Apatikus Firkász

Edna Teller:

A 20/4-es Vadász búcsúja

 Az ember lánya, amikor szomorú, akkor vagy jól kibőgi magát, vagy eszik. A zokogás persze elrontja a nehezen elkészített sminket, így inkább marad az evés. Természetesen ehhez csak az menekülhet, aki nem hajlamos a hízásra. Én szerencsés alkat vagyok.

 A mixmikróban már a harmadik adag rakott palacsintát készítem Nix Olimpica módra, és még mindig tart a bánatom, pedig már az utolsó falatok tényleg nem akarnak elférni. Hiába, a gyomor véges, de a bánat nem. Lehet, hogy mégiscsak bőgni kell?

 A tányéron még pár falat árválkodik, legalább olyan elhagyottak, mint én. Hiába pásztázom végig újra és újra a tekintetemmel a maradék eroto-kazettákat, ezek már nem érdekesek, csak AZ érdekes, de hát hiába...

 A hűlő palacsintákra meredek és újra felidézem magamban mindazt, ami elkeserít, ami miatt bánatos vagyok. Hiszen azt mondja a pszichoborgom is, hogy a jól felidézett emlékek hasznára vannak a zilált idegeknek. S az analitikusoknak mindig igazuk van, ilyen a programozásuk,

 Nos, amikor a legutóbb elernyesztettem magam, még nem sejtettem semmit. Minden olyan volt, mint máskor. Feltettem a kazettát, aztán vártam, még a lazítás is jól sikerült. Nem is kellett sokáig lazítani, a szemem sarkából hirtelen megláttam, hogy ott áll az ajtóban. Hátulról kapta a fényt, az árnyéka már rám is vetődött. Ez minduntalan kellemes borzongással töltött el. Fokozatosan kúszott végig rajtam az árnyék, a melleimnél kicsit elidőzött - vagy csak én éreztem így -, mindig arra gondoltam, hogy ez már olyan előjátékféle. Testetlen érintés, de érintés, ami felborzol.

 Kezem óvatosan a fejem alá tettem, így jobban láttam, ahogy közeledik. Alakját glóriaként ragyogta be a kinti fény. Hiába is erőltettem a szemem, ilyenkor még nem láttam belőle semmit, csak izmos alakjának körvonalait, meg szétszálló arany haját. Amikor megrázta, vízcseppek repkedtek belőle szerteszét. Egy hideg csepp a mellemre esett, de nem hogy hűtötte volna, inkább égetette.

S most jött el kedvenc pillanataim egyike, amikor mozdulatlanul megállt fölöttem. Ez folyton hosszasan művelte, mert talán ő is tudta, hogy ezt szeretem. Aztán óvatos mozdulattal kisimította homlokából a haját, egy pillanatra felvillant erős keze. És csak állt és nézett, de a szemét nem láttam, csak éreztem azt a vibráló sugárzást a testemen.

 Most is vadászni volt, mint mindig. Azt a kis prémes szörnyeteget leakasztotta az övéről és hanyag mozdulattal a székre dobta, oda se nézett, ebben is biztos volt, mint oly sok más dologban. Aztán még szinte ugyanazzal a mozdulattal a kis plazmavetőt is utána hajította. Mint mindig, most is a kis állat tetemére esett, és csak puha, elomló hangot lehetett hallani. Arra gondoltam, hogy egyszer meg kellene nézni azt a kis fekete, prémes valamit, mert még soha nem láttam, csak a szemem sarkából. De hát a kellékek sohasem fontosak igazán. Biztosan hófehér és éles, apró fogai vannak és a szőrének fanyar édeskés illata. A plazmavető burkolatán megcsillant a fény, de az is lehet, hogy valamelyik indikátor jelzett, ám ilyenkor ez már mellékes volt.

 Lassan tépte fel magán a szorosan simuló vadászdzsekit. Bizsergető volt a fülemnek, ahogy a két rész halk sercegést hallatva szétvált. Még mindig nem láttam az arcát, olyan volt a számomra, mint egy személytelen álomkép, valaki, aki jött értem, de még nem tudom, hogy ki, csak azt tudom és érzem, hogy én kellek neki, értem jött.

 A dzseki is a székre szállt, de lecsúszott róla, mint mindig, ezt is a szemem sarkából láttam csak, mert őt figyeltem. Fekete, arctalan lovagom fél térddel mellém ereszkedett, szinte hallottam, ahogy rugalmas bőre alatt mozdulnak izmai. Lélegzete testemet perzselte, óvatosan hajolt fölém, testével nem is érintett, de lehelete, teste sugárzó forrósága rám simult. Magamba szívtam azt a fanyar illatot, amit kintről, az esőverte mezőkről hozott. Most már nem volt vizes, de száradó hajának furcsa és izgalmas illata volt, és valami távoli, ismeretlen fű vagy virágillat vegyült bele.

 Soha nem tudtam, meddig magasodott így fölöttem, de mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, minden idegem pattanásig feszült, akkor, de csak akkor a nyakamra hajolt és forrón megérintette az ajkával. A lélegzetem elakadt, vártam, tudtam ezt a pillanatot, de örökké úgy hatott rám, mintha most történne először. Csak kínlódva, erőlködve tudtam lélegzethez jutni, pedig ott volt közel, nagyon közel éreztem, ahogy az erő és a vágy forrósága sugárzik felém. Kezem ki akartam szabadítani a fejem alól, hogy én is hozzá érjek, hogy erezzem az ujjaimban azokat a kis szikrákat, amik aztán végigfutnak a testemen. De mint állandóan, most is megelőzött.

 Ajka újra a nyakamhoz ért, de csak mintha pille szárnya lett volna - egy forró lávapillangó -, és óvatosan araszolva felkúszott az államig. Közben éreztem, hogy újra elakad a lélegzetem és nyelnem kell. Hatalmasat nyeltem, mintha éltető korty vízhez jutottam volna, és éreztem, ahogy izmos nyelve nekicsapódik a bőrömnek, s finoman, de erősen, izgatóan nyomja. Újra nyelnem kellett, de most már az izgalomtól.

 Közben megpróbáltam az arcába nézni, de most sem sikerült, csak a sötét, felhevült mélység sugárzott felém, amit körbevett az arany hajkorona, fanyar illatot lehelve. Megfeszítettem a testem, hogy a fejem fel tudjam emelni, az én ajkam is hozzáérjen végre az övéhez, de játékosan kitért előlem, ezzel csak fokozva a bennem egyre csak gyűlő forró remegést. Most testével simult hozzám. Átforrósodott acélrugó ért testemhez, beleborzongtam, s még mindig nem bírtam a kezem kiszabadítani a fejem alól, pedig most hevesen át szerettem volna ölelni. De ő ismét kitért, hátrahajolt, olyan volt, mint a támadó kobra, aki áldozatára mered. Tüzes kis remegések futottak végig a bőröm alatt, de nem tudtam, hogy ezek az enyémek, vagy tőle származnak. Combja nekifeszült az én combomnak, s ez olyan erőt kölcsönzött nekem, hogy egyetlen mozdulattal kiszabadítottam a kezemet és ugyanazzal a lendülettel szorosan átöleltem. Finoman ellenállt, csak ajka hajolt újra rám, majd hirtelen forrón és nedvesen fogaim közé hatolt a nyelve. Egymásba fonódott elakadó lélegzetünk. Ez máskor is így volt, de soha nem tudtam betelni ezzel a pillanattal. Nyelvével egyenként megszámolta a fogaimat, majd a két izmos, égertő húsdarab izgató táncba kezdett, mely a kifulladásig tartott. Közben teste az enyémre fonódott, észrevétlen engedve az én ölelésemnek. Izmai folytatták azt az izgató táncot a testemen, amit a két nyelv táncolt. Kifulladva oldalt fordítottuk a fejünket és levegő után kapkodtunk. Szíve, mintha harci dob lett volna, úgy dörömbölt mindkettőnk mellkasán.

 Szorítása egy pillanatra sem lankadt. Közben a ruhám engedett ennek a perzselő erőszaknak, és lassan kibomlott. Kezemmel a hátát simogattam, feltérképezve ezeket az izgalmas húsdombokat és völgyeket. Ujjaim külön életre keltek, mint vándorok járták be eme kőkemény terepet. Néha, mikor mozdult, kezem alatt kisebb földrengések támadtak. Végre megint normálisan lélegzethez jutottunk, most visszafordítottam a fejemet, mert tudtam, hogy meglátom a szemét. Mindig ekkor láttam meg a szemét.

 Két barna, puha, párás gyémánt függött fölöttem, és ha nagyon figyeltem, megláttam magam bennük. Pupillái hatalmasra tágultak, szeme szinte feketének látszott - fekete, feneketlen, mindent magába ölelő kút. Szerettem volna beleveszni. Pillái néha megrebbentek, mint őszi szelek fújta sás a vízparton. Óvatosan magam felé húztam a fejét, és hosszú csókot leheltem egyik szemére. Boldog mosoly volt a válasz, majd oldalt fordult a fülemhez. Ilyenkor minduntalan azt hittem, hogy majd súg, vagy mond valamit, de hát ő soha nem szólalt meg, ő néma szerető volt. Most is csak meleg lehelete csapott bele a fülembe, s rögtön utána bársonyos, nedves nyelve. Egész testemben végig borzongtam, s ő ezt kihasználva, egyetlen ügyes mozdulattal megszabadított a ruhámtól.

 Bőröm izzóan simult testéhez, de még nem tudta érinteni. Most én is nekiálltam, hogy hozzá férjek, mert éreztem, megőrülök, ha ez nem sikerül, Szinte téptem róla a ruhát, testem viharzott a teste alatt, majd egyetlen erős mozdulattal oldalt fordítottam, és kihámoztam az ingéből. Mostanra már a lenyugvó nap az állomás oldalára került, kint felragyogtak az antennák. Ide be, csak a vörös fény jutott, amely megcsillant ezen a tökéletes és számomra annyira kívánatos testen. Boltozatos mellkasa újra fölém magasodott, szerettem volna beleveszni, mint gazella a szavannák füvébe.

 Aztán hevesen és vadul öleltük egymást ide-oda dobálva megszilajult testünket. Szíveink riadót doboltak, az öröm riadóját. Most én kerültem fölé, elnéztem szoborszépségű alakját, ilyen szépek csak a régi görögök szobrai voltak. Mindig ez jutott eszembe, mikor eddig eljutottunk. És most szerelmet vallottam neki, mert ez is a játékhoz tartozott. Mivel ő soha nem szólt, így ez rám maradt, de én örültem neki. Szerettem hozzá beszélni, ilyenkor éreztem, hogy ő az enyém, csak az enyém és senki másé. A csípőjére ültem, mintha vad musztáng lett volna, két kezembe fogtam a fejét, és elmondtam neki mindazt, ami az eszembe jutott. Ez volt számomra a birtokbavétel. Halkan súgtam a szavakat, nem is volt fontos, hogy ő hallja, talán csak magamnak mondtam.

- Szeretlek téged, ki elűzted szívem barlangjából a magányt, és nekem adtad a mindenséget. - Szavaim halk remegést váltottak ki belőle. Teste hullámzott, mint a puszták füve, mikor a szél borzolja.

- Szeretlek, mert bekúszol sziklamagányomba, csúcsaim közt szerelmed visszhangot ver, szóra bírja a csendet.

Pilláit lecsukta, és csak mosolygott, ajkai résnyire nyíltak.

Szorosan fogtam a fejét, és magam felé emeltem, ő nem ellenkezett. Szinte az arcába, a homlokába suttogtam.

- Szeretem testemet perzselő lángodat, gerincemre fonódó nyugalmad. Mozdulataidat őrzi gondolatom, bele maródtál szemem sugarába.

 Úgy dőltek belőlem a szavak, mintha most mindent el kellene mondanom, mintha még utoljára teljesen birtokolnom kellene. Ez azonban most más volt, mint eddig. Mintha a bennem szunnyadó női ösztön riadót fújt volna.

- Szeretnék veled élni, veled halni, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Szerelmed pillanatai némán hullnak alá, mint őszi lomb, de te mindenek fölött örök vagy. - Ő csak mosolygott, habár így utólag, mintha mosolya kissé furcsa lett volna. Persze ez már lehet belemagyarázás is.

- Tested illata, mint a mezőn kóborló szél, mindig újra és újra megtalál. Kezemben megmarad testednek formája, mit kőbevésett vonalak...

 Ezeket a szavakat már inkább a magam megnyugtatására mondtam, mert furcsa előérzeteim voltak. Valamit nagyon akartam, valami elől nagyon menekültem. Tudtam, hogy a külső valóságban nagyon egyedül vagyok, hát most kiöntöttem a lelkemet. Mert a szavak segíteni szoktak.

- Tested végtelen dombok hullámzása, belőled ragyog a végtelen, a határtalan ég, tavak fodrozódnak, szelek véghetetlen táncot járnak, amikor mozdulsz...

 Tovább nem tudtam folytatni, mert előérzeteim elvették a szavakat. Már csak néztem és vártam, hogy előérzetem beteljesedjen. Ő mosolygott, megfordult, és újra fölém magasodott. Már nem volt rajta ruha, izmos testét vörösre festette az alkonyi nap. Kezével óvatosan, de határozottan szétfeszítette combjaimat, és én vártam a beteljesülést, halántékom dobolt, agyamban a világegyetem lüktetett...

 És aztán egy villanás, és én hasogató fejfájással maradtam ott egyedül, csak az automata zümmögött, miközben piros fények futottak át rajta. Úgy éreztem, megsemmisülök, vagy menten felrobbanok. A eroto-lejátszó felmondta szolgálatot. Nem a készülék, csak a kedvenc kazettám lett zárlatos. S ilyenkor ne bőgjön az ember lánya. Most be kellene tennem egy másik kazettát, újra kéne csatlakoztatni a vezetékeket, de el sem tudom képzelni, hogy én ezt most mással... egy számomra idegen kazettával...

 Hatalmasat csaptam a gyűrött párnára, de az agyamba villant a fájdalmon kívül az is, hogy a pszihoborgom figyelmeztetett, nem lehet egy kazettát a végtelenségig nyúzni. De hát én a Vadász-t szerettem legjobban. Hallgatag volt és férfias, lehetett hozzá beszélni... A többiek ott a plasztikon belül mind mások, de egyik sem ő. Dühöngtem, tudtam, hogy most majd napokig analizáltathatom magam a robottal, mert ugyan az embernek a gépek a segítségére vannak, de azért most fel kellene robbanni. Akkor pedig magára maradna a mérőállomás. Vagy ki kellene rohanni, és addig menni, míg az űrruhából kifogy az oxigén Persze tudtam, ezek teljesen ostoba gondolatok, hiszen ez a sok istenverte szerkentyű sokkal előbb megmentene és riadóztatná a központot. Akkor pedig mindenki rajtam röhögne. Nincs hát mit tenni, mint venni egy hideg zuhanyt és kimenni a télikertbe, aztán szép lassan beletörődni abba, hogy a Vadász nincs többé, mert én hülye, tönkrenyúztam. Most majd válogathatok a kazetták között, és megpróbálhatok valaki mással barátkozni. Nem is tudom, hogy van-e köztük egy másik, ilyen hallgatag férfi.

 És ez volt az a pillanat, amikor választani kellett a pityergés és az evés között. Kisminkeltem magam - így búcsúztam a Vadásztól -, és neki álltam Nix Olimpicát sütni. Most így tele gyomorral érzem, hogy nagyon nagy az én bánatom. És lehet, hogy még egy kiadós gyomorrontás is a közelben ólálkodik.