Apatikus Firkász

  Vernon L. Brenner:

A rossz olvasat

 A napfényben üldögélt, mint egy öreg macska, aki koránál fogva is nagyon tudja becsülni a nap fényét és világosságát, öreg csontjai meg a melegét. Amikor nem járt arra senki, felhúzta a csuháját és inas lábait kitárta a simogató napsugárnak. Mert az ősi falak között nem csak a csend, meg a nyári hűvösség honol, hanem a folyamatos csúz is. Isten szolgái öreg korukra olyan reumásak lesznek, hogy már akkor is hajlottan járnának, ha a világ bűnei meg az alázat nem görbítenék meg a derekukat. De a napfény igazi isteni adomány. Egy kis sütkérezés után sokkal könnyebb az élet. Mire ideér az, akire vár, már fiatalosan tud majd elébe sietni, csak addig be ne boruljon. Dörgés repesztette szét a csendet, de ez nem az ég vihara volt, hanem emberi találmány. Reggel óta húznak el a bombázógépek, kisebb-nagyobb csoportokban. Még szerencse, hogy a napfényt nem veszik el, de csinálnak egyéb szörnyűséget. Újra elgondolkodott, most van itt az ideje, hogy az a régi látomás beteljesedjék. Itt az idő számára is. Eljön, akit vár, és majd neki is el kell menni. De neki örökre. Talán a mennyei boldogsághoz az is hozzátartozik, ha egyáltalán a mennyországba kerül, hogy ott is létezik ez a lágy, simogató napsütés. Megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a kövön. Szerencsére ebbe a bemélyedésbe még a szél se fújt be, így semmi nem zavarta a gondolatait. Visszarévedt abba a régi időbe.

 Lux Mundi - csendült újra a fülébe, csak arra nem emlékezett tisztán, hogyan is kapcsolódott ez az eljövendő dolgokhoz. Merthogy eljönnek, abban egészen biztos volt, hisz eddig még egyetlen jóslat, vagy látomás, - nem is tudja hogyan is nevezze -, tehát egyetlen sem volt ami ne teljesült volna. Tehát eljön a Világ Világossága. Még arra is emlékszik, hogy magas, szőke, kisportolt alak. De leginkább fürkésző szemei vannak előtte. Pedig talán még egy pillanatig sem látta, és akkor is inkább a többi látomásra koncentrált.

 Arra gondolt, hogy talán a többiek számára is ilyen megrázó élmény volt, amikor beléptek a sötétbe és meglátták a jövőt. Persze akkor még senki nem hiszi igazán, hogy ez a jövő. Csak afféle hirtelen látomásnak vélik, ő is arra gondolt, hogy valami kábulat csapta be az agyát. Mert azt tudta, hogy a sötétben nem valódi képeket lát, csak afféle lidérceket. Bárcsak sosem jelentek volna meg! Most úgy érezte, minden összekavarodik az agyában, de ezt a várakozásnak tulajdonította.

 Megpróbált rendszert vinni a képek, emlékek halmazába. Tehát mindenekelőtt ott volt a kamra a falban, benne pedig a kőkoporsó. Innen lehetett a jövőbe látni. Hogy ezt ki és mikor építette, az nem teljesen biztos, de legalább ötszáz éve működik. Sawewn mester erről írt a Felemelkedés című munkájában, ami ő még kéziratban olvasott. Azóta az Annotation-nal egyetemben ezt is megjelentette. Talán majd az Annotation idecsábítja, azt akit ő vár. Mert ő a Látomások miatt jött ide. Amikor útjára bocsátotta a könyvecskét, a páter talán nem is gondolta volna, hogy így lesz. A mű olyan kis példányszámban jelent meg, hogy csak az egészen nagy könyvtárakban volt megtalálható. És nagyon elvetemült kutatónak kellett lennie annak, aki megtalálja és elolvassa, sőt őt még arra is késztette, hogy eljöjjön ide, az isten háta mögötti kolostorba. Persze ez csak elkoptatott jelző, mert itt mindenki úgy érzi, nagyon is isten szeme előtt vannak. De hát ő mondhat ilyet, hiszen ő csak egy könyvtáros. Jobban szereti a csendet, mint isten közelségét. Tehát mindenkit egy könyv csalt vagy vezetett ide. És most majd megérkezik az, akit az ő könyve választott ki. Mert az Annotation mindent elmond annak, aki tud a sorok között olvasni. Egyesek persze úgy vélik majd, hogy könnyű a megtörtént események után jósolgatni. Mert azt senki nem fogja elhinni, hogy a jóslatok jóval az események előtt keletkeztek. Visszadatálásról meg hasonlókról fecsegnek majd. Elmosolyodott, hiszen ő is ezt mondaná. Lux Mundi, szőke és fürkésző. Olyan szeme van, ami szinte a vesékbe lát. Még mindig bizonytalan volt abban, hogy ezt a nevet a látomásban hallotta, vagy a barátok éneke szűrődött be kívülről, miközben ő a jövő árnyaival volt elfoglalva. És ahogy így visszagondolt, tudta, nem ez lesz az, aki felváltja őt, mert látott valaki mást is, de azt csak egészen halványan. Olyan zavaros minden, jó volna valami világosság, valami... Igen, Lux Mundi. És ha igaz a látomás, márpedig eddig a napig minden pontosan teljesült, akkor ennek a világosságnak már valahol az úton kell jönnie és ideje elé sietnie, hogy illően fogadja őt. Ahogy felkelt és kinyújtóztatta öreg csontjait, azonnal érezte, a napfény simogatása eredményes volt.

 Hiába ragyogott a napfény, azért a levelek már színesedtek, sőt az igyekvők már hullottak is. Mintegy szőnyeget terítettek elé, ahogy az úton ballagott a kolostor felé. Csodálatos és békés ősz eleji hangulat lett volna, ha nem húznak el fölötte a bombázók. Olyankor majd szétrobbant a völgy az irtózatos zajtól. Már fájt a nyaka, mert ösztönösen mindig felnézett, pedig amikor a harsogást hallotta, a szörnyetegek már távol jártak. A madarak annyira megrémültek, hogy fel sem szálltak, csak riadtan és hangtalanul ültek az ágakon, még sokáig, akkor is, amikor a gépi ragadozó már messze járt, süket, vattás csöndet hagyva maga után.

 Ilyenkor érezte, sietnie kell, mert ugyan nevetett magán, de tudta, hogy küldetése van. Ha többet nem is tehet, de legalább a könyv kéziratát át kell adni az öreg könyvtárosnak. Néha kerülgette az útra benyúló ágakat, nem nagyon lehetett lehajtott fejjel, gondolataiba mélyedve menni, mert sok volt az akadály. Vagy ritkán használták az utat, vagy aki erre járt, nagyon ismerte és megszokta. Újabb ágat hajtott félre és gondolatai visszatértek a könyvtárosra. Hiszen azt, hogy meg tudta írni, nagyrészt az ő Annotation-jának köszönheti. Annak a töretlen és mindenre kiterjedő becsületességnek, ahogyan az a mű elkészült. Mert minden apró részletet közölt, még azokat is, amiket talán ő maga is lényegteleneknek tartott. Mert ami számunkra lényegtelen, mások számára lehet szegletkő is. És azok az ügyes fotók, vagy inkább rajzok a könyv végén! Csinos kis gyűjtemény, mint egy útikalauzban. Aki nem értette a dolgokat, annak nem is jelentett többet, csak képeket egy sok évszázados kolostorról.

 És ő a sok apró jel között megtalálta a maga szegletkövét és megírta a könyvet. Függelék az időhöz. Kicsit nagyképű a cím, de nem talált jobbat, amely kifejezte volna azt a nagy felismerést, ami megvilágította életét, és idevezette a messzi tájra. Hátra nyúlt és megpaskolta zsákjában a kézirat csomóját. Ha kicsit is szerette volna a patetikus dolgokat, újra csak a küldetésre hivatkozhatott volna, de tudta, hány őrült borította vérbe a világot csak azért, mert mindent elárasztó küldetéstudattal rendelkeztek. Mások pedig hittek nekik. Ő nem akarja a Függeléket kiadni, de nagyon szeretné megtudni az öreg könyvtáros véleményét. Persze, honnan veszi, hogy öreg, csak azért gondolja, mert nagyon régi írógépen kopogta le a válaszlevelet... Lehet, hogy fiatal, de a könyvtárban csak öreg írógép van. Egy szerzetesrendnek biztosan nem az a legfontosabb, hogy a legújabb számítógéppel legyen ellátva.

 Vászonzsákját feljebb húzta a vállán. Nem volt benne sok minden. Úgy tartotta, ha egy nő nagy útra indul, elég neki a fogkeféje, közelebbre azonban a nagyestélyit is érdemes elvinnie. Hát ő most nagy útra indult, ezért a már említett fogkefén kívül még egy váltás ruha, meg a kézirat is nyomta a vállát.

 Ahogy felfelé kaptatott, arra gondolt, talán egy kicsit pihenni kellene. Már ki is nézett magának az árnyékban egy nagyon formás követ, de amikor az újabb bombázók fület repesztve elhúztak fölötte, ösztönösen meggyorsította a lépteit. Mintha változtatna valamit a világon, hogy neki fedél van a feje fölött. A szabadban talán nem olyan kényelmes a meghalás, mint amikor az emberre vastag, ősi falak omlanak rá? És újra csak elnevette magát, mert érezte azt a fránya küldetéstudatot, amint munkálkodik benne. Persze nem a lelkében, ahogy illett volna, hanem inkább a gyomrában. Hiszen egy becsületes szerelmi érzés is inkább az emberlánya gyomrát veszi igénybe. Csak a költőknek nem szalonképes ez a tájék.

 A vadászgépek elhúztak fölötte, dörejük szinte szétrepesztette a völgyet. Ezek teljesen meg vannak őrülve, nézett fel dühösen az égre, hataloméhes férfinépség. Tudta, ez olyan feminista szöveg, meg szüfrazsett gondolkodás, de most nem jutott jobb az eszébe. Ha végiggondolta mindazt, ami az Annotation-ban le volt írva, akkor a hímsovinizmus, meg a férfigőg még egészen enyhe megfogalmazás. A táj észre sem vette a technikai rettenetet, csak a madarak hallgattak, pedig máskor hangos csivitelésük töltött be minden. Talán a levelek jobban hulltak, megrázta őket az elvadult harsogás. Felnézett és látta, már nincs olyan messze a cél. Megigazította vállán a zsákot, majd fújt egyet, hogy kiűzze magából az indulatot, de csak nem akart sikerülni. A repülők távoli visszhangja újraélesztette benne az elrontott világ elleni szánalmat.

 A saját ostobaságuk miatt képesek a világot vérbe borítani - gondolta elkeseredve. - Nem személyesen a férfiakkal volt baja, bár sokszor ezzel vádolták. De rossz a politikájuk, olyanok, mint az óvodások, a legnagyobb őrültségekre is képesek, ha összecsoportosulnak, csak azért, hogy túltegyenek a másikon, s megmutassák, hogy ők ezt is meg merik tenni. Aztán amikor megvan a baj, várnak a csodára, hogy majd valaki rendbe szedi, amit ők tönkretettek. Talán istenben is csak ezért hisznek. Aztán a levegőbe csapott a kezével, mert nem szerette magát ok nélkül hergelni. Persze elég ok a dühöngésre, hogy olyan a világ, amilyen. Ezeket a dolgokat megmosolyogták. Vagy a szókimondóbb férfiak óvatosan és nagyon komolyan érdeklődtek, hogy rendben van-e minden a szexuális életével... Érdekes volna egyszer egy habzó szájú politikust megkérdezni, hogy minden rendben van-e a potenciájával... Dühösen belerúgott egy kőbe. Mert észérveket nem viselnek el, s ilyenkor nem lehet a görög történelemmel, meg egyáltalán a históriával, mint elrontott dologgal történelemmel példálózni. Ilyenkor jobb semmit sem válaszolni, hanem inkább újra kell olvasni az Annotation-t, meg a Látomásokat. És visszagondolni Csang mesterre. Már a gondolat is megnyugtatta. Pedig csak kalandot ment keresni a keleti kultúrába, mint annyian kortársai közül, de értéket talált. Bár az a kultúra is férfiközpontú, de más. Mert a férfiak között is akad, olyan, akitől értelmes dolgokat lehet tanulni. Próbálta a Csang-módszerrel lehiggasztani magát, hiszen ahogy felnézett, már csak pár lépésre volt a kolostortól. És nem lehet úgy megérkezni, hogy az első útjába kerülőnek jól beolvas. Sehol nem szeretik a hőbörgő vendéget.

 Újra megjelentek a bombázók. Talán a világ összes vasszörnye egy helyre akar gyülekezni? És nem is vérre vágynak, hanem olajra. Persze majd vér is lesz, talán az olajnál is több. De most inkább azzal foglalatoskodott, hogy kicsit megigazítsa a haját. Nem sokat ért vele, mert katonásan rövidre vágott frizurát viselt. De azért ennyi nőiesség még benne is volt. Ingjét is feszesebbre gyűrte, de nem annyira, hogy apró mellei látsszanak. Soha nem szeretett azzal hatni, vagy előnyt szerezni, hogy nő. Most meg egyáltalán nem vágyott ilyesmire. Úgyis baj lesz ha mondjuk nem bírja magát fékezni és becsületesen beolvas az öregnek. Pedig nem is biztos, hogy ő tehet a dolgokról, sőt, biztos, hogy nem, és az sem valószínű, hogy öreg. Persze, hogyan is gondolhatna másképpen rá, az emberlányának meg vannak a saját beidegződései, miszerint egy szerzetesrend könyvtárosa csak koros lehet.

 Tényleg az volt, már amennyit az árnyékos kapualjban látni lehetett belőle. Csak meresztgette a fénytől káprázó szemét, hogy lásson valamit. Hiába, az érkező mindig kicsit ki van szolgáltatva a vendéglátónak. - Üdvözlöm atyám, én vagyok az, aki...

- Már vártam, jöjjön. Igyon egyet, és pihenjen meg, mert... - a többit nem értette, mivel újabb gép húzott el fölöttük. A szerzetes csakugyan öreg volt, és hatalmas fehér haja, meg égkék szeme a Mikuláshoz tette hasonlóvá. Ő magában inkább Hóapónak nevezte. Beszélgetni nem tudtak a dübörgéstől. Most több és lassúbb gép repesztette a környéket.

Az öreg szó nélkül elé tartotta a fémbögrét és azzal invitálta a folyamatosan csörgő kúthoz. Csak most érezte, hogy milyen szomjas. Hirtelen úgy volt vele, mint a megrögzött alkoholista. Nem kell ide bögre, amikor a csapról is lehet inni. Tudta, hogy nem illik, meg mohóság... Aztán felnézett, mennyire botránkoztatta meg az öreget, de az csak jóságosan mosolygott. Kedves mosolya volt, az őszinte fajtából. Nem azé, aki hivatalból mosolyog, mert tudja, ez illik a szakmájához. A dübörgés lassan már a köveket is kikezdte körülöttük, nem is beszélve az idegeikről. Majd még tovább fokozódott, mert újabb bombázók is jöttek. És hirtelen abbamaradt a moraj, s a süketség vattapamacsait hagyta a fülükben.

- Uram, talán menjünk beljebb, - invitálta Hóapó, kicsit hangosabban, mint kellett volna, de a mindent elöntő zaj után még az is nagy dolog volt, hogy megtalálták a hangjukat.

- Nem, nem, Iren vagyok - nyújtotta a kezét. Nem akarattal csinálta, de általában meglepte az embereket. Mert mindenki férfira számított, ő úgy is öltözött. Persze nem azért, mert férfi akart lenni, de így sokkal kényelmesebb és egyszerűbb volt. Hó apón nem igazi meglepetés látszott, inkább valami olyan csillant meg a szemébe, mint aki tud valamit, egyelőre nem biztos benne, de most megbizonyosodik róla.

 Ingatta a fejét és mosolygott, haja úgy szálldosott körülötte a fényben, mint egy rakoncátlan glória.

- Igen, igen. Lux Mundi. Persze nem kell neki okvetlen férfinak lennie, - mormolta, mintegy magának, - mert eddig... - de hogy mi is volt eddig, azt már nem hallotta és nem értette, mert újabb repülő húzott el fölöttük. Hóapó is abbahagyta, a hajával volt elfoglalva, próbált neki valami elfogadható formát adni, de az sehogyan nem sikerült. Odaértek az épülethez. Nagy, erős kőfalai voltak, - hiszen régen az öröklét számára építkeztek, ahogy az el is lehetett várni - mégis karcsúan nyúltak a magasba. Nem esetlenül széles volt az épület, inkább egy kastélyra hasonlított. Szépen követte a hegyoldalt, belesimult, talán egyes épületrészek a hegyben folytatódtak? A kert is csodás rendben volt tartva. Minden szabályos, semmi esetlegesség, az isteni rend megtestesülése. Egy darabka kinyilatkoztatás, a nagy, rendezetlennek látszó természetben. A virágok is mintás szőnyegként borították a földet. Rend és célszerűség uralkodott mindenütt, és nagy nyugalom.

 Amikor becsukták a vastag ajtót, ami máshol kapunak is beillett volna, hirtelen csend lett. Itt a falakon belül csakugyan egy másik világ volt, csendet és nyugalmat parancsot annak, akit befogadott. A csendes folyosókon szeme csak lassan szokott a félhomályhoz, főleg a kinti erős fény után, kicsit vaksin mozgott. Aztán a régi módszerhez folyamodott, egy hosszabb, egyenes folyosószakasznál nagyon rövid időre behunyta a szemét, így tett meg pár lépést, a módszer bevált, mert amikor újra kinyitotta, már szinte ragyogtak körülötte a fehér falak.

 Hóapó, - mert magában csak így szólította, - csendben elkalauzolta egy kis szobába, ahonnan a kertre lehetett látni. És olyan csend volt, mintha soha nem léteztek volna bombázók, meg egyéb világi dolgok. Most értette, vagy inkább érezte meg, hogy miért tudnak a szerzetesek elvont dolgokkal és elmélkedéssel foglalatoskodni. Itt minden erre ösztönözte, efelé taszigálta az embert. A szoba barátságos volt, az ilyen helyeken szokásos egyszerű berendezéssel. Alig volt benne bútor, mindenből csak a legfontosabb, nehogy valami is megzavarja a lélek csendjét. Bár kint a világban is így volna. Profán gondolat ötlött az eszébe, vajon milyen volna itt egy reklámokat harsogó tévé?, de elhessentette magától a bevillanó képet. Vett egy mélyebb lélegzetet és rögtön belevágott a közepébe. Valahol belül állandó sürgetést érzett. Sietni kell, mert fogy az idő!

 Kicsit ugyan esetlennek érezte magát, de úgy vélte, jobb most átesni a formaságokon. Beletúrt a zsákjába, és kivette belőle a Függelék az időhöz kéziratát.

- Ezt pedig én hoztam önnek, ajándékként. És viszonzásképpen is, mert számomra az Annotation nagy örömet jelentett. - Nem sok minden volt a zsákjában, de a kéziratot úgy kellett kicibálni, mivel a holmik mindig gonoszkodnak. Mosollyal próbálta ellensúlyozni a kotorászást.

- A magam használatára az Inspiratio címet adtam neki, mert így hatott rám...

- Ugyan, azért nem kell túlozni, hiszen ez csak egy kis gyűjtemény az elődeimtől. - Közben letelepedtek a nagy és kimondottan kényelmetlen kemény székekre. - És úgyis mindenki azt mondja, hogy ami benne van, az semmi más, csak egy nagy halom visszadatálás. - Hóapó megpróbálta rakoncátlan haját rendbe tenni, de az is gonoszkodott, mint előbb a kézirat, mert nem simult az öreg ujjak alá.

- Nem, nem visszadatálás - ellenkezett hevesen a lány, miközben összehúzta a zsák száját. - Ha másért nem, hát a nyelvezete miatt... Mert lehet hamisítani, de egy idő után a nyelv miatt bele is bukik mindenki. Nem is hisszük, hogy a kor mennyire meghatározza a nyelvet, amit használunk... De bocsánat, nem akarok én itt elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, vagy még inkább untatni önt.

- Wendland, - hajtotta meg magát a szerzetes. - Pol Wendland. Engem nem untat, és tudom, hogy nem dicsérgetés, amit mond, hiszen még ha az is volna, akkor sem engem illet, - még mindig a hajával volt elfoglalva, - én csak összegyűjtöttem és kiadtam mások írásait. Ez inspirálódott belőle? - méregette az átvett csomagot.

- Igen, valami olyasféle, de kicsit más is. A címe kissé nagyképű, de...

- Majd a tartalma eldönti, - mosolygott Pol atya. – Hiszen volt már olyan tapasztalata, hogy vastag, szép kiállítású könyvek is tudnak semmitmondók lenni. A tartalmat soha nem a kötés, vagy a vastagság határozza meg. Bár ez már közhelynek számít. - Aztán kedvesen, de határozottan kijelentette. - De előbb megfürdik, eszik valamit és majd csak azután következik a munka. Tudom, hogy nagyon messziről jött. És ha eddig nem omlott össze a világ, akkor az a kicsi idő...

- Nagyon is számit, ezt most nem tudom elmagyarázni, de a Függelékben ez is benne van. Meg még sok mindent tartalmaz, ezért csakugyan sietni kell, enni, fürdeni és főleg pihenni ráérek! - rázta meg indulatosan a fejét. - Ha nem olvastam volna az Annotatió-t, most sokkal nyugodtabb lennék...

- Hogy megnyugodjon, legalább egyen valamit, kedves Iren - unszolta Pol atya. - Tudom, lent, a falu boltjában nem valami nagy a választék...!

 - Viszont útközben nagyon finom bogyók teremnek, igen nagy választékban - nevetett Iren.

 - Bogyók ide vagy oda, de egy kis gyümölcs meg sajt azért biztosan jól fog esni - vélte az atya, s közben azon gondolkodott, milyen kedves a lány, amikor nevet, még fürkésző tekintete is meglágyul.

 Alighogy ezt kimondta, már nyílt is az ajtó, és egy magas vékony szerzetes megrakott tálcát hozott be. Az illető talán hallgatózott, vagy esetleg olvasott a gondolataikban, Iren mást el sem tudott képzelni. Pedig biztosan volt egyéb magyarázat is, mert Pol atya sokat tudóan mosolygott.

- Hát akkor lásson neki! Ott van a kancsóban víz, meg egy mosdótál, lehet kezet mosni. - Az egyik elfalazott ablakmélyedésben ott is voltak az említett tárgyak. – Aztán vágjunk bele a közepébe, akár az evésnek, akár a mondanivalónak. Mert látom, valami furdalja az oldalát.

- Bizony - helyeselt Iren kéztörlés közben. – A legfontosabb kérdésem az, hogy ki készítette azokat a képeket az Annotaion végén? Eredetileg is rajzok voltak, vagy fényképek? És, hogy...

- Eredetileg fényképek voltak, de fénymásolóval keményítettem rajtuk - Pol atya kicsit elgondolkodott, - ugyanis csak vastag, erős formák voltak a köveken, így nem kellett attól tartani, hogy valami finom részlet elvész. És a rajzok vagy inkább rajzszerű képek - pontosította - kifejezőbbek, mint a fotók, és a nyomda is jobban boldogul velük - mondta elnéző mosollyal. - Mert a boltozatokon és a bejáratok fölött sok jel és véset van ...

- Igen, ezek a jelek voltak fontosak, a bejáratok felső ívein. Főleg az ív közepén lévők. Az az apró...

- Igen, azok tényleg picik! - Pol atya bocsánatkérően elmosolyodott. - Meg kell vallanom, némelyiknél csaltam is egy kicsit, mert utána rajzoltam a fénymásolatot, hogy jobban kiadja azt a finom formát.

- Utána rajzolta? - Iren izgatott lett.

- Igen, de nem kell megijednie. Elmentem az eredetiekhez és ott helyben történt a kiegészítés – nyugtatta meg az atya. - Ugyan sok jel jelentését nem értem, de hát a régiek... A hermetikusok, meg az alkimisták, leginkább csak ilyen furcsa jeleket használtak. Ma már sok érthetetlen számunkra - tette hozzá sóhajtva.

- Nem annyira érthetetlen az és nem is alkimista jel - nyelt egyet Iren. - Az egy betű, vagy leginkább ahhoz hasonlít.

- Igen, ha most visszagondolok, egy X lehet, vagy még inkább Y. De valahogy...

- Igen, egy Y, legalább is remélem, hogy az. Pontosan rajzolta le, amit ott látott? Mert a férfiak meg a pontosság... - megbocsátóan elmosolyodott.

 Pol atya újra megállapította, milyen szép a mosolya, csak azt nem értette, hogyan lesz Iren az ő utóda, hiszen ez itt egy szerzetesrend, és eddig csak férfiak jöttek a titkot örökölni. Aztán az jutott eszébe, hogy ezen a ponton a látomás vagy jóslat sem volt egyértelmű. Mert azt most már biztosan tudja, hogy a Lux Mundi Irént jelentette, de az ő örököse más, és máskor jön el. Pedig neki hamarosan lejár az ideje. De aztán visszarángatta magát a jelenbe, és megpróbálta megnyugtatni azokat a fürkésző szemeket.

- Igyekeztem, de hát, ha majd evett és pihent kicsit, akkor elmegyünk és megnézzük. - Az atya szavainak befejezése már alig volt hallható, mert a bombázók eget repesztő hangja ide is behallatszott. Mindketten felnéztek a mennyezetre, mintha látni is lehetne azt az acélszörnyet, nem csak hallani, Iren arra gondolt, milyen érdekes, hogy egyikük sem mondta ki, mégis mindketten ugyanarra az ajtóra és jelre gondoltak, pedig több kép is volt ott. Talán meg kellene kérdezni, miért is készült el a többi kép... talán, a beavatatlanok megtévesztésére. Bár az atyáról nehéz feltételezni ilyen körmönfont dolgokat.

 A nagy lármában Pol atya a fülét ugyan nem fogta be, mert arra gondolt, hogy az nem volna helyénvaló, inkább pótcselekvésként a haja igazgatásába fogott, ami meg, mint már annyiszor, teljesen feleslegesnek bizonyult. - Érdekes, somolygott magában, milyen könnyen rá lehet jönni ki is az igazi "meghívott vendég", hiszen a könyv végén jó pár kép van és köztük nem is egy ábrázolt bejáratot, de ő azt az egyet választotta ki. És egy ideje mindketten arról beszélnek, de úgy, hogy nem kell magyarázkodni.

- Ugyancsak nekivadultak - Pol atya még mindig a mennyezetre bámult. - Nem tudom, mi folyik odafent, mert mi itt nem nagyon foglalkozunk azzal, mi is történik kint a világban.

- Persze, csendben megbújnak, aztán majd csak lesz valahogy. Mit gondol, mit csinálhat a többi őrült férfi odakint? Mit csináltak eddig? - Iren megpróbálta fékezni magát, de talán az erős zaj, vagy az, hogy annyira közel járt a célhoz, nagyon izgatottá tették. - Maga gyűjtötte össze az Annotation-t? Abban mi van? Vér, vér és vér! Meg őrült hatalom, világpusztító gőg! Mit csinálnak!? - tárta szét a kezét, most már kicsit megnyugodva. Hiszen nem Pol atya tehet arról, hogy milyen a világ. - Hát folytatják mind azt az őrületet, amivel eddig beszennyezték, tönkretették a világot. - Majd nagyot fújt. - Bocsánat, de nagyon dühös tudok lenni. Ha rajtam múlt volna, még most is az anyajogú társadalom lenne divatban.

- Megértem, mert a nők háttérbe... - de ahogy kimondta, Pol atya tudta, hogy most tévedett.

- Egy nyavalyát, nem a háttérbe szorításról van itt szó, már bocsánat - csapott egyet a kezével. - De elvetélt vadászoknak nem lenne szabad a világ sorsát irányítani. Nézzen körül, bár éppen az előbb említette, hogy nem tudja, mi történik most a világban. De megnyugtatom, ugyanaz folyik, ami eddig és talán ez után is. Ami benne van az Annotation-ban! A sok őrült hím játszik, darabokra szedik a világot, mint óvodás a játékát. Csak itt aztán nincs senki, aki majd megjavítja, összerakja azt. - Iren érezte, megint kicsúszik lába alól a talaj, akkor és ott veszti el a türelmét, amikor a legnagyobb szüksége volna rá. Idegesen járkált fel s alá a szobában, Pol atya csak szemmel követte. - Nincs se óvó néni, sem nagyhatalmú varázsló, nincs olyan Isten, aki ezt...

- Már bocsánat, de pont itt... - mosolygott Pol atya megértően.

- Jó, bocsánat. - legyintett egyet a lány. - Tudja, atyám nem vagyok hitetlen, de eddig nem sok jelét láttam, hogy Isten akar vagy tud valami tenni az elrontott játékokkal. Pedig már nagyon itt volna az ideje. - Szavait csak hangsúlyosabbá tették az újabb eldübörgő repülők. – Lux Mundi - mondta Pol atya mosolyogva. Ez a mosoly most bizakodónak tűnt.

- Szép latin idézetekkel nem sokra megyünk, az imák is csak személyes dolgokban váltogatják meg a világot. – Iren megpróbált lecsillapodni, de ez igen nehezen ment. Ez a feszültség már régen halmozódott benne. Az Annotation csak meggyorsította, mert ott világosan látta, hogy mivé lett és lesz a világ. És az még csak növelte benne a feszültséget, amikor megtalálta, meglátta a megoldást. Vagy legalább is nagyon hitt benne, hogy megtalálta. Ezt írta meg a Függelékben. Miközben próbált megnyugodni, - bár Csang módszere most nem akart működni -, arra gondolt, előre érezte, majd így lesz, ez történik. Ő sem jobb a többinél.

Haragját azon tölti ki, aki a közelében van. Hiszen mit számít Pol atya? Már előtte a többiek is elrontottak mindent.

Neki meg sem fordulhatott a fejében, hogy valamit nem jól csinál. Kissé lecsillapodott, ezt láthatta az atya is, mert a legbarátságosabb mosolyával fordult hozzá.

- Talán, ha majd megnyugszik, meg pihen kicsit, majd holnap, holnap mutatok valamit.

- Holnap. Holnap már talán késő lesz. Hallhatja, mennek, mint legyek a dögre, majdnem szétszaggatják a világot. Már a madarak sem tudnak, de nem is mernek énekelni. Itt már minden késő. - Felállt és az ablakhoz ment. - Milyen békés ez a kert. Mintha nem is ebben a világban volna.

- Hát mindig is igyekeztünk, hogy a világnak csak a békéjét, csendjét gyűjtsük magunk köré.

- A többiekkel meg történjen, ami történik! - fortyant fel Iren. - Bocsánat, majd megpróbálom nem elragadtatni magam, hiszen a düh nem old meg semmit. Ha lehetne, ne várjunk holnapig. - A kérésben könyörgés is volt. – Talán érdemes lenne pihenni, de esetleg nem lenne hol.

- Itt nálunk, mindig és mindenki...

- Nem is itt van a baj. - Iren leült az egyik kényelmetlen székre és megrázta a haját, úgy érezte, kezd fáradni. – Itt béke és nyugalom honol, de kint a világban... Hiszen eddig is így tévesztette meg magát az ember, hogy a bajok máshol és másokkal történnek. Ma, most megmutatja azt, amit akar, és utána majd pihenek. - Úgy mondta, mintha már hangosan is megegyeztek volna, hogy mi is az, amit az atya meg akar mutatni. Mindketten tudták, az egyik régen ismerte, a másik pedig tudta, hogy nemsokára megismeri. Színről, színre, hogy az idézet e helyhez igazodjon. - Nem akarok dicsekedni, de a szaharai túrám is volt olyan kimerítő, mit az, hogy feljöttem ide az ösvényen.

- Mit gondol, mit akarok mutatni? - próbálkozott az atya bizonytalanul, pedig teljes lelkéből biztos volt benne, hogy itt áll előtte a Lux Mundi, de akkor ki lesz az ő örököse, ez a gondolat zavarta, ezért tette fel ezt az ostobának ható kérdést is. Iren sem adott egyenes választ.

 - Nem tudom pontosan. Afrikában egy majomkenyérfára kötözött ketrec volt. Oda ment fel a varázsló. Csak ő utána nem írta meg az Annotation-t. - Pajkosan és sejtelmesen mosolygott, Pol atya már biztosan tudta, ő az! - Ezért csak később értettem meg a jóslásait.

- Milyen jóslásokat? - nézett fel Pol atya kissé gyanakvóan. Mert ez újdonság volt számára. Nem a jóslás, hanem az, hogy máshol is vannak a világon ilyen különleges pontok. Bár Basileos atya említi az egyik régi tekercsen.

Basileos az elsők között volt, ha nem a legelső, akik a tekercseket írták. Talán a kamrát is ő építette, vagy építette, legalábbis a legenda mond valami ilyet. De hát a régiek annyi mindent mondanak. Basileos emleget valami idő és tércsomókat. Hogy talán a gordiuszi is ilyen volt, ilyen szellemileg létező hely. A kocsi megkötő csomója csak a valós evilági megjelenés. És akkor jött Nagy Sándor a kardjával. Hát igen, a férfiak és a harc. Irénnek igaza van.

Vér és erőszak. Érezte, kicsit megint elkalandozott a gondolatai között. Inkább figyel, mert a gondolatai közt majd máskor is elbóklászhat. Igen, a jóslások. Belenézett azokba a fürkésző szemekbe, amik egy vadásznak is díszére váltak volna, de tudta, ezt soha nem mondja meg Irénnek.

- Hát az, hogy engem valamiféle küldetés vezetett ide - kezdte Iren, de mintha ő is egy kicsit távol járt volna.

Beszéde lelassult és a hangja elmélázó lett. - Persze mindez butaság is lehet, ködösítés, vagy csak egyszerűen a tolmács nem értette, és rosszul fordított. - De tudta, hogy nem így van, ez csak mentegetőzés, a dolgok halasztgatása, pedig arra most nincs idő! - Minden zavaros volt, de utólag világossá válik. Még az atya haját is megjósolta.

- Kicsoda és mit jósolt? - Pol atya összehúzott szemmel figyelt. Borzas fehér haja talán még ziláltabb volt, mint eddig bármikor.

 - Azt mondta - Iren valahova a mennyezet egy jelentéktelen pontjára függesztette tekintetét, hangja furcsán megváltozott, de csak azért, mert emlékezett és megpróbálta nagyon pontosan idézni azt a régi tolmácsot. - Találkozol a Látók egyikével, ő már látott, de te majd a találkozás után fogsz látni. Fehér fény lengi körbe a fejét. De előbb a gondolataitok találkoznak, csak később ti magatok. De gondolj arra, nagyon sürget az idő. - Aztán mondott valamit a jelről meg a küszöbről, de ezek zavarosak voltak, - zökkent ki a mennyezet bámulásából. - A jelet talán már értem, de a küszöböt nem. Bár neki azzal volt legtöbb problémája - kajánul elnevette magát -, a tolmácsot is nagyon megizzasztotta.

- Miért? Hát a küszöb az valami egészen egyszerű...

- Igen, ahol van, de a bennszülöttek kunyhójában ismeretlen. Azon a vidéken legalábbis. És a végén nyomatékosította, hogy az idő sürget, meg rövidül. - Összeráncolta a szemöldökét. - Erre pontosan emlékszem, a tolmács úgy fordította: összeszáradnak a nappalok és meghal a világ. Aki nem fut, elhagyja életét. És elhagyja mindenki életét. - Még jobban összeráncolta homlokát. - Érdekes, erre eddig azért ennyire pontosan soha nem emlékeztem.

 - Tudod, gyermekem, ott bent akkor semmi nem világos, - az atya most egészen atyás volt -, csak kint és utána. Bent a sötétben, mint az álom, suhanó látomások...

- Igen, értem, atyám. És csak akkor vált világossá mindenki számára, amikor leírták. Az Annotation nagyon világos és szabatos.

- És az is igaz, hogy mindig éreztem, veled valami nincs rendben.

- Tudom, atyám. Te is olyan voltál, mint a világon bármely férfi! - Pol atya értetlenül vonta fel a szemöldökét. - Hát fiút vártál és lány jött, - nevetett Iren, - és ezt senki nem tudja sem megbocsátani, sem megemészteni. - Pol atya is elnevette magát.

 Lassan mindketten felálltak, az atya még magához vett egy almát, mint aki hosszú útra indul, és azt akarja legyen nála valami, amivel elfoglalja magát.

- Hát, ha annyira szalad az idő, akkor menjünk. – Egyik kezében az almával a hóna alá csapta a Függeléket. – Aztán majd ne lepődjön meg, mert a mi ketrecünk is elég különleges.

- De hát láttam én azt, atyám. Ha ez nem sikerül, akkor a Függeléket sem tudtam volna megírni. Akkor nem kérdezek a... kulcsról.

 Kint a folyosókon is hűvös volt, de nem annyira, mint bent a szobákban, Iren nem ismerte a kolostor beosztását, de úgy követte Pol atyát, mint aki legalább annyira tudja az utat, mint a vezetője. Mindenhol nyugalom és tisztaság volt. Úgy látszik, a bombázók is elérték céljukat, vagy legalább is összegyülekeztek, mert most egy ideje már csend volt. Legalább itt az ősi falak között valódi béke vette őket körül. Az egyetlen hangosabb zajt Pol atya szandálja keltette, mert minden lépésnél hangosan laffogott.

 Otthonosan kanyarogtak a labirintusban ide-oda, Iren csak azt tudta, hogy egyre feljebb kapaszkodnak, mert szaporodtak a lépcsőfokok. És úgy látszik, itt is igaz volt, hogy csupán ott takarítanak, ahol a papok táncolnak, mert ezeken a helyeken már látszott, nem mindennap ér ide a seprű. Régi, száraz levelek, lengedező pókhálók, sarokba összegyűlt szélseperte kupacok. Ahogy feljebb haladtak, Iren egyre izgatottabb lett. Közeledik az áhított, de nem ismert cél. Afrika óta dolgozik benne a sietség, az elején nem is tudta, hová kell mennie, de most majd szétrobbant, olyan erős volt a belsejében a feszültség. Közel a cél, közel a cél, dobolta fülében a vér.

 Marcus Aurelius jutott az eszébe, talán megnyugtatásképpen: Még ha háromezer vagy harmincezer évig élnél is, mégis gondold meg, hogy senki nem veszíthet el más életet, csak amit él, és nem élhet mást, csak amit elveszít. Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet... minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyanazokat a jelenségeket. A filozófia szerint akár vissza is fordulhatna, de agyában ott lüktetett egy másik sürgetés, menni, minél gyorsabban. És a repülők is újra megjelentek. Dübörgő hangjukban sürgetés volt. Pol atya kifulladt a lépcsőktől. - Kicsit pihenjünk meg, hiszen az én öreg csontjaim már elfelejtették ezeket a nagy versenyfutásokat. - Leült egy hűvös falmélyedésbe. - A nagy dübörgésben Iren alig hallotta, mit mond, de könnyen el tudta képzelni, ő is leült mellé, pedig legszívesebben tovább rohant volna, persze nem tudta, merre, hova. Biztosan egyre feljebb, hiszen a varázsló ketrece is a magasban volt. Hogy megnyugodjon, a kertet nézte. Innen fentről még jobban látszott annak isteni szabályossága. Minden vonala mértani volt és mégis olyan természetes. A nap elég magasan állt, a természet szerint még volt idő. Hirtelen csend lett.

 - No, menjünk, mert végleg elkésünk mindenki életével. Ránk szárad az idő, - mondta Pol atya fanyar mosollyal. Nem lehetett tudni, hogy komolyan gondolja, vagy tréfál, Iren arról nem tudott, hogy az atya látomásában az is benne volt, és az elődökkel is az történt, hogy amikor megérkezett az örökös, az az ő munkájuk és életük végét is jelentette. Erről senki nem beszélt. Pol atya is készült a halálra. Már fél éve nézegette azt a sírhelyet a tölgy alatt. Egészen hozzászokott a gondolathoz, azt lehet mondani, már kívánta is. De bizonytalan is volt, hiszen a látomásban szereplő Lux Mundi igazán nem a váltás volt, inkább csak a Világ Világossága. És lehet, a világ meg fog világosodni, de Pol atya számára ez a pont volt a leghomályosabb.

 Mert a jós vagy látnok végzi a munkáját. Már amennyire munka, hogy ideér, meglátja a jövőt, jövőjét, majd évekre évtizedekre eltemetkezik a könyvtárba. Várja a jóslatok beteljesülését, amiket a látomás után le is jegyez. A jóslatok beteljesednek, és az idők is. És az utolsó látomásban, vagy inkább a látomás végén, azt is megtudja, sejti, ki lesz, aki őt felváltja. Arra nem tud példát az elődeitől, hogy valaki újra bement volna a sötétbe, esetleg többször is. Lehet, hogy az egyszeri bemenés valami hagyomány, vagy inkább nem érdemes megismételni. - Pol atya felnézett a lépcsők során. Nincsenek már nagyon messze. Tényleg neki sem jutott soha eszébe, hogy ide újra feljöjjön és bemenjen a poros sötétségbe. Elég volt egyszer, nyilallt bele a gondolat. Pedig talán, ha újra feljött volna, akkor most a történet végére is világosabban emlékezne. De hát már nem mehet vissza, neki csak a kísérő szerepe jutott. Most Iren megy be a kamrába. És ha kijön, akkor ki jegyzi le a látomásokat? - hasított bele. Ez a rész sehogy nem akart megvilágosodni. Mert az érdekes, hogy a lány helytől függetlenül, valahol Afrikában kapott jóslatot, de az nem azt mondta, hogy ő lesz a váltás, hanem azt ígérte, be tud teljesíteni valami küldetést. Lehet, hogy erről Iren többet tud, de az is megtörténhet, hogy neki is homályos, s csak valami elrendelt jóslatot teljesít. A sors egy oldallal tovább lapoz.

 Pol atyának melege volt, és el is fáradt, a kézirattal legyezgette magát. Az almáját elhagyta valahol egy lenti lépcsőfordulóban. Még biblikus jelentést is tulajdoníthatott volna neki, de most fáradt volt. Csendesen mentek egymás mellett, Iren felnézett, megállt, és kipillantott az egyik ablakrésen, mert ott feljebb tudott tekinteni, mint itt bent ebben a kanyarokkal bonyolított térben. Az atya elmosolyodott. Tudta, Iren most arra gondol, egészen a torony tetejéig mennek. De a kamra a torony oldalában volt. Csak kívülről nem lehetett látni, mert az épület oldalszárnya eltakarta. Eszébe jutott az is, hogy annak az afrikai fának sem a csúcsán volt az a jóshely. Valamikor megnézte azokat a számításokat, amit talán Basileos mester készített, vagy még régebben valaki, aki a kamra helyét kijelölte, és megépítette. De számára inkább egy nagyon érdekes mértani minta volt. Lehetett volna akár valami arab épületdísz is. Soha nem volt erőssége a matematika, így csak egy minta volt számára.

 Pol atya hirtelen megállt, egy szinte résnyi ajtónál, rozsdásodó díszek voltak az öreg felületen, a portól alig látszottak, Iren tovább ment, aztán megtorpant, mert arra gondolt, Pol atya csak azért állt meg, mert már nagyon elfáradt.

- Hát itt volnánk! - dőlt neki a falnak. - Ahogy elnézem, én már nem is férnék be. - Ez volna az? - Iren hitetlenkedve nézett fel. - Hát a képről nem ilyennek képzeltem. – De aztán tüzetesebben is megnézte a fal mintáit az ujjaival, tenyerével követte azokat. Majd izgatottan lábujjhegyre állt, hogy ujjaival a legfelső mintát is birtokba vegye. - Ez az! Atyám, nagyon köszönöm, csakugyan megérkeztünk.

 - Éppen jókor, mert én már nem bírtam volna tovább menni. De odabent sötét van és minden poros. Gondolom, ez az óta sem változott. - Iren kéziratával legyezgette magát. - Hát akkor, kedves Lux Mundi, be lehet lépni és meg lehet világosítani a világot.

 - Mért mondja ezt, atyám? Mi az a Lux Mundi? Már a szót azt értem, csak a...

     - A többit én sem! - az atya megrázta a fejét. - Ez a látomás vége felé volt. És az már igen régen történt. Valaki, aki fényt hoz a világnak, - elgondolkodott, beharapta az ajkát, - vagy maga lesz a fény. Semmi nem világos, de ki kellene próbálni. - Kíváncsian Irénre nézett. - Mi az a kulcs, amit említett? Ezt az ajtót soha nem zárjuk, ide csak a kiválasztottak léphetnek be. Más nem is fárasztja magát, hogy idáig felgyalogoljon.

- Az előbb saját kezűleg kitapintottam. Megvan. Pontos volt a kép a könyvben.

- Hát hol van? Mi az?

- Előbb volna egy kérdésem. - Iren az izgalomtól nagyot nyelt. Most dől el minden. Csak puszta elmélet, vagy majd a gyakorlatban is működik. - Biztosan emlékszik még atyám, bár régen lehetett, de mint kiválasztott, akkor hogyan lépett be a kamrába?

- Hát kellő szorongással, meg áhítattal.

- Nem. Én sokkal gyakorlatiasabb dologra gondolok. - Iren megrázta a fejét. - Kinyitotta az ajtót, bement. Gondolom, odabent van valami szék, vagy efféle, amire...

 - Értem, - csillant fel az atya szeme. - Semmi efféle nincs. Elárulhatom, mert úgy is nemsokára megtudja, bent egy álló kőkoporsó van. Tudom, kicsit morbid, de a régiek szerint valamiért ennek így kellett lenni.

- Igen, és maga beállt ebbe a koporsóba.

- Hát mást nem is nagyon tudtam volna csinálni, mert nagyon szűk a hely.

- Nem tudom, mikortól kezdve történik így, de ahogy a történelmet nézem, meg az Annotation-t olvasom, már nagyon rég.

- Mi köze ehhez a történelemnek, meg az Annotation-nak?

- Nagyon is sok, - mosolyodott el Iren, és megint szép volt a szeme, ahogy az atya magában megjegyezte. – Az előbb a kezemmel is kitapogattam azt az ábrát, amit olyan pontosan belerajzolt az egyik képbe. Az a kulcs, amiről beszéltem Meg a jóslat is szólt. - Ujjával a bejárat ívének közepére mutatott. Az atya is követte a mozdulatot. – Látja atyám, ott van a fordított Y. Ha jobban megfigyeli, a két szár között még a pont is látszik, de legalábbis én ki tudtam tapintani. Nekem a rajzon már az Y is elég volt.

- Minden látok, de semmit nem értek. - Az atya haja ziláltabb volt, mint eddig bármikor. Igazi glória, gondolta Iren.

- Most gyorsan elmondom, hogy mit gondolok, és mindjárt mit csinálok. Az, aki a kamrát építette, talán valahonnan keletről jött, vagy ottani tudásnak volt birtokában. De az is lehet, hogy ez a tudás általános volt valamikor. Csak mi már annyi mindent elfeledtünk. Tehát az ábra azt mutatja, hogyan kell a kulcsot a zárba illeszteni.

- De hát mint mondtam, ennek az ajtónak soha...

- Nem az ajtónak atyám, hanem az időnek. Aki oda beáll, az egy kapcsolóvá lesz. Testével, lelkével, szellemével, kapcsolja az időt. És ha nem jól illeszkedik, akkor rossz kapcsolás jön létre. Mondjuk, nem szűnik meg a világ - magyarázott Iren lendületesen, - bár az is megeshetett volna. Csak a dolgok más irányt vesznek, másképpen alakulnak.

- Hát ez érdekes, erre soha nem...

- De más sem, mint kiderült. Talán valamikor az elején. Ha gonoszkodni akarnék, azt is mondhatnám, hogy a férfiak szégyelltek fejre állni, - le-föl sétált a poros folyosón, - de még inkább az lehetett, hogy nem is jutott az eszükbe. Rossz kapcsolók, kulcsok voltak. Elrontották a világot.

- Hát akkor mi nem vagyunk többek, mint egy alkatrész? Egy kicsi kapcsoló a világ gépezetében? Egy alkatrész, semmi más? Nem tartja ezt szomorúnak, kedves Iren?

- Miért volna szomorú? Arra is büszke lehet az ember, ha jól teljesít egy előre meghatározott feladatot. Akkor még mindig ott van a szabad akarat, hiszen nem kötelező teljesíteni. Lehet fordítva is beállni a sötétbe. - Iren elnevette magát-, és még azt is megtehetjük, hogy most lesétálunk mindketten, és akkor a bombázók befejezik a munkájukat, meg a világot.

- De hát ez így nagyon egyszerű és szimpla!

- Miért volna az? És ezt pont maga mondja, Pol atya? Hát az is meg van írva, hogy a ti hajatok szála sem görbülhet meg Isten tudta nélkül, akkor pedig, oda a szabad akarat, ha Isten még a hajunk szálát is számon tarja. Akkor jobb, ha beteljesítjük az előre elhatározott jóslatokat, vagy inkább valóságokat. - Huncutul félrebillentette fejét és fürkészően az atya szemébe nézett. Pol atya nem tudta eldönteni, most komolyan beszél, vagy csak tréfálkozik szegény öreggel. Ő úgy vette, Iren most komolyan beszél. Ha pedig igen, akkor neki az a feladata, hogy biztassa.

- Akkor rajta, hozzon helyre mindent, amit csak lehet, - unszolta. - Mert újra szállnak a repülőgépek. És szabad akarat ide vagy oda, ha ezek leszórják a terhüket, akkor már csak a halottaknak lesz szabad akaratuk. - Talán csakugyan azok a legszabadabbak - gondolkodott el Pol atya, de hangosan csak annyit mondott.

- Én majd itt kint várok, és figyelek, ígérem, amikor kijön, leporolom. Mindketten elmosolyodtak. Az ajtót közös erővel is csak nehezen sikerült kinyitni, Iren kicsit oldalazva csusszant be, szerencsére elég vékony volt. Ebből is látszik, itt semmi nem hétköznapi használatra készült. Amikor az atya becsukta az ajtót, felnézett arra a fordított Y-ra.

Csakugyan olyan volt, mintha valaki cigánykereket vetett volna. Lehajtotta a fejét, elgondolkodott.

 Egy pillanatra olyan érzés fogta el, mintha szél érné a testét, de talán a lelkét is, belső forgó örvény. Kissé megszédült. Hiába az öregség, meg ez a rengeteg lépcső. Nem neki való ez már. Eszébe jutott az öreg tölgy, ott volna már az ő helye, a temetőben, nem kellene itt fent kalandozni. De ha most lemegy, nem is jön ide már soha. Talán el is szundikált, ami ebben a korban könnyen megesik az emberrel. Még álmodott is, mert a várakozás alatt nyugodtan tehette. Nagyon sokat, és zavarosat álmodott. Mintha az egész történelem átgyalogolt volna az agyán. Nem csak az Annotation elevenedett meg, de minden előtte és talán utána következő könyv is.

 Uralkodók, királynők, tűntek el és seregek tűntek fel, vért kavarva oszlottak semmivé. Virágzó birodalmak terjesztették fényüket a világra. Hírük, nevük, a csillagokig szállt. De nem csak a hír szállt a csillagokba, hanem az emberek is. Szőke nők és fekete férfiak szálltak fénylő hajóikon. Arra gondolt, ennyi badarság hatására majd felébred, de az álmai egyre zavarosabbak lettek. Rémülten látta, hogy egy kis csoport férfit gépek terelnek valahová. Aztán sarokba szorították őket, elkábították, majd egymás után kitépték az agyukat. Helyére hullámzó kocsonyát tömtek. Nagyon szeretett volna felébredni, de nem sikerült. Az is eszébe jutott, mit fog szólni Iren, ha kijön és a vén bolond alszik. Eszébe villant egy régi kép az alvó tanítványokról, de elhessegették az újabb képrohamok.

 Ezek újra magukkal ragadták. Végeláthatatlan bíborok között szült valaki. Aranypáncélú gépek sürgölődtek körülötte. Majd egetverő rivalgás közepette magasra emelték a még véres elsőszülöttet. Leány! harsogták minden irányból. Mindent betöltött az ujjongó fanfárok zengése. De a vajúdás tovább tartott. Majd megszületett a másik gyermek is. Ez fiú volt. Ennek is széttörték a koponyáját, és az agy helyére ugyan azt a hullámzó masszát tömték. Mikor jobban belenézett az egyik közelébe szorgoskodó arany arcba, döbbenten látta, hogy egy alvó férfiarc néz vissza rá!

 Már szerette volna a rémálmait lerázni. De azok egymás sarkát taposva törtek elő. Ahogy körbenézett, mindenhol fény és gazdagság uralkodott, de érezte, valami rossz és szennyes lapul a dolgok alján. És akkor megjelent egy angyal. Szárnyai ugyan nem voltak, de tudta, csak az angyalok lehetnek ilyen szépek és hidegek. Megállt előtte, és tudta, most olyat hall, mint János Patmosz szigetén. Le kell jegyezni az eljövendők okulására. Ujját az ajkára tette miközben a következőket mondta:” Álnokság lakozik az ő szívükben, a hatalom álnoksága. Kezük véres lesz, a Vadászok vére virágzik ki rajta. Gondolataik a hideg vas gondolata. Halál az ő lelkűk. Testüket haszonra adjuk, az Anyák hasznára. Csak a testük hasznos. Mert dicsekednének az ő eszükkel, az ő karjuk erejével. Gondolataik lángot virágoznának a vetéseken. Eszméik lángba tarajoznák a városokat. Halál a Pusztítás szellemeire! A Vadászok a Pusztítás gyermekei. Csak a békességre igyekvők örökölhetik a Földet”. Közel hajol Pol atyához és ő már nem is tudta, alszik vagy ébren van. Hiszen a szavak ismerősek voltak. De ez apokrif kinyilatkoztatás lehetett, mert ezt soha nem hallotta eddig. Álmai egészen körbefolytak, maguk alá temették. Egy bűnös kép is felvillant. Egy gyönyörű szőkeség több hatalmas, izmos férfival szeretkezett. Körben virágok és madárdal. Csak amikor felemelte a fejét, hogy elforduljon a látványtól, akkor vette észre, mindez egy hatalmas zsúfolt arénában történik a közönség lelkes éljenzése közben. Távolról zsolozsmázó kórust hallott, amely az életet, a születést éltette.

 Aztán már nem is tudta a torlódó képeket szétválogatni, egymást oltották ki a rohanás nagy igyekezetében. Később valami bíborszemergés vette körül, képtörmelékek hullottak, mint nagypelyhű hó. A folyamatos hullás elkábította, majd sötét lett és hosszú, álomtalan alvásba zuhant, vagy legalábbis úgy érezte. Majd hirtelen, de nyugodt lélekkel felébredt.

 Felállt és megropogtatta a derekát, és amikor a kamra felé pillantott, meglepődött, mert az Y arany fényben ragyogott, de körben minden más fényben tündökölt. Arra gondolt, még mindig álmodik. Különlegesek a színek, a fények. Kicsit zavarban volt és arra gondolt, majd Iren felébreszti, amikor kijön az új hírekkel. A színek nem változtak, nekibátorodott, újra az álomra gondolt, - és lenézett az udvarra is. Olyan csodás volt a kert, alig győzött a látvánnyal betelni.

 Újra a bejáratra nézett, bár fogalma sem volt róla, mennyi ideig kell odabent tartózkodni. Amikor ő volt bent, az már nagyon régen történt, s legkevésbé az időtartamra emlékezett. Meg aztán, aki várakozik, annak mindig lassan telik az idő. Az ajtó díszei egyre furcsábbak lettek, főleg az Y ragyogott fényesen. A lány annyit beszélt erről, hogy még az ő agyát is megzavarta vele. Majd nyílt az ajtó és Iren lépett ki rajta. Semmit nem változott, csak valahogy más lett. Nyugodt léptekkel jött felé. És a kezét a vállára tette. Most kell majd felébredni.

- Tudja, kedves Pol atya, nekünk lesz a legnehezebb, mert mi mindkét valóságra emlékezünk, és nem szabad beszélnünk róla. - Fürkésző szemei bölcsességgel teltek meg.

- Mert mindenki bolondnak, vagy álmodozónak nézne bennünket, olyanoknak, akiket rossz álmok gyötörnek. Az pedig betegség, - nevetett Iren. - Most jöjjön, visszasétálunk. Közben elmondom, mit láttam, vagy annak egy részét. Ugye, még emlékszik a repülőkre?

- Persze, de úgy látszik, most kicsit megnyugodtak.

- Nem is kicsit és nem is most. Ez már egy másik valóság, Működött a kapcsoló, - mutatta fel megráncosodott, kérges kezeit, - ez volt az ára. Meg biztosan más is, csak arról most még nem tudok. Mindenesetre sikerült a világot, ha nem is helyrebillenteni, de más útra terelni, hála annak, hogy meg mertem próbálni...

- És a férfiakat mind megölik?

 A lány elgondolkodott. - Nem, nem mindnyájukat, csak azokat, akikben felébred a Vadász lelke. De a testüket meghagyják.

- Ez istentelenség.

- Igaza van, atyám, legalább annyira, mint a háborúk, de azokra már senki nem emlékszik. Mert béke van és a békének is ára van. Ez már az Anyák világa, a béke Földje.

Aki a békére igyekszik, örökké él, - idézett valakit. Vagy ha nem is örökké, hát nagyon sokáig. Azért meg kell vallanom, kicsit több a feminizmus, mint amit én kívánnék, de hát nem én teremtettem ezt a valóságot, csak segédkeztem a megszületésében. - Összevonta a szemöldökét, majd kérges kezével megsimította a homlokát. - És most azt is tudja, nem kell a halálra készülni. Igaza volt, én nem a váltás vagyok. Más feladatom volt, és lesz. Maga még sokáig fog élni, erőben, egészségben, és megismeri ezt a kicsit, vagy nagyon más világot. Könnyű lesz hozzászokni, mert békés. - Megsimogatta Pol atya vállát. - Most elmegyek, mert még sok feladat vár rám, előreláthatólag igen hosszú életemben. Legalább is valami ilyenre emlékszem. Maga pedig kiadja újra a teljesen megújult Annotation-t, meg a Függeléket. A Függelék csak azért lesz érdekes, mert mi ketten annak tudjuk. A többiek nem fogják érteni, de nem ez lesz a világ egyetlen könyve, amit nem értenek. Lassan elindultak lefelé a lépcsőn. - Aludjon nagyokat atyám, mert úgy könnyebb lesz a lelkének megemészteni a dolgokat. Én sem gondoltam, hogy így fognak működni. Olvasson és sétáljon a kertben nagyokat. Igen szép, - mutatott ki az egyik ablakon.

- Hát akkor nem álom!? Nem álmodom?

- Most az a világ álom, amiből ide feljöttünk, a lépcső alján valami új vár. Még én sem tudom, milyen, csak sejtem.

- Kicsit feminista, meg anyajogú! - Pol atya elnevette magát, - Ha tényleg az, majd alszom rá egyet.

Leballagtak a lépcsőn, majd Iren az atyához fordult.

- Tudja, az a kifejezés ahogy én eddig magát szólítottam, az atyám, ma a legnagyobb sértésnek számít. Úgy látszik, a régi időnkből itt is létezik egy megmaradt igazság. Semmi nem lehet tökéletes - kacsintott nevetve az atyára.

- Úgy legyen - mondta Pol atya, amikor a lépcső aljára értek. - Hiszen az ember sem tökéletes, hogyan lehetne az ő világa tökéletes.