez a fény Oldbyt elkeni, elszürkíti. Ezt a szerencsétlenséget hurcolom én magammal? Mi értelme mindennek? Tényleg éreztem, hallottam én valaha azt a dallamot? Nem csak rémálmaimat cipelem végig a városon, ostoba célként kifelé, ki a meleg megszokott tömegből? Hisz nekem nincs mitől fél­nem, ő pedig oldja meg a problémáit!  Minek jött ide, hiszen tudhatta, hogy ez a világ, ezek a kiborgok, droidok és egyebek nem neki valók, sőt ellenségei! De az is lehet, hogy egyedül volt, és akkor nekem kötelességem kitartani mellette. Dehát én nem a fajtájából való vagyok. Legfeljebb egy árnyék mellette, valamikori lényének árnyéka, egy lélektelen- "lelkes" masina. Bódult programot adtam magamnak, és most rajta vesztek, nekem is árat kell fizetnem azért a melegségért, amit tőle leveszek. Ha nem létező szerződésünket felrúgom, talán holnaptól nekem is hidegebb lesz a világ? Csak legalább a dallamot tudnám analizálni, ezt a szomorú, bátortalan hegedűszót, de ez is meghaladja erőmet. Csak loholok, ám ennek a közös rohanásnak sem értelme sem haszna.

Hirtelen szétnézek, egy ételraktár mellett megyünk el. Nagyon elhagyatott, hisz a mi fajtánk már nem használja, de neki talán szüksége lehet rá. Úgy kormányzom lépte­imet, hogy mire felfigyelne, már belül is vagyunk. Nem látok rajta sem hálát, sem megdöbbenést, csupán egykedvűséget.. Az öreg automaták gyakorlottan végzik munkájukat, valami furcsa állagú, szagos holmit tesznek elénk, én a sajátomat is Oldby felé tolom. Kifejezéstelen arccal enni kezd, ez is valami automatizmus most nála, mit az előbb a kézfelemelés.

Most ráérek, jobban megnézem magamnak. Szürke, fáradt arc, gyér hajzat, egy lassan gyógyuló seb az arcon, ritkás elálló fogak. Körmei töredezettek, koszosak, keze remeg. Igazán csak a Varrton-perec csillog élettelin csuklóján, smaragdzöld villogással mutatja az adatokat, amik jelenleg mindkettőnk számára feleslegesek. Talán azért teszik nekem ez a szerkezet, mert közelebb áll hozzám, mint ő egész testi valójában?

Reszket a keze, ahogy az újabb falatot a szájába teszi. Nem értem magam, hát ezt a valakit cipeltem én ide-oda a város útvesztőjében, ebből hallottam én ki egy mindent lenyűgöző és mégis fájdalmas dallamot? Lehet, hogy velem van a baj?

Rám néz, váratlanul megragad, számomra is meglepetést okoz hirtelen támadt ereje. Arcát majdnem az enyémbe fúrja: - Tudod kit vizslass, méregess? A magfajtát, ahhoz van jogod!

Szemei szikráznak, most szinte ijesztő. Majd amilyen hamar támadt az indulat, úgy el is tűnik. Megbocsátó mosoly ül az arcára, de ez nekem jobban fáj, mint az előbbi kirohanása. Ez a mosoly tudatosítja bennem, hogy mi nem voltunk, de nem is lehetünk soha egyelőek. Benne van valami, ami belőlem kezdettől fogva és már mindörökre hiányzik. Most minden elesettsége dacára, és úgy, hogy nem is akarja, fölém kerekedik. Elenged, de nem csak fizikailag, hanem másképen is, szinte zuhanok. Ez az elengedés nem a szabadságot hozza meg számomra, hanem a kirekesztettséget. Mostmár nem tudok, de nincs is jogom továbbmenni vele.

Újra az utcán vagyunk, még látszólag együtt, de már nem tartozunk össze. Kiközösítettek vagyunk, de külön-külön. A szél feltámad, ahogy körülnézek látom, mégis a város szélére kerültünk. Elhagyott épületek mellett baktatunk, néha lopva egymásra sandítunk, de most nem beszélünk, most még inkább nincs mit, mint az előtt. Egy romos hídon keresztül újra a tömeg labirintusába csöppenünk. Körülöttünk testek, tárgyak, járművek. Már nem én vezetem, vakon megyek utána. Pedig mostmár tényleg el kellene szakadni, mert érzem, ez a visszajövetel csak bajt hoz ránk.

Egy aluljáró mozgólépcsőjére keveredünk. Én a szokott utat követem, de ő az álló lépcsőkön baktat felfelé. Az automata sípol, figyelmeztet, de róla mindez lepereg. Már mindenki őt nézi, most megtagadok vele bármiféle közösséget, elfordítom a fejem.

Felérünk a magas teraszra, Oldby leül egy padra, elgyötört, ráncos arcát beletartja a napfénybe, szemét behunyja. Távolról figyelem. Csak akkor néz fel, mikor két alak megáll előtte és elveszik tőle a fényt. Hirtelen felcsap bennem a szunnyadó reflex, s talán a dallam is. Megint közbe vetem magam, és máris Oldby mellett állok, kezem a vállán, gyengéden felsegítem, tartásomban van valami, ami a környezet számára azt jelenti, mi együvé tartozunk. A már körénk záródó gyűrű erre szétnyílik. Továbbállunk, de én lassan észreveszem magamban, hogy félek tőle. Ő minden elesettségében sokkal több nálam. S én miért hordozzam állandóan magammal ezt a félelmet? Elszakadok tőle! Az egyetlentől. Az egyetlen embertől - talán - a városban, aki még hordoz magá­ban valami melegséget. Érzem, lassan érthető-értelmezhető lesz körülöttem minden. Csak hideg.

Még látom, ahogy távolodik tőlem, megáll egy P. jelű robot mellett, átadja azonossági lapját. Az elősikló helikopterbe nyugodtan száll be. A gép felszökken a magasba, és én szinte hallom a bensőmet elöntő ürességet. Az eső elered, haza kellene mennem, rendbe szedni magam, feltöltekezni és szembenézni az elkövetkező napokkal.

Hirtelen meglátom a kutyát, most is az előbbi helyén ül és figyel. Egyszerre csak megiramodik, arra a helyre akar rohanni, ahonnan a helikopter felszállt, de a nedves úton megcsúszik, és egy előrerohanó gép kerekei alá kerül.

Elindulok egy nekem fontos irányba.

A Monolit

,”A felhőben találkoztam velük. . . végtelen értelem és végtelen energia. . . Ne kérdezz róluk, mert úgyse mondok semmit, persze ha mondanám, se értenéd...”

(Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot)

A Kapitánnyal már többször találkoztam az óvodában, és soha nem értettem, hogy mit keres itt. Egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe. Sosem kérdezett semmit. Csak nézte a növendékeket. Főleg a fiatalabbak kötötték le az érdeklődését, de egyikkel sem beszélt, csupán figyelt, esetleg készített néha egy-egy hologramot. De mindig úgy, mintha valami hirtelen eltűnőt akarna megragadni.

Mi sokáig úgy viszonyultunk hozzá, hogy nem is vettük figyelembe. Pár hónap után azonban annyira megszokottá vált, hogy ha már egy-két napra elmaradt, szinte hiányzott. Egyik technikusunk meg is jegyezte, „az öregnek valami nagy bánata lehet, és bizonyára így vigasztalódik". Ezután mindenki még tapintatosabb lett, hiszen senkinek sem volt kedve ennek a mélyűri medvének az emlékeit megzavarni.

Egy nap éppen a tárakat töltöttem fel, amikor megállt mellettem, és nagy meglepetésemre megszólított. Megkérdezte, nem volna-e üres holokockám, mert az övé már telítődött, és még volna egy-két dolog, amit meg szeretne örökíteni... Talán. „Talán", ezt olyan esetlegesen és bizonytalanul tette hozzá, hogy teljesen megzavart vele. Ugyanis nem illett hozzá, hisz ránézésre maga volt a megtestesült határozottság, a tetteit meg mindenki láthatta a sapkája karimájáról, így aztán nagyon nem tudtam mit kezdeni ezzel a határozatlansággal. Meglepődésemben csak annyit tudtam kinyögni, hogy nálam nincs, de rögtön hozok a raktárból.

Gyorsan visszaértem, ám roppant tétován nyújthattam felé a kockákat, mert rám nevetett, és azt mondta, olyan bizonytalan vagyok, mintha teljesen más foglalkoztatna. Csak ingattam a fejem habozva, mert tényleg nem akartam az emlékeiben kutatni. Megért engem - mondta-, és szívesen elmondja, mi járatban van. Csak azt ne kérdezzem tőle, hogy mit keres, mert erre nem tud biztos választ adni. Erre aztán úgy zavarba jöttem, mint akit rajtakaptak, és azzal mentegetőztem, most dolgom van, majd talán máskor. A Kapitány tovább mosolygott, és felajánlott egy esti időpontot, amikor már mindketten ráérünk. Akkor elmeséli történetét, ha engem érdekel, és higgyem el, nekem mint pedagógusnak nagy tanulságokkal fog szolgálni. Elvette a két kockát, közölte, hogy vár a parkban a vörös tölgy alatt, és búcsút intett. Én még csak szólni sem tudtam, legjobban a pedagógus említése lepett meg, mert ezt a kifejezést már rég nem használtuk.

Mikor visszamentem, még mindig lehetett rajtam valami zavar, mert a technikus megkérdezte, hogy mit mondott a Kapitány, ami ennyire megdöbbentett. Elmeséltem a történteket, és megígértem, holnap a többit is elmondom.

A délután vad fantáziálással telt, volt abban minden, az űrhajótöréstől kezdve a legvadabb katasztrófákig. De folyton összezavarodtam, mikor felvillant előttem a Kapitány mosolya. Olyan sok melegség volt benne, annyi szelídség, hogy minden rémkép szertefoszlott.

Azért, ha nehezen is, de eljött az este. Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy a Kapitány pontos lesz, hiszen számomra ez egyenesen a lényéhez tartozott. Letelepedtünk a padra az öreg, vörös levelű tölgy alá. Kellemes este volt, a zajok is csak szűrve jutottak el idáig. A Kapitány rám mosolygott, sapkáját az ölébe tette, ujjaival a dísz-sodrotokon játszott.

- Talán akkor az elején kellene kezdenem, mert úgy lesz valahogy értelme - mondta. - És majd megpróbálok minél kevésbé elkalandozni, bár aki ismeri egy történet végét, annak már nagyon nehéz a sorrendet betartania, s főleg nehéz azt egy ilyen történet esetében. Nem tudom, mennyire járatos a csillagászatban, bár azt hiszem, ez a történtek lényegéhez nem, legfeljebb a helyéhez fontos. Ha most felnéz az égre itt a tölgy két száradó ága között, ott a kék csillag mellett látnia kellene egy halványabbat is balra. Ha nem látja, az sem baj, hiszen lehet, én sem látom, csak tudom, hogy ott kell lennie, és amit nagyon biztosan tud az ember, azt egy idő után már látja is. Tehát ott van egy halvány csillag és annak két bolygója, azok aztán már tényleg nem látszanak. Valamikor egy expedícióval voltunk ott.

A Kapitány elgondolkodott kissé, aztán folytatta.

- Meglátogattuk a külső bolygót, amelyet az egyszerűség kedvéért Kettesnek neveztünk el. Ezen a Kettesen már nem volt semmi olyan dolog, ami szenzációs felfedezés lehetett volna. Hiszen azt maga is tudja, hogy minden expedíció előtt rengeteg a műszeres kutatás. Az automata keresők állandóan az ember előtt járnak, mint a kutyák a vadász előtt. De hát a kutya is megcsalhatja a vadászt, mivel csak szimata van, a vadász eszét nem viszi magával.

A Kettessel is így jártunk, mint később kiderült. A szondák már régen megállapították, hogy nincs rajta más, csak kő és homok. Ezekért pedig nem kell olyan messzire menni, van belőle közelebb is bőven. Nem is azért mentünk mi a Kettes rendszerébe, hanem inkább csak átutaztunk rajta. Leszállni vagy megállni meg egyáltalán szándékunkban sem volt. Valami csekélység jött azonban közbe, a technikusok pedig azt mondták, egy bolygó felett jobb volna a javítást elvégezni. Szétnéztünk hát, hogy mi esik közel, ez volt a Kettes. Ha meg már itt vagyunk, egy űrcsónakkal le is lehet szállni, kicsit kinyújtóztatni magunkat. Hisz bármennyire is vérünkben van az utazás, azért jobban érzi magát az ember, ha egy nagydarab száraz és stabil föld van alatta. Mert egy kisebbfajta aszteroida is jobban a Föld üzenete, ha ráteheti a lábát, mint a legkomfortosabb űrhajó vagy valami tejjel-mézzel folyó űrállomás. Olyan lehet ez, mint a régi tengerészeknek a sziget, bármilyen pici is, de az már szárazföld.

Tehát elhatároztuk, hogy leszállunk, de mindenekelőtt úgy messziről azért még körbe szerettünk volna nézni ezen a Kettesen. Az archívumban nagyon régi adatok voltak, azok is csak számokban. És mire abból a fedélzeti KOMPI elfogadható képet rajzol - arról nem is beszélve, hogy három dimenzió meg szín-, addig innen fentről nyugodtan többször is körbenézhetünk.

Hát valóban csak kő meg homok volt, de az rogyásig. Egyes mély vágatokban látszott ugyan valami zöldes szösz, de az elemzés kimutatta, azok is csak kristálycsoportosulások. Mégiscsak megjelent azonban az a csöppnyi izgalom, „amiért élni érdemes”, ahogy mondani szokták. A KOMPI ugyanis rájött arra, hogy a nagyobbik fennsík egyik kő-együtteséről minél több képe lesz, az elemzés ettől nemhogy tisztulna, hanem egyre zavarosabbá válik. Az összeillesztett sztereogramok egyre jobban szétestek. A Fő technikus is megpróbált segíteni, de együtt sem lettek okosabbak. Mivel a többi adat elemzésével nem volt baj, úgy döntöttünk, lemegyünk, és megnézzük ezt a furcsaságot. A Doktor, indulás előtt ránézett a képre, és azt mondta, szerinte ez a valami mosolyog. Olyan ez - fejtegette, mikor furcsán néztünk rá -, mintha azt mondaná, hogy a hajónk alulnézetből gőgös. Ebben már egyet tudtam vele érteni, mert én is tapasztaltam. A fúvótükrök alatt állva mindig olyan érzésem volt, mintha valaki gőgösen nézne rám. Hiszen még egy ablak is lehet szomorú - jegyezte meg valamelyikünk.

Leszállás után terepjárókba szálltunk, és elindultunk a kijelölt terep felé. A Főtechnikus kissé nehezen mozgott, mivel - hogy semmiről le ne maradjon - felvette a külső irányítósisakot, s ettől a feje háromszorosára nőtt. De így mindenki el tudta hagyni a hajót, hogy részese lehessen az élménynek. Mert az csak a régi regényekben esik meg, hogy az a legnagyobb probléma, ki is menjen, és ki maradjon a hajón. Mindenki ment, hiszen mindenki fölöttébb kíváncsi volt. Valahogy éreztük, itt érdekes dolgok adódnak majd. Vittünk több holofelvevőt meg holokockát zsákszámra - ha érti ezt a fordulatot. Erről jut eszembe, még magának is tartozom kettővel.

Kotorászott kicsit a sapkájában, majd átnyújtotta a két kockát.

- Tudja, ezekre mégsem volt szükségem, ugyanis nem láttam meg azt, amit kerestem. Van maguknál egy fiatal növendék, az ő arcán olykor megjelenik valami, amit én valamikor a Monolitnál láttam utoljára. Persze, jobb lesz, ha nem kalandozok el, mert még majd annyira összegubancolom a dolgokat, hogy teljesen érthetetlen leszek. Tehát ott tartottam, hogy mindnyájan elindultunk a Monolithoz. Amikor odaértünk, akkor láttuk csak igazán, hogy milyen nagy. Mert a képeken hiába van rajta a méretezés, a nagyságot vagy csak helyben látja az ember, vagy akkor, ha a felvételen ismert tárgyak is vannak. Hatalmas volt, de valahogy arányos. Persze most beszélhetnék hegyméretű dologról, de hát nem volt olyan óriási, inkább csak furcsa. Képzelje el például, ha New York legmagasabb felhőkarcolóját kicseréljük egy ugyanakkora Milói Vénuszra, vagy inkább a Villendorfi-ra, abban több van az őserőből. Hát azt hiszem, furcsa látvány lenne. De ez valamivel még gigászibb volt. Arányai szemmel felmérhetetlenné tették. Azt persze akkor sem tudtuk és azóta sem, hogy mit is ábrázolt. Mikor megálltunk alatta, egyenletes, szürke sziklaszíne volt, ám jobban megfigyelve, kiderült, hogy semmi állandóság sincs benne, sem formájában, sem színeiben. Mint ahogy a lassan vonuló felhő is változatlan a pillanatnyi nézőnek.

Később kiderült, ezt a nagy aktivitást a mi jelenlétünk váltotta ki. Úgy is mondhatnám, nekünk játszott, megmutatta magát. Így visszagondolva, volt a vállalkozásban valami olyan, mintha a bacilus az elefánttal akarna kommunikálni, vagy inkább fordítva. Mikor már néztük egy ideje - és természetesen szorgalmasan készültek a hologramok is, a robotfelvevők úgy körülröpdösték, mint virágot a méhek-, a lábunk körül a homok hirtelen örvényleni kezdett. Egyik pillanatról a másikra olyan lett a táj, mint egy fodrozódó tenger. A hullámok és örvények felszíne alatt vörös korongok lebegtek. Körülúszkáltak, mintha ismerkednének velünk. Csak bennünket lebegtek körül, gépeinket figyelembe sem vették. Amint az egyik korongnak sikerült a Főtechnikus talpa alá siklani, az hirtelen teljesen transzba merevedett, és feszülten figyelt a Monolitra. Az volt az érzésem, mintha csak külön neki beszélt volna. De nem tudtam tovább figyelni, mert nekem is eljött a számomra tartogatott korong.

Eddig is már sok fantasztikus dolgot láttam, de ami ezután következett, az meghaladta mindazt, amit szavakkal még ki lehet fejezni. Elveszett számomra a tér és az idő, bekapcsolódtam valami csodába, ami már azzal is boldoggá tett, hogy részese lehettem. Mintha egy gyönyörű nő a világ legszebb szerelmes verseit mondta volna, és csak nekem... Megértem magát, tudom, ilyenkor mindig meglehetősen zavarossá válók, de úgy gondolom, ahhoz, hogy el tudjam mondani, mi is történt velem, költőnek kellene lennem. Sőt talán még az sem volna elég. Mert mit mondhat a versről a próza, a zenéről a szó, a hologramról egypár vonalas rajz. Valahányszor a történetben idáig érek, minduntalan úgy érzem, mintha szakadék fölött lebegnék. Boldogan elmondhatom, voltam a túloldalon, viszont arra nincsenek szavaim, hogy mi is van ott. A tavaszi szellő simogatását meg lehet szavakkal közelíteni, de a szellő azért egészen más.

Amikor mind hazatértünk, vagyis visszamentünk a hajóhoz, elég sajátosan festett a társaság. Mint akik egy csodálatos lakomáról jönnek, hihetetlenül boldogok, de szomorúak is, mert elmúlt a vendégség. Mindenkinek volt valami élménye, amellyel küzdött, hogy megfogalmazza, de szinte senkinek sem sikerült. Pedig valamennyink lényegében ugyanazt látta, és még a megközelítésben sem volt két egyforma szó. Volt, aki úgy érezte, mintha régi szerelmével találkozott volna. A Főtechnikus nyári reggelek hűs harmatát emlegette. Én olyan emlékeimet találtam meg újra, amelyekről nem szívesen beszéltem volna senkinek. De leginkább talán Intelektronikusunk volt feldobva, mert olyan régi számításainak és matematikai problémáinak jött rá a megoldására, amelyeket eddig sehogyan sem talált. Nem lehetett elcsalni a memóriakristályoktól, mert mindent egyszerre akart rögzíteni. Azt mondta, most úgy érzi magát, mint aki mély álomból ébredt, s megálmodta azt, amit már borzasztó régen keresett.

Egyszóval mindenkit megérintett ez a csoda, csak senki nem tudta szavakba foglalni. Az egyik technikus egy csodálatos dimenziont készített, húszperces periódussal és hatórás variációs effektussal. Ez olyan kifejező volt, hogy mikor visszajöttünk a Földre, a Los Angeles-i kiállítás nagydíját is megkapta. Hogy magának is legyen valami elképzelése, egy példányt elhoztam, majd mikor ráér, nézegesse. Nem egyszerre hat, lassan lehet vele megbarátkozni, de azután nagyon tiszta élményekhez fogja eljuttatni.

Visszatérésünk után természetesen publikáltunk mindent. De ezzel is csak baj van, mert szinte nincs is mit közölni. A hologramokat leközölheti, de az az eredetinek pusztán visszfénye, bármennyire tökéletes is. A vízen megcsillanó fény még nem maga a Nap, esetleg következtetni lehet, hogy valami létezik, ami a csillogást okozza. Egyetlen dolog maradt, ami valamelyes közelítést adott, a dimenzión, de hát azt meg nem lehet leközölni egy tudományos folyóiratban.

Egyelőre itt tartunk. Azóta már visszavonultam a hajózástól, és inkább kommunikáció-elmélettel foglalkozom. Annak is a Broit-Martin-féle ágával, mert az a legperiferikusabb, ott talán lehet még valami újat találni. Mert hajt belülről valami, hogy egyszer majd ki tudom fejezni azt a tudást a világról, amit a Monolittól kaptam. Mert egy teljesen új világszemléletet közölt velem, csak nem tudom a szint miatt továbbadni. Gyakran veszem észre, hogy egyes dolgokról teljesen más lett a véleményem. Azonban csak intuícióim vannak, a megokolás még megfoghatatlan számomra is.

A kommunikációs elméletekről is egyre lesújtóbb a véleményem. Itt jegyzem meg, hogy a Főtechnikus az óta zenével foglalkozik, de szinte mindenki pályát változtatott. Mert mindnyájan érezzük, hogy egy nagy titok van a birtokunkban, ám ha nem igyekszünk, ez a titok vagy tudás nem fog használni senkinek. Néha újra összejövünk. Elnézést, úgy vélem, megint kezdek kicsit zavarossá válni. Tehát a kommunikációs elméletek. Ezek valami olyanok, hogy a homokról mindent tudnak, ellenben a hegyről nemhogy véleményük nincsen, de nem is veszik tudomásul a létezését. És azért az sem igaz, hogy a hegy nem más, mint rengeteg homokszem óriási halmaza. Most emlegethetném a szakirodalom különböző divatos darabjait, bár gondolom, ezeket maga is ismeri, hiszen a mi kutatási területünk valahol közös.

Átrágtam magam a legrégibb és a legmodernebb szakirodalmon is, hogy csak egy-két, talán magának is ismerős gyöngyszemet említsek: Murian „A mosoly szerepe a kultúrákban” vagy Laryus nagy port kavaró munkája, „A kommunikáció irányai”. És persze a nagy csalódás, Artigon tudományos ponyvája, a „Tudatfölötti jelzések”. Miután keresztülvergődtem ezen a tudománynak álcázott szellemi sivatagon, örömmel odaállítottam volna ezt a nagyszájút rövid időre a Monolit alá. Még legtöbbre Zsadarev munkájával mentem, pedig ez nem is valami vaskos - gondolom, olvasta-, „A szóbeli közlés alkonya”. Persze ő is csak a téma legszélét érintette. Érdekes, hogy egy régi szerző munkáiban mennyi jó megsejtés volt, lehet, ezeket már nem is ismeri, McLuhan „A Gutenberg-galaxis” és az „Értsük meg a közlési eszközöket”. A többieket már szinte nem is érdemes megemlíteni, csak elriasztásképpen sorolom a címeket: „A hírvivő tekintet”, „A látens gondolat”, „A manipulált üresség”. Hát ezek végtelenül kiábrándítottak abból, hogy egyáltalán a jelenlegi elméleteinkkel valamikor is tudunk kezdeni valamit. És egyre többször vettem észre, hogy néha egy levél formájában,vagy egy macska nyújtózkodásában több van, mint ezekben a szakszörnyedvényekben.

Ebben az évben a kisgyermekek arcát figyelem, mert mielőtt még túlságosan megnevelnék őket, sok minden van mozdulataikban, nevetésükben, kis fintoraikban, ami szinte megdöbbent. Néha egy mosoly hatására újra a Monolitnál állok, és szinte kényszerítenem kell magam, hogy visszatérjek a valóságba. Gyűjtögetek tehát, s néha-néha boldogan gondolok vissza arra, hogy egyszer részem volt a csodában. Pedig ez a csoda valahol mélyen matematika meg közlés, csak mi még borzasztóan messze vagyunk a megértés lehetőségétől. Így azután maradnak nekem a gyerekarcok, a levelek susogása, az őszi alkonyatok fénye, a ködök vonulása, a madártoll mintája.

Lehet, mindez kissé eszelősen hangzik, de én azt mondom, hogy az emberiség nem véletlenül fedezte fel a művészetet. Bízom abban, hogy amit most elmondtam, ha még nem is érti meg, egyszer majd azért sejteni fogja. Mert néha a sejtés többet ér a kategorizált tudásnál, hiszen a kövületeken mindig túl kell lépni. Mosolyogva tette fel sapkáját, és kezembe nyomott egy csillogó követ.

- Itt annak a dimenzionnak a másolata, ha van kedve és ideje, nézegesse, talán ráérez valamire a csodából. Ha nem is jut közelebb hozzá, meglehet, azért megérinti a fénye.

Hetek óta hiába várom vissza a Kapitányt. Azóta már sokszor végignéztem a dimenziont, folyvást ugyanaz és mégis mindig más. Alig tudom magam kivonni a hatása alól. A formák mögött valami üzenetet sejtek, csak nem tudom kibontani.

A Kapitány nem jött vissza, hogy segítsen, én meg nem tudom, merre keressem. A többieknek valami naiv történetet meséltem el arról, hogy a Kapitány egy régi, kedves hozzátartozója képét kereste itt nálunk a gyermekarcokon. El is hitték, az emberek a banális történeteket könnyen elhiszik. Nem tudom, mit szólnának, ha megmutatnám a dimenziont. Vagy őket meg sem érintené? Vajon a ráérzéshez kell a Kapitány szuggesztív egyénisége? Nem tudom, egyelőre várok.

Utánanéztem, de a Los Angeles-i Múzeumban nem tudnak a dimenzión eredetijéről.

A másik tükör

Gondolkodva lépte át a régi ház küszöbét. Tudta. nem várja sen­ki, legfeljebb az emlékei, azok pedig a régi falak, szobák látvá­nya nélkül i3 kísérik. De érezte,itt most sokkal erősebben fognak rátámadni. Bár néhány emlék felmerülésének örült volna, mert min­dig voltak olyan emlékvillanásai, amiket sem megfogni, sem megfo­galmazni nem tudott. Egy illat, egy régi kert, vagy csak egy han­gulat, amit még szavakba sem lehet önteni.

Emlékezett a házra és a azt is tudta, most majd mindent kisebb­nek és szűkebbnek lát, mint akkor, mert más az idő és mások a méretek. Attól nem tartott, hogy valakivel találkozik, mivel az ügynökségen felvilágosították, a ház, bontás előtt áll. Már teljesen lakatlan, s még a bútorokat sem szállították el, együtt bontják őket a falakkal. Holnapra csak egy törmelék halom marad, amit majd az autók elszállítanak a szemétre.

Bent hűvös volt és valami olyan illat, ami régi, megfoghatat­lan emlékeket ébresztett. Hasonlított a télialma es a mez illatára, de lehetett más is. Igazán már csak emlék volt és nem is tartozott a valósághoz.

A padló olyan szentimentálisán recsegett a lába alatt, hogy elmosolyodott. Úgy érezte, mintha valami nagyon rosszul rendezett filmben venne részt. Bár ha ő rendezi, biztosan sokkal jobbat ren­dezett volna, de most csak szereplő volt.

A folyosón délutáni fény aranylott végig — a kedvenc ablakai, gyermekkorában innen nézte a záporban fürdő kertet —, por szál­longott a fényben.

Lassan elindult az öreg szőnyegen, csillogó rajokban szállt fel belőle a por. A hosszú folyosó végén volt egy nagy állótükör. Ez biztosan nagyon régi lehetett, mert a hajdani emlékeiben is benne volt. Valami olyan biztos pont, amire igazán már nem is figyelt. A falnál állt, így rá nem esett fény, lapja tompán csillogott. Most ő is egy árnyéksávban állt, mellette öreg, poros pálmák. Arra gondolt, milyen furcsa, ezek a nagy, öreg növények sem kellettek senkinek. Előrenézett összehúzott szemmel, magát kereste a tükörben. Látott is egy sötét, magas alakot, a másik folyosó végén állt, mögötte a nyitott ajtó fénylő felülete. Jobb szemmel sem tudott volna egyetlen vonást felismerni rajta, nagy volt a távolság, meg az ajtó áradó fénye teljesen árnyékba borította az alakot.

Arra gondolt, talán azon a másik folyosón nem is ő lépked, hiszen lehetne más is. Legyintett, ez a nosztalgikus hangulat egészen bolond gondolatokat fordít meg a fejében. A hangulat gyorsan szét is tört, mert egy fénycsíkba lépett be, így sokkal élesebb lett a kép is. Részleteket most sem tudott kivenni, de az összhatás a régi volt, számtalanszor látta már különböző tükrökben felvillanni.

A fényben körbetáncolták az arányló porszernek. Megállt — hiszen nem volt sietős az útja —, megszámolta hány fény-árnyék csík van még előtte. Hét fényes szőnyeget számolt maga előtt, ahol a kopott minták még egyszer kivirultak.

Ahogy szép lassan elindult, egymás után váltakoztak a fények és az árnyékok, szórakoztatta ez a ritmus. Alakja hol eltűnt, hol pedig úgy villant fel, mintha valami jelentést hordozna. Ő és a jelentés! Inkább hasonlított a körötte, szállongó porhoz, mint bármihez, amiben kis jelentés, vagy jelentőség van. De ez már nem zavarta, ebben a korban már megbékélt a dolgokkal. Talán ezt a lá­togatást is úgy lehetett venni, mint búcsúzást. Búcsúzott a régi idő egy darabjától, vele talán önmagától is.

Már jónéhány fény-árnyék csíkot átlépkedett, de igazán nem is figyelt rá. Mikor felnézett, már csak egyetlen fénycsík választotta el a tükörtől. Ez a változás valahogy jelentőséget kölcsönzött a csillogó üvegnek, de ezt esetleg csak ő tulajdonította neki. Átment az utolsó fényszőnyegen is, a virágok ragyogtak a szálló aranyfényben. Minden kis minta külön értelmet kapott, még azokon a helyeken is, ahol olyan erős volt a kopás, hogy igazán már semmi nem látszott. Ebben a fényben a kopott mintákat is látta, — vagy csak emlékezett rájuk?. Belépett az utolsó árnyékba, a fény már csak a hátát világította meg, arca homályban maradt, a tükörben is. Lassan lehajolt, hogy azt a másik arcot jobban lássa, de minden összemosódott előtte. Kereste a szemüvegét, de nem találta a szokott helyen. Feladta a keresést, inkább közelebb hajolt az üveg felületéhez, hátha így többet lát. Bármennyire lehajolt is, a részleteket nem tudta jobban szemügyre venni. Úgy érezte, hogy amit lát, vagy inkább nem lát — ismeretlenül ismerős. Szeme a szokatlan erőlködéstől könnyezni kezdett, zsebkendő után kotorászott, majd megtörölte szemét.

Miközben szokott mozdulatokkal összehajtotta zsebkendőjét és zsebre tette, továbbment. Kint már kezdett szürkülni, a bokrok tömbökbe álltak össze, szürke páracsomók emelkedtek föléjük. Gyorsabbra fogta lépteit, az ajtó világos téglalapja vezette. Egyre gyorsabban és egyre könnyebben lépkedett. A fényes téglalap hívogatta, nagyokat lépett és lélegzett, sietett ki ebből az öreg házból. Ki a friss levegőre, ki a szabadba, elég volt az emlékekből.

Kilépett az ajtón, hűvös szél borított párát a kertre. Zúgást hallott, fénycsóvák vágtak az öreg bokrok közé. Megérkeztek a bontógépek, hatalmas autók és dózerek. Minden olyan nagy volt és ismeretlen. Bekerítették az öreg házat, úgy érezte, most van vége a vadászatnak. Olyanok voltak, mint ősrégi páncélos állatok, akik csak a pillanatot várják, amikor lecsaphatnak a prédára. A fényszórók fényében szinte újjászülettek a hatalmas falak,olyan volt az öreg ház, amilyennek csak igen-igen régi emlékeiben látta. De most nem emlék volt, hanem maga a valóság.

Az egyik autóból egy magas sofőr ugrott le, feléje gázolt a harmatosán ragyogó fűben. A fényben a fűszálak egyenként felra­gyogtak léptei nyomán. Megállt előtte, izmos alakja fölé magasodott, hirtelen leguggolt eléje, szinte belehuppant a vizes fűbe. Arcuk egyvonalban került, a sofőr mosolygott, nagy kezét len­dítve a házra mutatott.

— Mondd, odabent senki nincsen?

— Nem, nincs — felelte furcsa, elvékonyodott hangon, ami őt is meglepte.

— Jó, akkor nekikezdünk a bontásnak, mert így is nagyon késő­re jár. Te is menj haza aludni, mert ilyen kisfiúknak ilyenkor már ágyban a helye. Meg nem is gyereknek való az ilyen látvány, a házbontás inkább szomorú, mint érdekes.

Kezét zsebre vágta és fütyörészve indult viasza a gépekhez.

Hátrább húzódott a bokrok közé, onnan nézte a nekilendült masinákat, hogy törik-zúzzák a falakat. Sírt, mert tudta, a nagy állótükör is eltörött.

Csapdák

„A hadicselben a látszat úgy működik, mint a valóság."

Clausewltz

Tudták, hogy jön, ezért mindenhová lerakták a csapdákat. Mikorra az utolsót is élesre töltötték, éppen landolt a csillaghajó.

Kultúrának semmi nyomát nem találta, de kíváncsisága nem engedte üres kézzel elmenni. Megkezdte a kutatást, kirakta gépeit és apró műszereit. Még egyetlen konkrét gondolata sem volt.

A csapdák hallgattak.

A műszerek mértek és gyűjtöttek, mértek és gyűjtöttek. Gépeivel bejárta a tájakat, ügyes masináival még a talaj alá is bekúszott, minden réteget átkutatott. Egyre több adata volt, mindent elemzett. De semmilyen teóriát nem alakított még ki.

A csapdák hallgattak.

Egyre több adat gyűlt össze, ám nem lehetett őket rendesen értékelni, mert egymásnak is ellent mondtak. A műszerek összezavarodtak, gépeivel már nem tudott mit kutatni. Agyába gyanú fészkelt.

A csapdák hallgattak.

Csökönyös volt és fogadalmat tett, ha talál egyetlen lakót ebben az elátkozott világban. hát annak majd megmutatja. Még nem tudta hogyan, de biztos volt benne, hogy emlékezetesen gonosz dolgot fog cselekedni.

A csapdák felkészültek.

Már csak két dolog éltette a napok egyhangúságában, a kíváncsiság és a gonoszság. Száz variációt talált ki és vetett el. Egyiket sem találta elég szörnyűnek. Mert itt akarta hagyni az emlékét. Meg akart fizetni azért, mert megvárakoztatták, összezavarták, megszégyenítették. Most nem érdekelte a szabályzat és egyéb kötöttség. Egyedül volt és el volt keseredve. Hogy mit mond, majd ha visszaérkezik, az most nem érdekelte. Mert ott már csak azt fogják tudni, amit ő mond, mert ott ő lesz a mérték és az igazság.

A csapdák működni kezdtek.

Szörnyek ültek minden kabinban, a motorok kénes lángokat fújtak felé. Kocsonyás vér tapadt a falakhoz. Mindent bizonytalanság lepett el.

Egy reggel arra ébredt, síkos szörny fekszik mellette, mélyvörös nyelvével mellébe hatol. Sikoltva szakadt ki belőle a lélegzet. Rohant végig a folyosókon. Az ajtók, mint denevérek lebbentek el útjából. Az irányítófülkében egy óriási kígyó egy másikat zabált fel éppen. A vörös nyelvű szörnyeteg mögöttük vigyorgott. Vissza akart fordulni, de azután másként döntött. Bármi áron is, de el innen!

Elhatározására a lények elenyésztek. De ha egy pillanatra is eszébe jutott ezt megmásítani, még ocsmányabb csúszómászók bújtak elő.

A csapdák teljes intenzitással működtek.

Nem érdekelte már semmi, csak el innen minél messzebb. Hajóját amilyen gyorsan csak tudta, viasza vitte a csillagok közé.

Mindenki fellélegzett, a csapdákat eltették máskorra. A mezők kizöldültek, újra nyíltak a virágok és a szellők ismét régi, édes dalokat dúdoltak.

A csapdák nyugodtan várták idejüket, mert a Világegyetem és a Gonoszság végtelen!

A tükörcsarnok vándora

A Vidám Parkba nem csak szórakozni járt. Végig próbált ugyan minden játékot, de a tükröket szerette legjobban. Nem volt hiú, nem magában gyönyörködött. A tükrök elszórakoztatták, ám valami mélyebbet is sejtett bennük. Valami olyat, amit nélkülük soha nem láthatott. A forgók, hinták, zuhanók, emelők és egyéb furfangosságok után, ezért mindig a hűvös tükörlabirintust választotta. Igyekezett minél újabb és újabb utakat kitalálni és azokon végigmenni.

Nem a tükrök torzításaiban gyönyörködött, inkább az bűvölte el, amit a tükrök egymásnak mutattak. Egymásba átcsillanva szinte el is feledték, amit tükröznek. Ott álltak, végig a labirintus falainál, sorban, mint a katonák. Már mindegyiket személyesen ismerte. Egyik sem a Földről származott, itt csak jövevények voltak.

Sokáig kedvence volt a sejtelmes laolp a Vénuszról, ködei mögött valami állandóan formálódott, de soha nem teljesedett ki. A szitteman és a nirubb voltak következő kedvencei, ezeket azért szerette meg, mert egymással szemben álltak és egymásba csillogva, talán bennük sejtette meg először a titkot. Pedig a Merkúr, a valóságban ugyancsak messze keringett a Jupitertől. Csak itt találkoztak, itt tudták létrehozni a csodát. Az Uránuszról hozott, csiszolt idoul sugározta felé a legszebb szivárványokat, egyetlen nyári zápor sem vetekedhetett vele. De szerette azt is amit a xiom, vagy a pailon tükrözött számára, a régmúlt délutánok ara­nyát, a tavaszi vizek hideg ezüstjét.

Ezek a csodálatos felületek beszélgettek egymással, kívül rekesztve minden valóságot. Ő ezt a misztikus pillanatot kereste, a felületek hideg objektivitásán,a képeken túli csodát, ahol mindig volt valami a felszín alatt, de csak annyira konkrétan, mint egy elsuhanó álom. Mert a hétköznapok kuszasága mellett, jó néha megpihenni és részt venni valami örök dologban. Valami misztériumban, ami túl van az emberen. Hiszen a tükrök akkor is beszélnek egymáshoz, ha senki nem látja, ha senki képét nem sokszorozzák, ha labirintusukat nem bolygatja a mindennapi dolgok esetlegessége. Ezt kínálták neki ők, a tükrök, zilált lelke köztük nyugalmat talált.

A labirintus padlóján koppantak léptei. Látta megsokszorozott mozdulatait, nem érezte már egyedül magát. Mosolyára, kételyeire száz másik válaszolt. Arra gondolt, ha a tükrök nem csak a külsőt, hanem a belsőt is visszatükröznék, megsokszoroznák... Akkor talán nem volna ilyen magányos.

Egyre beljebb ment a labirintusban. A csillogó felületek meg­sokszorozták gondolatait, régi emlékei közt lépkedett. Az elmúlt idő képei még régebbiket szültek. Önállóvá vált emlékek lavinái gördültek körülötte. Hangtalan morajlás szólt a tükrökből. Egyre üresebbnek érezte magát,elveszett emlékeiben. Csak léptei koppan­tak határozottan, egymás után, mint múló idő porladó percei. Úgy érezte, ő már nem is létezik, csak a képek és emlékei. A léptek dobbanásai utolsó perceit számlálták.

Kedves tükre elé ért, ez nem régóta állt itt, egy sötéten örvénylő, ragyogó xilold. A Plútó egyik kristálybarlangjában leltek rá. Azt mondják, a felülete már akkor is ilyen volt, nem kellett rajta semmit sem változtatni. Kedvtelve nézegette a sötét örvényeket,aminek alján ragyogás porlott néha fel, hol arany, hol valami csodálatos smaragdzöld, hívogató fény. Néha még hangokat is vélt hallani, de tudta, csak képzelete játszik vele. Itt hűvös volt és csend.

Közelebb lépett és az utolsó tükör hangtalanul meghasadt előtte. Emléktelen, fénytelen térben állt, arcát magasra emelve körbenézett. Ekkor megszólaltak a hangok, suttogott a végtelen kórus.

- Üdvözlünk az Átalakító Csarnokban! Te nem számon kérni jöttél. Nem vagy öntelt, fajtád talán egyetlen ilyen példánya vagy. Kívül-belül kiüresítetted magad, a formád a régi, de mint üres edény állsz itt.

A végtelen suttogás felerősödött.

— Akarod-e, hogy új tartalommal töltsünk meg? Csak kérned kell! Ott állt a végtelen térben, a sötétben morajló idő alján. Arcát kiszolgáltatta a végtelennek. Egyre nagyobb csend vette körül.

A sötét és az idő tömbökként állt mellette. Vártak. Egy kérésre, ami talán elhangzik...

Ajándék

Nagy király volt, sokan vették körül. Ő mindenkit boldoggá akart tenni. Ajándékokat osztott. Kincseskamráiban a drágakövek mélyén pici lények szenderegtek.

Csillogó drágaköveket ajándékozott. Mindenki magasztalta bőkezűségéért. Hazamentek és bezárkóztak házuk legbelsőbb szobáiba, ott gyönyörködtek az ajándékok ragyogásában,

A kis lényeket a mohó szemsugarak felébresztették. Elindultak. Tekervényes labirintusokon törtek előre az izzó sugarakat követve. Célhoz érve megpihentek és munkához láttak, hogy az ajándékok igazán ajándékok legyenek.

Ettől kezdve a jók szépeket, a gonoszok szörnyűeket álmodtak. De az is lehet, hogy fordítva. Hiszen senki nem látja mások álmait.

Exodus

Ez az út volt a leghosszabb az Emberiség történetében. Akik elindultak, tudták, már soha nem térnek haza. A hajót gyermekeik, és azok gyermekei vezetik tovább. De az út nagyon hosszú volt.

Az emberek egymás után meghaltak. A hajó egy ideig gazdátlan maradt. de, a tudatra ébredt patkányok nem hagyták veszni a célt. Sok-sok nemzedékük szolgálta a hajót. De az út nagyon hosszú volt.

A Patkányok is kihaltak. Ám a csótányok ekkor már tudták mindazt kezelni, ami az út folytatásához kellett. Igen sokat tettek a cél eléréséért, de ők sem tudtak elég sokáig szaporodni. Az út nagyon hosszú volt.

Őket az értelmes baktériumfelhők követték. Egyre többet ismertek meg az útból és a célból. A befogadó kozmosz is egyre több titkát tárta fel. De az út nagyon hosszú volt.

A baktériumok után csak a vírusok jöhettek, Ők bírták a legtovább. Értelmes felhőik uralták az egész hajót, mert minden egyedüket egyetlen akarat kormányozta-, így ők nemcsak a célt érték el, hanem vissza is hozták a hajót a Földre.

Elérkezett az ünnepélyes pillanat-, kinyíltak a zsilipek és a két értelmes vírusfelhő találkozott. Sokáig és boldogan folytak egymásba. És közben hálásan emlékeztek. Talán az emberre? Vagy valami másra! Hiszen az Ő emlékezetük, sem terjedhet, az idők legmélyéig.

I-DILI

Reggel a főorvos úr beprogramozott egész napra. Nagyon, boldog vagyok.

Tévedésből kicsuktak a WC-be, egész délelőtt ott ültem, mert az ülőke is becsípett. Nagyon, boldog vagyok…

Megszabadultam, csak papírt nem hoztak - mert én azt mindig írásra használom. -, a Főnéni szerint ez kóros. Nagyon boldog vagyok.

A programozásom kezd lejárni, mert már érdekelni kezdett az ebéd, (de jött a főorvos úr). Nagyon boldog vagyok megint..

Ebéd után sétáltunk, csak a főnővér kicsit szédült, mikor a csillárt megkerültük. Állandóan kapaszkodik a képekben, (köztünk legyen szólva nekem gyanús az elmeállapota, nem viselkedik, természetesen). Nagyon jó volt a séta, a nővérkét leporoltam. Nagyon boldog vagyok.

Vacsora helyett lehetett nézni a tv-t. Nagyon boldog vagyok.

Megyek aludni, biztos megint nagyon pompás rémálmaim lesznek, már előre vacogok. Nagyon boldog vagyok.

Azt álmodom, hogy a főorvos úr beprogramozott egész évre. Hiába, a technika fejlődik állandóan, Most aztán nagyon, de nagyon boldog vagyok!

Ez a dili idilli!!!

Univerzumok

A Kapitányt már csak egyetlen módon lehetett megmenteni: ha teljes tudatát a Gépnek adják. Ilyen eddig még soha nem fordult elő, de ezen az űrhajón, csak ez az egy módszer tartogatott némi esélyt. Ezt a Gép javasolta. A legénység beleegyezett, mert szerette a Kapitányt,

„Még egy bogárnak sem tudna ártani, a szívjóság mintaképe, a legjobb Kapitány” - mondogatták róla.

A transzmisszáció után a testet elégették a tükörreflektorok között. A kíváncsi Gép pedig elmélyült vizsgálódásba kezdett. Három nap elteltével összehívta a legénységet.

- Rendkívüli bejelentésem van! Három napja egy új Univerzumot tanulmányozok. Egyetlen személynek lehetővé tudom tenni a benne való utazást és a visszatérést.

A legénység meglepődött, de a kíváncsiság még nagyobb volt.

- Legjobb lesz, ha sorsot húztok - ajánlotta a Gép-, régi módszer, de teljesen pártatlan.

Mindenki bedobta hát személyi kódját egy űrhajós sisakba. Azt az egyetlent a Gép emelte ki és zengő hangon felolvasta.

A szerencse a legfiatalabbnak kedvezett. Mindenki irigyelte a teljesen új lehetőségért és kalandért. Mikor a Gép mindent elrendezett, lekísérték az Átalakítóba. Az indulás után a tok pillanatok alatt szivárványfényben rezgett szét a térben. A többiek számára csak a várakozás maradt.

Három nap múlva a Gép megkezdte a negatív számlálást. Az utazó visszatért. A legénység ott szorongott a fémajtó előtt.

A tokból egy ősz aggastyán lépett ki. Lassan szinte tétován mozgott, riadtan kémlelt körbe-körbe. Mikor társait észrevette, felcsillant szemében a felismerés fénye. Feléjük indult. Mikor már közel volt, suttogva megszólalt:

- Soha, senkinek ne higgyetek, jó ember nincs, mindenki világa szörnyűségekkel van tele.

Arcán csorogtak könnyei, Úgy sírt, mint akitől egy gyönyörű álmot vettek el.

Hulló álmok

Három nap után találkozott csak a csodával, pedig állandóan kereste. Sokat hallott arról, hogy a bíbor nap alatt aranyálmok laknak, de eddig még nem találkozott velük. Mikor ráeszmélt, hogy miért, belátta, egyetlen álmot bizony nehéz lesz találnia.

Az álmokat a csizmája alá simuló homok adta. A bíbor alkonyok után ezüst szellő fodrozta a hűvös homokszemeket. A felmarkolt homokot homlokához emelte, de nem álmot látott, csak képek zuhatagát, örvénylő kaleidoszkópot. Egyetlen álmot sem látott igazán.

Kezei közül lassan pergette a homokot. A képek vízesése is lassan, patakká, majd csermellyé lassult. Egyetlen szemcse az álom ringó kis tavát mutatta. Homlokához szorította. Csodás képeket, tájakat látott, tisztán, élesen, mint gyermekkora arany rétjeit és futó felhőit. A világ végtelenné vált.

Később kíváncsi lett és váltogatta a homokszemeket. Minden szemcse más álmot álmodott. Nem tudott a változatossággal betelni, Ruhája zsebeit mohón telelapátolta. Hátralévő élete minden napjára; éjjelére szerzett magának álmot.

Indulnia kellett, a hajnal első sugaraira hajója messze szállt. Most már nem bánta, hiszen gazdag volt, az álmok királya.

A felszállás utáni éjjelen érte a keserves csalódás. A parányi szemcsék csillogóak, de halottak voltak, Nem szóltak hozzá., Továbbra is magának kellett megálmodnia régi álmait-

Álomkirályból így lett az álmok koldusa. Hosszú éjszakákon át, nyitott szemmel bámulta a mennyezetet, ujjai közt pergetve a halott homokszemeket. Majd valamikor, egy másik bolygón belehinti őket a feltámadó szélbe. De az még soká lesz. Addig reménykedik.