Apatikus Firkász

A másik tükör

Gondolkodva lépte át a régi ház küszöbét. Tudta. nem várja sen­ki, legfeljebb az emlékei, azok pedig a régi falak, szobák látvá­nya nélkül i3 kísérik. De érezte,itt most sokkal erősebben fognak rátámadni. Bár néhány emlék felmerülésének örült volna, mert min­dig voltak olyan emlékvillanásai, amiket sem megfogni, sem megfo­galmazni nem tudott. Egy illat, egy régi kert, vagy csak egy han­gulat, amit még szavakba sem lehet önteni.

Emlékezett a házra és a azt is tudta, most majd mindent kisebb­nek és szűkebbnek lát, mint akkor, mert más az idő és mások a méretek. Attól nem tartott, hogy valakivel találkozik, mivel az ügynökségen felvilágosították, a ház, bontás előtt áll. Már teljesen lakatlan, s még a bútorokat sem szállították el, együtt bontják őket a falakkal. Holnapra csak egy törmelék halom marad, amit majd az autók elszállítanak a szemétre.

Bent hűvös volt és valami olyan illat, ami régi, megfoghatat­lan emlékeket ébresztett. Hasonlított a télialma es a mez illatára, de lehetett más is. Igazán már csak emlék volt és nem is tartozott a valósághoz.

A padló olyan szentimentálisán recsegett a lába alatt, hogy elmosolyodott. Úgy érezte, mintha valami nagyon rosszul rendezett filmben venne részt. Bár ha ő rendezi, biztosan sokkal jobbat ren­dezett volna, de most csak szereplő volt.

A folyosón délutáni fény aranylott végig — a kedvenc ablakai, gyermekkorában innen nézte a záporban fürdő kertet —, por szál­longott a fényben.

Lassan elindult az öreg szőnyegen, csillogó rajokban szállt fel belőle a por. A hosszú folyosó végén volt egy nagy állótükör. Ez biztosan nagyon régi lehetett, mert a hajdani emlékeiben is benne volt. Valami olyan biztos pont, amire igazán már nem is figyelt. A falnál állt, így rá nem esett fény, lapja tompán csillogott. Most ő is egy árnyéksávban állt, mellette öreg, poros pálmák. Arra gondolt, milyen furcsa, ezek a nagy, öreg növények sem kellettek senkinek. Előrenézett összehúzott szemmel, magát kereste a tükörben. Látott is egy sötét, magas alakot, a másik folyosó végén állt, mögötte a nyitott ajtó fénylő felülete. Jobb szemmel sem tudott volna egyetlen vonást felismerni rajta, nagy volt a távolság, meg az ajtó áradó fénye teljesen árnyékba borította az alakot.

Arra gondolt, talán azon a másik folyosón nem is ő lépked, hiszen lehetne más is. Legyintett, ez a nosztalgikus hangulat egészen bolond gondolatokat fordít meg a fejében. A hangulat gyorsan szét is tört, mert egy fénycsíkba lépett be, így sokkal élesebb lett a kép is. Részleteket most sem tudott kivenni, de az összhatás a régi volt, számtalanszor látta már különböző tükrökben felvillanni.

A fényben körbetáncolták az arányló porszernek. Megállt — hiszen nem volt sietős az útja —, megszámolta hány fény-árnyék csík van még előtte. Hét fényes szőnyeget számolt maga előtt, ahol a kopott minták még egyszer kivirultak.

Ahogy szép lassan elindult, egymás után váltakoztak a fények és az árnyékok, szórakoztatta ez a ritmus. Alakja hol eltűnt, hol pedig úgy villant fel, mintha valami jelentést hordozna. Ő és a jelentés! Inkább hasonlított a körötte, szállongó porhoz, mint bármihez, amiben kis jelentés, vagy jelentőség van. De ez már nem zavarta, ebben a korban már megbékélt a dolgokkal. Talán ezt a lá­togatást is úgy lehetett venni, mint búcsúzást. Búcsúzott a régi idő egy darabjától, vele talán önmagától is.

Már jónéhány fény-árnyék csíkot átlépkedett, de igazán nem is figyelt rá. Mikor felnézett, már csak egyetlen fénycsík választotta el a tükörtől. Ez a változás valahogy jelentőséget kölcsönzött a csillogó üvegnek, de ezt esetleg csak ő tulajdonította neki. Átment az utolsó fényszőnyegen is, a virágok ragyogtak a szálló aranyfényben. Minden kis minta külön értelmet kapott, még azokon a helyeken is, ahol olyan erős volt a kopás, hogy igazán már semmi nem látszott. Ebben a fényben a kopott mintákat is látta, — vagy csak emlékezett rájuk?. Belépett az utolsó árnyékba, a fény már csak a hátát világította meg, arca homályban maradt, a tükörben is. Lassan lehajolt, hogy azt a másik arcot jobban lássa, de minden összemosódott előtte. Kereste a szemüvegét, de nem találta a szokott helyen. Feladta a keresést, inkább közelebb hajolt az üveg felületéhez, hátha így többet lát. Bármennyire lehajolt is, a részleteket nem tudta jobban szemügyre venni. Úgy érezte, hogy amit lát, vagy inkább nem lát — ismeretlenül ismerős. Szeme a szokatlan erőlködéstől könnyezni kezdett, zsebkendő után kotorászott, majd megtörölte szemét.

Miközben szokott mozdulatokkal összehajtotta zsebkendőjét és zsebre tette, továbbment. Kint már kezdett szürkülni, a bokrok tömbökbe álltak össze, szürke páracsomók emelkedtek föléjük. Gyorsabbra fogta lépteit, az ajtó világos téglalapja vezette. Egyre gyorsabban és egyre könnyebben lépkedett. A fényes téglalap hívogatta, nagyokat lépett és lélegzett, sietett ki ebből az öreg házból. Ki a friss levegőre, ki a szabadba, elég volt az emlékekből.

Kilépett az ajtón, hűvös szél borított párát a kertre. Zúgást hallott, fénycsóvák vágtak az öreg bokrok közé. Megérkeztek a bontógépek, hatalmas autók és dózerek. Minden olyan nagy volt és ismeretlen. Bekerítették az öreg házat, úgy érezte, most van vége a vadászatnak. Olyanok voltak, mint ősrégi páncélos állatok, akik csak a pillanatot várják, amikor lecsaphatnak a prédára. A fényszórók fényében szinte újjászülettek a hatalmas falak,olyan volt az öreg ház, amilyennek csak igen-igen régi emlékeiben látta. De most nem emlék volt, hanem maga a valóság.

Az egyik autóból egy magas sofőr ugrott le, feléje gázolt a harmatosán ragyogó fűben. A fényben a fűszálak egyenként felra­gyogtak léptei nyomán. Megállt előtte, izmos alakja fölé magasodott, hirtelen leguggolt eléje, szinte belehuppant a vizes fűbe. Arcuk egyvonalban került, a sofőr mosolygott, nagy kezét len­dítve a házra mutatott.

— Mondd, odabent senki nincsen?

— Nem, nincs — felelte furcsa, elvékonyodott hangon, ami őt is meglepte.

— Jó, akkor nekikezdünk a bontásnak, mert így is nagyon késő­re jár. Te is menj haza aludni, mert ilyen kisfiúknak ilyenkor már ágyban a helye. Meg nem is gyereknek való az ilyen látvány, a házbontás inkább szomorú, mint érdekes.

Kezét zsebre vágta és fütyörészve indult viasza a gépekhez.

Hátrább húzódott a bokrok közé, onnan nézte a nekilendült masinákat, hogy törik-zúzzák a falakat. Sírt, mert tudta, a nagy állótükör is eltörött.