Apatikus Firkász

Ösvényen

(rekviem)

Akár naponta elmondok mindent újra, meg újra, de többet, vagy fontosabbat nem tudok mondani. Nem öltem meg senkit, szándékomban sem volt. Ha én megyek előre, most Harleyt faggatnák. De én gyáva voltam. Tudom, gyávákat nem választanak kutató űrhajósnak. Bár azt is meg kell mondanom, mi csak utólag lettünk kutatók, mikor bejelentettük, hogy ott van az a valami, ahol volt. Akkor megbíztak bennünket, hogy próbáljuk meg a kapcsolat felvételt, aztán pedig kutassuk át az „objektumot.” Mert ha már nevet adunk neki, legyen az még olyan egyszerű is, mint az objektum, akkor már a miénk, birtokoljuk is. Legalább is mi mindég ebben a téveszmébe ringatjuk magunkat. A hegyeknek, folyóknak, felhőnken új neveket adunk és akkor már ismerjük is őket. Badarság. És mindennel-mindenkivel meg kell próbálni a kapcsolatfelvételt, még azzal is, aki nem szándékozik velünk szóba állni. Csak valahogy egymás útjába kerültünk, csak véletlen, de mi jogot formálunk rá, hogy kapcsolatot teremtsünk, nem hagyjuk a másikat útjára menni, nekünk észre kell vetetni magunkat, mert viszket mindenünk, egy ilyen helyzetben. És mindenkire rávakarjuk magunkat. Még szerencse, hogy a mindenségben vannak olyan értelmek is, akiket nem veszünk észre. Mert ha nem véljük felfedezni az értelmes formát, azokat békén hagyjuk útjukra menni.

És aztán itt van a mi szerencsétlen esetünk, mikor valami olyanba bonyolódunk bele, amit minden értelmes, okos lény messzire elkerül. Mi nem. Olyanok vagyunk, mint a megkergült majom, aki addig piszkálja az óriáskígyót, amíg az meg nem eszi. Hát minket most megevett. Harleyt ténylegesen, engem pedig életfogytig tartó fogságban tart.

Akkor most megint elmesélek minden az elejétől. Tudom, már elmondtam, de abban bízok, egyszer majdcsak békén hagynak, ha mindig ugyan azt hallják tőlem.

A Ciprus-mocsár aszteroida övezetet vizsgáltuk át, közelebbről a GZT-54-et. Aki még közelebbi részletekre kíváncsi, megnézheti a térképeket. Felesleges momentumokkal nem akarok senkit fárasztani, magamat sem. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a felfedezők ugyan csak bolond nevekkel tudják teleaggatni a Kozmoszt. Bár az úgynevezett „objektív” számozásnak ugyan annyi értelme van, mint a Ciprus-mocsárnak. Valami őrült erre vetődött és megnézte a képernyőket, és egy vad látomás megzavarhatta az eszét, hogy pár csomó színesen kavargó törmelékre ezt a nevet akasztotta. Lehet, életében nem látott még mocsarat. A Ciprussal meg végképen nem tudok mit kezdeni. De biztos így sokkal otthonosabb, mert mindég azon nyavalygunk, hogy otthonosan érezzük magunkat a végtelenben. Hogy nyugodtan álomra tudjuk hajtani a fejünket, és azt csak ismert körülmények között tehetjük meg, hát ezért a Ciprus-mocsár, meg hasonló ostobaságok.

De inkább a lényegre. Az egyik eddig nem vizsgát szektorba kerültünk, és ott találtuk azt az „objektumot”. Sziklának is lehetett volna nevezni, de inkább szobornak. Tudom, hogy az aszteroidák igen szeszélyes formájúk, és a fantáziát ugyan csak próbára teszik, de ez akkor is leginkább egy szoborra hasonlított. Én a Vándor nevet adtam volna neki, de nem szeretek neveket adni. Szerintem a Kozmoszt nálunk ősibb fajok már elnevezték, nekünk már nem maradt semmi. Ha mégis, oda biggyesztünk valamire egy nevet, az úgy lóg, mint ócska színes rongy. Csak a buta otthonosságunkat akarjuk megalapozni. Hogy mi mindenhól otthon vagyunk, és ha neveket adunk, már nem olyan idegesítő a Végtelen.

Felvételeket is készítettem azonnal, de hallottam, egy sem sikerült. Ez persze nem lehet igaz, vagy valaki elsikkasztotta őket, vagy a Vándor tett valamit, tudom ez már kissé rögeszmés, de nem tudok jobbat, mert az automatika nagyon makacs dolog, és igen nehéz valamit rosszul csinálni, ha benne bízunk. De annyi kétségtelen, nincsenek meg a felvételek. Maradnak a puszta szavak.

Harley azonnal menni akart.

- Itt a nagy lehetőség, mi is megörökíthetjük nevünket a végtelenben.

- Tojik ránk a végtelen.

- Te nem akarsz jönni?

- De akarok, csak a megörökítés nem érdekel, engem a kíváncsiság hajt, nem az utókor. Szerintem igen nevetséges: „H. W. és G. D. először mérték fel a GZT objektum északi darabkáját, a 45,12 és a 15,44 koordináták mentén.” Ugyan annyi, mint a semmi. De azért haladéktalanul menjünk, mert kíváncsi vagyok.

És mentünk. Felszereltük magunkat mindennel. Persze most utólag mondom, értelmesebb lett volna automatát küldeni. Egy becsületes robot biztosan nem maradt volna ott. Persze Harley sem akart, de hát a körülmények. De mi mindég mindent saját magunk akarunk megtapasztalni. Nekünk nem elég több tonna Hold por, addig nem nyugszunk, míg a lábunkat bele nem mártjuk. Hát most bele szorult, nem csak a lábunk, de Harleynek az élete is. Mert ismétlen újra és újra: szerintem él, mindég itt érzem magam körül és tudom, hogy rám vár… De ezt már mondtam és nincs rá bizonyítékom, nem is lesz, de így érzem. Tudom ez kevés, de inkább folytatom. Persze leadtuk az ilyenkor szokásos kapcsolatkereső jeleket is, és ahogy lenni szokott semmi választ nem kaptunk rá.

Tehát mentünk. Bepakoltunk mindent a szondába és „átruccantunk.” Úgy éreztem, mintha valakihez mennék, aki nem vár, de nem is akar velünk találkozni. Egyszerűen megfogalmazva, rossz érzésem volt. De nem akartam hangoztatni, mert a vége az lett volna, hogy gyáva vagyok. Mert a férfiak és főleg az űrhajósok, azok talpig hősök, és rettenetesen bátrak. Én nem voltam az, és soha nem is akartam az lenni, a gyáváknak van a joguk, hogy várjanak egy jobb lehetőségre. Én is vártam volna, de Harley szinte megszállottja volt a kapcsolatteremtésnek. Úgy beszélt róla, mintha valamikor gyermekkorában egy angyal külön kiválasztotta volna. Kozmikus angyali üdvözlet. Ő a kiszemelt, már csak az időt kell kivárni, mikor a csoda bekövetkezik. És mi elindultunk a csoda elé.

Az úton végig hallgathattam Harley. Úgy beszélt, mint aki szeretet jegyese elé megy és nemsokára része lesz egy csodálatos nászban. Hát azt most meg kapta. De akkor még a csodára várt. Ő is meg volt győződve, hogy a Vándor mesterséges „objektum”, és csak ránk vár. Hiába mondtam neki, hogy minket nem vár senki, maradjunk a fenekünkön, készítsünk fényképeket, vegyük fel a pálya elemeket, aztán tűnjünk el. Ő azt mondta, bűn volna ezt a lehetőséget kihagyni, az emberiség ellen követnénk el megbocsájthatatlan vétket. Felemlegette azokat a régi és modernebb elméleteket, amik nagyon oda vannak a kapcsolatért. Mondtam neki, én is kíváncsi vagyok, de ezt az egészet inkább meghagynám azoknak, akik sokkal jobban értenek hozzá, jobban felkészültek.

Harley szinte tajtékzott, azt mondta, őrült az, aki egy ilyen lehetőséget hagy elillanni a keze közül. Megint arra hivatkozott, hogy majd mindenki minket emleget, és nevünk-hírünk fennmarad az idők végezetéig. Én már nem is vitatkoztam, csak keserűen nevettem. Egyre éreztem, valami rossz eljövetelét, én nem az angyalt vártam a találkozásban, inkább az ördögöt. Méghozzá egy olyan ördögöt, akinek mi a hátára sem kellünk, még púpnak sem! De nem lehetett vitatkozni, mert itt ült és csillogó szemekkel bámult előre a Kapcsolat Megszállott Lovagja, a világegyetem most megüdvözülő Egyetlen Kiválasztottja. Én meg csak sodródtam az eseményekkel.

Ő Gainsvit-ot emlegette, hogy az bebizonyította, mivel a dolognak igen kicsi a lehetősége a Kozmosz végtelensége miatt, nekünk mindent meg kell tennünk. Újra elmagyarázta a képletet, minden tényezőt behelyettesített, és bebizonyította fehéren feketén, hogy ez az a bizonyos elszalaszthatatlan lehetőség. Már arra gondoltam, ha még sokáig kell vele utaznom, kipasszírozom a kabinból. Nem tudott megelégedni azzal, hogy kisérem, segítek neki, ő még a lelkesedésemre is igényt tartott. De nekem inkább a gyomrom szorult egyre jobban össze. Ezt meg is mondtam neki. Csak nevetett, mondta, hogy a váratlan és a hatalmas tét miatt van. Azt már meg sem mertem említeni, hogy a tarkóm is bizsereg, és olyan érzésem van, mintha valaki állna a hátam mögött. Mert nekem a tarkóm akkor szokott bizseregni, mikor valami nagy baj eljövetelét érzem, vagy esetleg egy krokodil van a hátam mögött. De inkább hallgattam és bólogattam, egy megszállottal ezt találtam a legjobb módszernek.

És eljött az idő mikor annyira megközelítettük a Vándort, hogy akár kézzel is meg tudtuk volna érinteni. Harey reszketett a türelmetlenségtől. Ahogy elnéztem, akár gyalog is megtette volna azt a kis távolságot, ami még hátra volt. Az sem zavarta, hogy a kapcsolatkereső jelzésekre egy szösszenetnyi választ sem kaptunk. „Biztosan rosszak a kódjaink.” szólt a magyarázat. „Hátha nem is kellünk neki, csak zavarjuk.” De nem lehetett vele értelmesen beszélni, mintha mi is idegen lények lettünk volna egymás számára.

Mostmár én is inkább előre a munkára figyeltem. Csak szavakkal tudom elmondani, mit is láttam, mert semmi felvétel, holok, vagy vock, nem maradt meg. Én még mindég abban hiszek, hogy a Vándor akadályozta a felvételek elkészítését. Persze erre azt lehet mondani, hogy üldözési mánia. Más magyarázatot én nem tudok elképzelni, mert ha már az automatákban sem lehet megbízni, akkor legokosabb, ha bele ülünk a porba itt a Földön és nem is mozdulunk sehová.

Az előttem lévő valami olyan volt, mintha a Természet elhatározta volna, hogy űrhajót készít és az elkészítését valami gyorsított evolúcióra bízta volna. Minden felületet szikla alkotott, de nagyon céltudatosak voltak a formák. Valami számunkra ismeretlen célt szolgáltak. Mintha egy olyan állatot láttam volna, aminek nem tudom a rendeltetését, de azt érzem, ha kell, akkor tökéletesen betölti. Minden idegszálammal éreztem, itt jelen van az értelem, de ez engem riasztott. Hogy miért? Mert tökéletes volt, nem volt rajta semmi esetleges, mint egy pontos kristály. Szép, de nem emberi. Persze ezt nem is várhattam el tőle.

Harleyt a szürke csillogó felület teljesen megbabonázta, meredt szemekkel nézte, és eszeveszetten nyomkodta a rögzítő gombjait - most, utólag meg kell állapítanom az ő felvételei sem sikerültek. Csak nézett előre és szavakat motyogott, mint egy eszelős. Hát azt be kellett látnom, itt nem értelem fog értelemmel találkozni. Legalább is Harley nem volt olyan állapotban. Ahol megálltunk, az lehetett volna egy élőlény szája, vagy egy labirintus bejárata is, akár mi, csak az volt biztos, hogy ide be lehet menni. Harleynak biztosabb volt, mint nekem, mert én nem akartam bemenni. Kívülről is sok volt számomra. Ezt az ördög formálta sziklát nagyon nem szerettem. Persze erről megint nem szóltam, mert ez is gyávaság lett volna, tudós ember meg ilyen esetben nem hagyatkozik a megérzéseire.

Az egy pillanatig sem volt kétséges, ki megy a felfedezőútra - szerintem inkább az oroszlán torkába-, ezt a dicsőséget nem vettem el Harleytől. De nem is vehettem volna, mert tizkörömmel ragaszkodott hozzá. Arra gondoltam, kellene kicsit erőszakoskodnom, hogy látsszon, én is részt szeretnék kapni a majdani világhírből. De aztán maradtam békén, a fenekemen.

Segítettem Harleyt „felszerszámozni”, hogy mindene meg legyen a nagy pillanatban, mikor eljön a csoda. A Kapcsolat Nagy Mozgó Karácsonyfája. Rá volt aggatva az emberiség minden „mütyürje” amit erre a nagy pillanatra eddig kitaláltak. Mikor elindult, gondoltam szólok neki, hogy tartsa magasba a bal csizmája talpát, majd a háta mögé állok, és megköpködöm, hogy szerencséje legyen, de aztán nem tettem meg, mert minek felháborítani. Számára olyan lett volna, mintha valaki a menyasszonynak az esküvő előtt részletes biológiai tanácsokat ad. Inkább, miután „felékszereztem” útjára bocsátottam és úgy néztem a szemébe, olyan biztatóan, mintha én lettem volna az egész emberiség, aki ezzel a nemes feladattal Őt megbízza. Persze ez valamennyire igaz is volt, hisz rajtunk kívül más nem volt errefelé az emberiségből.

Mikor kilépett a zsilipből egy pillanatra azt láttam, hogy az egész kép eléletlenedett. De lehet, már én is túlságosan izgatott voltam. A kapcsolatkereső adót lepofoztam, minek még most is nyekeregni neki, ha eddig nem kapott választ, mostantól minden felesleges, döntsön az erő és az erőszak. Mert szerintem, amit most mi teszünk, kimerítette az erőszakosság minden formáját. Hiszen eddig üvöltöztünk át a kerítésen és senki nem válaszolt, még egy kutyaugatást se lehetett hallani, most meg rátörünk a lakókra. Ha majd kidobnak bennünket, csak magunkra vethetünk. De szerintem Harley keble ezekben a pillanatokban egyre szélesebb lett, hogy az idegent vagy idegeneket, egyszerre forrón rá tudja ölelni. Most ezzel a széles kebellel lebegett előre a vezérsugáron. Körben olyan csend volt, mint egy kriptában, mert minden műszert kikapcsoltam a rögzítők kivételével. Nem akartam, hogy valami is megzavarja a „boldog pillanatot”. De ha rajtam múlik én bármely pillanatban azonnal visszafordultam volna.

Minden néma volt, „se kép, se hang” Már arra gondoltam, szólok Harleynek, hogy ütögesse meg a műszereket, legalább én is lássak valamit a képernyőkön, ne csak ezt az üres villódzást, de hirtelen megjött a kép, és talán a hang is. Azért mondom talánra, mert inkább sejtettem valami motozást a dobhártyámon, mint hallottam. A kép egy labirintus volt. Sima falak, szürke kő, közelben fény, előre felé halvány derengés. Azt nem lehetett mondani, hogy már látszik a fény a labirintus végén. Néha egy pillanatra, mintha képek jelentek volna meg a tükörsima falakon, de az is lehet csak a lámpák fénye keltett képzeteket. Harley olyan rendíthetetlenül ment előre, mintha tudta volna, valahol az isteni Grál várja. De valamit biztosan tudhatott, mert tévedhetetlenül választott irányt minden elágazásnál. Én meg csak ültem és néha-néha vettem egy lélegzetet, más dolgom nem is volt. A rögzítők rögzítettetek, Harley halad a cél felé, én meg szuszogással ütöttem agyon az időt. A folyosók egyre másra sorakoztak, néha apróbb vagy nagyobb terekkel megszakítva. Minden üres volt, még port sem lehetett látni. Mint egy kísérleti labirintus, amit nagyon becsületesen kitakarítottak, mielőtt a fehéregeret bele engedték volna. Harley-egér pedig rendületlenül és fáradhatatlanul ment előre ebben a nagy ürességben, szürkeségben. Nem tudom mennyi idő telhetett el, nekem nagyon soknak tűnt, de még mindég nem történt semmi. Aztán az egyik forduló után egy nagyobb, de igen alacsony térre értünk, és a tér közepén volt egy szobor, vagy legalábbis én annak neveztem. Harleyt is érdekelte, mert egészen közel ment hozzá, így én is láthattam a részleteket, bár nem mentem vele sokra, mintha egy marslakó a Dávid szobrot nézegeti. Semmit nem értettem, de szép volt, és a legfurcsább az volt, hogy a köveken túl, labirintuson túl folytatódott. Hatalmas volt, és áttörte a felületeket, de a labirintus falai, mennyezete is látszott közben. Minél tovább néztem ezt a valamit, annál szebbnek látszott, pedig azt sem tudtam, mit ábrázol. Még az is lehet, valami élőlény volt, csak nem ismertük fel. Próbáltam Harleyt megkérdezni, de nem volt összeköttetés, csak a kaparászó, surrogó hang a dobhártyámon. Inkább csendben maradtam.

Harley csak nehezen tudott elszakadni a látványtól. Mikor felfelé nézett, nekem úgy tűnt, hogy a szobor sokkal hatalmasabb, mint az egész Vándor, mindenestől. El nem tudtam képzelni, mások majd mit szólnak hozzá, ha látják. Azt akkor nem hittem, hogy semmi nem rögzül, hogy most itt kell állnom üres kézzel. Harley most hátrált és közelebb ment a falhoz, arra készültem, hogy én is látni fogom a kő apró részleteit, de valami egészen más történt. Hirtelen egy szakadék nyílt meg, lehetett száz emelet mély. Harley nem hőkölt vissza, inkább fölé hajolt a látványnak. Lent kupolák és minaretek emelkedtek, vízszintes tárcsák kúsztak közöttük, majd szétfolytak. Alant mintha irdatlan kígyók tekeregtek volna, zöld lüktető fényben. Majd mindent elsöpört egy előkúszó piszkos alkonyat, árnyaival elmosva a képeket. A mocskos szürkeség ki csapott a szakadékból és elöntött mindent, képernyőim megvakultak.

Egy ideig erőltettem a szeme, de csak saját fantomjaim jelentek meg a ködben. Majd valami még sötétebb sötétség kúszott elő, mintha fekete szurkot kentek volna a kamerára. Hirtelen dübörgés töltötte be a kabint, csak lassan jöttem rá, Harley lélegzését hallom, mert az automatika, kép hiányában, felerősítette a hangot. De nem csak lélegzet volt, közben értelmetlen szófoszlányokat, motyogást is lehetett hallani, de bárhogy erőltettem a fülem, nem tudtam belőle semmi értelmeset kivenni. Kép továbbra sem volt. Szólongattam Harley, de biztosan nem hallott, mert nem válaszolt, továbbra is csak a szuszogás meg az értelmetlen motyogás hallatszott. Mintha valami problémát kellett volna megoldania, mert ismertem annyira, hogy tudjam, mikor motyorog így. Biztosan valamit nem értett, de ezen nem is csodálkoztam, ott én sem tudtam volna semmit. Egyszer csak értelmes szavakat is hallottam, azt hihettem, hozzám szól: „pedig előre kell menni… megtalálni, mert nála ott van a lényeg… beszélni vele, megkérni, hogy…mi is vagyunk annyira…. Talán tőle, tőlük… valahol a labirintus közepén… nem is biztos, hogy itt van… szólni kellene, figyeljen, rögzítsen mindent, de úgy is… meg én is”… Majd a szöveg elhalt, csak valami undok kacarászásnak tűnő hang maradt a vonalban.

Gondolom Harley tovább haladt célja felé abban a végtelen labirintusban, de én erről se hangot, se képet nem láttam, hallottam. Olyan vak voltam, mintha az agyamat is bekenték volna azzal a fekete szurokkal, ami a kamera képét is eltüntette. Már abban sem hittem, hogy itt vagyok a Vándorhoz egészen közel. De ha kinéztem a kémlelőn, akkor azért láttam, hogy semmi nem változott. Én kívül vagyok, Harley meg valahol bent bolyong. Ültem és vártam, vártam valami magyarázatra, hogy értsem, mi történik, ha már ennyire történelmi volt ez az elhúzódó pillanat, jó lett volna benne részt venni, de csak passzív szemlélődésre voltam kárhoztatva. De igazán még szemlélődésnek sem nevezhető, mert aki szemlélődik, lát is valamit, de én hiába meresztgettem a szememet, semmi, csak a tökéletes feketeség. Még azt sem mondhattam, hogy üresek a megfigyelő ernyők. Tehát vártam és meresztettem a szemem. Nem tudom, meddig meresztgettem a szemem bele a nagy fekete semmibe, de aztán megkaptam a „jutalmamat”. Nem tudom próbálta már valaki, milyen lehet órákig sötétben ülni, aztán hirtelen valakik bele világítanak a szemébe hatalmas reflektorokkal. Hát velem valami ilyen történt.

De nem is a szemembe villantva a szikrázó képeket, hanem az agyamba, de a képernyők is megelevenedtek. Olyan képzuhatagban volt részem kívül belül, hogy hirtelen a kezem közé fogtam a fejem, és egy ideig a padlón fetrengtem, bár egy ilyen kis hajóban nem sok hely van rá. Azt hittem szét ég a szemem meg az agyam. Közben azt is érzékeltem, ezek értelmes képek és akarnak valamit, de nem tudtam velük mit kezdeni. Mert ha az emberhez egyszerre százan beszélnek, miközben még legalább három zene szól, és húsz filmet is kellene nézni, ebből csak egetverő káosz lesz. Én most ezt a káoszt éltem meg, az egész világegyetem összes képe az én agyamban, szememben volt. A műszerek, de a fülke képe is elmosódott, mert mindent átitatott ez a ragyogó, rohanó képzuhatag. Hiába csuktam be a szemem, mindent be és kitöltött. És mellé hangok őrjöngő kórusa. Hát volt kapcsolat, ezt megkaptuk. El sem tudtam képzelni, Harleyvel most mi történik, hiszen ő sokkal közelebb volt a forráshoz. Csak annyit tudtam tenni, hogy megpróbáltam agyam, szemem, fülem megnyitni, hogy ez az információs Niagara átrohanjon rajtam, lehetőleg akadálytalanul. Legszívesebben elbújtam volna valami sötét, csendes helyre, de nem lehetett. És még csak határt sem tudtam szabni az áramlásnak. Néha egy-két ismerős kép vagy hangtöredék után, utána nyúlt az agyam, de ekkor a többiek feltorlódtak, szétrobbanással fenyegetve mindenemet.

Nem tudtam másként válaszolni csak félelemmel. Szűköltem, mint egy megvert kutya, pedig megkaptam, amit annyira kerestünk, volt kapcsolat, száz embernek is sok lett volna, mi pedig csak ketten voltunk, bár én már nem is számítottam, engem feloldottak szétmartak a képek, és a hangok. Talán Harley még élt és értelmesen tudott közelíteni ehhez e mindent betöltő zuhataghoz? Hiszen ő készült a kapcsolatra, én készületlen voltam, csak kitérni szerettem volna, de Harley elé ment. Talán ő ki is tudott hámozni valamit belőle? Aztán megéreztem, hogy Harley fél. Jobban, mint én, szinte elsodort az áradó félelem. Ez csak tőle jöhetett, ismerős volt, emberi. A zsilip felé kúsztam, arra gondoltam, ha kilépek a semmibe, majd csak vége szakad mindennek a szörnyűségnek, mert ez már elviselhetetlen volt, és nem éreztem, hogy valaha is vége szakad. Egy vizuális és hangi pokol, félelem habbal a tetején! Jobb volna befejezni. De azt is tudtam, nem sikerülhet, mert ha be is jutok a zsilipbe, ha az automatika érzékeli, hogy nincs rajtam űrruha, nem tudom kinyitni a külső ajtót, akkor pedig élve maradok, nem tettem tehát semmit, csak megkínzott magamat párméterrel odébb vonszoltam, de ettől a kín nem múlik. Csak feküdtem a belső ajtónál, már mozdulni sem bírtam, és a képek-hangok csak jöttek, már az agyam csillogóra volt sikálva, a fülem eltompult, lassan megszűntem létezni. Néha egy furcsa hangot is hallottam, csak később jöttem rá, ez a saját zihálásom. Tehát még élek, lélegzek. Nem olvadtam szét képekké, hangokká. Csendben feküdtem tovább, mint egy béka, aki fölött hömpölyög a folyam. Próbáltam megmaradni.

Szinte meglepődtem, mikor hirtelen csend és sötét vett körül. Arra gondoltam, hogy annyira kifáradt mindenem, hogy bezáródtam. Most saját sötétségem és csendem vesz körül, de aztán meghallottam Harley hangját. Olyan közel szólalt meg, ösztönösen felnéztem, azt hittem itt áll, mellettem.

A sötétben, csendben hallottam a halk hangját. Kérlelt.

- Kérlek, menj el, nincs itt ránk semmi szükség, nem ide tartozunk. Sok, nagyon sok ez nekünk. Porszemek vagyunk a semmiben. Ez nem kell nekünk. – Először arra gondoltam, nem is nekem beszél, hanem annak a valaminek, valakinek, aki a Vándorban van. Hiszen a kapcsolat felvételének szándékával indult, és ha neki nem sikerül, vagy sikerült, akkor logikus, hogy nekem kell majd megpróbálnom. Amihez ugyan semmi kedvem nem volt, de így lett volna ésszerű. De hirtelen megéreztem, hogy a szólítás személyes, mert Harley lehajolt hozzám és megérintette a vállam. Rémülten cikázott át rajtam a gondolat, hogy ő nem lehet itt, mert ott bent van. De hiába, mert csakugyan itt volt, mellém térdelt, kesztyűs kezével megfogta a vállamat. – Menj el kérlek, mert ezt mi úgysem tudjuk megérteni. Ez talán maga az Isten, vagy legalább is valami olyan, ahogy mi elképzeljük. – Könyörögve a szemembe nézett – Menj, te még elmehetsz. Nem minden Isten könyörületes, vannak haragvók is, akik csak a hatalmukat fitogtatják. Tökéletességük felülmúlja a kristályokét. A tökéletesség pedig halálos az élőkre, csak álmaikban vágynak rá, nappal a fényben belepusztulnak. Menj, menekülj, maradj tökéletlen, de élő. A tökéletesség pusztít! Siess… semmi értelme, menned kell… jobb egy, mint kettő… ne nehezítsd meg… csak az idődet vesztegeted… isten veled, többé nem látjuk egymást… de majd egyszer… egyszer majd találkozunk… Most fuss!!!

Szólni akartam, kérdezni. Belekapaszkodtam, segített felállnom. Mikor egymás előtt álltunk, a szemébe néztem, és megborzadtam. Ez már nem Harley volt, csak hasonlított rá. A szemei mások voltak. Úgy is mondhatnám, szemeiből az a Valaki nézett vissza rám. A Kristály Isten, a Tökéletesség. Riadtan eresztettem el Harley szkafanderét. Ahogy hátra léptem ő is hátra lépett, és egy tétova kis integetésre mozdult a keze, majd semmivé foszlott. Egyedül voltam, ő már csak emlék lehetett.

Tétován szétnéztem, mint aki nem tudja, mit is kellene tennie. Pedig tudtam, csak húztam az időt. Nem, én nem akartam Harley után menni, hiszen akit én utoljára láttam az már nem ő volt, legfeljebb az a kis tétova kézmozdulat. Az a tétovaság, ami ugyan értelmetlen, de nagyon emberi, és olyan messze van a tökéletességtől. Ez az apró mozdulat tér vissza emlékeimben az óta is.

Aztán valahogy, már a részletekre nem emlékszem, visszatértem a hajóra, és számomra befejezett volt a kapcsolatfelvétel. Miattam a Vándor arra megy végtelen útján, amerre csak akar. Én annyit kaptam a kapcsolatból, hogy az ezer másik embernek is elég lett volna. Álmaimban néha halványan vagy élesen vissza-visszatérnek a képek, ilyenkor reggel azzal a furcsa érzéssel ébredek, hogy valami ismert helyen jártam, vagy régi dolgok jutottak eszembe. Ekkor kicsit bánatos vagyok.

A hajón már nem éreztem azt az iszonyú siettető érzést, amit a visszaindulásom kezdetén. Mintha valaki jött volna felém, de tudtam, nem várhatom meg, jobb, ha – mint Harley ajánlotta-, sebesen menekülök. És menekültem. Nem tudom mi lett volna, ha az a valami utolér? Talán Harley sorsára jutok, vagy valami még rosszabb. De az is lehet, ez az érzés csak azért kellett neki, hogy minél gyorsabban elhagyjam a Vándort, menjek haza. Haza az űrhajómba, ahol biztonságban érzem magam. Aminek tudom a nevét, ismerem minden szögletét, itt együtt vagyok a többi emberrel. Egy vagyok az emberiségből. Patetikusan hangzanak az ilyen kijelentések, de ott akkor nagyon megértettem. Nekünk embereknek fontos a csorda melege. Hogy magunk körül tudjuk a többieket, mert az ember, társas lény, és neki csak a másik ember a társaság. Tehát sebesen haza rohantam a nyájhoz és boldogan besimultam a csordába. Semmi nem tökéletes, de minden otthonos.

Tehát ebből is látszik, az én kezemhez nem tapad semmi, én nem öltem meg Harleyt. Tudom, ezzel nem vádol senki. Senki nem mondta ki szavakkal, csakhogy mindenkinek látom a szemében. De inkább nézek ezekbe a szemekbe, amint abba a másikba, amelyekkel Harley a végén visszanézett rám. És nekem már csak az a kis integetés, a tétova kézmozdulat marad meg. Remény valami eljövendőbe.

És az álmok. Lehet, majd egyszer megértem, mit is akarnak, addig csak fényességüket érzem leginkább, mintha belőlem világítana a nap. Pedig az álmokban csak ritkán látunk ragyogó napsütést. Dr. Lovecratt említette egyszer, hogy mikor álmodok, a pilláim mögül fény szűrődik, de biztosan csak ugratott. Hisz az nem lehet, én csak ember vagyok, ember és semmi más.