Apatikus Firkász

Elszakadni...?

A kutya az utca túloldalán ül és érdeklődve nézelődik.  Amennyire innen meg lehet ítélni, biológ. Néha felénk figyel, de ez nem elég határozott.

Mi majdnem egymás mellett haladunk és tudjuk, hogy létünk megpecsételődne, ha valaki nem csak felületesen pillantana ránk, hanem szemünk mélyére is nézne. Kitaszítottságunk jele átok ként csillog rajtunk, félrenézéseink, lehajtott fejünk minden­nél többet mond. Kirekesztettségünk átvilágít bőrünkön, szinte bele fénylünk a hajnali derengésbe.

A férfi most mögöttem jön, nem lengeti a kezeit, hanem görcsösen magához szorítja. Mintha belső parancsnoka magára hagyta volna, és most elárvult. Ütemesen jön, mint aki ki akar lépni saját homályából. Irigylem, mert már rég sejtettem, hogy nem másolat, még kevésbé android, vagy kiborg. Számomra szinte hihetetlen, de úgy gondolom, hogy eredeti. Azt nem tudnám meghatározni, hogy miből érzem, de vonz a belőle áradó fájdalmas hegedűszó. Ezért megyünk így együtt, bár egyikünk se tudná meghatározni, hogy hová. Annyit sejtünk, hogy a városból ki kellene menni, mert ez itt és most, így veszélyes, ám mindezek csak ködös, borongó előérzetek.

Magányosan kóborlunk a tömeg közepén, vigyázzuk egymást, nem kimondva, csak úgy hallgatólagosan. Pedig menekülni kellene, mert már mozdulataink is elárul­nak. Néha észrevétlenül átveszem az ő mozdulatait, s csak későn kapom rajta magam az utánzáson...

Igazán nem tudom, hogyan jutottam idáig, hogyan keveredtem ebbe az ügybe, elsiklottak kezem mellől a kapaszkodók. Annyira vonzott ez a lehetőség, úgy éreztem, hogy talán megváltoztatja eddigi világomat. Nem csak a kapaszkodók siklottak el előlem, hanem egyedül maradtam világomban, amit önkéntelenül, de minden nappal ma­gam is tovább rombolok. Egyedül maradtam egy áthentergett "örömteli éjszaka" kellős közepén, unott erotroidok tömegében, s ott, ahol örülni kellett volna, én csak mocskot, unalmat és síkos olajtócsákat láttam. Meg széthulló világom darabjait. Kapaszkodó után tapogatóztam éjszakám közepén, oltalmat kerestem a műöröm elől, mert érzékel­tem, hogyan süllyed le minden, ami szép és nemes. Kábult voltam és undorodtam, sőt már féltem is, hogy nem lelek fogódzót... és akkor láttam meg Oldbyt.

Kirekesztett volt, kívül a körön, de úgy éreztem, hatalma így is nagyobb, mint a többieknek. Pedig magányos volt, sokkal magányosabb, mint én bármikor is eddigi fennállásom óta. Fénytelen-fáradt szemében mégis nagy erőt láttam, olyan erőt, ami elég arra, hogy mindkettőn régi világát elveszítse. Azonosultunk egymással - bár ez csak halványbenyomás volt -, amikor először meghallottam a most is kísérő-kísértő hegedűszót. Ez a lehangoló, bensőmet érintő dallam magához emelt, s elégnek éreztem mindkettőn megváltásához. Nem kellett már kapaszkodó, úgy éreztem áthajolhatunk már kicsiny világunk korlátain, egymást segítve átléphetjük eddigi törvényeinket. Ám mindez csupán hallgatólagos volt, derengés a tudat legalján, az érzések-érzékek homályos szakadéka felett. Törvénytelenül vándoroltunk hát törvényes világunkban.

Most itt megyünk az úttesten, és minden igyekezetemet megfeszítem, kettőnk helyett keresem a biztonságot, mert ő csak belső biztonságot ad, külsőleg bizonytalanabb, mint én. Az őssejtek hegedűhangját hallom, azt, amit - mostmár tudom - mindig is kerestem, de eddig csak sejtés volt számomra. Ebből meritek energiát, hisz Oldby ereje abból fakad, hogy Ember. Ám ez lehet, hogy csak az én számomra jelent ösztönzést, s csak én érzem úgy, hogy ez a találkozás végre átlendít saját határaim felett...

Örülök és szorongok a sápadt hajnali fényben, s csak megyünk egymás mellett , mint két szürke, esetlen számkivetett. Lépdelünk a céltalan házak között, a még céltalanabb utcákon, pedig ki kellene menekülni a városból, tán ez volna az utolsó esélyünk. Kapaszkodunk egymásba apró hangulatok, érzések horgain, vezetjük egymást, én megyek elől, utánam jön ő. Nem beszélünk, csak baktatunk egymás közelében, egymás belső melegét keresve - vagy csak én az övét - , de nincs is mit beszélni, mert ezt a belső zenét inkább hallgatni kell.

Azonban érzem a rejtett ellenkezést is, érzem, hogy rossz együtt, mert így én is ki vagyok szolgáltatva, ám félek attól is, hogy elveszítem, elvesz a számomra éltető dallam. Védtelenségünket, mint páncélt tartjuk magunk elé, és úgy menetelünk a legnagyobb forgalomban, mintha hősök volnánk, pedig elveszettek vagyunk, egymás csapdájában szűkölők.

Megpróbálok hinni abban, hogy ő mint kitaszított, de mint felettünk álló, tudja, hogy hová megyünk, így hiába vagyok én elől, valójában ő vezet. Jó volna szembefordulni vele, megkérdezni az irányt, vagy csak mosolyogva megveregetni a vállát és elválni, elszakadni, valamit tenni, bármit, hogy a helyzet tisztázódjék. De a bizonytalanság a jelenlegi legnagyobb biztonság, mert körülöttünk a káosz, csak mi vagyunk a biztos pont, és a dallam, ami fogva tart, s aminek még mindig nem tudom a nevét.

Most megelőz, és egy illatosított biológokkal teli formánál megáll. Ő bizonyára virágoknak hívná őket, ha egyáltalán még nevet adna valaminek. Most előttem van, és így védtelen, mert belső ereje csak nekem ad oltalmat, én ezt fizikailag kell, hogy vi­szonozzam. De ez a védelem eddig csak hallgatólagos volt, talán nem is őt óvom, ha­nem az ismeretlen és névtelen dallamot.

Előrelép abban a labirintusban, amit csak én ismerek, ő legfeljebb az érzéseire hagyatkozhat. Eltávolodik tőlem, az arcok behajolnak a köztünk levő távolságba. Egyre kiszolgáltatottabb lesz, már szinte csak az ütésre vár, mint ott éjjel, amikor megszólalt a dallam, és mi egymás mellé sodródtunk, széttaszítódva-, összefogódzva. Most is hallom a kiborg szavait ott az éjszakában: "Mit keres ez köztünk? Még élnek ezek? Minek?" Talán ez is segített abban, hogy most együtt bolyongunk, belsőleg biztonságban, külsőleg a labirintus falain elkenődve. Most kezdem megérteni, mi az a béke ami be­tölti és elszánttá teszi.

Behajol az illatfelhőbe, kezei tétován a szirmok után nyúlnak, valamit kérdez is talán, de olyan halkan, mint aki tudja, úgysem hallják. Utána törtetek, éppen időben, mert három kiborg lassan, de megállíthatatlanul elindul felé. Mindent megteszek, hogy magamra vonjam a figyelmüket, tudom nem vagyok tisztességes ellenfél, de ez nem számit. Most csak az számit, hogy el innen, mégis valahogy úgy, hogy cselekvésünk romjait azért megőrizzük. Tudom, ők nem hallják a dallamot, lényüket csak az erőszak mozgatja. Oldby  lassan maga elé emeli a karját, nem védekezésként, hanem szinte megszokásból. Az utolsó pillanatban húzom el az ütés útjából, az én reflexeim kitű­nőek, s most még belső parancsok is gyorsítják. Megragadom és magammal vonszolom egy kiszögellés mögé. Még látom, hogy a kiborgok összenéznek, ez még nekik is gyors volt. Büszke is vagyok magamra, úgy érzem, most valamit törlesztettem szomorú, ám mégis tartalmas együttlétünk árából. Ő értetlenül néz rám, még nincs itt, még az ütést várja, belső elszánásai mennek a maguk útján. Nekem kell kizökkentenem, hogy végre itt legyen mellettem lélekben is. Zsebemből kis rudacskát veszek elő, kicsoma­golom, felé nyújtom, ez biztos megnyugtatja majd és felfrissíti. Mosolyogva, kissé értetlen, máshova figyelő arccal rágcsálni kezd. A falnak dől, szinte megadja magát, még a dallam is elhal benne kissé. Ez engem is megzavar, felnézek a szürke felhőkre és érzem, ez a nap lassan végtelenné válik. A napok összessége a végtelenbe torlódik, s csak a fizetség marad meg, hisz a múló napokkal fizetünk az eljövendőkért.

Kióvakodunk, most újra én megyek elől. Egyre többen nyüzsögnek körülöttünk, álmosak, fáradtak, roncsoltak, kuszáltak. egy hullámzó ócskaság-óceán, fáradt eszméletlenség tömege. Mind egyéni, de mind hasonló is, lelki és testi egyenruhások, kiválnak, és mégis elvegyülnek. Úgy mennek, tülekednek, mintha volna miért és hova. Talán céljaik viszik őket, de mikor majd szembetalálkoznak vele, a legszívesebben visszafordulnának. Csakhogy akkorra a régi út már elveszik. Szeretnék kitörni közülük, ki messzire, a városból is ki, mert itt veszélyes, félek ez a szürkeség magába nyel. Most már biztos, hogy eltévedtünk, a tömeg labirintusa befelé húz. Itt minden út csak befelé vezet, be a szürkeség epicentrumába.  E hullámzó labirintusnak csak közepe van, szélei talán a végtelenen is túl.

Most céltalanul vonszolódunk tovább, csak a haladásért mozgunk. Itt a sűrűség közepén talán el lehetne válni, fel lehetne bontani ezt a meg sem kötött szerződést. De bensőm nem tud elszakadni a dallamtól. Szeretném értelmezni, mert így az utunknak is értelmet adna, de az is lehet, ez csak önámítás.

Majdnem elsodrok egy andront, egy duplik macskát ijesztget, fals kutyaugatást hallatva, de a macska tovább halászik egy szivárványos olajtócsában, még csak arrafelé sem néz. Egy daru a köveket szedi fel, majd kissé odább, valamilyen csak általa ismert minta szerint lerakja, és újra rendezi. Víz és szilikon áll tócsákban, néha meg-megcsúszunk.

Elbizonytalanodom, hogyan tovább, és főleg merre. Tartalékaim kimerülőben, s valahol belül is baj van, mert zavaró szikrázásokat érzek. Ha fel lehetne robbantani a labirintus falait, a romokon talán túl lehetne látni. De már fáradunk, hiába a belső me­legség, a külső erők lassan fölénk emelkednek. Keresek, de nem találok választ arra, hogy érdemes-e tovább menetelni. Ő csak jön, hol mögöttem, hol mellettem, most jobban tartja magát a hallgatólagos egyezségünkhöz, mint az elején. Mostmár kezdem ennek a kiszolgáltatottságnak megérteni a fényét, a dallamát. A dallamot, ami ugyan meleg és hívogató, de a végén magában hordja a halált. Ez az ő ereje, ez nekem nem adatott meg. Így csak a dolgai szélén körözök, mert ha beljebb merészkednék, széthul­lanék, elégnék egy számomra ismeretlen energia ölelésében. A széle melegséggel áraszt el, de töményen már pusztít, megsemmisít.

A tárgyakra egyre élesebb fény vetül, minden reálisabb lesz, a dolgok elnyerik régi és mindig megújjuló formájukat. Ám ez a fény Oldbyt elkeni, elszürkíti. Ezt a szerencsétlenséget hurcolom én magammal? Mi értelme mindennek? Tényleg éreztem, hallottam én valaha azt a dallamot? Nem csak rémálmaimat cipelem végig a városon, ostoba célként kifelé, ki a meleg megszokott tömegből? Hisz nekem nincs mitől fél­nem, ő pedig oldja meg a problémáit!  Minek jött ide, hiszen tudhatta, hogy ez a világ, ezek a kiborgok, droidok és egyebek nem neki valók, sőt ellenségei! De az is lehet, hogy egyedül volt, és akkor nekem kötelességem kitartani mellette. Dehát én nem a fajtájából való vagyok. Legfeljebb egy árnyék mellette, valamikori lényének árnyéka, egy lélektelen- "lelkes" masina. Bódult programot adtam magamnak, és most rajta vesztek, nekem is árat kell fizetnem azért a melegségért, amit tőle leveszek. Ha nem létező szerződésünket felrúgom, talán holnaptól nekem is hidegebb lesz a világ? Csak legalább a dallamot tudnám analizálni, ezt a szomorú, bátortalan hegedűszót, de ez is meghaladja erőmet. Csak loholok, ám ennek a közös rohanásnak sem értelme sem haszna.

Hirtelen szétnézek, egy ételraktár mellett megyünk el. Nagyon elhagyatott, hisz a mi fajtánk már nem használja, de neki talán szüksége lehet rá. Úgy kormányzom lépte­imet, hogy mire felfigyelne, már belül is vagyunk. Nem látok rajta sem hálát, sem megdöbbenést, csupán egykedvűséget.. Az öreg automaták gyakorlottan végzik munkájukat, valami furcsa állagú, szagos holmit tesznek elénk, én a sajátomat is Oldby felé tolom. Kifejezéstelen arccal enni kezd, ez is valami automatizmus most nála, mit az előbb a kézfelemelés.

Most ráérek, jobban megnézem magamnak. Szürke, fáradt arc, gyér hajzat, egy lassan gyógyuló seb az arcon, ritkás elálló fogak. Körmei töredezettek, koszosak, keze remeg. Igazán csak a Varrton-perec csillog élettelin csuklóján, smaragdzöld villogással mutatja az adatokat, amik jelenleg mindkettőnk számára feleslegesek. Talán azért teszik nekem ez a szerkezet, mert közelebb áll hozzám, mint ő egész testi valójában?

Reszket a keze, ahogy az újabb falatot a szájába teszi. Nem értem magam, hát ezt a valakit cipeltem én ide-oda a város útvesztőjében, ebből hallottam én ki egy mindent lenyűgöző és mégis fájdalmas dallamot? Lehet, hogy velem van a baj?

Rám néz, váratlanul megragad, számomra is meglepetést okoz hirtelen támadt ereje. Arcát majdnem az enyémbe fúrja: - Tudod kit vizslass, méregess? A magfajtát, ahhoz van jogod!

Szemei szikráznak, most szinte ijesztő. Majd amilyen hamar támadt az indulat, úgy el is tűnik. Megbocsátó mosoly ül az arcára, de ez nekem jobban fáj, mint az előbbi kirohanása. Ez a mosoly tudatosítja bennem, hogy mi nem voltunk, de nem is lehetünk soha egyelőek. Benne van valami, ami belőlem kezdettől fogva és már mindörökre hiányzik. Most minden elesettsége dacára, és úgy, hogy nem is akarja, fölém kerekedik. Elenged, de nem csak fizikailag, hanem másképen is, szinte zuhanok. Ez az elengedés nem a szabadságot hozza meg számomra, hanem a kirekesztettséget. Mostmár nem tudok, de nincs is jogom továbbmenni vele.

Újra az utcán vagyunk, még látszólag együtt, de már nem tartozunk össze. Kiközösítettek vagyunk, de külön-külön. A szél feltámad, ahogy körülnézek látom, mégis a város szélére kerültünk. Elhagyott épületek mellett baktatunk, néha lopva egymásra sandítunk, de most nem beszélünk, most még inkább nincs mit, mint az előtt. Egy romos hídon keresztül újra a tömeg labirintusába csöppenünk. Körülöttünk testek, tárgyak, járművek. Már nem én vezetem, vakon megyek utána. Pedig mostmár tényleg el kellene szakadni, mert érzem, ez a visszajövetel csak bajt hoz ránk.

Egy aluljáró mozgólépcsőjére keveredünk. Én a szokott utat követem, de ő az álló lépcsőkön baktat felfelé. Az automata sípol, figyelmeztet, de róla mindez lepereg. Már mindenki őt nézi, most megtagadok vele bármiféle közösséget, elfordítom a fejem.

Felérünk a magas teraszra, Oldby leül egy padra, elgyötört, ráncos arcát beletartja a napfénybe, szemét behunyja. Távolról figyelem. Csak akkor néz fel, mikor két alak megáll előtte és elveszik tőle a fényt. Hirtelen felcsap bennem a szunnyadó reflex, s talán a dallam is. Megint közbe vetem magam, és máris Oldby mellett állok, kezem a vállán, gyengéden felsegítem, tartásomban van valami, ami a környezet számára azt jelenti, mi együvé tartozunk. A már körénk záródó gyűrű erre szétnyílik. Továbbállunk, de én lassan észreveszem magamban, hogy félek tőle. Ő minden elesettségében sokkal több nálam. S én miért hordozzam állandóan magammal ezt a félelmet? Elszakadok tőle! Az egyetlentől. Az egyetlen embertől - talán - a városban, aki még hordoz magá­ban valami melegséget. Érzem, lassan érthető-értelmezhető lesz körülöttem minden. Csak hideg.

Még látom, ahogy távolodik tőlem, megáll egy P. jelű robot mellett, átadja azonossági lapját. Az elősikló helikopterbe nyugodtan száll be. A gép felszökken a magasba, és én szinte hallom a bensőmet elöntő ürességet. Az eső elered, haza kellene mennem, rendbe szedni magam, feltöltekezni és szembenézni az elkövetkező napokkal.

Hirtelen meglátom a kutyát, most is az előbbi helyén ül és figyel. Egyszerre csak megiramodik, arra a helyre akar rohanni, ahonnan a helikopter felszállt, de a nedves úton megcsúszik, és egy előrerohanó gép kerekei alá kerül.

Elindulok egy nekem fontos irányba.