Apatikus Firkász

A Monolit

,”A felhőben találkoztam velük. . . végtelen értelem és végtelen energia. . . Ne kérdezz róluk, mert úgyse mondok semmit, persze ha mondanám, se értenéd...”

(Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot)

A Kapitánnyal már többször találkoztam az óvodában, és soha nem értettem, hogy mit keres itt. Egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe. Sosem kérdezett semmit. Csak nézte a növendékeket. Főleg a fiatalabbak kötötték le az érdeklődését, de egyikkel sem beszélt, csupán figyelt, esetleg készített néha egy-egy hologramot. De mindig úgy, mintha valami hirtelen eltűnőt akarna megragadni.

Mi sokáig úgy viszonyultunk hozzá, hogy nem is vettük figyelembe. Pár hónap után azonban annyira megszokottá vált, hogy ha már egy-két napra elmaradt, szinte hiányzott. Egyik technikusunk meg is jegyezte, „az öregnek valami nagy bánata lehet, és bizonyára így vigasztalódik". Ezután mindenki még tapintatosabb lett, hiszen senkinek sem volt kedve ennek a mélyűri medvének az emlékeit megzavarni.

Egy nap éppen a tárakat töltöttem fel, amikor megállt mellettem, és nagy meglepetésemre megszólított. Megkérdezte, nem volna-e üres holokockám, mert az övé már telítődött, és még volna egy-két dolog, amit meg szeretne örökíteni... Talán. „Talán", ezt olyan esetlegesen és bizonytalanul tette hozzá, hogy teljesen megzavart vele. Ugyanis nem illett hozzá, hisz ránézésre maga volt a megtestesült határozottság, a tetteit meg mindenki láthatta a sapkája karimájáról, így aztán nagyon nem tudtam mit kezdeni ezzel a határozatlansággal. Meglepődésemben csak annyit tudtam kinyögni, hogy nálam nincs, de rögtön hozok a raktárból.

Gyorsan visszaértem, ám roppant tétován nyújthattam felé a kockákat, mert rám nevetett, és azt mondta, olyan bizonytalan vagyok, mintha teljesen más foglalkoztatna. Csak ingattam a fejem habozva, mert tényleg nem akartam az emlékeiben kutatni. Megért engem - mondta-, és szívesen elmondja, mi járatban van. Csak azt ne kérdezzem tőle, hogy mit keres, mert erre nem tud biztos választ adni. Erre aztán úgy zavarba jöttem, mint akit rajtakaptak, és azzal mentegetőztem, most dolgom van, majd talán máskor. A Kapitány tovább mosolygott, és felajánlott egy esti időpontot, amikor már mindketten ráérünk. Akkor elmeséli történetét, ha engem érdekel, és higgyem el, nekem mint pedagógusnak nagy tanulságokkal fog szolgálni. Elvette a két kockát, közölte, hogy vár a parkban a vörös tölgy alatt, és búcsút intett. Én még csak szólni sem tudtam, legjobban a pedagógus említése lepett meg, mert ezt a kifejezést már rég nem használtuk.

Mikor visszamentem, még mindig lehetett rajtam valami zavar, mert a technikus megkérdezte, hogy mit mondott a Kapitány, ami ennyire megdöbbentett. Elmeséltem a történteket, és megígértem, holnap a többit is elmondom.

A délután vad fantáziálással telt, volt abban minden, az űrhajótöréstől kezdve a legvadabb katasztrófákig. De folyton összezavarodtam, mikor felvillant előttem a Kapitány mosolya. Olyan sok melegség volt benne, annyi szelídség, hogy minden rémkép szertefoszlott.

Azért, ha nehezen is, de eljött az este. Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy a Kapitány pontos lesz, hiszen számomra ez egyenesen a lényéhez tartozott. Letelepedtünk a padra az öreg, vörös levelű tölgy alá. Kellemes este volt, a zajok is csak szűrve jutottak el idáig. A Kapitány rám mosolygott, sapkáját az ölébe tette, ujjaival a dísz-sodrotokon játszott.

- Talán akkor az elején kellene kezdenem, mert úgy lesz valahogy értelme - mondta. - És majd megpróbálok minél kevésbé elkalandozni, bár aki ismeri egy történet végét, annak már nagyon nehéz a sorrendet betartania, s főleg nehéz azt egy ilyen történet esetében. Nem tudom, mennyire járatos a csillagászatban, bár azt hiszem, ez a történtek lényegéhez nem, legfeljebb a helyéhez fontos. Ha most felnéz az égre itt a tölgy két száradó ága között, ott a kék csillag mellett látnia kellene egy halványabbat is balra. Ha nem látja, az sem baj, hiszen lehet, én sem látom, csak tudom, hogy ott kell lennie, és amit nagyon biztosan tud az ember, azt egy idő után már látja is. Tehát ott van egy halvány csillag és annak két bolygója, azok aztán már tényleg nem látszanak. Valamikor egy expedícióval voltunk ott.

A Kapitány elgondolkodott kissé, aztán folytatta.

- Meglátogattuk a külső bolygót, amelyet az egyszerűség kedvéért Kettesnek neveztünk el. Ezen a Kettesen már nem volt semmi olyan dolog, ami szenzációs felfedezés lehetett volna. Hiszen azt maga is tudja, hogy minden expedíció előtt rengeteg a műszeres kutatás. Az automata keresők állandóan az ember előtt járnak, mint a kutyák a vadász előtt. De hát a kutya is megcsalhatja a vadászt, mivel csak szimata van, a vadász eszét nem viszi magával.

A Kettessel is így jártunk, mint később kiderült. A szondák már régen megállapították, hogy nincs rajta más, csak kő és homok. Ezekért pedig nem kell olyan messzire menni, van belőle közelebb is bőven. Nem is azért mentünk mi a Kettes rendszerébe, hanem inkább csak átutaztunk rajta. Leszállni vagy megállni meg egyáltalán szándékunkban sem volt. Valami csekélység jött azonban közbe, a technikusok pedig azt mondták, egy bolygó felett jobb volna a javítást elvégezni. Szétnéztünk hát, hogy mi esik közel, ez volt a Kettes. Ha meg már itt vagyunk, egy űrcsónakkal le is lehet szállni, kicsit kinyújtóztatni magunkat. Hisz bármennyire is vérünkben van az utazás, azért jobban érzi magát az ember, ha egy nagydarab száraz és stabil föld van alatta. Mert egy kisebbfajta aszteroida is jobban a Föld üzenete, ha ráteheti a lábát, mint a legkomfortosabb űrhajó vagy valami tejjel-mézzel folyó űrállomás. Olyan lehet ez, mint a régi tengerészeknek a sziget, bármilyen pici is, de az már szárazföld.

Tehát elhatároztuk, hogy leszállunk, de mindenekelőtt úgy messziről azért még körbe szerettünk volna nézni ezen a Kettesen. Az archívumban nagyon régi adatok voltak, azok is csak számokban. És mire abból a fedélzeti KOMPI elfogadható képet rajzol - arról nem is beszélve, hogy három dimenzió meg szín-, addig innen fentről nyugodtan többször is körbenézhetünk.

Hát valóban csak kő meg homok volt, de az rogyásig. Egyes mély vágatokban látszott ugyan valami zöldes szösz, de az elemzés kimutatta, azok is csak kristálycsoportosulások. Mégiscsak megjelent azonban az a csöppnyi izgalom, „amiért élni érdemes”, ahogy mondani szokták. A KOMPI ugyanis rájött arra, hogy a nagyobbik fennsík egyik kő-együtteséről minél több képe lesz, az elemzés ettől nemhogy tisztulna, hanem egyre zavarosabbá válik. Az összeillesztett sztereogramok egyre jobban szétestek. A Fő technikus is megpróbált segíteni, de együtt sem lettek okosabbak. Mivel a többi adat elemzésével nem volt baj, úgy döntöttünk, lemegyünk, és megnézzük ezt a furcsaságot. A Doktor, indulás előtt ránézett a képre, és azt mondta, szerinte ez a valami mosolyog. Olyan ez - fejtegette, mikor furcsán néztünk rá -, mintha azt mondaná, hogy a hajónk alulnézetből gőgös. Ebben már egyet tudtam vele érteni, mert én is tapasztaltam. A fúvótükrök alatt állva mindig olyan érzésem volt, mintha valaki gőgösen nézne rám. Hiszen még egy ablak is lehet szomorú - jegyezte meg valamelyikünk.

Leszállás után terepjárókba szálltunk, és elindultunk a kijelölt terep felé. A Főtechnikus kissé nehezen mozgott, mivel - hogy semmiről le ne maradjon - felvette a külső irányítósisakot, s ettől a feje háromszorosára nőtt. De így mindenki el tudta hagyni a hajót, hogy részese lehessen az élménynek. Mert az csak a régi regényekben esik meg, hogy az a legnagyobb probléma, ki is menjen, és ki maradjon a hajón. Mindenki ment, hiszen mindenki fölöttébb kíváncsi volt. Valahogy éreztük, itt érdekes dolgok adódnak majd. Vittünk több holofelvevőt meg holokockát zsákszámra - ha érti ezt a fordulatot. Erről jut eszembe, még magának is tartozom kettővel.

Kotorászott kicsit a sapkájában, majd átnyújtotta a két kockát.

- Tudja, ezekre mégsem volt szükségem, ugyanis nem láttam meg azt, amit kerestem. Van maguknál egy fiatal növendék, az ő arcán olykor megjelenik valami, amit én valamikor a Monolitnál láttam utoljára. Persze, jobb lesz, ha nem kalandozok el, mert még majd annyira összegubancolom a dolgokat, hogy teljesen érthetetlen leszek. Tehát ott tartottam, hogy mindnyájan elindultunk a Monolithoz. Amikor odaértünk, akkor láttuk csak igazán, hogy milyen nagy. Mert a képeken hiába van rajta a méretezés, a nagyságot vagy csak helyben látja az ember, vagy akkor, ha a felvételen ismert tárgyak is vannak. Hatalmas volt, de valahogy arányos. Persze most beszélhetnék hegyméretű dologról, de hát nem volt olyan óriási, inkább csak furcsa. Képzelje el például, ha New York legmagasabb felhőkarcolóját kicseréljük egy ugyanakkora Milói Vénuszra, vagy inkább a Villendorfi-ra, abban több van az őserőből. Hát azt hiszem, furcsa látvány lenne. De ez valamivel még gigászibb volt. Arányai szemmel felmérhetetlenné tették. Azt persze akkor sem tudtuk és azóta sem, hogy mit is ábrázolt. Mikor megálltunk alatta, egyenletes, szürke sziklaszíne volt, ám jobban megfigyelve, kiderült, hogy semmi állandóság sincs benne, sem formájában, sem színeiben. Mint ahogy a lassan vonuló felhő is változatlan a pillanatnyi nézőnek.

Később kiderült, ezt a nagy aktivitást a mi jelenlétünk váltotta ki. Úgy is mondhatnám, nekünk játszott, megmutatta magát. Így visszagondolva, volt a vállalkozásban valami olyan, mintha a bacilus az elefánttal akarna kommunikálni, vagy inkább fordítva. Mikor már néztük egy ideje - és természetesen szorgalmasan készültek a hologramok is, a robotfelvevők úgy körülröpdösték, mint virágot a méhek-, a lábunk körül a homok hirtelen örvényleni kezdett. Egyik pillanatról a másikra olyan lett a táj, mint egy fodrozódó tenger. A hullámok és örvények felszíne alatt vörös korongok lebegtek. Körülúszkáltak, mintha ismerkednének velünk. Csak bennünket lebegtek körül, gépeinket figyelembe sem vették. Amint az egyik korongnak sikerült a Főtechnikus talpa alá siklani, az hirtelen teljesen transzba merevedett, és feszülten figyelt a Monolitra. Az volt az érzésem, mintha csak külön neki beszélt volna. De nem tudtam tovább figyelni, mert nekem is eljött a számomra tartogatott korong.

Eddig is már sok fantasztikus dolgot láttam, de ami ezután következett, az meghaladta mindazt, amit szavakkal még ki lehet fejezni. Elveszett számomra a tér és az idő, bekapcsolódtam valami csodába, ami már azzal is boldoggá tett, hogy részese lehettem. Mintha egy gyönyörű nő a világ legszebb szerelmes verseit mondta volna, és csak nekem... Megértem magát, tudom, ilyenkor mindig meglehetősen zavarossá válók, de úgy gondolom, ahhoz, hogy el tudjam mondani, mi is történt velem, költőnek kellene lennem. Sőt talán még az sem volna elég. Mert mit mondhat a versről a próza, a zenéről a szó, a hologramról egypár vonalas rajz. Valahányszor a történetben idáig érek, minduntalan úgy érzem, mintha szakadék fölött lebegnék. Boldogan elmondhatom, voltam a túloldalon, viszont arra nincsenek szavaim, hogy mi is van ott. A tavaszi szellő simogatását meg lehet szavakkal közelíteni, de a szellő azért egészen más.

Amikor mind hazatértünk, vagyis visszamentünk a hajóhoz, elég sajátosan festett a társaság. Mint akik egy csodálatos lakomáról jönnek, hihetetlenül boldogok, de szomorúak is, mert elmúlt a vendégség. Mindenkinek volt valami élménye, amellyel küzdött, hogy megfogalmazza, de szinte senkinek sem sikerült. Pedig valamennyink lényegében ugyanazt látta, és még a megközelítésben sem volt két egyforma szó. Volt, aki úgy érezte, mintha régi szerelmével találkozott volna. A Főtechnikus nyári reggelek hűs harmatát emlegette. Én olyan emlékeimet találtam meg újra, amelyekről nem szívesen beszéltem volna senkinek. De leginkább talán Intelektronikusunk volt feldobva, mert olyan régi számításainak és matematikai problémáinak jött rá a megoldására, amelyeket eddig sehogyan sem talált. Nem lehetett elcsalni a memóriakristályoktól, mert mindent egyszerre akart rögzíteni. Azt mondta, most úgy érzi magát, mint aki mély álomból ébredt, s megálmodta azt, amit már borzasztó régen keresett.

Egyszóval mindenkit megérintett ez a csoda, csak senki nem tudta szavakba foglalni. Az egyik technikus egy csodálatos dimenziont készített, húszperces periódussal és hatórás variációs effektussal. Ez olyan kifejező volt, hogy mikor visszajöttünk a Földre, a Los Angeles-i kiállítás nagydíját is megkapta. Hogy magának is legyen valami elképzelése, egy példányt elhoztam, majd mikor ráér, nézegesse. Nem egyszerre hat, lassan lehet vele megbarátkozni, de azután nagyon tiszta élményekhez fogja eljuttatni.

Visszatérésünk után természetesen publikáltunk mindent. De ezzel is csak baj van, mert szinte nincs is mit közölni. A hologramokat leközölheti, de az az eredetinek pusztán visszfénye, bármennyire tökéletes is. A vízen megcsillanó fény még nem maga a Nap, esetleg következtetni lehet, hogy valami létezik, ami a csillogást okozza. Egyetlen dolog maradt, ami valamelyes közelítést adott, a dimenzión, de hát azt meg nem lehet leközölni egy tudományos folyóiratban.

Egyelőre itt tartunk. Azóta már visszavonultam a hajózástól, és inkább kommunikáció-elmélettel foglalkozom. Annak is a Broit-Martin-féle ágával, mert az a legperiferikusabb, ott talán lehet még valami újat találni. Mert hajt belülről valami, hogy egyszer majd ki tudom fejezni azt a tudást a világról, amit a Monolittól kaptam. Mert egy teljesen új világszemléletet közölt velem, csak nem tudom a szint miatt továbbadni. Gyakran veszem észre, hogy egyes dolgokról teljesen más lett a véleményem. Azonban csak intuícióim vannak, a megokolás még megfoghatatlan számomra is.

A kommunikációs elméletekről is egyre lesújtóbb a véleményem. Itt jegyzem meg, hogy a Főtechnikus az óta zenével foglalkozik, de szinte mindenki pályát változtatott. Mert mindnyájan érezzük, hogy egy nagy titok van a birtokunkban, ám ha nem igyekszünk, ez a titok vagy tudás nem fog használni senkinek. Néha újra összejövünk. Elnézést, úgy vélem, megint kezdek kicsit zavarossá válni. Tehát a kommunikációs elméletek. Ezek valami olyanok, hogy a homokról mindent tudnak, ellenben a hegyről nemhogy véleményük nincsen, de nem is veszik tudomásul a létezését. És azért az sem igaz, hogy a hegy nem más, mint rengeteg homokszem óriási halmaza. Most emlegethetném a szakirodalom különböző divatos darabjait, bár gondolom, ezeket maga is ismeri, hiszen a mi kutatási területünk valahol közös.

Átrágtam magam a legrégibb és a legmodernebb szakirodalmon is, hogy csak egy-két, talán magának is ismerős gyöngyszemet említsek: Murian „A mosoly szerepe a kultúrákban” vagy Laryus nagy port kavaró munkája, „A kommunikáció irányai”. És persze a nagy csalódás, Artigon tudományos ponyvája, a „Tudatfölötti jelzések”. Miután keresztülvergődtem ezen a tudománynak álcázott szellemi sivatagon, örömmel odaállítottam volna ezt a nagyszájút rövid időre a Monolit alá. Még legtöbbre Zsadarev munkájával mentem, pedig ez nem is valami vaskos - gondolom, olvasta-, „A szóbeli közlés alkonya”. Persze ő is csak a téma legszélét érintette. Érdekes, hogy egy régi szerző munkáiban mennyi jó megsejtés volt, lehet, ezeket már nem is ismeri, McLuhan „A Gutenberg-galaxis” és az „Értsük meg a közlési eszközöket”. A többieket már szinte nem is érdemes megemlíteni, csak elriasztásképpen sorolom a címeket: „A hírvivő tekintet”, „A látens gondolat”, „A manipulált üresség”. Hát ezek végtelenül kiábrándítottak abból, hogy egyáltalán a jelenlegi elméleteinkkel valamikor is tudunk kezdeni valamit. És egyre többször vettem észre, hogy néha egy levél formájában,vagy egy macska nyújtózkodásában több van, mint ezekben a szakszörnyedvényekben.

Ebben az évben a kisgyermekek arcát figyelem, mert mielőtt még túlságosan megnevelnék őket, sok minden van mozdulataikban, nevetésükben, kis fintoraikban, ami szinte megdöbbent. Néha egy mosoly hatására újra a Monolitnál állok, és szinte kényszerítenem kell magam, hogy visszatérjek a valóságba. Gyűjtögetek tehát, s néha-néha boldogan gondolok vissza arra, hogy egyszer részem volt a csodában. Pedig ez a csoda valahol mélyen matematika meg közlés, csak mi még borzasztóan messze vagyunk a megértés lehetőségétől. Így azután maradnak nekem a gyerekarcok, a levelek susogása, az őszi alkonyatok fénye, a ködök vonulása, a madártoll mintája.

Lehet, mindez kissé eszelősen hangzik, de én azt mondom, hogy az emberiség nem véletlenül fedezte fel a művészetet. Bízom abban, hogy amit most elmondtam, ha még nem is érti meg, egyszer majd azért sejteni fogja. Mert néha a sejtés többet ér a kategorizált tudásnál, hiszen a kövületeken mindig túl kell lépni. Mosolyogva tette fel sapkáját, és kezembe nyomott egy csillogó követ.

- Itt annak a dimenzionnak a másolata, ha van kedve és ideje, nézegesse, talán ráérez valamire a csodából. Ha nem is jut közelebb hozzá, meglehet, azért megérinti a fénye.

Hetek óta hiába várom vissza a Kapitányt. Azóta már sokszor végignéztem a dimenziont, folyvást ugyanaz és mégis mindig más. Alig tudom magam kivonni a hatása alól. A formák mögött valami üzenetet sejtek, csak nem tudom kibontani.

A Kapitány nem jött vissza, hogy segítsen, én meg nem tudom, merre keressem. A többieknek valami naiv történetet meséltem el arról, hogy a Kapitány egy régi, kedves hozzátartozója képét kereste itt nálunk a gyermekarcokon. El is hitték, az emberek a banális történeteket könnyen elhiszik. Nem tudom, mit szólnának, ha megmutatnám a dimenziont. Vagy őket meg sem érintené? Vajon a ráérzéshez kell a Kapitány szuggesztív egyénisége? Nem tudom, egyelőre várok.

Utánanéztem, de a Los Angeles-i Múzeumban nem tudnak a dimenzión eredetijéről.