Apatikus Firkász

Edna Teller:

Telepesek

 Ahogy a kapaszkodás után felhúzódzkodtam a sziklára, nem tudtam mit tegyek. Kiáltanom kellett volna, de azt a sisak miatt nem lehetett. Esetleg elengedni a sziklát, de azt csak az eszemmel tudtam, hogy itt nem esek akkorát, mint a Földön. Ha elengedem, még az is megeshet, hogy zuhanás helyett felfelé szállok. Teljesen le voltam dermedve. Tully utánam mászott, gondolom nem vett észre semmit, esetleg a zihálásomat, amit a sisakjában hallott, annak tulajdonította, hogy kifáradtam kapaszkodás közben.

 Amikor mellém ért csak némán mutattam neki az irányt. De nem nagyon kellett mutogatnom, mert csak a vak nem látta volna. A mindent beborító vörös tájban egy zöld oázis. Zöld fű és fák a Mars homoksivatagában. Ha jobban meresztettem volna a szemem - pedig így is ki akart ugrani a gödréből -, talán még vizet is látok.

 Azt szerettem volna közölni Tullyval, hogy én biztosan megbolondultam, de mikor nagy nehezen oldalt tudtam fordítani a fejem, láttam, az ő szemei is ugyancsak kocsányon lógnak.

- Istenem, a marslakók! - hallottam elfúló hangját. Ez már nekem sok volt, még hogy marslakók. Egy fenét. De hang az nem jött ki a torkomon. Némán pedig nem lehet vitatkozni. Ha becsületesebb súlyunk lett volna, már régen elzsibbadunk. Mint két kuka karácsonyfadísz.

 Most, hogy így belejöttünk a bámulásba meg a kapaszkodásba, Tully nekikezdett leltározni. Mindig ez volt a gyengéje. Ha végigmentünk egy hajóraktáron, még napok múlva is pontosan el tudta sorolni, mi mindent látott. Pedig egy zsúfolt raktárban ugyancsak sok látnivaló akadt.

- Van három kisebb faház, egy kút, egy gyümölcsös, egy tornyos valami, egy másik, amit nem tudok, hogy mi és egy szobor a közepén. Ja és egy tó - csapott a sisakjára, a homloka helyett -, majdnem kifelejtettem.

- Atyavilág, tó is van? - jött meg a hangom nagy nehezen.

- Annyi mindenen meg lehet döbbenni - fordult felém Tully -, neked miért pont a tavon kell fennakadnod? Például mikor láttál utoljára gyümölcsöst a Marson?

- Hát izé... - mondtam nagyon értelmesen és meg akartam vakarni a fejem, de ez sem sikerülhetett a sisak miatt.

- No látod! Gondolhatod, ha én láttam volna - kapaszkodott Tully kicsit feljebb -, biztosan emlékeznék rá.

- Erre akár mérget is vehetnék, még arra is emlékeznél, hány alma volt a fán és abból mennyi volt éretlen.

- Ugyan Franklin, ne idétlenkedj már, azok ott nem is almafák.

- Magasságos csillagköd! Most az a legfontosabb, hogy alma vagy nem alma? Hát itt a Marson, ahol eddig... - De, hogy mi volt eddig, az most belém akadt, mert a nagy magyarázkodás közben elengedtem a párkányt, amibe kapaszkodtam és elkezdtem lassan aláhullani. És úgy látszik, valami régi földi ösztön előbukkanhatott az agyamból, mert kalimpáltam, leesés ellen. Meg is lett az eredménye, mikor másodszorra rúgtam esés közben a szikla oldalába.

 Egy ideig gurungáltunk még a szikla alatt, mire meg tudott Tully „menteni".

- A fene a földi ösztöneidet - korholt. - Mondd, mi a nyavalyának másztunk fel, ha ezen az oldalon jöttünk le, semmi értelme nem volt az egésznek?

- Méghogy nem volt! Láttunk almafát meg tavat, meg minden egyebet. Azt mondd meg inkább - mutattam fel a sziklára -, most visszamászunk, vagy körbe megyünk?

- Járt utat, járatlanért el ne hagyj! Ha ketten mászunk, fele ideig tart, és azt is tudjuk már, hogyan kell.

 Igazából mászás közben arra számítottam, ha majd felérünk, nem látunk semmit, csak a puszta vörös homokot. Mert biztosan hallucináltunk. Persze az a baj, hogy hallucinálni lehet, sőt mindkettőnknek lehet, csak egyformát nagyon nehéz. Azt ugyan pontosan nem tudom, hogy Tully milyen formákat látott, de a darabszám az egyezett azzal, amit én láttam. És azt is tudtam, ezt a kalandot, főleg ami a dolgok darabszámát illeti, még napok múlva is fel tudja majd idézni. Nagy nehezen újra felértünk és az összes reménykedésem szertefoszlott. Minden ugyanúgy volt, ahogy az előbb hagytuk. Darabra, színre pontosan. Megráztam a fejem, de semmit nem használt.

 Arra való hivatkozással, hogy meg kell pihenni, kapaszkodtunk még egy kicsit és meregettük a szemünket a látványban. Mert ilyet nem mindennap lehet látni, és főleg nem a Marson. Még a fény is más volt abban a kicsi oázisban. Mintha saját napja lett volna, vagy a fű meg a fa világítana. Zöldeskék fény volt a mindent elöntő vörösségben. Ha nem látom a környezetet, még arra is gondolhattam volna, talán egy múlt század eleji farm Új-Mexikóban, már csak a környező sivatag miatt.

 Tully csak bámult, gondolom már számtalanszor elleltározott mindent. A legmegdöbbentőbb az volt, ahogy jobban megfigyeltem, a tavon felhők úsztak. Ez már a téboly, mert hiába nézek az égre, ott egy fia felhő sincsen. Kezdtem bánni, hogy a homokszöcskéből legalább egy kamerát nem hoztunk magunkkal. De hát nem felderíteni jöttünk - mert itt már minden fel volt derítve -, csak kirándultunk. A következő pillanatban még ennél is szörnyűbb dolgot láttam. Tully a rádiókapcsolóval kezdett babrálni. Nem tudtam mit tenni, rászólni sok időbe telik, arról nem is beszélve, mire elmagyarázom neki... Inkább lendületből ellöktem a kezét. Ettől átlendültünk a sziklaperemen, és gurultunk lefelé, de most a jó irányba. Közben próbáltam neki magyarázni.

- Meg vagy te őrülve. Még hogy szólni a központnak. Elég nekik a helyzetjelzőnk. Gondolkodj már, hogyan magyarázod el, hogy nem hülyültünk meg, csak látunk valamit? És ha nincs is ott semmi? Évekig mesélhetünk majd a gumiszobában, hogy mi igenis láttunk valamit. - Persze gurulás közben eléggé nehezen lehetett meggyőző érveket előhozni, de én próbálkoztam. Mire a domb aljára értünk, Tully is ellihegte, hogy igazam van, tényleg nagy meggondolatlanság volt tőle. Az alászállingózás után (mert senki ne gondoljon itt valami földi gurulásra, szikláról sziklára és egyre nagyobb sebességgel. Nem, ez a Mars volt.) elterültünk a homokdomb alján. Persze azért eléggé megviselt bennünket az „alászállás". Úgy kiterültünk, mint két ernyedt béka. Igen tudom, hogy békák nincsenek a Marson. De itt már minden lehet, legalábbis ezt bizonyította a látvány, mikor kiemeltem a fejem a homokfelhőből, amit kavartunk.

 Óvatosan odébb lépkedtünk, hogy kikeveredjünk a felhőből, és szinte megbabonázva elindultunk. Tully is nagyon izgatott lehetett, mert nagyokat meg mélyeket lélegzett, és ez már nem a gurulás miatt volt.

 - És még mind megvan, és ott van, hiánytalanul - lehelte, szinte áhítattal. Valami miatt egyre lassabban lépkedtünk.

Nem akaródzott menni. Pedig nagyon érdekes volt az ott előttünk, de azért kellő módon rémületes is. Mert ez nem lehet, de itt van, látjuk. Csak ingattam a fejem, és megpróbáltam oldalra nézni, hátha, mikor a szemem sarkából visszanézek, már nem lesz ott semmi. Se fű, se fa, se más egyéb.

- Nem lehetnek mégis a marslakók?

- Tényleg meg vagy buggyanva! Elég sokat mászkáltunk ebben a nagy homokozóban, de én még egy arasznyi marslakóval sem találkoztam. Te talán igen? Mikor és hol? - fordultam felé.

- Nem, én sem, de mi más... Hirtelen megtorpant és úgy megszorította a karomat, hogy azt hittem menten eltöri, az ujjai nyoma még napokig tisztán látszott. Szólni nem tudott, csak valami artikulálatlan hangféle jött ki belőle. Izgatottan mutatott valamit. Próbáltam odanézni, ahova mutat, aztán felállt a hátamon a szőr, meg kivert a verejték. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan és ennyit tudok izzadni. Az egyik ajtón kilépett valaki! Nem valami, innen is látszott, hogy ember. Kalap volt a fején, nagy kötény előtte, valami szerszám a vállán. Az első pillanatban még azt hittem, puska.

De mikor jobban megnéztem, még a lélegzetem is elállt. Egy kapa volt a férfi vállán. Ha nem szerettem volna annyira a régi holovideket, nem ismerem meg. Ott lehetett ilyeneket látni, nem valami jó minőségben, mert ezek monóról voltak átírva, és a számítógép nem tudott elég tiszta képet adni.

- Akkor inkább a marslakók - szakadt fel belőlem -, annak legalább volna valami értelme. Megpróbáltam Tully kezét lefejteni a karomról, mielőtt eltöri, nagy nehezen sikerült is.

De továbbmenni egyikünknek sem akaródzott.

 - Ennél már egy szimpla téboly is jobb, mert akkor az ember... És csak álltunk, még szerencse, hogy állni volt erőnk. A kapás férfi valamiért meggondolta magát és visszafordult. Eltűnt az árnyékban. Talán nem is volt, erre gondoltam. Jobb lett volna, ha minden csak hallucináció. A hátamat józanítóan hűtötte a veríték.

- Te is láttad? - fordultam Tully felé.

- Mért? Azt hitted puszta szerelemből markoltam meg a karodat?

- Látod, most mit mondanál, ha az előbb sikerül a rádiót használnod?

- Ez tényleg komplett gumiszoba. De azt sem tudom mit kellene csinálni?

- Hát odamenni, és körbenézni, mint rendes utazókhoz, vándorokhoz illik. - Tovább srófoltam a dolgokat, hátha valamivel ki tudom magunkat zökkenteni. - Esetleg megnézni, érik-e már a gyümölcs.

- Meghívatni magunkat vacsorára - ment bele Tully a játékba. - Annyi itt az őrültség, egy kicsivel több vagy kevesebb már nem árt. Hiszen úgy tudom, ezeken az isten háta mögötti farmokon igen barátságos, vendégszerető emberek laktak?

- Én is úgy emlékszem.

 De egyikünknek sem akaródzott elindulni. Pedig a házak körül minden csendes és békés volt. Lágyan fodrozta a tó vizét a szél. Ami nem tudni honnan fújhatott, mert a homokot körben meg sem mozdította, már az is lassan leülepedett, amit mi kavartunk fel.

- Én kakaskukorékolást hallok.

- Az mi? - meresztett Tully nagy szemeket.

- Az egy régi madár, a farmokon tartották.

- Miért?

- Talán időjelzésre, de az is lehet, hogy házőrzésre. Ebben nem vagyok biztos. Az énekét nevezték kukorékolásnak - csillogtattam meg tudásomat.

- Csak meg kellene nézni közelebbről is, - ajánlotta Tully.

- Én megyek utánad - bátorítottam -, szorosan a nyomodban leszek. És megvédelek ha baj lesz.

- Nem lehetne fordítva. Én is meg tudlak védeni.

- Ugyan már, ne gyerekeskedjünk! - Elvesztettem a türelmem. Csakugyan olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek. Nyikorog a szekrényajtó, mi meg itt még ijesztgetjük is egymást.

- Majd akkor én megyek előre, és ha akarsz, védjél meg, ha egyáltalán nincs tele az űrruhád, és van bátorságod utánam jönni. Nem is néztem hátra, hanem nagy lendülettel elindultam. Persze ez a Mars volt. Szerencsésen felröppentem, és Tully hangját hallottam.

- Azért nem kell annyira rohanni, én is megyek. Ha röpködsz, nem tudlak követni, és megvédeni sem.

- Nem is kell megvédeni, hiszen a fantomok nem bántanak senkit. Délibábok ellen nem kell fegyver. – Nagyon biztatóan hangzott, pedig igazából magamat bátorítottam.

Közben lassan sikerült újra talajt fognom, ívem pont ott ért véget, ahol Tully utolért. Tényleg, most olyan volt, mint egy jó testőr.

 Kicsit visszafogottabban, de nagyon határozottan meneteltünk a látomás felé. Nagyon bíztam benne, hogy mikorra odaérünk, már minden eltűnik, szétfoszlik. Bár minél közelebb jutottunk, annál élesebbek lettek a részletek. Már a fűszálakat is meg tudtam volna számolni, ha akarom. Lehet, hogy Tully most pont azzal van elfoglalva. Szinte éreztem arcomon a szellőt, ami az ágak között lengedezett. Be is dőltem volna a látványnak, ha a távolban nem vöröslenek ott a Mars hegyei.

- Gondolod, hogy ezt a kertet a Mars-csatornákból öntözik?

- Nem tudtam eldönteni, hogy Tully ezt komolyan kérdezi, vagy csak idétlenkedik. De aztán eszembe jutott, hogy biztosan így önt magába bátorságot. Mert hiába volt nagy a szám, a gyomrom olyan pici lett, mint egy egér, hogy egyéb szűkülő testrészemről ne is szóljak. De azért bátran hátraszóltam neki.

- Szerintem a kútból, mert az is van, mint te már egyszer megállapítottad, vagy esetleg a tóból. - A többi bennem szakadt, mert újra meghallottam a kakas kukorékolását, már egészen közelről.

- Úgy hallom üdvözöl az énekes madarad!

- Akkor pedig házőrzésre használták - állapítottam meg a helyzet komolyságához illően.

- Akkor ez harap is! - Tully hangja kicsit reszelősebb lett.

- Nem harap! Az egy másik, azt kutyának hívták.

- Ugyan már, ne nevettess, a kutya az...

- Ne azokra a kutyákra gondolj, amiket te ismersz. Ezek még régi kutyák voltak, nagyok és vadak. - Hát ezt nem kellett volna mondanom. Tully megállt és nem akart tovább jönni. - Na, gyere már - unszoltam. - Aztán hirtelen egy régi mondás jutott az eszembe, lehet, nem kellett volna kimondanom, de előbb szóltam, aztán gondolkodtam. – Azt mondták a régiek, hogy mindig az utolsót harapja meg a kutya. - Tully egyetlen szökkenéssel átrepült felettem, és máris ő vezette a menetet. Azaz vezette volna, ha nem csapódik neki a legközelebbi gyümölcsfa törzsének. Most, most, fohászkodtam magamban. Most hirtelen elillan minden. Elenyésznek a fák, a házak, és marad a jól ismert áldott homok. Még be is csuktam a szemem. És erősen drukkoltam magamnak, hogy mikor kinyitom, már csak a homokban elterült Tullyt látom. De minden óvatos szemnyitás ellenére azt láttam, hogy Tully ül a fa alatt, és körötte a lehullott gyümölcsök.

- Hát ez nem délibáb! - állapítottam meg hangosan.

- Sajnos nem, és elég kemény. - Tully szétnézett. – Ha nem volna rajtam a sisak, most biztosan ennék egy kis gyümölcsöt, mert olyan étvágygerjesztőek.

- Engem az evésnél is jobban érdekel, mi a fene ez az egész. Ellene mond mindennek. A fizikának, a kémiának, a...

- Sorolhatod, ameddig akarod, mert mindennek – Tully lassan feltápászkodott -, és még azt is tedd hozzá nyugodtan, a józan észnek is.

- És ha mi most csak álmodunk? Mondjuk elaludtunk a homokszöcskében és ezt álmodjuk, mert honvágyunk van.

- Hasonló mentségeken már én is gondolkodtam, de nem működnek, meg a fa is nagyon kemény volt. Neked adok igazat, végére kell járni a dolgoknak! - mondta, és nagy lendülettel elindult. Ment egyenesen a házak felé. És nem repült fel a lendülettől. Itt még a gravitáció is más! Ezt nem csak megállapítottam, de éreztem is. Egy enyhe téboly sokkal megnyugtatóbb lenne. De nem sok időm maradt elmélkedésre, mert sietnem kellett Tully után. Megkerülte a kutat meg a szobrot és egyenesen a felé az épület felé tartott, ahol a jó előbb az az ember eltűnt kapával a vállán. Úgy gondoltam, ha most nem nyílik meg a föld, vagy inkább a Mars alattam, akkor nem tudom mi lesz. És nem nyílt meg, hanem megnyílt az ajtó, és kijött az ember, akit nem is régen messziről láttunk.

- Üdvözlöm magukat. - Kicsit tartózkodó volt, mint akit megzavartak. Látszott rajta, elkerülte volna szívesen ezt a találkozást. Néztem a szemét. Öreg, bölcs szemek voltak, az őrültségnek a legkisebb szikráját sem lehetett benne látni.

Talán ha lett volna nálam tükör, az enyémben igen. Kezét megtörölte a kötényében és Tully felé nyújtotta. Az ösztönösen kezet fogott vele. Mikor velem is kezet fogott, meggyőződhettem, nem fantom. Kellemesen erős szorítása volt. Ránk nevetett.

- Ha már így a vendégeim lettetek, érezzétek otthon magatokat. Helyezkedjetek kényelembe. Vessétek le a ruhátokat, mert az itt kényelmetlen, a sisakok kimondottan feleslegesek.

- A sisakom felé nyúlt. Ösztönösen hátra léptem. - Nem kell félnetek, nézzétek meg a műszereiteket, vegyetek próbát. Ha minden oké, csak akkor vessétek le a sisakot.

- Ez nem kerül semmibe és nem is veszélyes. - Tully már csavargatta is a műszereket, azok oxigént és minden egyéb olyan dolgot jeleztek, ami a legjobb földi levegő jellemzője volt. Én is elemeztem, sőt egy egészen kis mintát be is lélegeztem. Hát nem a szkafander steril levegője. Tele volt édes és fűszeres illatokkal, a friss virágok, gyümölcsök illatával, amit megpróbálnak szintetikusan kikeverni, de eddig még senkinek sem sikerült. Kezeim maguktól mozdultak és mire igazán észrevettem, már nem csak a sisak volt levéve, de a ruhát is hámoztam magamról. Agyam riadót fújt, hiszen nem is olyan messze látszottak a Mars hegyei, és rőt vörös homokja. De itt béke volt. Nem úgy bennem. Hiába akartam ellazítani magam, vibrált bennem a feszültség, hiszen semmit nem értettem. És ezt a feszültséget láttam Tullyn is.

 - Nyugodjatok meg, gyertek velem, kaptok friss tejet, kenyeret, meg gyümölcsöt. Mindent, amit a megfáradt vendégnek adni kell és adni tudok. Azon pedig ne törjétek a fejeteket, hogy mi is az, ami most körülvesz benneteket és történik veletek. Mikor eljön az ideje, majd mindent megtudtok. Vagy majdnem mindent - tette hozzá hamiskás mosollyal.

 Három aprót tapsolt és egy szőke kislány jött ki a házból megrakott tálcával. Mint a mesében, állapítottam meg magamban. Ez nem lehet valóság, csak álmodom. De olyan szép álom, hogy érdemes végigálmodni. Hajdanvolt, vagy talán soha nem volt gyermekkorom ébredt fel bennem. Tully arcán is valami ilyet láttam. Virtuális nosztalgia, ágaskodott bennem a kisördög. Totális hologram. Van színe, szaga, íze. Kell ennél több? Élvezni, és nem gondolkodni. A lány a tálcát letette az asztalra majd leült ő is az egyik székre, és vett egy almát. Olyan ízesen harapott bele, mi sem tudtunk ellenállni. Csendben ettünk, és élveztük mindazt ami körülvesz bennünket. A szél hangját a levelek közt. Ilyet csak ritkán hall egy űrhajós füle. A bogarak neszezését. A legjobb holovid sem lehet ennyire tökéletes. Rengeteg kérdésem lett volna, és azt láttam, hogy Tullynak is, de mikor az öreg szemébe néztem, azonnal rájöttem, csak hallgatni kell, mert a beszéd, a kérdések csak elrontanak mindent, így hát csendben ettünk és élveztük a békességet. Aztán az öreg felkelt az asztaltól és minket is invitált.

- Gyertek, nézzetek körül. Nem nagy gazdaság, de minden van benne. - Ő ment elöl, mi meg utána, mellettünk a szőke lány sétált mezítláb a nedves fűben.

- Tudom, hogy semmit nem értetek. De én sem tudom megígérni, hogy mindent elmondok. Nem azért, mert valamit is el akarok titkolni. Nem, a baj inkább az, hogy ti már annyira egy másik világban éltek, hogy ha mondanám, sem értenétek, ha megmutatom, csodát emlegettek. Azt meg a ti agyatok nem tudja befogadni. Hát csak annyit, sokféle világ van, és számtalan megközelítés. Mindenki esküszik a maga útjára és igazára. Talán én is az enyémre - fanyarkás mosoly jelent meg a szája szögletében. Hátát egy fának vetette és belenézett abba a napba, ami nem látszott, de sugaraival mégis bearanyozta alakját. Mi hallgattunk, mert annyi kérdés tódult fel bennünk, hogy egyiket sem tartottuk már fontosnak.

- Most, hogy rám találtatok, el kell innen mennem. Nem tudnék a sok kíváncsival mit kezdeni, de ők sem velem. Nem tudok válaszolni a tudósok okos kérdéseire. Nem tudok semmit megmagyarázni. Vagy ha igen, és értenék is a magyarázatot, nem fogadják el. Trükköt, csodát keresnek.

Ezért inkább kerülök mindent és mindenkit. Szerencsére a műszerek, műholdak nem látnak. Ti is csak azért láttatok meg, mert a saját szemeteket használtátok. Ha volna nálatok egy kamera, nem venne semmi képet, nem volna bizonyítékotok. A szavak meg olyanok, hogy azokat lehet hinni, meg lehet tagadni is. Ezért most elbúcsúzom tőletek. Nagyon örültem a találkozásnak, és ez nem csak szólam, ahogy most használják. Örülök annak, hogy részesíteni tudtalak benneteket egy parányi boldogságban. Majd erre mindig vissza tudtok gondolni. Egy idő után azt fogjátok hinni, csak álom volt. És akkor marad realitásnak a Mars száraz homokja.

Már egészen a gyümölcsös szélén voltunk, és itt csakugyan a Mars volt már az uralkodó. - Most pedig öltözzetek fel, és lépjetek vissza a ti világotokba. Engem meg tartsatok meg jó emlékezetetekben. Ha már nappal nem is, majd álmaitokban mindig visszatérek. Beszélni nem tudtok rólam és a kertről sem, mert tudni fogjátok, az veszélyt jelentene számotokra. Öltözzetek és menjetek békével, én is megyek. - Újra kezet fogott mindkettőnkkel, a lány is búcsút intett. Feltettük sisakjainkat, becsatoltuk és újra racionális űrhajósok lettünk, akik a Marson vannak. Ők visszasétáltak a kertbe, és az öreg odament ahhoz a kőrakáshoz, amit mi szobornak néztünk.

Lassan el kezdte bontani a köveket.

- Megnézem közelebbről, hogy mit csinál. - Tully egy mozdulattal feltolta a sisakba a távlátó lemezt, én is követtem példáját. De azonnal beláttuk, még ebben a nagyon egyszerű esetben is igaza volt az öregnek, a plasztik lapon csak a Mars homokja látszott, miközben mi a széleken láttuk a kertet.

Egyszerre mindkettőnk sisakjában megszólal az ő hangja.

- Most szétszedem a köveket, hogy a világ másképpen folyjon, az időn és a téren kisimul minden és én továbbállok. Mert az nagyon fontos, hogyan rakjuk össze a dolgokat és a gondolatainkat. - És ahogy álltunk és néztük, egymás után szétrakta a köveket maga köré. Ahogy fogyott az oszlop úgy enyészett el a kép. Aztán már csak a poros Marsi tájat láttuk, egy furcsa szétdobált kőkupac volt nem messze tőlünk.

 - Nem kellene visszamenni és összerakni őket? – Tully izgatott volt, talán ezért hallatszott olyan furcsán a hangja. - Tudod nekem jó az emlékezetem, és az a szobor annyira érdekes volt, hogy igen jól megnéztem. Száztizenegy kő volt a csoportban.

- Hát esetleg meg lehetne próbálni, bár nem sok reményt fűzök hozzá. De egy kicsit talán várjunk, hiszen még nem lehetnek túl messze.

- Addig kell azt csinálni, amíg melegek a kövek, - unszolt Tully.

- Jó, hát próbáljuk. - Nagy ugrásokkal elindult, alig tudtam követni. Azon izgultam, amilyen nagy a lendülete, még majd egészen magasra felszáll, és sokáig kell várni, mire talajt fog. De nagyon jól irányította magát, mert pont a kövek mellett landolt. Időt sem hagyva magának, nekilátott az összerakásnak. Nekem csak annyi dolgom maradt, hogy a távolabbra került köveket mikor kérte, a kezébe adtam. Néha hosszabban megállt, behunyta a szemét és figyelt befelé.

Gondolom ilyenkor bent leltározott és kereste a formát.

- Úgy érzem, jó úton haladok. - Körbenéztünk és halványan látszott a fű, meg egy-két fa. Egészen lázba jöttünk. Én is megtáltosodtam, szerettem volna minden követ a keze ügyébe készíteni, hogy minél hamarabb készen legyen. - Látod működik! - kiáltotta kissé elbicsakló hangon. De aztán hiába hunyta le a szemét, mert valami nem akart sikerülni.

Megrekedt a munka, pedig sokféleképpen próbálkozott. Már egészen belefáradtunk a kövek próbálgatásába.

Tully lerogyott a homokra.

- Pedig csak száztizenegy kő. Az lehetetlen, hogy ne sikerüljön. Te is láttad a füvet meg a fát is.

- Igen láttam, és azt mondom, tovább kellene próbálkozni, hiszen az eredmény az mindent felülmúl.

- Igen az eredmény! De tudod, minél többször idézem fel a képet, annál esetlegesebb lesz. Az elején még mindenben biztos voltam, most meg egyre bizonytalanabb. – Furcsa bizsergést éreztem a fejemben, de biztosan Tully is, mert a sisakját simogatta.

„Mert az nagyon fontos, hogyan rakjuk össze a dolgokat és a gondolatainkat." Távoli, de tiszta hang volt.

 - Igaza van - hajtotta le a fejét -, a gondolataimmal van a baj. - Miért? Mire gondolsz?

- Hogy híresek és gazdagok leszünk. És úgy látszik, ez még az én edzett memóriámat is megzavarja. Be kell vallanom, meg volt a lehetőségem, hogy össze tudjam rakni a köveket, de a gondolataim meggátoltak - szomorúan lehajtotta a fejét.

- Ne szomorkodj, majd úgy emlékezünk, hogy egyszer volt egy közös álmunk. Lassan elindultam, hogy átmásszunk a dombon, mert a homokszöcske a túloldalon volt. - Tudod, az álmok úgyis megfoghatatlanok. Nincs mit a kezedbe venni. - Elöl másztam, Tully meg utánam. Most olyan furcsa hangot hallatott, hogy hátra kellet néznem, nem tudtam elképzelni, mi lehet vele.

- Még hogy nincs mit a kezedbe venni! - mondta furcsa sziszegő hangon és egész közel hajolt a sisakomhoz. És megláttam a fogai között egy fényesre szopogatott barackmagot.