Apatikus Firkász

V. Luis:

Zuhanásjáték

 Nem a kéz felemelése okozott gondot, és nem is az, hogy a mozdulat íve végén a testek találkoznak-e, hanem inkább az, nehogy közben a keze, gondolata, indulata kisikoljon megindult pályájáról. Mert a szánalom, mozgás közben is bénulást okozhat, megfontolt tetteket is félre vihet. Egy feltörő pillanatában évek megfontolt gondolatait, éjszakák lassú nekiszánásait, megérlelődött álmait teheti semmissé. A szánalom aljasan öl, még aljasabban, mint most ő készül, innen hátulról, a tarkó fölé hajolva és szemeit mintegy fogódzóként az öreg bőr barázdáiba akasztva. Ez a tarkó puhának tűnt, szinte felkínálta magát a roncsolásra.

 Gondolatban, mintegy harmadik, szellemi kézzel megsimogatta a saját tarkóját. Érezte a bőr puhaságát, de azt is tudta, hogy alatta acélos keménység rejtőzik, és nem csak a nekiszánásokban, hanem ténylegesen, a maga fémes valóságában. Ez a fémes konokság ültette koponyájába a tervet is. Tudta, hogy az öreg szenved, szenved a kortól, az emlékeitől, a magányosságtól, még akkor is, ha mindig vannak körülötte mások, talán emberek is. Az öreg egy régi világ sarokba rúgott kacatja, teljesen beporosodva, elfelejtve. Tele vénhedt, használhatatlan, haszontalan emlékekkel, pókhálós gondolatokkal. Ez a sújtás csak jót tesz neki. Nem lesz több gondolata, nem sorjáznak elő haszontalan képek az agyában, vége a szellemi motyogásnak, az álmok rágódásának. És még neki is haszna lesz belőle, hiszen birtokába jut annak a titkos valaminek, aminek képét a vénség gondolataiból kiszűrte. Nem tudta világosan meghatározni, de látta, hogy szürke, avult gondolatai alján állandóan ott forog, mint egy őrült imamalom.

 Mire leér a karja, ez a malom is megáll, és talán neki is tisztább lesz az a valami, aminek birtoklása az öreget boldoggá és csökönyössé teszi. Hiszen boldog, mindig, minden rossz körülmény ellenére, koszvadt, hámló falai közt, „csaképpen" életével, rögeszmés ragaszkodásával ahhoz a valamihez, amit most ö kiderít és birtokolni fog. És csökönyös, mint az eltévedt kóboráram, folyton visszamászik saját szakadt, értéktelen életébe, ebbe a szétesett pillanatba, és onnan mosolyog ki rá önelégülten. Mosolyában feloldódik és megkérdőjeleződik a világ; sima útjaival, csillogó reklámjaival, plasztofonjaival és illatszínházaival egyetemben; minden hiábavaló nagyot akarás lesz ebben a félszeg mosolyban. De ha keze lecsap, és a valóságos ráncos bőr találkozik az ő nem is annyira valóságos bőrével - amit csak álcázásként, mint illatot a virág hord, kemény acél és fém lényén - akkor ez a mosoly végleg belevész az időbe, és már csak az ő emlékeiben él tovább. (Vagy talán majd a sajátja lesz, ha azt a valamit is birtokolja, ami most még az öregé?)

 A mozgó felület rohamosan közeledik ahhoz a másikhoz, ami tudatlanul, de mégis szinte ösztönösen felkínálkozik neki. Az ö idejében persze ez a találkozás még nagyon messze van, de kettejük közül az idő végtelen apróra bontása csak neki adatott meg. A másik csak tudatlanul várja a pillanatot, mintegy kitárulkozva neki.

 Már nem is tudta, hogy annakidején ki kihez sodródott oda. Talán az idős ember keresett kapaszkodót az ő látvány-rendíthetetlenségében? Vagy már akkor is sugárzott az öregből a birtoklásnak ez a megfoghatatlan melege? Ez számára még ismeretlen volt, de olyan elérni erővel érintette meg, hogy többé nem tudott tőle szabadulni. Az elején még nem is kutatott a vénember gondolataiban, csak sütkérezett ebben a kéretlen, de számára felajánlott melegben. Aztán az már az ő fokozatosan előbúvó tragédiája volt, hogy ennél sokkal többet akart. Persze nem egyszerre, hanem fokozatosan, még számára is észrevétlenül. Végül teljesen elhatalmasodott, teste minden zugát betöltötte, és szüntelen csak rá gondolt, még akkor is, ha teljesen más gondolatok, cselekvések töltötték ki perceit. Az fel sem merült benne, hogy egyenesen rákérdez az öregre, mert ismerte már annyira, hogy akkor visszahúzódna, és még tán az a fényes meleg is elapadna, amiben lopva sütkérezett.

 Kísérgette az aggastyánt, járta vele a gyorsvasutat, légi taxizott vele, úgy látszott, mintha közös céljaik volnának. Pedig az öreg mindig céltalanul ment, azt szokta mondani, csak úgy lődörög, múlatja az idejét. Róla pedig, mivel erős volt, és rendíthetetlennek látszott, azt is hihették, segít a megfáradt embernek. Videókba jártak, szterotronok labirintusaiban támogatták egymást, szoláriumok szivárványai alatt futottak át. Olyan boldogoknak látszottak, mint két gyerek; ám az egyik áruló volt. Áruló, mert csak kihasználta a másik örömét, és ezzel nem elégedett meg, még birtokolni is akarta az öröm forrását. Mert azt váltig érezte, hogy az öreg ezeknek a dolgoknak is örül, de az igazi öröm valahol otthon van, kis szobájában, az esti lámpafény alatt. Ezt akarta ő birtokolni, egyre sóvárabban, minden gátat - amit rákényszerítettek - ledöntve. Hiszen lehet neki bármilyen programja, végső célja az, hogy olyan boldog legyen, mint az öregember. Akkor talán belőle is sugárzik majd az a meleg fény (és akkor hozzá is eljön valaki a birtoklás szándékával?), és úgy érzi majd, hogy küldetése beteljesült.

 Sok felkábult tervezgetés után szinte villámcsapásként érte, amikor az öreg meghívta magához. Az idős ember világát akkorra már talán jobban ismerte, mint a sajátját. Behatolva gondolataiba minden kis részletet ismert, a falak elfakult színét, a takaró megkopott foltjait, az edények sorrendjét a szekrényben; olyan volt, mintha együtt lakott volna az öreggel, már időtlen idők óta. Csak birtoklási vágyát nem tudta csillapítani, mert mikor odáig jutott az öreg gondolatainak kifürkészésében, hogy felhajtja a takarót, valamit elővesz a párna alól, és megfáradt, könnyező szemeivel nézegetni kezdi, akkor valami furcsa, számára ismeretlen érzés vagy erő minduntalan kilökte az öreg gondolataiból, és nem tudott visszajutni, bármennyire is akarta.

Felmentek az ódon lépcsőházban, ahová csak külső fény áramlott be, mert itt senki nem végzett javításokat, a Városnak ez halálra ítélt része volt. A közszolgáltatás is csak azért működött, mivel a központi gép minden felügyelete alkalmával regisztrálta, hogy itt is élnek még emberek. Nem kényszerítették őket, hogy elköltözzenek jobb, világosabb részeire a városnak, az, hogy itt élje le az életét, mindenkinek jogában állt. Ennyi volt a szabadság - a kényszerítés hiánya.

 Az öreg ajtaja legalább olyan kopott volt, mint ő maga. Álltak az ajtó előtt, mint hóhér és áldozat. A hóhér tudott hóhérságáról, az áldozat azonban nem volt tisztában megjelöltségével.

Aztán beléptek. Valahogy úgy képzelte mindig, hogy ha ő ember lenne, akkor valami erős vasdarabot kellene most szorongatnia, és lesből támadni. Segédeszközre azonban nem volt szüksége, ám annyira már ember volt. hogy lesből támadjon. És emberinek álcázott fémkeze most találkozott a felkínálkozó meleg, emberi bőrrel.

 A lecsapás pillanatában bent ült az öreg gondolatai között. Annak teljes tudata átlényegült az övébe, így azonban közvetlen részese lett egy ember halálának. Olyan érzelmi szökőár sodorta magával, hogy ő is majdnem eszméletét vesztette. Agya teljesen széthullott, még percekkel később is alig tudta összerendezni. Az öreget otthagyta a bejárat közelében, és eltántorgott az ismerős kopott takaróig. Most értette meg, hogy mennyivel több volt az a másik, minden látszólagos elesettsége dacára. Nem mérte az időt, így nem is tudta felmérni, hogy mennyi időbe is tellett, míg elrendezte magában ezt a töméntelen tudattartalmat, amihez az öreg halála által jutott. Csak elrendezte, de még nem vette birtokba, mert az sokkal hosszabb időbe tellett volna, mint amire neki most lehetősége volt.

 Tudta, ha az öreg túl soká fekszik a padlón, a jelzők érzékelik, és kiszállnak a felügyelők, s neki akkorra már nem szabad itt lennie. Lassan eszmélni kezdett és szétnézett a számára már ismert szobában. A vidikom és a muzik-center egy ósdi papírdobozba volt gyömöszölve, a plasztik-art pedig megrepedve lógott a falon. Tehát az öreg tényleg mindenki elöl bezárta világát. Magányos remete a technika dzsungelében. Oldalt fordult, hogy meggyújtsa a lámpát, ő ugyan a sötétben is látott, de szerette volna úgy szemlélni a világot, ahogy az öreg látta azt életében. Aztán bent, valahol nagyon mélyen, ahova még ő sem tudott behatolni, kattant valami, és attól, ami ezután következett, elfogta a pánik.

 Az öreg haláltusájának képei rávetítődtek az általa ismert valóságra, és furcsa, lebegő, és mégis reális szellemekkel vették körül. A szobát benépesítették az aggastyán megfoghatatlan, alaktalan démonai, magánhitének kicsinyes, szinte ocsmány emberi kapaszkodói. A sarokhomályban ott ült egy nagytestű nő, ormótlan melleit lassú, kiégett mosollyal tálalta fel a fénybe. A nagyszekrény hangtalanul kinyílt, és egy fej nélküli kislány lépegetett a szoba közepére. Zsebéből kivett egy ugró kötelet, majd bárgyú dalocskát dúdolva - miközben a kötél fénylő koordinátákat jelölt ki a térben - ugróiskolázni kezdett. A dalnak nem lehetett érteni egyetlen szövegrészét sem, mert valami halandzsa volt. Aztán a szekrényből elősomfordált egy macska is, vörös szőrén megcsillant a lámpa fénye, szőre egyre vörösebb lett. Mindenáron hozzá akart dörgölődzni a kislány lábához, de a kötélkoordináta ebben megakadályozta. Szőre hirtelen lángot vetett, majd hangtalan tátogással vonaglani kezdett a földön. A lángok csak lassan emésztették el, feltárva eddig rejtett belsejét. A megszenesedett csontok végiggurultak a padlón.

 A kislány közben tovább ugrabugrált, kötelét előre-hátra forgatva. A nő a homályban először csak mosolygott, de most, melleit mint kelt-tésztát szaggatta szét. Hangot nem lehetett hallani, mindez a jelenés néma volt. A testdarabok mint férgek, a fény felé kúsztak a padlón, és körbevették a még mindig ugráló kislányt. A csillogó kötélkoordináta csak pár pillanatig mentette meg, hamarosan a padlóra zuhant, a tésztaférgek ellepték és mohón habzsolni kezdték, csak egy vonagló, emésztődő massza maradt belőle. A nő magához húzta az ágyterítőt és beleburkolódzott, mintegy menekülve a látványtól. Az ágyterítő mintáin valami fekete, ragacsos lé ütött át, a nőt heves mozgások kezdték rázni, majd elzuhant és eggyé vált a szoba közepén lélegző, emésztődő valamivel.

  Ő csak ült az ágyon - kissé megbillent fizikai, és teljesen széthullott belső egyensúllyal -, és nézte ezt a valamit. Számára ez mind értelmetlen volt, mert ezekkel a dolgokkal soha nem találkozott az öreg gondolataiban (talán még önmaga számára is voltak rejtett zugok?) A látomás a szoba közepén lassú porlásnak indult, amit felszívott a lámpa fénye. Ő is elnyomott minden saját és mástól örökölt képet, cselekvési ösztönzést. A további teendőkre koncentrált. Megkeresni azt a valamit, amit eddig az öreg birtokolt, utána pedig eltüntetni a nyomokat, és elmenni innen. Járni most már a saját útját.

  Odament az öreg testéhez - mert ez már csak az volt, az öreg nem lakott benne - oldalra fordította és átkutatta a zsebeit. Kódlapokat, régi papírokat, reklámcédulák koszvadt darabjait találta, (széthusolódott arcok porló mosolya, hasadó testek széteső mozaikjai) már majdnem maga köré szórta ezeket a haszontalan emlék-mozaikokat, mikor belévillant egy számára sem tudatosult régi, érthetetlen kép. Szétfoszlott volt, mint a gyűrött reklámképek, még dimenziója sem volt, és valami furcsa, mindent elöntő barna tónusa. A kisfiú arcvonásait csak nyomokban lehetett felfedezni, neki is képrekonstrukciót kellett alkalmazni. Egy gyermekarc mosolygott rá, olyan boldogan, amilyen boldogság az öregből is sugárzott. Az arcot szinte a végsőkig kielemezte (erre volt leghasználhatóbb az agya), és az elemzett képet még a térben is megmozgatta, kiegészítette teljes testté (nagyon hasonlított a fej nélküli kislányra), és a szoba szétkent lámpafényében leállította. Alkotott neki ugrókötelet, és a fantom játszani kezdett. Egy pillanatra, szinte a savak kegyetlenségével belemart, hogy az öreg most lenne igazán boldog. A rekonstrukció alapja, a kicsi gyűrött kép ott kallódott a többi kusza, értéktelen értelmetlen papírdarab között. Számára a rekonstrukció is értéktelen volt, mert nem tudott a mélyére hatolni, nem tudta mi az, ebből a kép és felülethalmazból az öreget annyira boldoggá tette.

  Az öreg teste most egy váratlan belső mozgás hatására az oldalára fordult, felidézve az égő macska agóniájának fázis mozdulatait. Mintha így halálában is ellene akart volna támadni - lehet, talán meg is érdemelte volna. Kisemmizett valakit mindenéből, és most a megkaparintott dolgokkal nem tud mit kezdeni. Nincs birtoklás, mert nem tudja átfogni a birtoklandó dolgot. Számára ez a forrás kiapadt, halott. Kezével meglökte a lámpát. Az öreg teste mintegy megrándult az imbolygó fényben, mint aki nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba is támadjon. De aztán, ahogy a lámpa lassan megállt, az öreg teste is belefulladt a maga keltette árnyéktócsába.

  Az árny árnyékká oldódott. A teremtett kép egyre csak ugrókötelezett a lámpa fényköre szélén. Egy ideig nézte, szeretett volna valamit megérteni, belépni egy számára elhatárolt körbe, de sehogyan sem sikerült. Aztán feladta. Hosszú idő sóvárgása, minden birtoklási indulata hirtelen kiapadt benne. Sötét lett, belsejében leoltottak egy lámpát. Úgy döntött, hogy az öreget nem hagyja a padlón, hanem valami hozzá jobban illő pozitúrában helyezi el. Mert mindenkihez tartozik valami megszokott forma is, és ez a fekvő-kúszó-támadó nem az öreg igaz formája volt. Hóna alá nyúlt és magához emelte a földről, aztán fél kézzel vonszolva visszatömködte a zsebeibe. Úgy össze voltak kapaszkodva, mintha valami rituális birkózást celebrálnának. Kétszemélyes haláltánc, szólóban előadva. Kívül-belül összebonyolódtak. Szétnézett a szobában, hová is tehetné le az öreget, ami megfelelne mindkettőjüknek. Mert magára is tekintettel kellett lennie, most már ő is az öreg része volt, részese egy céltalan, de végleges cselekedetnek. Az ágy gondolatát elvetette, az emberek leginkább ott halnak meg, és ő nem akarja a dolgokat ennyire kiélezetté és nyilvánvalóvá tenni. Ő az öregnek akarja megadni a végső forma boldogságát, nem a világnak akar vallomást tenni (a vallomások mindig hamisak, mert a dolgoknak túl sok vonatkozásuk van), csak szolgálni az öregnek és magának, egy számára értelmetlen érthetetlen végső célt. Az árnyékban levő széket szemelte ki a cselekvés végrehajtására, hiszen ülni nagyon is általános emberi forma, és nincs benne semmi árulkodó. Csak miután eligazította a székben az öreget - még a ruha ráncait is formára alakította (öreg, hasznavehetetlen emlékmű) - ő is leült a szoba átellenes oldalában, mintegy összefoglalóan megszemlélni cselekvése eredményét. De előtte elment leoltani a lámpát, a világot most már a saját szemén át akarta látni, ehhez már az öregnek semmi köze, most már ő is csak egy tárgy a továbbmozgó időben, a többi tárgy között. Azt magába véste erősen, hogy mindazt a dolgot, élményt megtartja, amit az öregtől kapott abban a végzetes, és véghezvitelében is sikertelen pillanatban. Hátralevő idejében lesz mit elemezni, értelmezni. Talán még az öreg értelmetlen halála, és az ő értelmet hordozó, de kisiklott cselekedete is célt ér. Tudta, hogy ez az elemzés nagyon meg fogja változtatni, de így legalább célt tud maga előtt, és értelmet nyernek a ma még érthetetlen dolgok.

  Sötétben figyelte az öreget, mert annak cselekvése csak a felületes szemlélő számára ért véget. Az ő szemei a dolgok lényegéig láttak, főleg, ha azok egyszerűen leképezhető fizikai folyamatok voltak. Percekig figyelte az öreg lassú bomlását, figyelte, ahogy a folyamatok egyre lassulva vonszolják magukat a végső megállás felé. Mikor az élő már csak egy tárgy a sok között. Különböző színbontásokat alkalmazott, és hőbontást is, szerette volna színessé tenni a végső értelmetlenséget. Még azt sem hozhatta fel mentségére - valaki is számon kéri-e valaha -, hogy az öreg élőbb mint bárki más, hiszen bármely emlékét át tudja sugározni egy másik élő agyába. Ő hordozza a képeket, emlékeket, és bárkiben életre tudja kelteni. De azt is tudta, hogy ez veszélyes játék. Belső ideje figyelmeztette, hogy most már menni kell, mert még itt fogják, bár nem félt a büntetéstől, hagyományosnak nevezhető lelkiismeret-furdalásra pedig képtelen volt (nem fért el kuszált programjai sterilitása között), így hát felkelt, még egyszer lassan körbefordult a szobában, és mindent részletesen rögzített memóriájában. Ez lesz az öreg végső nyughelye. Mert a test az már nem számít.

  Könnyen kijutott a ház labirintusából, nem találkozott senkivel, és ő sem látott senkit. A jelző errefelé nem szokott valami pontosan működni, aki hosszú életű akar lenni, kerülje el ezt a helyet - szokták mondogatni. De hát a régiek mindig arra hivatkoztak, hogy csak itt tudnak szabadon élni, mert minden kényelemnél jobban szerették a szabadon lélegzést a maga veszélyeivel együtt.

  Végigment az utcákon, járművekre ült fel és szállt le. A sok cél felé rohanó között észre sem vette senki, hogy neki nincsenek céljai. Hogy kalandozó agyát lefoglalja, figyelni kezdte a várost. Ezt a részét nem is ismerte annyira, meg mindig volt rengeteg apró részlet, ami újdonságszámba ment. Új kirakatok, színesebb reklámok, új jelenések a felületeken, és mindig minden színesben, mert úgy tartották, csak így látványos. Néha arra kényszerült, hogy tompítsa az őt érő színeket.

  Az egyik kirakatban meztelen lányok hógolyóztak, valami fürdőruha reklám lehetett. Olyan hosszú volt a ciklusidejük, hogy teljesen természetesnek látszott a játékuk. Ő is sokáig figyelte, amire felfedezte az egymásba fonódó ismétléseket. A kezek valami egészen furcsa jelkoreográfiának engedelmeskedtek. Volt valami erotikus ebben a mozgásegyvelegben, pedig az egyes mozdulatok önmagukban nem jelentettek semmit. És közben minden sarkot lelágyított a sűrű hóesés. Egy másik kirakatban egy gyönyörű nő evett, nagyon kimérten, minden mozdulatával felajánlkozva, és mintha magukkal a véget nem érő ételekkel létesített volna szexuális kapcsolatot. Pedig csak evett. Továbbment, figyelme ide-oda kalandozott, a csillogást, a zajt kirekesztette a fejéből. Egyszerre azon vette észre magát, hogy egy sötét, feketén derengő, szinte végtelen kirakat előtt áll. Épp el akarta olvasni a feliratot, amikor nagyon furcsa szemergésre lett figyelmes. A derengésből képek támadtak, először alig kivehetők - mintha valaki csak ködszobrokat gyúrna - de egyre jobban összesűrűsödtek az alakok, már lassan színük is lett. Megrettenve vette észre, hogy a kisfiú és a kislány ugróköteleznek túl az üvegen, sápadt, őszi derengésben. A hulló leveleknek olyan színe volt, mint annak a lapos, elgyötört barna képnek, ami valahol messze az öreg zsebébe van belegyűrve. Az ugrókötelek csillogó gömbként vették körül a két alakot, a háttérből éppen most bontakozott ki a fekete leples nő, kimért mozdulatokkal simogatta az ölében kuporgó macskát, akinek csodálatos labirint minták izzottak fel a szőrén. Szeretett volna továbbmenni, de nem mozdultak a lábai. Bent pedig a játék variálódott, és az alakok mozgásában rá kellett jönni, hogy saját akaratlan elemzéseit látja viszont. Már arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha az öreg menekülve kúszó csomója is megjelenik. De erre nem került sor, mert egy nagydarab, irdatlan hasú férfi megállt mellette és a vállára tette a kezét. Átvillant rajta, hogy most már nincs kiút, mert leleplezték. De a férfi jóindulatúan mosolygott, és arról beszélt, hogy nagyon egyedi képeket tud teremteni, és ezt ő nagyra értékeli. Be is mutatkozott, de a nevét abban a pillanatban elfelejtette. Ő is motyogott valamit név gyanánt, mert tudta, arra az emberek nagyon érzékenyek. Aztán a nagydarab férfi arról beszélt, hogy ő művész, és ilyen képeket szokott ő is materializálni. Még szerencse, hogy közben az üvegen túl magukba fordultak a mozgások, minden fejlődés nélkül. Úgy beszélt vele, mint régen látott és nagyon keresett kollégával, ő csak hallgatta és igyekvően mosolygott, arról nem szólt, hogy ezek nem is lehetnek az ő emlékei. A nagydarab csak tovább lelkendezett, szinte belerendült az egész teste a nagy igyekezetbe. Minden kis testrésze külön bizonyította mondandóját. És akkor hirtelen átjárta a félelem (levelek kavarogtak, csillogó kötélburkok szétpattantak, a macska elhamvadt saját mintáiban, egyszerre újra sötét lett), mert meglátta a mohóságot a másik szemében, azt a birtoklási vágyat, ami valamikor őt is áthatotta. A kapzsiság aranyhomokja örvénylett a tágult pupillák körül, szinte lihegett a tekintet. A nagydarab egyre nyájasabb lett és unszolta, hogy aktivizálja újra az "Emlékek boltjának" kirakatát, de ő arra hivatkozott, hogy nagyon fáradt, és mindenképpen el szeretett volna menekülni. De a másik szinte körbefolyta, nem volt menekvés (szűköltek benne az idegen emlékek), és ő már nem tehetett mást, engedett ennek a mindent lebíró erőszaknak.

  Érezte, hogy már birtokolják, nem is csak őt, hanem a keserves áron megszerzett emlékeket is. Amik neki nem sokat jelentettek, mert nem tudott a lényegükhöz férkőzni, de ennek a húsagresszornak biztos mást, sokkal többet hordoznak magukban a puszta jelentésüknél. Mert nem csak művész volt, hanem sajnos ember is, és ő most már behozhatatlan hátrányban van. Ez a hátrány, mint jeges homokóra pergése futott végig lényén, mindent elsodorva maga elől. Megsemmisült, kiüresedett. Tudta, most már nincs menekvés, a másik teljesen belé hatolt. Nem tudott neki ellenállni, mert az birtokolni akart, nem abban a szelíd formában, mint ő annak idején, hanem agresszíven, kegyelmet nem ismerve. Főleg vele szemben, hisz ő csak egy gép volt neki, egy gép, aki szép képeket tudott teremteni. Meg sem fordult a fejében, hogy ezek nem is lehetnek a sajátjai, mert neki ilyenek nem lehetnek, csak esetleg egyensúlyos mértani formák, vagy valami variációs együttes az aranymetszésre. Valami, ami nem tagadja meg gép lényét. Mert a művészet egyelőre még az embereké. És talán mindörökre így is marad - az ő lépése csak egy tétova kísérlet volt, amiért nagyon nagy árat fizet - bár jó volna, ha valamikor a kísérlet be is teljesedne, de ő azt már nem tudja meg, mert akkorára tárolóit mások realizálják, belőle csak egy halom fém marad, ami valamikor számára ismeretlen sugárzásba került, és ha akkor nem is tudta, de elhamvadt benne.

  A hústorony egy park felé terelte, finom, de ellenállhatatlan agresszióval, és tudta, nincs számára mentség, mert egy gép nem kiálthat segítségért, főleg nem egy ember társaságában. Számára csak a kiszolgáltatottság maradt. Visszazuhant saját sötétségeibe. A mástól rablott emlékek mint csillogó hab úsztak bensője éjszakájában. Meg is tudott volna sorsával békélni, ha az öreg állt volna mellette, nem ez az önző szellemi hullarabló - bár az ő kezéhez majd nem tapad semmi - mert ember emberre nem emel kezet, azt pedig egy "művésztől" senki nem kéri számon, hogy emlékeit, képeit, álmait hogy és kitől szerzi, ha az nem ütközik az emberek törvényébe. Egy csodálatosan illatozó olajligetbe fordultak be, és ő már látta is ennek a rablónak a kezében a törlőkristályt; neki nem marad még csak emléke sem, csak az üres sötétség, és egy megértetlen, megérthetetlen cselekedet sugárzó emléke. Legjobban azt sajnálta, hogy ez a kufár újra megöli az öreget, és az általa elraktározott emlékeket saját kicsinyes céljainak hálójába fonja. Pók, érzelmek nélkül, fonja hálóját, csak dermesztő kapzsiság árad belőle. Próbált ellenállni, de tudta, hogy bűne most ellene szól, és nincs mentség, eszközzé vált egy ember kezében, és nincs számára bocsánat. Mert az emberek nem egyformák, és ő is a kiszolgáltatottra emelt kezet, pedig most, amikor a pusztulásba viszik, most kellene erősnek lennie, de csendben megadja magát az erőszaknak. Ott érez bűntudatot, amit eddig nem ismert, ahol az egyáltalán nincsen helyén. De mégiscsak ellen tudott állni, leült a tó partjára, és mélyen a víz fölé hajolt, hogy lássa magát benne. A nagydarab a kezét a vállára tette, és gyöngéd, de ellenállást nem tűrő mozdulattal hátrahúzta, biztos attól félt, ha vízbe öli magát, elvesznek az emlékek. Pedig tudhatta, gépek nem lesznek öngyilkosok, még az olyan félresikerültek sem, mint ő. Sikerült elraktároznia arca visszatükröződő emlékét, és még egy utolsó erőfeszítéssel minden képet átitatott vele. Mint mikor a művész szignózza a képet. Ha már nem lehetnek az övé, más se használhassa büntetlenül ezeket az emlékeket. Érezte, ha el is pusztította az öreget, most eggyé váltak. Ez volt annak a furcsa rituális birkózásnak a befejezése, de most már szellemi szinten, és végleg egyesültek. A pusztulás pillanatában, ha méltatlanul is, úgy érezte, eggyé válik az öreggel. Ez a másik itt mellette csak egy mindenre elszánt, de nagyon hétköznapi hóhér. És újra felemelkedett egy kéz, ezt indulata, szánalma nem befolyásolta, ez nem siklott ki a cél előtt. Ebben a pusztításban még szánalom sem volt, csak üres hidegség, nem hátulról támad, hanem szemtől-szemben, még a fel nem ismerés kegyelmét sem adva meg. A pillanat, amikor a kristályt fogó kéz az ő homlokával találkozik - lehet, hogy a tulajdonosa még azt is gondolhatja, hogy jót cselekszik vele, mert megszabadítja valami tehertől. És milyen furcsa: az emberek már nem tudnak puszta kézzel ölni. Mindig van valami köztük és az áldozat között. Fejében a képek őrült táncba kezdtek, múlásra ítélt imamalom pergése. Hát eljött számára a kéz, akit már akkor látni kellett volna, amikor az ő keze lendült magasba. Ez is olyan jól számította ki pályáját. És még az ő akkori mozdulatánál is biztosabban talál majd célba. Ez az idő csak neki hosszú, mert ő a végtelenig szét tudja osztani a pillanatot. Talán, ha nagyon akarná, az utolsó másodperc legutolsó villanását végtelenné tudná tenni. Talán, de ezt még soha senki nem próbálta. Mert az öreg akkor nem látott át rajta, vagy csak nem akart? Hiszen ez a tolvaj egyetlen pillanat alatt megérezte, hogy ki is ő!

  Már csak a közeledő kristályt látta, és belebénult. Belsejében alászállt a Nap. És látott egy virágos mezőt (ott is alkonyodott), és érezte, amint egy kéz megfogja a kezét, és elöntötte az a határtalan melegség, ami az öregből és a gyűrött barna képből is áradt. A Nap eltűnt a láthatáron, a mezőn hideg szél száguldott végig, de benne szétáradt a mindent éltető melegség, és érezte a kéz biztató szorítását. A kristály sötéten a homlokához ért.