Apatikus Firkász

KÍVÜL

Az esti Holokom szólt róla, hogy leszálltak a Városon kívül. Képek nem voltak, csak hideg információk. Éreztem, most el kell tűnnöm, egy rövidebb, vagy inkább hosszabb időre. Mert a szájtátók, majd ellenünk fordulnak, mert mi,... vagy is nekünk kellett volna megmutatni, megkezdeni, de legalább is tenni valamit. Mert ők azt hiszik, hogy egy kommunikációs szakértő, meg mi ott az intézetben... Dehát persze ez nem úgy van.. Most oda kellene menni és felvenni a kapcsolatot, de inkább elfelé megyek, nem oda. Mert Menduk új teóriája szerint... de erről persze nem lehetett publikációt folytatni. Inkább menjen oda a szájtáti, minden újra kíváncsian éhes, és mindenre képes tömeg. Nekem most el kell tűnnöm. Majd egyszer talán... De most oda hagyok minden kényelmet, amit a város adott... egy ideig így is meg tudok élni talán. Egyelőre persze vége a nyugodt kutatásnak is. De Ők ott vannak a városon kívül.

Éjjel összepakoltam, mert Laura inkább csak sírt, és nem sokat segített...Apró dolgokat gyömöszöltem be egy táskába, olyan kényelmi vackokat, amik ha vannak nem is veszi észre az ember, de a hiányukat nagyon megsínyli a lélek. Ha menekülni is kell, azért a kényelmet, amit megszerettem, és szereztem, nem adom, nem adjuk teljesen fel. Néha Laura is igent bólintott egy-egy elteendő tárgyra, és kis mosolyt is megvillantott a könnyein át. Hiába még mindég szerettük egymást. Úgy menekültünk el, mint  a tolvajok. Pedig nincs is bűnöm, legfeljebb az, hogy olyan szakértő voltam, aki nem terem gyümölcsöket... hát nem én voltam az egyetlen. Persze most itt volna a megméretés... de nem vállaltam. Majd talán más, majd valaki, máskor.... Én nem. És ha nem sikerül, miért engem kellene oda dobni áldozatnak? Mert valakinek mindig fizetnie kell?

Hajnaltájban indultunk. A Tubot még a garázsban jól beporoltam, inkább messzi vándoroknak látszunk, mint menekülőknek. Ruhát is a zúzó mellől vettünk, a jobbakat vetettük oda neki. Értetlenül mordult egyet. De így jobb volt, főleg biztonságosabb. Laurán igen jól mutatott az elkoszolódott ripon kezeslábas, látszott már nagyon régi, mert színei csak elvétve villantak fel.

Az utcák még nyugodtak voltak - de talán csak errefelé -, csak a hajnal kék színei derengtek, amit felerősített a hunyadozó közvilágítás. Lehet, másfelé volt tömeg is, de mi ellentétes irányba mentünk. A város éledt, mert vízköd szállt az utcák felett, és por örvénylett a csatornák rácsain. Kicsit összeszorult a torkunk, nem voltunk szokva az ismeretlenhez, - de most egy ideig el kell viselni, mert nem lehet kiszámítani, hogy ennek a mindenkit érintő kalandnak mikor lesz vége. És mi lesz a vége?

Laura nehezen döntött, pedig ez az elhagyott betonkaptár, és a többi is egyáltalán nem különböztek egymástól.

("Ha neked megfelel, akkor talán ez, de lehet egy másik is...

talán a kilátás miatt, vagy, hogy ide a robotok is

ritkábban... vagy sohasem?

Miért nézel így?

Jó, maradjunk ennél, innen több irányba is indul folyosó..!")

Egy teremtett lelket sem jeleztek az érzékelők sem közel, sem távol. Tényleg annyira elhagyott hely volt ahogy Hinek mondta. Itt aztán senki... sokáig nyugodtak lehetünk. Nem is tudom, ezek a kaptárak miért állnak még? Talán többe került volna a lebontásuk, mint újat építeni? Vagy a külsejükre mázolt VICCART képek miatt, kegyeletből? Ilyen dolgokkal nem foglalkoztam soha, és igazán most sem érdekeltek. Fő, hogy az idő zavarások nélkül teljen.

A választást, - mármint Laura választását, - mégis valami logika motiválhatta, mert mikor este holtfáradtan egymáshoz bújtunk, akkor látszott, ez a legmegfelelőbb "lakás", mondhatni, még "komfortos" is volt, mármint a maga elhagyott formájában. A falnak támasztott, vagy a mennyezet alatt ide-oda ingó gerendákra sok mindent rá lehetett tenni, akasztani. Néha úgy éreztem, nem is egy elhagyott lakásban vagyok, hanem erdőben. Ezt az érzést az is elősegítette, hogy a falakon valami zöld, és bársonyos moha telepedett meg. Mindent szépen kitakarítottunk. Egy emelettel lentebbről, még szőnyeget is szereztem.

("Hogy te kedves mennyire találékony vagy... így sokkal

otthonosabb. Ha meggondolom mindig ilyen romantikus lakásra

vágytam...

Persze kényelem az nagyobb is lehetne, de kedvesem, a

romantika sokat pótol...és a szőnyeg színe...

De nem kell mindig az a különleges. Ennek nem mozdulnak a

mintái, vedd úgy, ez hagyományos. Mondhatni egy régi darab.

Nehogy az egyik erőpatront most erre pazarold! Mit tudod te,

meddig kell itt lennünk...").

Az ablakokat a beköltözés után azonnal beburkoltam Csermon fóliával, így bennünket senki nem láthatott meg, innen egy szikra fény nem szűrődött ki. Ez még akkor is jót tett volna, ha nem itt, és nem ilyen "komfortos" körülmények közt hajtjuk álomra a fejünket. Hanem mondjuk a városon kívül egy szikla párkányon, vagy egy barlangban...Mert nem  jó az, ha az emberbe hívatlan látogatók bele botlanak.

Körben persze semmit nem változtattunk, mindenhol mocsok és törmelék, régi tárgyak kusza garmadái. Az emeletek és a folyosók szövevénye ha nem védene, ez a rengeteg törmelék és halott tárgyak halmazai, akkor is megvédenek bennünket. Egy kicsit körülményes így ide bejönni, mert rengeteg poros törmeléken kell átmászni, de ami nekünk kényelmetlen, az rossz az ere tévedt idegennek is... Ez a kosz és törmelék most olyan, mint a régi angol ház falai... Laura csak szomorkásan nevetett, mikor a régi mondásra figyelmeztettem

("Az én házam, az én váram, és tudod most mi szemétből és törmelékből

magasítottunk falakat").

Most, hogy túl voltunk a napok óta tartó szorongáson, - mert a Holokom előtt is rebesgettek már ezt meg azt, - és a "költözés" izgalmain, nagyon jó együttlétünk volt. Aztán fáradtan, de megnyugodva hajtottuk álomra a fejünket. De Laura az éjjel még többször felrázott, mert itt minden nesz új, és ismeretlen sőt riasztó volt számára. Nem győztem magyarázni, hogy ez az elhagyott kaptár ugyan úgy éli a maga életét, mint a mi elhagyott házunk, csakhogy annak már megszokta a neszeit. Erre keservesen elsírta magát, és elcsukló hangú szemrehányásokat zúdított rám.

("Mert minek is kellett nekem is osztani a te ostoba

szorongásaidat, félelmeidet... lehet, minket nem is bántottak

volna, hiszen voltak rendes kommunikációs szakértők is...

majd én megmagyaráztam volna nekik, hogy mi mindent a két

kezünkkel,... és, hogy igen is óvatosnak kell lenni, mert

Menduk teóriája... persze ők erről nem tudhattak... de akkor

is megértették volna.

És most nyugodtan élhetnénk megszokott otthonunkban, nem itt

ebben a külső világban, mindenkitől elkerülve... és minden

neszre felriadva.")

Újra és újra meg kellett vigasztalnom, várja ki azt a kis időt, és biztos megint jóra fordul... Vegye úgy mint egy romantikus kirándulást, és inkább szeressük egymást, itt senkitől nem zavartatva, ne gondoljon a kóbor szelek hangjával, meg a hold hideg fényével, mert itt vagyunk mi egymásnak, a többiek meg majd csak megoldják a problémákat. Aztán elaludtunk.

Álmomban a menekülés képeivel viaskodtam, de minden eltorzult megint, és azok a dolgok is jelentőségre tettek szert, amit ébren észre sem veszek. Néha úgy éreztem hatalmas tömeg elől menekülök, csak hátrafordulni nem volt erőm. De nem is kellett, mert hirtelen egy másik tömegnek ütköztünk, és az arctalan, csak szájból álló emberek, szitkokat zúdítottak ránk. De volt aki csak gúnyosan mosolygott.

("Megszökünk a hivatás elől?

Pedig most minden kiváltságos megmutathatná mit ér, mire

prédálódott el az a rengeteg élet, energia?

Mire volt a kiváltság és az előkelőség? /egy arc zuhant

hirtelen rám/ Félsz, hogy a megméretésnél könnyűnek fognak találni? Kiderül, kívül belül üres vagy?")

A betonkaptár labirintussá vált, amerre pedig út volt, ott a hulladék tornyosult magasra, át kapaszkodni lehetetlenek látszott, de mi azért neki vágtunk. Aztán a géproncsok és szemét közül kezek nyúltak utánunk és a bűzlő mélybe húztak. Mindenáron fel akartam ébredni, vagy legalább Laurát felébreszteni, hogy ő meneküljön ebből az iszonyatból, de sehogy nem sikerült. A kezek szorítottak és húztak egyre beljebb valami síkos és bűzös belső tartomány felé. Mintha valakinek a zsigerei között vonszolódtunk volna. Próbáltam a lábam megvetni, hogy karjaim kiszakadása árán sem megyek tovább, de minden síkos volt, és lüktetett. Aztán megállt a vonszolódás, sőt el engedtek minket. Most egy kivilágított bél vagy gyomor belsejében voltunk, és az erek lassan ránk fonódtak. Éreztem a bőröm alá hatolnak. Laurán is feltépték a kezeslábast, és mellei közé furakodott egy vastag ércsomó. De nem tudtam rajta segíteni. Dermedt és hangtalan sikoly vette körül. Majd a rezgő, remegő falból felhasadt egy száj és hozzám hajolt. Tudtam most olyan titkokat hallhatok, amik csak rám tartoznak. És a fülembe zihálta

("Menduk teóriája... élő még funkcionáló agyak szétszedése,

csak azért, hogy megtaláljuk benne az ősi információt...

Mert az a kihasználatlan százalék annyira csábító volt.

Mert ha valami ott van, azt akkor meg is kell vizsgálni,

titkot növeszteni köré, majd eloszlatni.

Ha pedig nem akar oszolni, akkor fel kell darabolni mindent.

Mert ha egészen kis darabkáit megértjük, akkor már mindent

értünk, csak össze kell rakni a kicsiny téglácskákat.

De ha az új fal már nem a régi istenek templomának darabja?

Ezért kell kínba és halálba taszítani másokat?

Rájuk szabadítani az iszonyatot?

A kíváncsiság inkvizítorai!

Nekik sem számit a test, de már a lélek sem, csak a tiszta

tudomány").

Hirtelen elhallgatott, majd mikor a csendben körülnéztem, láttam, ahogy a lüktető falról elválnak a stereó kések, és felcsap a sűrített lézerfény. Tudtam most én következem. Utoljára még felsikoltottam, minden erőmet, félelmemet bele préselve, mert éreztem ez lesz az én testamentumom. Most értettem meg a többieket, miért egy sikollyal váltak meg a világtól.

Aztán felébredtem! Mintha ólomörvényből csapódtam volna a felszínre, testem tapadt az izzadságtól. (Miért, hogy az álom képei minden homályosságuk ellenére reálisabbak az érzékeink, érzelmeink számára, mint a valóság? Milyen ősi ködökből bemaródott félelmekből táplálkoznak?) Hirtelen nem ismertem fel, hol is vagyok. A sikoly mintha most vetődne vissza a falakról. Persze lehet, csak az én bensőm visszhangzott? A tárgyak és a környező valóság nem akarta felvenni a már megismert formáját. Minden külön élt, és mintha glória vette volna körül, valami valóságon túli derengés lehelt volna bele életet. Aztán lassan minden összerendeződött.

Már tudtam, ki, hol, és mikor vagyok, és hogyan kerültem ide. De bensőmben a félelem ólomcseppjei még tovább görögtek lefelé. Azért már könnyebben lélegeztem és szívem körül sem éreztem azt a csúszkáló szorítást, mintha valaki most mérné fel egy biztos fogás lehetőségét. A körülményekhez képest megnyugodtam. Laura a  másik matracon aludt, ökölbe szorított keze a melle közt nyugodott, - pont ott, ahol az az érgubanc.. - de nyugodt álma lehetett, mert egyenletesen lélegzett, esetleg csak a keze árulkodott feszültségről. Reménykedtem, neki jobb álmai lehetnek.

Mostmár elaludni nem tudtam, csak ültem és néztem magam köré. Kívülről már be derengett a fény, furcsán megemelte, elkente a szoba tárgyait. Még annyira nem voltam itthon, hogy mindent helyre tudott volna rakni a megszokás, így aztán idegenebb világ vett körül mint amit szerettem volna. Minden tárgy együtt és egyenként is, új jelentésre tett szert. Még a leg meghittebb a falon tenyésző moha volt. Pedig ő is idegen itt, de most szinte otthonosan nyújtózott, biztonságot sugározva maga köré. Szerettem volna felkelni s megsimogatni, de féltem, hogy felébresztem Laurát. Pedig most egyedül akartam lenni, magammal.

Így csak ültem és néztem. Még nem kelt fel a nap, de a kinti fény annyira megerősödött, hogy már a különleges faliszőnyeg szálait is látni vétem. Szemem kalandozott ezen az egyenletes, de mégis változatos felületen. Mert ahogyan nincs két egyforma levél így itt sem volt két egyforma szálacska. Látásommal megpróbáltam felbontani a felületet, egyre mélyebben bele hatolni. És nem is tudom, hogy mikor, de már a neuronok hálója volt előttem. Egy egy Naus nyúlvánnyal, amin mint kis virágok virultak, a cerboridok. A felületük mindig új s új mintává rendeződött. Bármely oldaluk ért össze mindig tudtak kapcsolódni, mint a híres inka kőfalak. Sehol a legkisebb rés. Egységes egésznek látszottak, s nem lehetett őket rajta kapni, mikor változtatnak kapcsolódást, s formát. Pedig mindi, s minden változott. Ha valaki vette a fáradságot, s ezt a ''változatlannak vélt'' mintát megörökítette egy hologramon, akkor elég volt egy perc, - miközben szemmel semmi változást nem észlelt, csak sejtette a dolgot, - s a két minta nem fedte egymást, sem térben, sem időben. Hát persze, hogy Mendukot is megbabonázták! Csak nem lett volna szabad azokra a kiséletekre ragadtatni magát. De a ''halál sötét pillanata'' minden változást elmosott, s a tápoldatos kiemelések sem segítettek. És elvégre, nem minden ember vétkes! A tét pedig nagy volt. És már máskor is deklarált magának a tudomány jogcímeket... de azért még nem inkvizítorok. Hiszen a világban annyian halnak meg, s még csak nincs is értelme a haláluknak... persze sokszor az életüknek sem. Majd akkor mi  értelmet adunk neki, mert úgy meghalni, hogy utána valamivel előrébb... persze mindig csak a mások léte árán. Szép nemes célok, csak mások szenvedjenek értük, majd mi megtervezzük, hogyan. Menduk és asszisztenciája nagyon találékony volt, s mindig az eredményekre hivatkoztak.

Igaz, nemsokára meghatározták a minták periódusát, s visszatérő motívumokat is találtak. Csak hát akkor már jó néhány kísérleti alany... dehát mások meg értelmetlen balesetekben, meg utcai harcokban.. Persze volt aki önként vállalta. Taun csak elhúzta a száját, mikor rájuk hivatkoztunk.

(''A tudásnak is megvannak a maga mazochistái. Lehet, hogy

valóban örömöt szereztek nekik, de a vége csak a halál, s

nagyon aprók a lépések'').

Hát igen, minden dolgok vége a halál, csak hát azt nem mi okozzuk! Pedig szépen meghirdettük a célokat. Taun azzal vádolt bennünket, olyanok vagyunk, mint a régi korok politikusai. Meghirdetünk valamit, ám jól hangzik, azzal már nem foglalkozunk, mennyi fájdalom kövezi az odavezető utat. De itt ténylegesen nagy volt a tét. Megtalálni a minden agyban benne levő ős információt. A Pan Logos-t! A szellemet, ami egyidős a Kozmosszal, az Értelemmel! Mindenki lélegzet visszafojtva várt, míg eredmény volt várható, vagy valami tudományos szél lengedezett. Aztán persze megtudták, milyen a kísérletek valódi lefolyása. Senki nem tudta, hogyan szivároghatott ki! De még azt is megbocsátották volna, - a mások halálával mindig nagyon toleránsak vagyunk - de egyre kevesebb volt az eredmény. Most pedig tudom, nem én voltam az egyetlen aki megszökött. Katsarys már nagyon rég mondogatta, s most neki lett igaza.

(''Ne őrüljünk annak, hogy nekünk egy ügy érdekében

mindent meg lehet tennünk, mert eljöhet az idő, mikor

számon kérik kezünk tisztaságát'').

És most itt vannak a városon kívül! A Holokom ugyan nem adott képet, de azt beszélték, hogy hatalmas ezüst korongok, és semmi energiaáramlás nem mutatható ki. Senki sem tudja elképzelni, hogyan is jöttek ide. Csak azt láttuk, hogy mivel.  Menduk azt is mondta, hogy a Pan Logos minket elkerül, mert a mintázatokban a Homo Sapien nincs a kiválasztottak között. A  helyén csak fekete minta gyűrődik. Más fajok mintái még terjeszkednek is. Lehet, hogy akik ott vannak a városon kívül, egy ilyen terjeszkedő minta birtokosai, már az idők kezdete óta. A mohaszőnyeget elérték az első napsugarak, szálakra bontották, minden kis részletének jelentőséget adtak. Lassan az apró formák a fény felé fordultak, ezt a mozgást inkább érezni lehet, mint látni. Laura felnyögött mellettem, majd fordult egyet, s maga alá húzta a lábait. Keze még mindég a melle között volt, ökölbe szorítva. Bennem a fény megjöttével a sötétség aljára süllyedtek a félelem ólom gyöngyei. De ott voltak elfeledhetetlenül. Azon gondolkodtam, ha Laura felébred, milyen vádaskodásával kell szembe néznem. Megint a szememre veti

(''Még az ajtófélfáinkról is vér folyik. Mások vérén, halálán

vettük meg a gazdagságot'').

Ezt mindég csak akkor mondta, ha nagyon sarokba szorítva érezte magát.. nem vagyok én gyilkos! Soha nem indítottam meg a sztereó kést. Inkább a háttérben voltam, a gépeket kezeltem. Hiszen ha senki nem rögzíti az adatokat, akkor ez a halál is ugyan úgy értelmetlen. Igen, minden halál értelmetlen, dehát... inkább máson kellene gondolkodni. Elé nézni az új napnak. A fény teljesen végig söpört a falon smaragdba ragyogtatva a mohát. Kintről csak a város tompa hangjai szűrődtek be. Néha ide sodorta a szél a robotindító fütty jelét. Tehát máshol, másoknak is elkezdődött az új nap. Fel kellene kelni, ennivaló, meg valami mosdási lehetőség után nézni, hiszen itt csak a Laven törülköző van kéznél, - azt bele gyömöszöltem a táskámba, - de vízről már úgy kell helyben gondoskodni. Fészkelődtem kicsit, hátha a közelben látok valamit, ahol mosdani lehet, úgy, hogy ne kellene messzire menni. Ahogy így néztem a falakat meg a lepusztult környezetet, még az is eszembe ötlött, hogy bármi is lesz, még ha rosszul sikerül is a kapcsolat, vagy jól, - amiben kételkedek - engem itt fognak megtalálni, ezzel bizonyítom, hogy az én helyzetem, egészen más. Mert ilyen körülmények között nem lehet azt mondani, hogy a véres kísérletekből gazdagodtam meg. Én még időben feladtam mindent. Majd azt is igazolni fogom, hogy ez így történt. Csak azt fogadtam el, amit nagyon muszáj volt. De mikor láttam... persze gyorsabban is vissza utasíthattam volna. Dehát gyarló az ember, hamar elcsábul. De én nem is voltam kutató, csak egyszerű adatrögzítő. Én személyesen is irtóztam a sztereókéstől, minden finomsága, csillogása ellenére. A fluidizált lézerrel sem bántam soha. Hiszen az én kezem ahhoz nagyon durva és reszketeg, hogy ilyen finom munkát el tudjak végezni. Én csak adatokat rögzíteni... azt mindenhol kell. Rögzíthettem volna máshol is...és csak azért itt, mert a körülmények, de nekem semmihez nincs közöm. Én azt hittem, hogy a kísérleti személyek bűnözők, hogy önként vállalták. Én soha nem láttam őket közelről, meg mikor már a kések alatt, akkor minden más... de én soha. Mintha apró bogarak másztak volna végig homlokomon, oda nyúltam, de csak verítéket találtam. Nem értettem, hogy mért, hiszen én semmiben nem vagyok vétkes. Mért az én homlokomat verik ki a gyöngyök? mikor én.... Hiszen én nem, mások igen... ők boldogan vállalták. Collins minden kísérletnél ott volt. Ő igen! Mindig meg tudta győzni a kiválasztottakat. Néha hosszú órákat győzködte őket, mert a behatolás pillanatában a kísérleti személynek nyugodtnak kellett lenni. Igen még sokszor azt is felajánlotta, hogy maga fekszik a kések közé. Dehát akkor már a páciens úgy érezte, hogy az emberiség szeme, csak rajta függ, s boldogan vállalta. Collins csak arra volt jó, hogy ezt a vállalást elmélyítse. Ajánlata csak olyan mézesmadzag volt. Hogy az áldozat meg ne gondolja, és boldog mosollyal lökte oda a másikat a kések közé. Ő volt a halál angyala, megkönnyítette az értelmetlen halált. Persze nem értelmetlen, csak annyira, amennyire.. hiszen nagyon sok eredményt regisztráltunk. Eddig felületesen ismert helyeket térképeztünk fel. Mindenhol megtaláltuk a mozaik nyomait! Az már más, hogy mikor összeállt a kép, a központi helyen nem a mi szobrunk díszelgett. A Homo Sapiensnek, még egy oldalálló szerepe sem jutott. De mikor neki álltunk kirakni a képet, még nagyon bíztunk. Hiszen másképpen nem is lehetett volna neki kezdeni. Hogy pont mi maradjunk ki, de a végét senki nem sejtette. Nem is hoztuk nyilvánosságra az adatokat. Menduk állandóan ösztökélte a csoportot, hogy legalább tíz újabb kísérletet kellene csinálni, s újra kirakni a mintát, ha nem is az egészet, legalább a központi részt. De senkinek nem akaródzott, nagyon le voltunk törve. Taun gúnyolódott is,

(''Még több hulla kellene egy kétes biztonsághoz? Silány

eredményeiteket csak több vérrel s fájdalommal tudnátok

elviselhetővé, sőt igazzá tenni! Mért nem magatok fekszetek

be a stereó kések kőz? A ti létszámotok is megtenné. A más

vére igazibb igazságot, hordoz?'').

De hiába volt a gúny, hiába a biztatás, senki nem akart új kísérletet. Kint a felhők szétváltak, és fájón vágott ki közülük a fény. Oldalt csak egy távoli kaptárház széle látszott, de a képet nem zavarta. A hangok is egyetlen morajló zümmögésé álltak össze. Élt a város, de mirólunk talán megfeledkezett. Néztem a ragyogó fényt, teljesen betöltött, még a halk mozgolódást sem hallottam, csak akkor eszméletem fel, mikor haja eltakarta előlem a ragyogást, s izzón hozzám tapadt. Testem átvette Laura forróságát, és válaszolt is neki. Újra szeretett, s a vágy őrvényébe húzott, én boldogan zuhantam vele. Itt is volt fény de ez belülről izzott, vibráló ragyogása mindent kitörölt az agyamból. Kétséget, fájdalmat, menekülést. Csak a pillanatot éreztem, és szerettem volna érezni a halálon túl is... Az idő elvesztette jelentőségét, csak az izzás maradt s Laura légzésének ritmusa. Az mérte most a mi belső saját időnket. Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, most sokkal jobban szeret, mint az első alkalommal. Teste megújuló csodájával ajándékozott meg. És én is megtettem mindent, hogy a szárnyalásban vele tartsak, hogy repülését segítsem. Mert ennek a világnak ott volt az alja, ahol a csúcsa, a hullámvölgy magába foglalta a hullámhegyet is. Úgy zuhantunk, hogy állandóan emelkedtünk is. Repülésünk a tér minden irányára kiterjed megolvasztva az időt is. Mikor újra egymás mellett pihentünk, s megint volt idő. Laura kislányos mosollyal a honom alá fúrta a fejt.

(''Ne haragudj, de a sok dolog, s minden... elvesztettem a

fejemet. De majd rendbe szedem a világunkat, s majd

biztonság lesz. Mert nem számit senki s semmi, csak mi

ketten.'')

Még egy ideig pihentünk így egymás mellett, most már csak boldog bizonyossággal érezve a másikat. Egy ideig így önfeledten lebegtünk, talán újra el is aludtunk, majd megint hallottuk a robotindító jelét. Ez a halk, de ismerős hang, megelevenítette a napokat, és éreztük, nekünk is munkához kell látni. Boldoggá tett, hogy ilyen csodásan kezdődik a nap, s nem gondoltam arra, hogy mi lehet ez mögött, csak elfogadtam és szerettem volna, ha végig így marad, míg itt leszünk. Mert fontos az, hogy a nehéz időkben megértsük egymást. Azt pedig nem érdemes firtatni, hogy a másik ilyen vagy olyan fordulását mi okozza. El kell fogadni az örömöt, s nem kérdezősködni. A Mikrokom-ot valami leárnyékolhatta, mert csak szófoszlányokat lehetett belőle kicsikarni. Azt meg mindenki úgy rakhatta össze, ahogy csak kedve tarja. Így aztán a reggeli hírek nem voltak információ értékűek. Próbálkoztam még vele egy ideig, de máshol sem volt jobb. Vagy a kaptárház árnyékolt, esetleg történt valami a városban, de az is lehet, hogy ezek már Ők! Hiszen ott vannak a város túloldalán. Közös reggeli tevékenységünk azzal kezdődött, hogy rögtönzött ágyunk sarkán ülve, magunk elé öntöttük a táska tartalmát, és gyors leltárt csináltunk. A Tubot még ideérkezésünk után beástuk egy halom, fa és szemét hulladék közé. Ott senki nem keresi, és rá sem akadhat.. — ültünk egymással szemben és kőztünk ott volt minden vagyonunk, amit lassan számba vettünk. Volt két, elemes takarónk. Jó az mert az látszott, hosszúideig van még bennük energia. És Lifon-konzervek nagy garmadája. Bár így ránézésre nem látszottak soknak, de hónapokra elég két olyan igénytelen illetőnek, mint mi. És Laura jó háziasszony, csodákra képes, nagyon változatosan tud készíteni. Több hónapra elegendő Rivon elemek, de hát nem akarunk mi itt fényárban élni, csak valami nagyon egyszerű kényelemben. Még BluKenz szerszámkészletet is tettem el, hátha valamikor ezt is használni lehet. Mert a szerszámok olyanok, ha van, soha nincs rá szükség, de ha nincs... de most volt. Mini Hospot is tettem, és azért fohászkodtam, hogy ne kelljen használni. Mert kijönnek az egészségügyiek, de én jobban szerettem volna magam maradni. Az egyik oldalzsebben Pittdrog is volt, mert hátha az embernek kedve támad kis bódulatra? Gondolom a két BebTex palackot Laura tette, mert mindég olyan gondoskodó volt, s nem venné a szívére, ha ruha nélkül maradnánk. Ez a két palack egész kis ruhatár. Esetleg csak a színe miatt lehet majd kifogás. De egyébként sokáig elég. És ha még vizet is találunk, ki lehet tisztítani, nem kell eldobni. Hiába ha az ember nem akar nagy luxusban élni, kevés is elég neki. A táskában szinte az egész civilizáció gondoskodása benne volt. A táska alján volt egy terjedelmes valami, mikor kiemeltem, csak akkor jöttem rá, hogy egy Tropel generátor.. Nem emlékeztem, mikor tettem el, az is lehet, már régen itt volt. Majd a többi dolgot a tetejére hánytam nagy siettemben. Megnéztem a töltést, még legalább ezer óra volt benne. Ha óvatosan használom, évekig meg van oldva a védelmünk. Csak akkor kapcsolom be, ha este lefekszünk, vagy ha Laurát egyedül hagyom. Ha nem is nagy teret tud védeni, de amit véd azt biztonságosan teszi. Ezt a szobát akár egy atomtámadástól is megtudná védeni. Ez nagy követ gördített le a szívemről, mert nem szeretem az állandó készenlétet. Mostmár csakugyan az én házam, az én váram lett. Majd egyszer megoldódnak ott kint is a dolgok. Érdekes, mióta tudom, hogy itt ez a generátor, a világ két részre osztódott. Itt bentre, ahol mi vagyunk és megvédhetjük magunkat, és a kintre ami ugyan nem a mienk, de mostmár veszélyt sem jelent számunkra. Nyugodt megfontoltsággal raktam vissza mindent a táskába, csak a generátort hagytam kint, s oda tettem az egyik falnak támasztott oszlop mellé. Egy pillanatra, megfordult az agyamban, be kellene kapcsolni, de ez nevetséges, hiszen most nem fenyeget bennünket senki. Miután vagyonunkat leltárba vettem, vettük, azon gondolkodtam, valamiképpen a víz kérdést is meg kellene oldani. A Határfal mögött ugyan csörgedezett valami kis patak, de azt messzinek éreztem. Nem volt nagy kedvem innen elmenni, még a víz miatt sem. Inkább az egyik kútmélységű udvarba nézek szét, hátha ott találok valamit, s akkor ki sem kell mozdulnom. Óvatosan felkeltem és kisétáltam a folyosóra, pár lépés csak, és már egy belső ablaknál álltam. A védő üveg most duplán biztonságos volt, mert vastag átlátszatlan kosz fedte. Azon gondolkodtam, hogyan töröm át a felületet. Mert ki szerettem volna nézni. Közben a hátamon éreztem Laura biztatót tekintett. Hiába, még mindég én voltam a férfi, a felfedező, a vadász. Körmöm végig húztam a poros felületen, s mindjárt egy repedésre akadtam, alig kellett a port ledörzsölni róla. Aztán lenéztem a lábam alá, hogy valamit találjak, mert a körmöm épségét nem akartam kockáztatni. Majd a kezebeli is meglett, s már feszítettem is ki az üveget a keretből. És lőn világosság, vagy legalább is eltűnt a szürke ''biztonsági felület''. Óvatosan magam mellé tettem a széthullott tábla darabjait, - mert valahol belül éreztem, nem érdemes zajt csapni - aztán lenéztem az udvar kútjába. El nem tudtam képzelni, hogy ki és miért halmozta fel azt a rengeteg fát. Egy része katonás rendben állt, de a másik részt valakik már széjjel hányták. Lehet, hogy valamit kerestek? Vagy el akart valamit vinni? Vagy el akart benne bújni? - s a rendszertelen káoszban nagyobb biztonságban gondolta magát? Ahogy újra szétnéztem a kékes derengésben, mert ebben a mély kútban talán soha nem jutott be a fény, még is megláttam, hogy megcsillant valami. Egy vízerecske tükrözte vissza az ég fényét. Arra nem is gondoltam, hogy itt a hatvanemeletnyi mélyben forrás tőrt fel. Inkább, mint racionális lélek, csapra számítottam. Gondosan megjegyeztem magamnak azt a farakást, ahonnan a csillogás jött. Majd később lemegyek és megkeresem a víz eredetét. Mert nekünk is kell belőle. Mikor hátra fordultam megrettentem, nem vettem észre, mikor állt Laura mögém. Kis mosollyal jutalmazta össze rezzenésemet, és egy megnyugtató hosszú forró csókkal. Tudtam, ez újabb kompromisszumhoz vezet, valami ki nem mondott, mondható megalkuváshoz. De inkább hallgattam, mert jó a béke, még ha kimondatlan ára van is. Együtt mentünk vissza a szobába. Laura térült fordult, és már a kezembe is nyomott egy nagy Oázis plasztikot. Ha ezt tele hozom vízzel, napokra elég lesz. A plasztikot egészen kicsire hajtogattam, majd elindultam, közben azon gondolkodtam, hogy be kellene kapcsolni a generátort, de aztán csak nevettem magamon. Ennyire azért nem szabad bizalmatlannak lennem, mert akkor nem lesz egy nyugodt pillanatom sem. Egy csókot akartam Laura homlokára lehelni, de azt is elhalasztottam, mert még arra gondolhatna, hogy örökre el akarok menni. Kezemben egy plasztikkal kisétálni a világból. A folyosón egész könnyen tudtam az irányt tartani. Egyszer hirtelen, valami zavaró ötlött a szemembe. Egy ajtóval szembeni falat valaki tele rajzolt. Először csak a harsogó színeket láttam, - mint valami tolakodó reklám, - a kép mondandója csak később tárult fel. Egy pillanatra teljesen megzavart, mert valami figurális rajzot vártam. Ugyanis ezek a rajzok mindig naturálisan agitatívak voltak, s felhívtak valamire, vagy lebeszéltek valamiről. De ez csak a színeivel hatott, mint valami video teszt. Megálltam, mert a bensőm meg szerette volna érteni amit láttam, de nem nagyon boldogultam vele. Majd valahonnan mélyről felcsapott az éjszakai álmom! Zuhanás be valakinek a zsigerei közé. Ez a villanás szinte értelmezte számomra a képet. Szavakat nem találtam rá, ha valaki kérdezi nem tudom elmondani mi is az amit látok, de benne volt a képben mindaz ami az embert aljas ragadozóvá teszi. Ködösen még a sztereó késeket is látni véltem. Persze lehet, az én lelkem volt túlterhelve, s ott is vádolt, amikor én nem tudtam, de talán nem is akartam ellene védekezni. Erővel elfordítottam a fejem a húsnak és a pusztulásnak erről a szimfóniájáról. Hiszen én most vízért megyek. Ez egy másik lépcső volt, nem az melyiken idefele jöttünk, mert fáradságosan kellett rajta szétrugdalni a törmeléket, hogy utat nyissak magamnak. Lent több ajtóval is próbálkoztam - kicsit pánikba esve, labirintus effektus -, kitaláltam az udvarra. Itt tényleg olyan hideg volt, mint egy deres kút alján.. Körben a falak úgy felmagasodtak, hogy az égből csak egy szabályos négyszög látszott, az is valahol nagyon távol. Csak a jeges szél áramlott, ruhám minden rését megtalálva, hideg kését a húsomba mélyesztve. Azt rögtön megéreztem, itt gyorsan kell végeznem, mert ha elkap ez a velőig ható hideg, minden erőmet kiszívja, üres vázamat pedig a pusztulásig rázza. Szerencsére fentről egészen jól betájoltam magam. Nem csak a vizet találtam meg, hanem azt a csapot is, ahonnan csörgedezett. Kicsit még én is rontottam rajta, mert szerettem volna a gyorsabb vízfakasztást. Az Oázist pár perc alatt sikerült tele töltenem, de igyekeznem is kellett, mert már éreztem a hideg ujjait a gyomrom tájékán, kis borzongások futottak végig gerincemen is. A plasztiknak kihajtottam a két felső fogóját, így nem kellett kézben vinnem, hanem a hátamra tudtam venni. De a gerincemen futó kis borzongás, biztatást kapott a jeges víztől, s pillanatok alatt majdnem széttépett a hideg.. Szinte részeimre hulltan tántorogtam az egyik bejárathoz, szerencsére az ajtó engedett. Mikor belül voltam, azonnal ledobtam a hátamról az Oázist, és neki támaszkodtam a falnak. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de a reszketés ezt lehetetlenén tette. Nem tudtam támaszkodva megmaradni, lecsúsztam a padlóra, ott fetrengtem a szemét, és a törmelék között. Csak azon igyekeztem, hogy sikerüljön egyenletesen lélegezni. Aztán tétova melegség kezdett bennem szétóvakodni, és reszketésem alábbhagyott. De minden tagom fájt, lélegezni is alig mertem. Hol a fájdalomtól vagy a visszatérő remegéstől féltem. Ha pedig nem lélegeztem rendesen újra visszalopakodott a gerincemet tördelő hideg. Lassan megnyugodtam, erőt gyűjtöttem, itt bent már melegebb is volt, mint az udvar kútjában, - ha majd máskor megyek sokkal jobban felkészülők, - egyre nyugodtabban tudtam kifújni a tüdőmből a levegőt, és beszívni is. A remegés elenyészett. Vártam egy kicsit, majd kézbe vettem a plasztikot és elindultam a lépcsőn. Már megtettem másfél emeletet, mikor rájöttem, elvétettem az utat! Ugyanis ezen a lépcsőn nem volt törmelék. A falak is sokkal tisztábbak voltak. És a legfurcsább, hogy itt is zöld moha fedte a falakat, mint a szobánkban. Tehát nem jó lépcsőt választottam. Sebaj, majd megpróbálok itt bent tájékozódni, mert azt nem akartam, s nem is tudtam volna elviselni, hogy még egyszer visszamenjek az udvar hideg és mély kútjába. Pedig végig gondolva a dolgokat, onnan sokkal könnyebb lett volna tájékozódni. Sajnos mindig az egyszerűnek látszó dolgokat választjuk. Egyre beljebb kerültem a folyosók labirintusába, - miközben nyugtattam, magamat, hogy ez után a forduló után már biztosan, - de közben azt is éreztem, hogy el vagyok tévedve. Már csak abban bíztam, hogy véletlenül találok valami ismerős dolgot. De az volt a baj, hogy itt minden ismerős volt, mert minden egyforma volt. Mint a kaptárban. Legfeljebb csak a szeméthalmok különbözőségétől várhattam volna eligazítást. De itt még azok sem voltak. Aztán mentő ötletem támadt, itt is voltak az udvarra néző ablakok. Kilátni ezeken sem lehetett. Sőt még karcok sem voltak rajtuk. És persze a feszítővasam ott van, azon a másik folyosón, ahova igyekszek. A biztonsági csapokat kezdtem meglazítani a keretben. Szerencsére engedtek, de csak azt értem el, hogy az üveg végig repedt. De ki nem esett a keretből. A résen pedig nem láttam semmit. Kabátomat levetettem, és a kezemre csavartam. Nagy lendületet vettem és bele vágtam az üvegbe. Most nem érdekelt, hogy zajt csapok. Bennem nagyobb volt a belső zaj, mint amit én okoztam. Mikor a táblák kiestek a keretből, vettem egy mély levegőt, és kinéztem az udvar mélységébe, - ami még innen nem is volt olyan nagyon mély, inkább felfelé magas. Sok minden ismerős volt, de a legnagyobb megdöbbenésemet az okozta, hogy egy beszűrődő fénysugárban egy csodálatos fehér ló sétált! Fényes szarvval a homlokán és fehér szárnyakkal. Most igazán elakadt a lélegzetem. Ilyen csak a mesékben létezik, csak ez forgott a fejemben. Valahol agyam homályában szűkölt egy felismerés, valaki próbál, kísérletezik velem. Velem a kutatóval, a regisztrátorral. Belém mélyeszti sztereó kését, de ez nem okoz fájdalmat csak zavart meg kétségbe esését. Arra gondoltam, jobb volna valahogy visszakerülni, feledve szárnyas lovat meg mindent. Ott lenni Laura mellett megosztani a lelkem nyomó terhet, nem beszéddel, mert mit is tudnék neki mondani, inkább közös hallgatással.

És kívánságom hamarabb teljesült mit gondoltam volna. Átviharzottam a folyosók kusza szövevényén, a szeméthalmok rendetlen tömbjein, szálltam, mint álmomban szoktam, de ez nem álom volt, valaki szinte a tenyerén hordott, gondolataimat leste. Talán az is volt a baj, hogy nagyon kiszolgáltak, óvatosan, szinte tapogatózva, de birtokba vették agyamat. De az is lehet, már annyi volt az élmény megterheltem magam, elrontottam, mint falánk ember a gyomrát és most kétségek és riadalmak gyötörnek. Lehet a kimerültségtől elszundítottam egy sarokban és rémlátások gyötörnek. A zaklatott vagy inkább rossz lelkiismeret sok tévútra tud kergetni. Látomások, félelmek. Mintha követne valaki, rohanó utamon, belesne lelkembe.

Óvatosan magam mögé sandítottam csak úgy féloldalt, mert tovább is rohanás vett körül, vagyis én rohantam mindenen át, de nem saját akaratomból. És megláttam. Bizonytalan voltam benne, lehet csak zaklatott agyam terméke, a valóságban nincs is. Pedig valóságos volt. Magas volt, mit egy testetlen árnyék, óvatosan utánam jött. Nem rohant mint én, kimért volt és valahogy tétova, nekem mégis megizzadt a hátam. Ahogy előre fordítottam a fejem, mert közben már a kaptárház minden szintjét, szobáját végig rohantuk, akkor láttam, hogy nem mögöttem, inkább előttem van. Mintha nem követne, inkább vezetne valahova.

(„Ki lehet? Talán akar valamit tőlem?

 Ismer valahonnan? Én nem ismerem!

Senkit nem ismerek!

Talán csak egy csavargó?)”

Ettől meg kellett volna nyugodnom, de nem sikerült. Újra felrémlett előttem a szárnyas egyszarvú, de most piros minták folytak szét a testén. Belső erőktől vonaglott. Mintha lakott volna benne valaki. Majd elsötétült előttem minden.

Mikor körbe tudtam nézni, ott feküdtem Laura mellet, aki még mindig aludt, vagy már újra, esetleg talán soha nem is ébredt fel, csak én gondoltam úgy. Körben minden nyugalmat és a család melegét sugározta, még a Troper generátor is be volt kapcsolva. Ezt furcsálltam, mert arra világosan emlékeztem, én nem kapcsoltam be, mert takarékos voltam, és még sokáig kell itt maradni.

Apró zajt hallottam a hátam mögül, megfordultam. Menduk ült ott lábait keresztbe téve, és a zajt az okozta, hogy hintázott a széken.

(„Mindenki pont ide menekült? Eddig nem is vettem észre?

 Talán ez még mindig csak idegeim játéka?

Belőlem vetíti ki rossz lelkiismeretem meg a fáradtság. Semmi kedvem vele vitatkozni...

 most semmiféle teória meg kísérlet, semmi nem érdekel..!”)

Közel mentem hozzá, hogy ezt megmondjam neki, de ő megelőzött.

(„Jó itt, csend van és nyugalom. Olyan boldogok lehettek, mint a nászutasok.

Távol a világtól, messze a tudománytól.

Kivetve a csend partjára. Ez a boldogság.”)

Lehajtottam a fejem, zavarba is voltam - hogyan kerülhetett ide, ő is szökött az intézetből? Igaza lehetett, az ő kezéhez több vér tapadt, mint bármelyünkéhez. De ha itt van, engem is, minket is bajba kever. Olyan erősen gondolkodtam éreztem lüktetett a halántékom. Most megmondom, neki menjen el, ez itt csak a mi helyünk. Tágas a világ, keressen benne más helyet. Nagy lélegzetet vettem, mert számítottam arra, majd ellenem szól, hiszen még is csak ő a főnök az intézetben, bármi legyen a világban, neki még mindig van szava, vagy ha majd helyre állnak a dolgok. De most meg kell magunkat védenem. A nyugalmunkról, meg talán a jövőnkről van szó. Fölkeltem, hogy közelebb menjek hozzá.

Nyeltem egyet, de mikor felnéztem, bennem akadt a lélegzet. A széken féloldalt fordulva, arcán kétkedő kis mosolyával Taun ült. Ujjait számolgatta egymással, mint aki valami nagy igazságra jött rá, még nem mondta ki, de az érveket már szétosztotta az ujjaira, csak meg kell keresni melyik a legsúlyosabb és azzal kezdeni. Nem szólt csak tovább játszott az ujjaival. Egyiket, másikat hosszabban nyomogatta hátra, mintha abban a pontban súlyosabb érvek lettek volna. Vártam, legalább valamelyik érvvel kezdje el az okfejtést. Laura közben csendesen aludt, mint egy kisgyerek, a világba vetve bizalmát, mert egyebe sincs. De a fontos érvek csak nem akartak elhangzani, csak a kétkedő mosoly vibrált az arcán, majd hirtelen teljesen felém fordult. Furcsálkodva vettem észre, az arca másik fele nem is az övé, hanem Katzarysé. Az egyé olvadt tagadás ül előttem. Ők voltak, akik legjobban ellenezték a kísérleteket és állandó lelkiismeret furdalást ébresztgettek bennünk. Most felállt és oda ment az ágyhoz, Laura lábainál volt hely. Ott leült, hátát az egyik gerendának vetette, majd cigarettát vett elő, megkínált.

(„Jó itt olyan nyugalmas, mindentől távol..!”)

Ideges lettem, mindenki ezt a nyugalmat meg a távolt szedi elő, mintha valami különlegesség lenne. Keressenek ők is maguknak nyugalmat, meg csendet, de engem, minket hagyjanak békén. Egyébként is őrület, hogy így mind ketten... egy széken... meg egyetlen testben. Itt valami nagyon nincs rendben. Egyébként is hogy tudtak, tudott bejönni, a generátor hogy engedte be. Kiszáradt a szám nagyot nyeltem.

(„Jó, hogy figyelmeztet. Már majdnem elfeledtem.

Pár korty és minden rendbe jön.”)

Öltönye zsebéből egy üveget húzott elő. Szép nagy tele üveg volt, az csak úgy mellékesen fordult meg a fejembe, ez eddig nem is lehetett ott, hiszen ki nyomta volna a zakó oldalát. Zakóba csak lapos üveget lehet eldugni, más kinyomja, eldeformálja és oda a rejtegetés. De ha jól visszaemlékszem se Taun, se Katzarys nem ivott. Itt valami nincs rendben. Talán fel kellene ébredni, ez csak rossz álom. De a felém nyújtott üveg nagyon valóságos volt. A vegyes arcon pedig unszoló mosoly. Nem sérthetem meg a kollégát, kollégákat, (meg kell bolondulni), ha már szívesen kínálja, el kell fogadnom.

(„én nem szoktam.

Jó! Esetleg csak egy keveset, az illendőség kedvéért.”)

Ittam, de belül ideges voltam. Ki ez vagy kik ezek? Hogyan törtek be ide? Mit akarnak? Kavargott az agyam. Arra gondoltam Laurát fel kellene ébresztenem. De ha megosztom a felelősséget, akkor minek vagyok férfi. Jobb ha ő alszik, majd csak elboldogulok valahogy, hisz ezek az én kollégáim, vagy kollégám. A kortyok, ahogy mentek lefelé jólesően égették a torkom, a mellkasom, meg a gyomrom. Ott elfészkelték magukat és kellemes meleget és nyugalmat sugároztak szét bensőmben. Megnyugtatott ez a meleg. De azért valahol messze csak viszhagzottak bennem a kérdések. Minek van itt? Mit akar? Hogyan talált meg? Valaki elmondta a terveimet? Én nem mondtam senkinek, a kolléga mikor megemlítette, hogy talán még is érdemes, meg hogy hova... én nem is válaszoltam. És a menekülés is csak az utolsó pillanatban...

A gyomromban szétáradó melegség elérte az agyamat, ott is nyugalmat sugározva szét. Már azon sem tudtam megdöbbenni, hogy Taun hátralép és befonja a falon egyre jobban burjánzó moha. Láttam, de leintettem a szememet, hisz nem kell mindent készpénznek venni, amit lát az ember. A mi világunkban video, hologram, dimenzon, és a jó ég tudja, milyen optikai szemfényvesztések vannak. És az ember két vonalat sem tud egymástól mindig megkülönböztetni, mért pont annak kellene hinnem, amit most látok. Elég, ha csak nézem, mi történik Taunnal, nem kell mindég mindent megértenem.

A beborító moha lassan átterjedt Laurára is. Nekem csak az jutott eszembe, most biztosan még kényelmesebben alszik mint eddig, hiszen jól be van takarva, és a jégkorszak óta minden embert megnyugtat, ha az akit szeret, jól be van takarva. Lassan mindent belepett a moha, új és újabb minták hullámoztak át rajta. A tárgyak már csak úgy látszottak, mint évszázados temetői szobrok az idő és a növények fogságában. De tudtam valami készülődik, a tarkóm bizsergett, ezt olyankor éreztem, ha kígyó volt a közelben - biztos valami nagyon ősi atavizmus -, vagy valaki ott állt mögöttem, de még nem szólat meg. Lassan körbe fordultam a szobában, de nem láttam senkit, csak érzékeltem. Érzéseink mindig erősebbek, mint gondolataink, ez is valami ősi ösztön. Tele vagyunk régi maradványokkal, az állatokból, de még sokkal előbről is. Az egysejtűek félelme is bennünk lüktet.

Álltam és vártam a szólításra. Egész testem, lényem a várakozás görcse szorította, de nem volt kellemetlen, inkább olyan feldobott lámpalázhoz hasonlított. De itt én voltam a közönség és valaki más csinálta a produkciót, talán... egyelőre így éreztem.

(„Menduk azt is mondta, hogy a Pan Logos minket elkerül,

mert a mintázatokban a Homo Sapiens

nincs a kiválasztottak között.

A helyén csak fekete minta gyűrődik.

A hibás teóriák is hozhatnak jó eredményeket. A bolondok

tévedései utat nyitnak a bölcsek lábainak.”)

Azzal áltattam magam, nem értem, amit hallok, pedig tudtam igen is értem és nagyon régen ezekre a mondatokra várok, mint személyes megváltásra. Tévedtünk, tévedés ködvagdalkozás volt minden kísérletünk, minden utunk. Ha valami jó volt kísérleteinkben, az csak a véletlen műve lehetett. A természet kézen fogta a világtalan lézengőket, lábuk elől elseperte a köveket, és megmutatta nekik, amit nem is kerestek, de amire mindig vágytak.

De akkor van bennünk érték vagy nincs? Lelkem kísérleti patkánya felágaskodott és kérdezett. Ki kell mindnyájunkat söpörni a kozmoszból, vagy jut egy homályos sarok? Homlokomon éreztem az izzadság gyöngyeit. De mikor oda nyúltam a kezembe a moha szálai akadtak. Választ keresve néztem körbe a barlanggá vált szobában. Már senkit nem lehetett látni. Sem Taunt, de Laura is eltűnt a mohaszőnyeg alatt. Egyedül voltam, egy elveszett kísérletező.

(„Nem lett volna szabad azokra a kiséletekre

ragadtatni magát. Dehát a ''halál sötét pillanata''

minden változást elmosott, /halk fura kuncogás,

talán nevetés?/ a tápoldatos kiemelések sem segítettek.

És elvégre, nem minden ember értékes!

A tét pedig nagy volt.

A tét pedig nagy volt.

A tét pedig nagy volt. És már máskor is deklarált

magának a tudomány jogcímeket...

de azért még nem inkvizítorok.

inkvizítorok

inkvizítorok Hiszen a világban mindenki meghal,

nincs is értelme a haláluknak. Persze az életüknek sem.”)

Próbáltam megtalálni ki szól? honnan szólít? mit akar? de csak a zöld lüktető moha vett körül. Sőt egyre közelebb jött, már szinte magába olvasztott. Felrémlettek előttem a síkosan iszamós zsigerek, amikben nem is olyan rég vándoroltam, de hirtelen köddé is foszlottak. Éreztem, valaki meg akar nyugtatni. Lelkem görcseit kisimítja, hogy ösztöneim ne rohanhassák le gondolataimat. Most az eszem volt a fontos, hogy mit gondolok. Nagyon nehéz dolga lehetett, mert az embert úgy átitatják ösztönei, mint szivacsot a víz. Ha kicsit összenyomnak, megcsavarnak bennünket, csöpög belőlünk az indulat. Az ész meg valahol a szivacs mélyén bújik meg... ha még ott van... ott mer lenni. És elő merészkedett valahonnan mélyről a kutató, akinek semmi nem drága, ha az igazságot keresi. Égjen lángoljon a világ, majd a fényénél felmutatjuk igazságainkat.

(„Majd mi értelmet adunk neki, mert minden

halál után valamivel előrébb megy a világ.

A háborúk méhében születik újjá minden.

Az erőszak békét hoz... és utána valamivel előrébb...

persze mindig csak a mások élete árán.

Szép nemes célok, csak mások szenvedjenek értük,

majd mi megtervezzük, hogyan. Asszisztenciánk

nagyon találékony... hatékony...

Csak az eredmények számítanak,

számítottak és mindig is számítani fognak!!”)

Elkeseredtem, úgy éreztem magam, mint akinek legfontosabb érveit fordítják a mellének. És miért szól bele valaki a mi dolgainkba, hisz mi ismerjük magunkat. Mi tudunk felmentést, megbocsátást osztani, bűneinkre, gyarlóságainkra. Meggyónjuk és fel is oldozzuk a vétket. De ezt más nem ismerheti és nem is hozhat feloldozást.

Megszégyenülve éreztem, ki lettem próbálva, felmértek kívül belül és a kiállított bizonyítvány nem csak engem minősített, hanem az egész emberiséget. És én hogyan állhattam helyt a többiekért? Nem ítélhettem, és nem adhattam feloldozást, főleg az egész emberiségnek. Az nekem sok, még két emberen meg tudok könyörülni, de ennél tovább csak elképzelni tudom a fájdalmat, kint, nyomort, pusztulást, de nem tudok vele együtt érezni. Mondom, de nem élem át. És most valaki ezt fordítja ellenem. Nem mondja, mert nem akar olyan lenni, mint én, aki csak szavakban... de érezteti velem. Nem vádol, csak felmutat. Nem mondja, hogy nincs helyünk a mindenségben és jó hogy ott fekete semmi gyűrődik, nem mondja, csak rámutat aljasságainkra, képmutatásunkra. Ilyen szennyesen mit is keresnénk a többiek közt. Húzódjunk be vackunkba és szuszogjunk önelégülten, mert a saját mértékünket megütöttük, felül is múltuk, más mérték meg nem számít..

Már teljesen beburkolt a moha. Nem láttam mást, csak ezt a rezgő zöld valamit. Meg szerettem volna mondani neki, nem jó helyen kereskedik, nem én vagyok az emberiség, én csak egy példány vagyok belőle, ugyan sem nem jobb sem nem rosszabb, de nem lehet alapnak szegletkőnek megtenni.

Nem tudom másokat felmért, felmértek-e, de engem kívül-belül, egy kicsiny rejtett sarok sem maradt a lelkemben. És már hiába is mondtam volna, hogy nem, nem ez van, csak képmutatás lett volna. Mert most színről színre... én pedig egész életemben csak tükör által, de azt is csak igazán homályosan.

El voltam keseredve.

(„Ha semmire nem vagyunk jók, miért vagyunk?

Miért a kin és könny, a reménykedés?

Egyszerűbb volna abba hagyni, eldobni magunktól

reményt, hitet, mindent. Élni bele a világba,

 vagy jeltelenül kihalni belőle. „)

A moha magához ölet, és látomásokat adott. Tudtam valamikor nagyon régen nekünk is meg volt a lehetőség, de eljátszottuk. Kincsért, hatalomért. Az volt a fontos, hogy mások fölé emelkedjünk, közben arról beszéltünk, majd meghódítjuk a világot. Dehát ez nem igaz, csak magunkat tapostuk egyre mélyebben a sárba. Lassan de kitartóan elpusztítottuk azt a reményt, ami menlevél volt a kezünkben a többiek közé. Magunk maradtunk. Mostmár örökre. Talán túléljük, de lehet elpusztítjuk magunkat. Erre mindig nagy esélyünk volt.

Aztán más képek jöttek. Olyan világokról és lényekről, akik teljesen birtokolták a Pan Logost. Lelkem öröm és ragyogása töltötte el, de szavaim már nem voltak. Koldus voltam a kincsek hegyei előtt. Olyan sok volt, hogy még a birtoklás vágya sem fordult meg nyomorult kis agyamban.

Hirtelen egy kérdés tódult fel bennem.

(„Ha ilyenek vagyunk, ha ennyit érünk,

ha nem vagyunk semmire jók, akkor miért jöttetek ide?

Miért a hajók a Városon kivűl? Mit akartok velünk?”)

Már közben megkaptam a választ és csak azért mondtam végig kérdéseimet, mert vitt az indulat. Lesújtó válasz volt, de megérdemeltük..

(„Magatok tettétek magatokat ilyenné!

Eljátszottátok a lehetőséget, többször is egymás után.

Valamikor sokat értetek, de kavicsot szorongattok a kezetekben.

Mi nem jöttünk, mi elmegyünk.

A hajók értünk jöttek, mert fel kell adnunk titeket.

Magatokra maradtok és mostantól csak az üres mindenség vesz benneteket körül.

Mi elmegyünk.

Mire a nap felkel, már messze járunk.

Mostantól csak magatokban reménykedhettek.”)

Torkom össze szorult, sírás környékezett. Arra gondoltam felkeltem Laurát és úgy kérjük őket, hogy ne menjenek el. A nők mindég jobban tudnak valamiért könyörögni. Majd az jutott eszembe, most nekem kellene a világ legboldogabb szakértőjének lennem, hiszen megtörtént életem nagy álma a beteljesülés, találkoztunk, de a kezemben nem volt semmi bizonyíték. Talán tépjek egy marék mohát? Majd felmutatom, hogy itt voltak ezek voltak? Ugyan ez nevetséges, azt sem tudom, hogy néztek ki. Mert a látomásaimmal nem hozakodhatok elő. Olyan volnék, mint egy buggyant ufó hívő. Én pedig kommunikációs szakértő vagyok... voltam?

Tehát befejeződött a küldetésünk. Holnap haza is mehetek. A fényes hajók akkorra már messze járnak. Nekem pedig itt marad a lelkemben egy emlék, kielégítetlenül, kielégíthetetlenül. Azt azért sajnáltam, hogy senkivel nem tudtam megosztani élményeimet. Mert igazán a világot csak mások szemében, arcában, érzékeiben tudjuk megélni, megérteni. 

Talán emberi gyöngeségből, de holnap majd emelt fővel megyek vissza abba az ismerős ismeretlen világba, ahol eddig éltem. Ha kívül is vagyok, vagyunk, de legalább én elmondhatnék valamit.. Valamit arról... de senki nem hallgatna meg, vagy csak mesének vélné.