Apatikus Firkász

Apokrif kommentár Platónhoz

 Ismeretlen dolgokról, ha semmit nem tudunk, a legenda mond el legtöbbet. A legenda nem bír bizonyossággal, de bizonyosságot ad. Az itt következők, egy bizonytalan írás bizonyossá vált élete.

 Az eredeti írást a Magnifico könyvtárosa, Luigi Pulchi találta meg és fordította le latinra. 1745 őszén a könyvtárban kisebb tűz volt. De szerencsére csak a már kész fordítás eredetije pusztult el. A Magnifico nagyon sajnálta az elégett könyvet, de a fordítást is nagyon sokra tartotta. Lehet, hogy csak a könyvtárosára való tekintettel. Egyszer barátainak azt mondta, Platónnál is nagyobb lélek sugárzik ebből az írásból. Ezzel a fordítás az eredeti helyébe lépett.

 Az eredeti szöveg Olympiai Methodiosz Szümposzion-jában volt található. Egy platóni dialógus, amelyet tíz szűz folytat Arete (Erény) úrhölgy kertjében. Az utolsó beszélgetés után valaki függeléket illesztett, és ebben, mintegy melléktörténetként, beszélteti Szókratészt és Arisztophanészt, az eredeti platóni Szümposzion-ból.

 Ez egy hajnali beszélgetés, egy átmulatott, végig filozofált éjszaka után. A történetet Szókratész meséli el, de ő is, - mint mondja, - csak hallomásból ismeri. Ő csak továbbadja. A történet talán már az eredetiben is töredékes volt, - gondoljunk rá, már az éjszaka végén járunk, - és az idők folyamán csak tovább romlott. A fordítás egy végső romlott, rontott változatról készült. De még így is nagy hatást gyakorolt a Magnificóra.

 Most pedig itt következik egy hevenyészett fordítás arról a végső latinról, ami talán most is megvan a Fényességes könyvtárában.

 A platóni barlang történetéhez kell vissza nyúlni. A falon tovalebbenő árnyakhoz, amelyeket a létező, de láthatatlan ideák vetítenek oda. És a tűzhöz, amely a barlangon kívül ég. A tűz mindennek az alapja, mert ő vetíti az árnyakat a falra, és azt mi valóság ként szemléljük. Platón ezt csak példának használja, és soha nem mondja el, hogy van igazi alapja, vagy csak mint magyarázat létezik. Talán ő is csak arra használja, mint utána annyian, hogy szemléltesse vele a tünékeny világot?

A töredékes részeket, akkor amikor még lehetett volna, nem egészítették ki, most már pedig örökre töredékek maradnak. Egyes történéseket, ugyan ki lehetne egészíteni, más részekből, de nem érdemes. Meg talán a kommentár is felesleges.

 "... mert a pusztákban szobrok álltak az utak mellett. Aki biztosan el akar jutni céljához, mindnek lába elé ajándékot tesz. Az ajándék nagysága nem számít, sokkal inkább a lélek elszánása, amivel cselekszi azt. Az út irányát a szobrok mosolya határozza meg. Találkoztam vándorral, aki a mosoly mélységéből, vagy felületességéből, a közeli város lakóinak szokásaira is tudott következtetni.

Ha mélyen és balra……              akkor az…… Mások ugyanebből azt olvastak ki, hogy……         és…… de az utak azért célba értek.

 Kapuikat a hajnalok keltével nyitják, és amikor az alkonyi párákba hanyatlik a nap, még egy ideig várnak az arra járókra. Hallottam arról is, hogy az egyik hegyi városban csak akkor zárták be a kapukat, amikor az éj szomorú dalnoka, a csalogány megkezdte bús dalát.

 A vándorok mindenhol szívesen látottak, bőségesen meg is vendégelik őket. De fizetségként távoli tájakról, idegen földekről, messzi utakról kell beszélni. Nagyon szeretik hallgatni idegen népek szokásait. A történeteket többre tartják, mint a csengő arany fizetséget. Pedig…… bár elfogadják, de nem mint fizetséget …… és el sem…… majd templomaikba viszik és istenszobraik alá öntik. Ezek a szobrok inkább…… és hatalmas szabálytalan kövek. Azt tartják, hogy az arany az istenek ürüléke. Azért öntik a szobrok alá, hogy lássak az istenek, a világ forog. Mert hitük szerint az istenek belélegzik a világot, - de az azért nem szűnik meg létezni, csak…… isteneik megemésztik, és az ürülékük az arany. Számunkra nagyon fontos, hogy minden istennek jó legyen az emésztése, mert akkor…… és egyensúlyban vannak a dolgok. A világot végső soron az Igazság és az Erő tartja egyensúlyban. Ezt a hitüket több oldalról is…… de mást nem.

 A mi hitünkről is hallottak, és mint nekem elmondták, sokáig gondolkodtak azon, hogy a mi istenünk…… de aztán azt gondolták, hogy akkor nem lehetne…… és akkor a nap nem aranyszín volna. És a madaraknak sosem……

 Ezért egy elhagyott pusztába a többi szobor közé felállították a mi istenünk képmását is. Mondták, úgy áll a képmás, hogy állandóan látja az egész égboltot, mert onnan kell neki várni…… de az csak az idők végezetén jön el számára.

 Háborút nem viselnek, mert szerintük botorság a halált siettetni, hiszen úgy is ott ólálkodik az ember mellett annak fogantatásától kezdve. A legfurcsább az idegen számára, hogy eljön egy idő, amikor jeleket kapnak, - csak azt nem lehet tudni, hogy kitől és milyen jelet, - akkor felkerekednek és elhagyják városaikat. Kiköltöznek a környező pusztába. Ott egy fűfajtát gyűjtenek, és hajnali harmat idején a kövek között kipréselik. A levét elkeverik egy itt tenyésző pöfeteggomba porával és…… homlokukat és orruk belsejét. Majd hosszú álomba merülnek, és amikor…… követ gyűjtenek…… Amikor újra ébrednek, mindenki egy másik városban találja magát nem ott, ahol eddig élt. De a régire nem is emlékszik, mert……          és soha. Itt aztán újra békén élnek, míg a következő……         és a vándorlás el nem következik.

 A városaik közti utakon csak lovaik járnak. A lovakat papjaik idomítják, ők csak ezzel foglalkoznak. Az idomítás ugyan sokáig tart, de a végén a lovak jelekből megértik, hogy a hátukra rakott terhet mely városba kell elvinni. Ezért pusztáikon magas és zöld a fű, mert azt csak a paták tapossák és a vándorló lovak legelik. Idegen csak ritkán vetődik erre ezért……           de a lovak igen.

 Az út melletti szobrokról azt regélik, hogy azt egy nagyon régi isten állította. Ő teremtette a lovakat is, és……         kifaragta……            meg az embereket is. De igazán a lovakat szerette, a szobrokat is nekik készítette. Ezért a mostaniak is tisztelik és szeretik a lovakat, de mint mondják, azokat nem a mostani istenek teremtették. De mikor…… és kihull a sörényük, …… virágot tesznek rá. Pedig mások azt mondják, …… de ők türelmesek, nem hallgatnak az ilyen beszédre...

 Sok legenda terjed köztük és ők becsülik is őket. Engem is egy ilyen legenda hozott erre a vidékre. Történeteikben a valóság fanyar módon keveredik a kitalációval. De mindent nagyon pontosan megokolnak. Egy idő után a hallgató inkább bármit elhisz, csak nehogy a mesélővel logikai párbajra kerüljön sor. Engem a barlang legendája hozott ide. Oly furcsán és hihetetlenül hangzott, már csak azért is vállalkoztam erre a hosszú útra, mert ha csak egy parányi rész is igaz belőle, nagy igazságoknak tudnék nyomába szegődni.

 De, hogy mások is tudjanak utamon követni, nem csak a célt mondom el, hanem mindazt a viszontagságot is, ami idáig elvezetett. Amikor elindultam az útra…… és le akartak beszélni, de ez mindig így szokott lenni. Ha valaki elindul a majdnem ismeretlenbe, csak azért is ellene szólnak. Mert ők gyávák elindulni, de irigységükben a bátrabbaknak keresztbetesznek. Saját félelmeik miatt másokat próbálnak lebeszélni az útról és céljaikról.

 Egyetlen ember volt, aki nemhogy lebeszélt, de ami még a bíztatásnál is fontosabb, sok hasznos tanáccsal látott el. És gyakran hasznát is vettem tanácsainak vándorlásom alatt. Ez az ember egy pusztaszéli pap volt. Ő még a mi hitünket vallotta, bár egy hideg hajnalon, - amikor a fekete kövek meleg fénnyel izzottak a templom közepi gödörben, - megvallotta, ő már úgy van, inkább hisz minden istenben, nehogy egyet is megbántson. De még így sincs biztonságban, - mint mondta, - mert hány isten lehet a végtelen mindenségben, amiről ő nem is tud. És ha köztük egy is haragvó, vagy sértődékeny, akkor az ember már el is veszett.

 Kint szürke ködpászmákat kergetett a hajnali szél, hangja bedudált minden résen, ajtóhasadékon. Hogy jobban halljuk egymást, közelebb húzódtunk a parázshoz, és a felfele áramló meleg fölött hallgattam a tanácsait. A parázs fénye összekötött és el is választott bennünket. Akkor még nem gondoltam, hogy valamikor ennél sokkal nagyobb tüzet látok, és ahhoz nem tudok, de nem is akarok közelebb húzódni. De menekülni nem lesz erőm, a kíváncsiság meg vasmarokkal tart fogva. De az most még távol volt...

 Éjszakáim és nappalaim egymásba folytak a hosszú, de szinte eseménytelen út alatt. Én is leraktam ajándékaimat a szobrok tövébe. Ez sokszor nem volt több, mint egy különleges formájú vagy színű kavics. Az út vége felé, már csak egy hites szívvel elrebegett fohászra telt. De azért utamat szerencsével jártam, - már ha annak lehet nevezni, hogy nem haltam meg, vagy nem öltek meg a hosszú vándorlás alatt.

Egy városhoz értem, amelyről az a hír járta, hogy aki…… de senki…… de nekem szerencsém volt, ezért velem……  de az is lehet, hogy csak idegen voltam. A kapukon belül minden szép volt és rendezett. Mindent uralt a szabályosság. A nagy formák tükröződtek a kisebbekben és azok összegyűjtve, újra a nagyokban. Minden beszélt az összes másik formáról. Számomra a város valahogy ismerősnek tűnt, pedig tudtam, még soha nem jártam, de nem is járhattam benne. Még álmaimban sem. Amikor legmagasabban állt a Nap, akkor érkeztem meg, és úgy fogadtak, mintha vártak volna... Bőségesen megvendégeltek, és a ház legszebb asszonya vetett ágyat, hogy lepihenhessek. De csak barátságosan megköszöntem, még a gondolatomban sem fordult meg semmi vendéghez nem illő. Ugyanis asszonyaikról az a hír járja, hogy leszármazottai ama híres amazonoknak. És csak kiválasztottaknak osztják kegyeiket. És jaj annak a férfinak, akit kiválasztanak. Főleg ha annyira megtetszik nekik, hogy még utódot is akarnak tőle. Mint beszélik, elképzelhetetlen boldogságban részesítik, - egyesek azt mesélik, olyan, mint amikor egy halandót egy istennő ölel. De amikor feljön a teltarcú hold, nádat törnek a szent nádasban, …… de nem csak, …… és az éjszaka azon óráján…… és örülhet, aki csonkán, bénán megszabadul, és nem az életével fizet a boldogságért....

 Amikor megpihentem, tudtomra adták, hogy a király városában vagyok, - de ők másképpen nevezték, - és ő vár engem, mint messze földről érkezett idegent. Alkonyat felé küldöttség jött értem. Bíbor palástot terítettek a vállamra, aranyozott sarut húztak a lábamra, és olajjal bőven meghintették fürtjeimét. Ez volt a meghívás a királyhoz. Nem is tudtam elképzelni, milyen lehet a palota és a király, ha egy senki idegent így hív meg magához.

 A palota minden képzeletemet felülmúlta. Egy volt a sok sima forma közül, de uralkodó. Hat oldala volt, és minden oldal két stadionnyi széles, felfelé pedig nem tudtam megbecsülni. Hogy milyen színűek voltak a falai, azt nem tudom, mert az eget és az alkonyati felhőket tükrözték. Egy csodás és díszes bejáratra készültem fel, hisz úgy gondoltam, egy ilyen minden képzeletet felülmúló palotához az illik. Azt tudtam, hogy a király palotájánál állok, csak azt nem tudtam, hogyan jutok belülre. De előbb még körbekerültük a hatalmas tömböt. Legalábbis négy oldalát meg tudtam számolni. Aztán megálltunk egy kövekkel hevenyészve kirakott omladozó gödörnél. Öreg lépcsők vezettek lefelé, mint elhagyott régi sírba. Már arra gondoltam, hogy valamiféle áldozat lesz belőlem egy barbár szertartáson, s minden csak félrevezetés volt De láttam, hogy kísérőim barátságos mosollyal küldenek előre, nem maradt választásom, pedig szívesen visszafordultam volna. A barátságos mosolyok ellenére néha már éreztem a hosszú tőrt a bordáim között. De a gödör alján csakugyan volt bejárat... Szálkás, nyers fából, alig tudtam magam átpréselni. Közben arra is kellett vigyáznom, hogy kölcsönkapott fejedelmi ékeimben nehogy kárt tegyek. Amikor beléptem, sötétre voltam felkészülve, hiszen egy ekkora palota, - aminek sehol nem láttam ablakát, - csak sötét lehet a fáklyák fényétől. De minden ragyogott. Kint alkonyat volt, de itt bent egy másik Nap ontotta fényét. A távoli falak…… és csak elmosódva egy barlang. Mert ahhoz hasonlított legjobban. Itt belül nem simák voltak a falak, hanem olyanok, mintha egy óriás körmei hasogatták volna össze őket. Vagy egy régi sárkány vergődött volna a falak közt felszállás előtt. A közeli falban is barlangok voltak, de lépcsők nem vezettek hozzájuk. Arra gondoltam, hogy azok biztosan hátul vannak. Errefele inkább egy hatalmas amfiteátrumra hasonlított minden. Semmi csillogás, vagy a talmi hatalom megszokott jelei. Itt minden arányaival hatott. A kiugró köveken a szent pagin sólymok tollászkodtak, vastag ürülék cseppköveket rakva maguk alá. A levegőben a nyeregfű fanyar illata terjengett. Szememmel a király trónusát kerestem, de sehol nem találtam. Aztán megpillantottam a királyt. Visszafojtott kiáltás hagyta el számat, csak vendéglátóimra tekintettel nem kiáltottam hangosan.

 A terem közepe táján ült a király egy mély gödörben, amiből állandó pára lengedezett felfelé. Alig tudtam kivenni alakját, de érzékeim jelezték, hogy mégis ő az uralkodó. Ahogy közelebb mentünk hozzá, látnom kellett, hogy elhagyatottabb, mint a világ legutolsó koldusa. Sár és mocsok fedte testét, már amennyit látni lehetett belőle. Néha halk csobbanással egy kolonc vissza esett a zavaros lébe, amiben a király ült. Vak szemeit rám emelte, és valamit kérdezett. De annyira zavarban voltam, hogy nem értettem a kérdését. Pedig amikor később utánagondoltam, ismertem a nyelvet, amin szólt hozzám. De akkor ott azt mondtam, nem értem, kértem, valaki tolmácsoljon. Ketten is ajánlkoztak. Egyformán fordítottak, miközben én a király arcát néztem. Nevetett, ezt nem is leplezte. A király azt kérdezi tőled, - fordítottak rezzenetlen arccal, - azért jöttél e tájra, hogy magaddal és a dolgok lelkével találkozz? Vagy csak kíváncsi voltál egy homályos, talán nem is valós legendára?

 Zavaromat legyűrve válaszoltam. - A kérdés mindkét része igaz. Utamra a kérdés második fele indított, célom az első fele elérése, ha lehet - tettem még hozzá. A király hangos kacajra fakadt, testéről hullottak a sárkoloncok, vak szeméből az öröm könnyei csordultak. Majd kiemelkedett a gödörből és magasan fölöttem lebegve megállt. Innen mondta, mennyire örül a válaszomnak, ami ugyan talányosan hangzik, de igaz. - S mi itt legjobban az igazságnak tudunk örülni. - Testéről ekkorra minden mocsok lehullott és arany fényben ragyogott. - Most fogadd ajándékomat, megláthatod, amit keresel. Lábadnak nem kell a világ porát tapodni. Homlokod előtt fel fog fényleni az igazság. De ne panaszkodj, mert esetleg lelked olyannal találkozik, amire nem volt felkészülve. Hogy akaratod harmatja szilárd jéggé legyen, menj a Megtartóhoz. Ő majd erőt önt beléd, nem csak az elkövetkező utadra, de hátralévő életedre is. Mert sokáig fogod még a világ tájait járni...

 Most visszaemlékezvén már nem tudom, hogy a szavakat a tolmácsoktól, vagy a királytól hallottam? Amikor körbe akartam nézni, hol is lehet a Megtartó, a csarnok hirtelen süllyedni kezdett alattam. Az egyik magas barlang sebesen közeledett felém. Csak amikor már a barlang szélén álltam, és az egyik szent madár elrepült mellettem, akkor jöttem rá, hogy hiszen én repültem. Csak a megszokás mutatta másképpen.

A barlangot vörös lobogás töltötte be, de tűz nem égett benne. A lobogás a Megtartóból sugárzott... Ő még a királynál is furcsább volt. Egy sziklamélyedésben ült. Hatalmas mellei voltak, mint egy istenanyának. De nem lehetett csak istenanya, mert férfiteste egy sziklán pihent előtte, a szent csomó formájában. Markáns arcát hatalmas hajkorona keretezte. Szemét lehunyta, kezét felemelte és szólt. Arról beszélt, hogy az én utamat még mások is be fogják járni. De az igazságot én látom meg elsőnek, és én igazat is fogok szólni róla. De a többiek szájában az igazság hazugságra keseredik! Pedig ők édesíteni akarják... Figyelmeztetett, hogy én mindig az igazsághoz tartsam magam, még ha az nehéz is. Akkor is szóljam az igazat, ha nehezen találom a szavakat, még akkor is, ha mestere vagyok a beszédnek. Ne is gondoljak arra, hogy könnyű dolgom lesz, mert aki…… azt nem lehet, és már nem tud tőle soha…… hajtja, feszíti, de hiába a szavak majdnem végtelen száma. Mert csak a világ végtelen és azt egy másik…… lehet elmondani…… de inkább csak…… vagy megközelíteni.

 A vörös lobogás felerősödött, szinte izzottak a barlang falai. Ereztem, nem vagyok egyedül, mindenki, aki a palotában van, körbe vesz bennünket.

Ha nem is testben, de lélekben. Mert most…… és aztán majd utamon   lesz.

 A Megtartó most kinyitotta szemét, és rám sugárzott belőle a végtelen. Magában hordozta…… és a szeretetet, mit eddig soha nem ismertem, meg sem tapasztaltam. Nem az én akaratomból közeledtem hozzá, - aztán egy villanás és minden világi ékemtől megfosztva ott álltam előtte. Bele zuhantam a gyönyör és a szeretet örvényébe. Máig nem tudom…… a valóság és mi az álom. De míg járom a világ útjait ezt nem tudom elfeledni. Ez ad erőt az egyforma napok elviseléséhez, és a mindenkori boldogság megkereséséhez.

 A barlangban ébredtem fel, láttam a falakon végigsuhanó árnyakat, az a világot. Talán napokig, esetleg évekig ültem így, nem is tudtam mi vesz körül. De lassan ráébredtem, hogy ez csak egy árny a Készítő és Mozgató nélkül. Mert az árnyak……, és fodrozódás a vízen a láthatatlan szél ujjaitól. Aztán sok időt töltöttem az árnyak csoportosításával, de később rájöttem, hasztalan, mert mindig…… és újabbak. Tudtam, hogy köröttem kavarog a világ minden ismert és ismeretlen dolga, de ez nem a világ volt, csak annak képe. Egyeseknek tudtam a nevét, mások ismeretlenül, névtelenül…… szemem elé. Csak visszfények…… tudatom mélyéről. Újra meg újra fel kellett mérni erőimet, hogy meg tudok e birkózni a feladattal…… volt amikor…… máskor pedig kudarcok sorozata. De hajtott…… és az igazság megismerése. Aztán megpróbáltam mindent mindennel összehasonlítani, de nem sok…… és mindenben…… pedig költői hatalmamat is…… de a próba, …… és hatalmasabb.

Szavaim szétfolytak, a képek kiperegtek, …… és a Megtartó……            pedig senki más…… két összetámasztott szálfa. Aztán sok idő múlva arra gondoltam, talán le kellene győznöm lelkem zsibbadását, szemébe nézni az igazi valóságnak. Elhatároztam, megfordulok és…… akkor álmaim nem, …… gondoltam……nem…… akár igaz is lehetne.

Csillogó kristályokra hasonlítottak leginkább, mikre az idő szele jeleket vésett…… és a jövő számára…… de gonosz nem lehetett. Ők is át és át…… néha egymásba…… majd külön-külön. Tetszetős ok lehetne…… de nem.

 És rajtuk is túl, már az időn is túl, minden végtelen kapujában…… a tűz! De nem az…… hihetetlenül hatalmas, a végtelent bevilágító, átjáró, …… talán éltető…… Éreztem, világok kerengnek körötte, …… és születnek halnak el lángjaiban, …… mint a Teremtő, de csak, ……       kép ami nem mond semmit, csak próbál megközelíteni.

A végtelenben volt, de mindenhol, …… kiemelt a káoszból és sötétből. Csak ő volt, semmi más nem létezett csak ez az egypólusú lobogás. Teremtődni, létezni…… és ebben a hármasságban. De ezek csak hasonlítgatások, dadogó szavak…… Ő egészen más volt. Ha beszélhetek így róla, megszemélyesítő emberi szavakkal. Mert a szavak is valamikor a lángokból vétettetek! …… lehet, hogy ott senki nem is szemlélte. Mint lovak sörénye…… végig vágtáznak a mindenségen. Minden kép benne volt és egymásra torlódott, a születés kínjai…… a halál is.

Ha mélyre tud, vagy inkább…… nézni a halandó, van bátorsága…… végtelen, más világok…… minden idők…… talán ott a kristály lények is…… az idő sodra.

 Láttam a jövőt is, mindazokkal akik utánam jönnek. Hallottam lelkemben a könyörület talmi szavait. Ismerem a hamis prófétákat név szerint.

Ők azt mondják…… csak mese kitaláció. Egyszerűsítés a hétköznapokra. Pedig gyávák, legyőzte őket…… megsemmisültek. De a…… Megtartó ereje……  az idő pedig könyörtelen. Talán Ő uralkodik a Lángon túl, vagy belőle van a Láng? …… még egy költő sem…… pedig éjszakákon át…… de hiába……

Marad a hazugok kétes igazsága, hogy csak a képek a példák…… és a valóság…… pedig……  de nekik sem.

 Most amikor ezt diktálom, már több dolog világos számomra, mert a múló idő tanúságot adott. És voltak olyan történések is amelyek a Királyt, vagy a Megtartót igazolták. Marad a Láng fénye, ami mindig visszacsillan, az Igazságot és az Erőt hirdetve. És mindig a küldetésre figyelmeztet... Útjaimon Ő vezet, cselekedeteimet irányítja, szavaimat formálja. De ez nem valami sarlatán tűzimádás. A Láng csak valami végső tartalom kimondhatatlan megjelenése, jelenítése.

 Azért hagyom ezt a szöveget az utánam jövőkre…… mert…… és nem szeretném, ha ehhez…… hiszen hosszú lesz még a hamisítók sora…… senki."

 A szöveg még folytatódik két oldalon, de annyira töredékes, hogy a filológusoknak sem mond semmit. Egy részét olyan nyelven írták, amit senki nem ismer, így is sok a talány. Lehet, mindez hamisítás, arra tekintettel, hogy valaki Platónnál is nagyobb lehessen. Hogy Platónt hamisítónak nevezi, - ha csak áttételesen is, - de kiolvasható a sorokból.

 Hésziodosz talán ugyan ezt az ősi mítoszt érinti Theogoniájában, csak ő megszemélyesít és jelképeket használ. De arra figyelmeztet, hogy az ősi istenek, titánok, gigászok, még most is élnek. Csak a lelkünk mélyén lobogó lángra kell figyelni.

 És Platón nem hamisított, csak neki is végtelen volt az igazság, ő pedig érezte emberi és véges voltát...