Apatikus Firkász

Humán attak

(akciónovella)

Rosszul aludtam. Biztosan időváltozás lesz, a szél már napok óta készülődik. Majd mindenhová beférkőzik a homok. Azzal kelünk-fekszünk, azt esszük-lélegezzük. Mást nem is kell emészteni, nem is nagyon van mit, a gyomrunkba került homok megteszi, a savak helyett. Próbáltam visszaaludni, de nem ment, valami hang zavart. Figyeltem, ez nem távoli repülő, nem a feltámadó szél. Valami más. A repülőket jobban szerettem, bár néha, bombáztak is. Csak tévedésből - ezt később közölték hangosbeszélőn -, de leginkább csomagokat dobáltak, és abban volt minden finomság. Csokoládé, színes cukorka, palackokban édes, furcsa ízű italok, néha csillogó-villogó játékokat is lehetett találni. Ezek beszéltek villogtak, zenéltek. Azt senki nem értette, mit mondanak, de nagyon érdekes volt. Mire rá untam az egyikre, a következő akciónál lehetett újabbat találni. Mást mondott és más színű volt.

- Inkább valami hasznosat dobálnának - zsörtölődött nagyanyám-, már elönt bennünket a rengeteg haszontalan kacat.

- Miért?- értetlenkedtem -, ezek jók és szépek, talán hasznosak is.

- Haszontalan kacat - legyintett fáradtan-, inkább valami ennivalót.

- Hát, a cukrot, csokit meg lehet enni.

- Aztán napokig hallgathatom a nyögéseidet, nem tudsz egy rendeset szarni. Bár annyi hasznom van belőle, addig sem akarsz enni. – szomorúan ingatta a fejét.

Most csöndben aludt, csak én nem bírtam ettől a furcsa zajtól. Nem szél, nem távoli repülő, aztán hirtelen világosság gyúlt bennem, vagyis rendesen felébredtem. Zenét hallok, csak nagyon halkan. Szép volt. Mit egy álom amit akkor sem felejtünk, mikor felébredtünk, egy ideig halljuk és egyre furcsább lesz, minél jobban próbálunk rá visszaemlékezni, annál kevésbé értjük, mi volt benne varázslatos. Most nem álomzene szólt, teljesen felébredtem, sőt fel is ültem az ágyban, és nem múlt el.

Az ablakhoz mentem és félrehajtottam a szakadt fóliát - nem is emlékszem volt-e benne valaha is üveg. A házak mellett egy hatalmas sátor állt, én ekkorát még soha nem láttam. Meg is dörzsöltem a szemem, lehet még mindég alszok. De nem, mert a sátrat is fújta a szél, csak valahogy furcsán. Valami nem volt igazi. A házak között fúvó szél a folyópart felé vitte a homokot, a sátrat meg mintha az ellenkező irányból fújná. Lehet, azért láttam így, mert messze volt. A zene felhangosodott, mintha észre vette volna, valaki figyeli, hallgat rá. Szép zene volt. Annyira odafelejtkeztem, nem vettem észre, nagyanyám már mellettem áll.

- Ez meg mi a fene? Úgy látszik nem ébredtem fel?

- De biztosan, mert én is látom, csak valahogy furcsa.

- Mi furcsa van egy sátorban, legfeljebb annyi, hogy te még nem láthattál ekkora sátrat, bár még én sem – tette hozzá halkan.

- Nem, nem a sátor… hanem, a szél?

- A szél… ugyan, az azóta fúj mióta élünk, és ha meghalunk, akkor is fújni fog, már senki nem lesz, de örökké kavarja majd a homokot.

- De egyszerre két irányba nem fújhat!

- Hogy-hogy kér irányba?

- A házak között a folyó felé, a sátornál meg ellenkezőleg.

- Nem, ott is a folyó felé fúj – rosszallón ingatta a fejét, mintha valami füllentésen kapott volna-, nézd csak meg jobban.

Csakugyan igaza volt. Lehet, én nem néztem meg az előbb, vagy nem voltam még ébren. A zene folyamatosan szólt.

- Milyen zene ez?

- Várj, majd figyelem kicsit - a jobbik fülét a hangok irányába fordította, ráncos kezét mögé tette ellenzőnek, hogy minden erre kóborló hangot bele tudjon terelni. – Nem ismerem, azokra a régiekre emlékeztet, amiket gyerekkoromban hallottam.

Furcsán néztem rá, nem tudtam elképezni, hogy gyerek is volt, én mindég kicsinek ráncosnak ismertem, de nem szóltam semmit, láttam a szemén, valahol messze jár, talán nem is figyel rám. Hallgatta a zenét. Aztán a szemében lassan esni kezdett az emlékek esője.

Egy ideig mindketten álltunk, én hamarabb eluntam, megérintettem a vállát. Megtörölte a szemét, majd megszívta az orrát, krákogott egyet, rám nézett, mint aki most ébred.

- El kéne oda menni! – intetten tétován.

- Minket nem hívtak.

- Minket nem szoktak hívni, de azért elmegyünk. - Némán bólintott, láttam a szemében, szívesen jön.

Mosakodás közben arról mesélt, hogy ő már régen látott ilyen cirkuszt. Mert a sátrakban cirkuszosok szoktak játszani. Szaggatott volt a mese, mert a vizet a szájába vette aztán a tenyerébe köpte. Így lehetett takarékosan mosdani. Én is így szoktam. Tiszták lettünk és még egy kis teára is maradt. Nagyanyám igazán finom teákat tudott főzni, nála jobbakat csak apám főzött, de ő most valahol a hegyek között járt, nekem ezt mondták. Már nagyon régen láttam.

- Most elmegyünk oda és megnézzük azokat az érdekes dolgokat amiket a bohócok mutatnak – a szeme megfényesedett a régi emlékektől-, hogy én mennyit nevettem nekik.

- De hát nem is értetted őket, mert biztosan más országból jöttek.

- Nem kell azokat érteni, nem beszélnek, csak játszanak, meg bolondoznak. Nagyon vidámak.

- Gondolod én is megértem őket?

- Persze, majd meglátod milyen nagyokat lehet rajtuk nevetni. És vannak tornászok is akik a kötelek között repkednek, és állatok is akik csuda dolgokat cselekszenek.

- Az érdekes lesz – nyeltem le az utolsó korty teát-, akár mehetünk is.

Nagyanyám kinézett az ablakon.

- Most mit nézel?

- Hogy a többiek mennek-e, mert nem akarok első lenni, még azt hinnék, kíváncsi vagyok.

- Mindenki kíváncsi!

- De jobb, ha az látszik, más kíváncsibb, mint mi vagyunk.

- Jó, akkor várjunk kicsit.

De nem nagyon sokat kellett várni, mert a kisebb gyerekek csakugyan kíváncsibbak voltak mint mi, és húzták az anyjuk és testvéreik kezét, hogy menjenek megnézni a csodát, amire én is nagyon kíváncsi voltam. De nagyanyám is, csak egy öregasszony nem törtethet az első sorokban. Ha kisebb lettem volna, akkor igen, mert rá lehet fogni, nem ő akart jönni, őt nem is érdekli ez az egész, hanem a gyerek. De annál már nagyobb voltam, és vártunk kicsit.

- Azért elindulhatnánk, mert még elfoglalják a jobb helyeket.

- Ugyan, mindenki előre törekszik, mert nem tudják, messzebbről sokkal többet lehet látni. De mostmár azért tényleg készülődhetünk.

- És ha mindez csak azért van, hogy oda megyünk, jól lebombáznak bennünket? A sátrat be lehet célozni rakétával is.

- A sorsunkat nem kerülhetjük el – nézett rám-, legalább nevetve halunk meg. Még az is megtörténhet, utána osztanak valamit, már minden használható dolgunk fogytán.

- Talán addig nem bombáznak.

- De szórni, szórhatnak.

Mivel egyre többen mentek a sátor felé, mi is elindultunk. Az illendőség kedvéért most én mentem elől, mert én mint gyerek kíváncsibb lehettem nagyanyámnál. A homokban szétszórva sokminden volt, de az emberek oda sem néztek csak mentek a sátor felé, mert mindég a legújabb a legérdekesebb. Ez a sátor pedig nagyon új volt. El nem tudtam képzelni, mikor és kik állíthatták, mert senki nem vette észre. Pedig a falu lakói nagyon éberen alszanak, nehogy meglepjenek bennünket, bár a repülők ellen ez nem sokat segít, mert mikor a hangjukat halljuk, már itt is vannak. De a sátorosok nagyon csendesek és ügyesek voltak.

Egy helyen széthajtották a ponyva szárnyait, mindenki arrafelé igyekezett. Mikor jobban oda néztem, mintha halványan világítottak volna a terepszínű sátorlapok, de a szél óta ezt már nem mertem a nagyanyámnak mondani. Pedig én most is úgy emlékeztem, hogy a sátorponyva másirányba lengett, de inkább most ezt az újabb furcsaságot nem vettem észre. Minek a kis csodákkal foglalkozni, mikor majd bent biztosan egészen nagy csodákkal találkozhatok. Majd lesz kikiáltó, bohócok, lovak, kutyák, meg mindenféle furcsaság. Még talán majmok is, meg szép táncosnők. Egyszer valami hasonlót láttam a tv-ben. Persze az a cirkusz nem itt volt nálunk, hanem valahol messze, ahova én soha nem tudok eljutni. Most itt volt a csoda és egyre közelebb sodortak a bejáratához.

A többiek is úgy jöttek, mint mi nagyanyámmal. Tele izgalommal az elején még szinte futottak, aztán minél közelebb jutottak a sátorhoz annál lassabbak lettek a lépteink. Nagy sátor volt, közelről meg szinte óriás, nekem még a lélegzetem is meglassult, mint aki hirtelen hidegvízbe merítkezik. Körülöttünk csak kisebb fiúk voltak, az ilyen korúk mint én, már a hegyekben járőröztek a férfiakkal. Én csak azért voltam itthon, mert a többi testvérem mind oda volt, és valakinek segíteni kellett a nagyanyámnak, meg a többi itthon maradottnak. Nők voltak sokan. A kislányok izgatottan nevettek, az anyukák kimérten követték őket.

Mint már messzebbről láttam, a sátor nagy volt, de belül hatalmas. Nem voltak oszlopok, amik a ponyvát tartották, de talán ponyva sem volt. Itt bent inkább úgy nézett ki, mintha az alkonyi ég borult volna fölénk. Pedig most reggel volt, de úgy látszik, csak a sátron kívül. Személyzetet sehol nem láttam.

Mikor mindenki bent volt és elfoglalta a helyét, - amire mikor rá ültünk puhán besüppedt alattunk és lágyan körbe fogott, - felerősödött a zene, ami eddig halkan szólt. A láthatatlan hangszerek dallamára felhők vonultak az égre, és mintha a zene ritmusára táncoltak volna. Aztán középen gyülekeztek villámlott egyet és elkezdett esni az eső. Mindenki a felhőket nézte tátott szájjal, mikor lenéztünk, hová is esik az eső, középen már fű zöldült, majd virágok sarjadtak, és színes szirmokat nyitottak. Tarka pillangók repkedtek ide-oda, és megjelent valami színes csoda is. Nagyanyám a fülembe súgta:

- Ez a szivárvány, nagyon szép.

- És hol vannak a bohócok, amit ígértél?

- Nem én vagyok a cirkuszos, de inkább figyelj, mert az is csodálatos, amit látni lehet.

És csakugyan igaza volt, mert a fűben most állatok futkároztak, de egyiket sem ismertem, mifelénk ilyen állatok nincsenek. Madarak is repkedtek. Aztán jöttek ismerős állatok, amilyeneket már láttam: zsiráf, elefánt, tigris, meg különböző gazellák szökelltek, antilopok legelték a füvet, fent magasan sasok keringtek. Majd a vadászok is megjelentek, hosszú fekete alakok, de nem dobták lándzsáikat a vadakra, hanem táncoltak, énekeltek.

Nagyanyámra néztem, hogy tetszik-e neki az előadás, és meglepődtem. Annyira el volt bűvölve, hogy szinte megfiatalodott, ha nem tudtam volna, hogy vele jöttem ide, és végig ő ül mellettem, azt hittem volna valami fiatal lány telepedett ide, már csak a vállát fejét borító ruha volt a régi. Hirtelen magamon is végig néztem, az arcomat nem láttam, nekem csak a ruhám változott meg, csodaszép színei voltak és kellemesen puha lett. Kicsit körbe néztem, és mindenkin lehetett látni a változásokat, egy pillanatig úgy éreztem, boldog de idegen emberek között ülök.

Nagyanyám megérintette a vállam.

- Ezt figyeld, ez egészen furcsa, biztosan valami varázslat. - Mikor oda néztem, ahova mutatott, én is meglepődtem, az ismert állatok lassan megváltoztak. Egyeseknek szárnyai nőttek, másoknak a bundája színe változott, de voltak akik teljesen átalakultak. Most középen a fűben olyan népség volt, akiket soha nem láttunk, de nem is láthattunk, mert ezeket valami hatalmas varázsló teremtette. A vadászok még karcsúbak, magasabbak lettek aranyszínűre változott a bőrük, és már egyáltalán nem hasonlítottak a régi vadászokhoz. Nagyon szépek és kecsesek voltak. Egyre többen lettek, de nem tudtam meglátni honnan kerültek elő. Aztán bejöttek közénk és a zene felerősödő hangjaira, mint egy táncra kértek bennünket.

Nagyanyám boldogan kelt fel és intett, hogy én is menjek, de akkor már hozzám is oda lépett egy aranyszínű vadász. És én örömmel mentem. Mindenki boldog volt körülöttem. Elfeledtük bajunkat, bánatunkat, pedig volt belőle elég. Mire középre értünk, már egy csodálatos palota vett körbe bennünket, a színes padló úgy csillogott, mint a tükör. Az oszlopok között madarak repkedtek. Olyan volt, mintha a paradicsomban lettünk volna, nem egy cirkuszi sátorban. Már nem akartam sem majmot, sem táncosnőt látni, ez maga volt a paradicsom, és semmi nem hiányzott, Talán csak a bohócok, mert arról olyan vidáman beszélt nagyanyám. Mikor táncközben újra találkoztunk, oda is súgtam neki.

- Itt minden szép, de te bohócokat is ígértél!

- Talán lesznek is, bár nekem nem annyira hiányoznak, de a te kedvedért majd intézkedem, - kacsintott rám nevetve. Aztán elsodródtunk egymás mellől. Aranyszínű vadászom mélyen a szemembe nézett és én csodás álmokat láttam, de ezekről azóta sem tudok senkinek beszélni, mert erre szavak nem léteznek. Ezekre az álmokra csak emlékezni lehet, de nem csak én emlékszem, nagyanyám is, mert mesélte, neki is voltak ilyenek, de még egymásnak sem tudtunk róluk beszélni.

Hirtelen éreztem mintha valami összeszorítaná a gyomromat, az égből egyszerre a palotába kerültem. Körülöttünk még minden gyönyörű volt, csak valahogy kicsit fakóbbak lettek a színek. Az aranyszínű vadászok táncosaikkal a terem széle felé táncoltak így aztán középen nagy kör alakult ki. No biztosan most jönnek a bohócok gondoltam, és szememmel nagyanyámat kerestem. Ő csak mosolygott.

De nem a bohócok jöttek hanem a falu elöljárója, meg a hűséges csatlósai, bár magunk között sokkal durvább neveket adtunk nekik. No itt, ha móka lesz is, kacagás biztosan nem gondoltam. Az aranyszínű vadászok tovább mosolyogtak, de a falusiak arcáról lehervadt minden derű, hisz tudtuk, mi szokott ilyenkor következni. El sem tudtam képzelni a mostani büntetést, mindazért, ami eddig történ. Máskor megbotoznak bennünket, ha a falu szélén fotbalozunk – mert az tilos és bűnös dolog-, most a legkevesebb, ha mindenkit agyonlőnek.

Az elöl jövő vezető, olyan peckesen lépdelt, mintha nem is isten szószólója lett volna - ahogy mondani szokta-, hanem, legalábbis egyik angyala. A négy „kutya” hűségesen loholt utána.

- Mindenki azonnal menjen haza, nők és gyerekek ilyen bűnös és kicsapongó dolgokban nem vehetnek részt. Kergessétek haza őket – fordult „kutyái”-felé. Pusztuljon mindenki haza, mert aki nem tűnik el azonnal, azt lelövetem.

A legbuzgóbb kísérő már emelte is a puskáját. Nekem csak az volt furcsa, észre sem vették mindazt a csodát ami körbe vette őket, csak az volt fontos számukra, hogy a mi boldogságunkat elrontsák. De senki nem akart mozdulni, kockáztatva mennyei boldogságát.

A kísérők, hogy az elöljáró szavainak nyomatékot adjanak a levegőbe lőttek, mint máskor is, bízva abba, hogy ez majd mindenkit jobb belátásra bír. De a lövések után csak nevetés és taps volt a válasz, mert a puskákból színes tűzijáték szökkent elő. A kísérők összezavarodtak. Újra és újra lőttek, és az egyik mostmár a körben álló emberekre is. A tűzijáték abba maradt, most virágok és víz tört elő a puskacsövekből. Lövöldözés közben illatos vízzel lettünk meglocsolva.

A kísérők az elöljáróra néztek, hogy mondjon valamit ebben a különleges helyzetben. De az nem tudott semmit válaszolni, ő maga is meg volt zavarodva, hát amikor még észre vette, hogy lassan foszlik róla a ruha és ott áll meztelen, csak a körbe lehulló hosszú haja takarta el az arcát, mivel a feje is meztelen maradt nem volt ami a kopaszságát leplező hosszított hajtincsét tartsa.

- Igazán hithű férfiú – jegyezte meg valaki mellettem-, fátyolt hord.

A testőrök, hogy mentsék a helyzetet, szorosan az elöljáró köré álltak, és köpenyeikkel próbálták csupaszságát eltakarni. Ez csak rövid ideig sikerült, mert ők lassan négylábú kutyákká váltak, hatalmas hosszú nyelvekkel. De a fejük továbbra is emberfej volt, csak a füleik hegyesedtek ki. De a legfurcsább átalakuláson a „vezérük” esett át. Nagy izmos szörnyeteg lett belőle, bundás szőrtarajjal a hátán, és a fütyköse akkorára nőtt, hogy a földön húzta. A nők alig mertek odanézni. Fogai agyarszerűen kinőttek a szájából. Mikor végig nézett magán látszott, hogy a zavar és a düh egyszerre önti el. Szinte nem tudott mozdulni. Aztán, valahonnan dobpergést hallottunk, megkezdődött a produkció.

A tarajos szörnyeteg kitartotta hatalmasra dagadt fütykösét, és a kutyák egymásután átugráltak rajta. De az egyik engedetlenkedett, nem ugrott csak átbújt alatta. Ekkor felemelte a kezét, ami furcsa módon korbáccsá vált, és azzal lecsapott az engedetlenre, az hangosan szűkölt és vinnyogott, és ugrott, hatalmasat szép ívben. Akaratlanul is megtapsoltuk. Erre a kutyák minden irányból, össze-visszaugráltak át a tarajos feje fölött. Majd elkezdtek körülötte szaladgálni olyan őrült iramban, hogy elszédült, ekkor a hátukra vették, és elfutottak vele.

Kár, hogy gyorsan elfutottak, mert kitörő tapsvihar harsant fel. Az elöljárónak soha az életében nem volt ekkora sikere. Még talán akkor sem lett volna, ha mindenét szétosztja a szegények között.

Nagyon gyorsan vége szakadt az örömünknek, mert távolról felzúgtak a repülők. Még majd igaza lesz nagyanyámnak, nevetve fogunk meghalni.

Pókháló kúszott a márványoszlopokra. Nyirkos denevérek röpködtek. Testünket hideg fuvallat érintette. A márvány közül szúrós csalán és vad kórók törtek elő, szétrepesztve a kövek tükrét. Rothadó burjánzás emésztett körben mindent. Csontig ható mély üvöltést hallottunk, és éreztük az ürességet. Az aranyszínű vadászok középen gyülekeztek, kezeiket összeértették, egy villanásban eltűnt minden. Ott álltunk a falu szélén a homokban, és fújt a szél. A repülők minden irányból jöttek és nemsokára ide is érnek. A kör közepén egy fekete kocka maradt csak, majd az is átlátszó lett és izzó fényes csíkot húzva maga után, hatalmas lendülettel bele robbant az égbe. Még azt is láttam, hogy átszáll az egyik éppen érkező repülő testén.

Aztán ránk szakadt az ég. Igazi sivatagi vihar, de nem az égiek akaratából. Repülők kavarogtak felettünk, mint felhők, dőlt belőlük a konzervdoboz, a zsákos cukor, freccsenve szálltak az italos üvegek színes vércsíkjai. Közben vijjogva hulltak a bombák. A látvány megdermesztett, nagyanyám alig tudott odébb vonszolni, mert ilyenkor mindenki minden irányba menekül, nem mintha a vész más helyeken kevésbé hatna. Ahogy vakon, süketen botladoztunk a homokban újra próbáltam felnézni, mit ad az ég. Magasan valami csomag megint bombával találkozott lehulló útjának rövid szakaszán. Minket idelent elöntött a színes cukorka, és valami rágcsálnivaló sütemény áradata. Lehetett volna válogatni, ha lett volna időnk. Valami fedél alá igyekeztünk, bár az volt igazán a veszélyes, de az ember azt hiszi, ha valami látszólagos védelem van a feje fölött, már megmenekült. Sokszor csak befekszik a sírjába. Legbiztosabb a tiszta ragyogó ég a fej felett, de az most nem létezett, gépekkel és tárgyakkal volt beborulva.

Nagyanyámban erősebb volt az életösztön, mint bennem, mert egyszer csak valami telőféle alá rángatott. Itt csak a hangok maradtak, beléjük süketültünk. Aztán hirtelen valami mellénk zuhant, és betemetett bennünket a tető és a homok. A homokban dobozok, bontott zacskók, egyéb ismeretlen és felismerhetetlen tárgyak keveréke, mi pedig legalul. A hirtelen csendben nagyanyám hangját hallottam közvetlen a fülem mellett.

- Hogy fogunk ebből kimászni?

A kérdést biztosan nem nekem szánta, csak úgy bele mondta a hirtelen hasadt csendbe. Valami újra feldübörgött és a hang egymáshoz nyomott kettőnket, a tetőt meg ránk. Próbáltam valahogy elhelyezkedni, közben valamibe bele tenyereltem. Az újra támadó csendben furcsa sipítós torzult hang reccsent bele.

- Freee…. Freed… Freed… freedo   dom…dommm. Egy ütődött játék lehetett.