Apatikus Firkász

V. L. Brenner:

Sötét oldal

„A halhatatlanság és a halál ugyanarról a tőről fakad, mindkettő azért létezik, mert nem mernek szembenézni a valósággal, hazudoznak róla. Az egyik végesnek, a másik végtelennek mondja."

 Nem tudom, ez az idézet kitől, mitől származott, csak hirtelen megjelent a képernyőn. Rákérdezni hiába is akartam, mert csak azt hajtogatta, hogy a kapcsolat a National Bibliotékával van; többet nem lehetett a rendszerből kicsikarni. Pedig mindent megpróbáltam, egy kíváncsi filológustól minden kitelik. Főleg, ha a lehetőségei szinte korlátlanok. És ez a rendszer az összekapcsolások révén azt ígérte, hogy határ a csillagos ég. Most pedig egy egyszerű információt sem tud megadni.

 Aztán valamit nagyon elronthattam - a filoszok soha sem lesznek igazi műszakiak, még akkor sem, ha ez a technika szinte eszik a tenyeremből. Egy nagyot villant a képernyő, és aztán semmi. Se kép, se hang. Már arra gondoltam, tárcsázom az egyik javító állomást, kis távjavítás és minden a régi. De akkor vibrálni kezdett a kép és olyan írások jelentek meg rajta, amiket én még soha nem láttam. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen kacskaringós, de kifejezően szép írást is meg tud ez a masina jeleníteni. A fordítás ott futott a baloldalon, de azt senki ne kérdezze, hogy mi volt az eredeti nyelv. Én ezeket az írásjeleket meg soha életemben nem láttam. Mintha álmomból jöttek volna elő. Ugyanis volt már olyan rémálmom, főleg hosszabb szövegelemzések után, hogy látom és ismerem is a betűket, de nem tudom kihámozni az értelmüket. Ennél már csak az az álom rosszabb, amikor ismerem és értem is a szöveget, de nem tudok egyetlen értelmes mondatba sem belekapaszkodni.

 Sokszor van úgy, olvasok egy modern verset vagy prózát, és hiába veselkedem neki akár többször is, nem tudok semmi magot találni benne. Csak hagymahéj. De ezeket a betűket nem is láttam még soha - pedig igen szépek voltak. Annyira elábrándoztam a betűk szépségén, észre sem vettem, mi is a fordítás. Csak akkor figyeltem fel, mikor jegyzetként Colaritge neve jelent meg. Róla már hallottam, és az egyik érthetetlen versét is ismertem. Érthetetlen, de gyönyörű vers volt. Tudom, ez ellentmondás, de mit tegyek, az eszemmel nem tudtam sohasem felfogni. De az érzelmeimet teljesen felkavarta. A többi verse is érdekes, már amennyire egy misztikus vers érdekes lehet. Az igazi a Cristabel volt. Töredék ugyan, és nem is világos mii akar a költő, de az ember szívét-lelkét felkavarja. Valami, ami a végtelenen túlról szól. Nem csak szól, szólít is. Kézzelfogható hang, ami hívogat. Olyan tisztán látja az utat az ember míg a verset olvassa, hogy csak fel kell kerekedni és elindulni, aztán megérkezni az idők és tereken túli végtelenbe, a tökéletességbe. Szinte fizikai vágyat keltett.

 Egyszer próbát tettem, matematikailag kielemeztem mindent, és azt az utasítást adtam a központi gépnek, mivel a vers kétharmada ismert, írja meg a maradék egyharmadot. Bár ne tettem volna! Mintha valaki egy csillogó rózsaablakot darabjaira tör és megpróbálja valamilyen ismeretlen rendben újra összetákolni. És a gépidőt is jócskán igénybe vettem. Sajnos mindent befogadok, ami betű, ezt az esztelen halandzsát is megjegyeztem. Minden benne volt, ami az eddigi verset is építette, de nem lépett tovább. Inkább megkergült és mindent zagyva homállyal tömködött tele. Egyetlen mozdulattal letöröltem a képernyőről ezt a szörnyszülöttet - ami mellesleg az én indítványomra született. Úgy haragudtam a gépre, mintha merényletet kísérelt volna meg ellenem. Pedig én biztattam. Olyanra akartam rávenni, ami nem is a sajátja. Hiába, ha egyszer a költő nem fejezi be a verset, azt talán csak egy isten tudná befejezni. …Nem tudom, az én masinám hol kalandozott, de azt hiszem, valahova nagyon eltévedhetett. Egy egészen ismeretlen könyvborítót láttam a képernyőn. Nem tudtam, a kép rossz-e, vagy a valóságos portól nem látom a lapokat. Próbáltam a képen tisztítani, de nem sikerült.

 A betűk régiesek voltak ugyan, de azért el tudtam olvasni. Valami ismeretlen, Phil Ba Min: A Valóságválasztó. Fennkölt és sokat akaró cím. Persze, hiszen minden író arra törekszik, hogy az olvasót már a cím magához láncolja. Minden művész biztosra akar menni. Gondoltam, kivonatot kérek a géptől. Aztán az jutott eszembe, amilyen bizonytalan most minden - még azt sem tudom, melyik könyvtár poros polcait koptatom - inkább elolvasok mindent, amit csak lehet. A két első oldallal csak ismerkedtem. Meg akartam szokni a betűk alakját és az író stílusát. Mikor ezzel már tisztában voltam (bár nem tudtam magamat megérteni, hogy mi vonz, mert a történet kifejezetten ponyvának vagy bűnügyi regénynek látszott) akkor gyorsra kapcsoltam a gépet.

 Felhangzott a halk alfa-zene, és a sorok száguldani kezdtek a lapon. Ilyenkor mindig úgy érzem, nem is olvasok, hanem valaki meséli nekem a történetet. Itt pedig volt mit mesélni. Az már szinte mellékes, hogy az író mindenféle írói technikát, praktikái ismert, és azokat használta is. Hogy távoli és közeli összefüggéseket mutatott fel, vagy ismeretlen dolgokra hivatkozott úgy, mintha azt nekem is ismernem kellett volna. Volt, mikor egészen száraz volt a stílusa, máskor meg olyan bonyolult körmondatokat szerkesztett, hogy visszafojtott lélegzettel figyeltem, kitalál-e bonyolult szólabirintusaiból. De mindig sikerült neki! A jellemek is hasonlóan voltak megírva. Egyesek csak egy-két odavetett szóval jelződtek, másokról pedig oldalakon keresztül elmélkedett. A legérdekesebb az volt, hogy sokszor a főhőst vagy hősöket jellemezte ilyen szikáron, míg egy egyszerű járókelőt vagy egy kirakati lányt oldalakon keresztül jellemzett. Gonoszkodva jegyeztem meg magamban, talán még a gyermekbetegségeikkel is tisztában van, csak nem köti az orromra.

 De talán a történetről és a szereplőkről is kellene valamit mondani. A főhősnek nem volt neve. Vagy inkább több is volt neki. A nap minden szakában másképpen hívták. Néha csak azért nem kevertem össze másokkal, mert egy jellegzetes ruhadarabját megemlítette az író, így tudtam azonosítani. Persze a ruházata is változott a vándorlása alatt, de valami furcsa módon arra vigyázott az író, hogy ha a neve változott a hősnek, akkor a ruhája volt állandó, ha a ruhája változott, akkor pedig valaki a régi nevét említette. Tehát sok mindent tudtam róla. és semmit sem. Olyan sok neve volt, mint egy régi orosz regény soknevű hősének, akinek még a becéző formáival is meg kell ismerkedni olvasás közben. És a szerencsétlen olvasó a végén már azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Mármint a hős. De néhány szót a történetről.

 Egy hipnomanról szól, aki még nem fejezte be a belső útját. A történet a Vándorok Korában játszódik. A hipnoman nem vándorol, de örvénybe keveredik, és nem tud időben kiszállni. Választania kellene, de ő még nincs abban az állapotban, mivel képlékeny, mint minden egyed fiatalon. És meg kell tapasztalnia, amint a tömegben különböző jellemek hatolnak át rajta. Szépek, csúnyák, jók, gonoszok, vegyest. Ha lehetséges volna választania, akkor ellen is állna. De ő tehetetlen! Egy gonosz belehatol, és neki nincs más lehetősége, mint cerbo katapultot csinálni. Ő ugyan megmenekül, de a másik talán ott marad halva, vagy széthullva. Ezt a szerző soha nem mutatja meg tisztán. Talán ez is a választás kényszeréhez, bizonytalanságához tartozik. Mivel a katapultálás őt is összezavarja, hirtelen menekülési kényszer fogja el. Ez nem a Vándorlás, csak nagyon hasonló. De amíg a többiek mindenben kollektíve cselekednek, ő egyéni utakra terelődik.

 Ködös utakon jár, beszürkült tudattal. Csak az vezérli, hogy minél távolabb legyen mindentől és mindenkitől. Bár azt is tudja, még ebben az állapotban is, hogy a világból nem futhat ki. Így hát olyan célt választ - ha a menekülésben választásról egyáltalán szó lehet -, hogy kifutja magából a gonosszal való találkozást. A szerző nem írja le a gonoszt, csak a hipnomanban megmaradt visszfényből, vagy inkább sötétségből tudjuk, vagy inkább érezzük azt az iszonyatot, amit hősünk érezhetett. Úgy érzi, belső útjai megtörték. Egy elhagyott város utcáit járja, de az is lehet, ugyanazon utcán rohan végig többször. Majd kiszáradt héliumtároló gödrébe esik. De az is lehet, ez a városközépi bombatölcsér. Miután onnan kikecmereg, egy falon mászik át, és egy sejtkertbe jut. Majdnem feloldódik, de még időben hulladék fehérjével álcázza magát, így megmenekül. A ruhája viszont oda lesz. Meztelenül mászik ki a fal túloldalán, vagy ugyanott, ahol bemászott. Ruházata csak a letépett fehérje, ami lassan bomlik. Most valódi kertbe kerül, ahol a fehérje szagát megorrontják az éjszaka kutyái és megtámadják. Már úgy érezzük, hogy elvész, a megvadult állatok szétmarcangolják, amikor egy hatalmas, fehér állat behúzza egy torony aljába. De amikor az állatra ráesik a hold fénye, akkor egy pillanatra úgy látja, hogy ember. Méghozzá egy olyan valaki, akiből a tisztaság sugárzik. A fehér bunda sem szőr rajta, hanem a bensőjéből sugárzó fény. Hősünk, akit most egy kimondhatatlan néven emleget a szerző, elájul, amikor a fehér jelenés a torony létrájához támasztja. Ugyanis beveri a tarkóját. Itt bizonytalanságban hagy az író, hogy a következő kalandokat ájulásában látja, vagy azok csakugyan megtörténnek. Egy sivatagban száguld, ahol a levegőben csillogó oázisok lebegnek, és minden helyről hívást hall. Valaki, akit nem lát, mert állandóan a háta mögött van, egy verset mond neki, aminek ki kellene találnia az értelmét, de nem tud elgondolkodni rajta, a homok megtámadja. Gondolkodás és talányfejtés helyett újra menekülni kell. A homok örvénylik körötte, a szél is feltámad. Egy hatalmas örvény húzza lefelé. Az alján furcsamód világosságot lát. Mikor leérkezik, kiderül, hogy újra a torony tövében van.

 Most jobban körülnéz. A fehér jelenés már eltűnt, de a fekete kutyák állnak és figyelnek. Nem akarják könnyen adni áldozatukat, bár a toronyhoz nem tudnak közel jönni. Mintha valami visszatartaná őket. Hősünk egy halk, de átható hangot hall. Arra gondol, ezt a kutyák biztosan másképpen hallják, mivel az ő fülük sokkal kifinomultabb. Csak egy választása van, hogy felmászik a toronyba, bár ostobaságnak tartja felfelé menekülni. Előbb azonban körbenéz. A torony hatalmas, szürke beton építmény, mintha az égig érne. Külső falán megolvadt vasak csurogtak valamikor lefelé, talán az a szerkezet, amit tartott. Hősünk ösztönösen megtapogatja a falat, de az hűvös. A kutyák lassan közelítenek. Hát nincs más választása, fel kell menni. Lépcső nincs sehol - a létrának csak három foka van - viszont ott egy rozsdás felvonó. Egyáltalán nem bizalomkeltő, de nincs idő a fontolgatásra, mert, ahogy a lift közelébe lép, a kutyák is közelebb jönnek. Beszáll. Mikor utoljára kinéz, felette az ég éppen hajnalodik. Aztán a lift elindul, és ő úgy érzi, az nem felfelé, a toronyba megy, hanem alászáll. Mintha az alvilágba menne.

 Később csikorogva megáll a szerkezet, de ő nem tudja kinyitni az ajtót. Úgy látja az üvegen keresztül, mintha valaki állna kívül és nem engedné kiszállni. Elfogja a menekülés pánikja. Mint megkergült madár csapódik neki a fém falaknak. Már sem nem lát, sem nem hall, és azt sem tudja utólag megmondani, hogyan került a szerkezeten kívülre. Arra eszmél, hogy kövek között ül, és sajog a keze. Mikor megnézi, vérzik is. Hirtelen csattanásokat hall. A hang irányába néz, látja, hogy a szerkezet éppen elindul felfelé, és valaki belülről veri az üveget. Pont annyira menekül, mint ő, mikor belül volt.

 Szinte magába roskad, mert hirtelen olyan gondolat árad szét az agyában, hogy talán most ő megy visszafelé, és aki itt maradt, az már valaki más. Próbákat eszel ki, hogyan tudna erről meggyőződni, de semmi nem jut eszébe. Arra gondol, hiába is próbálkozna, most is sajátjának érez minden eddigi gondolatot. És nem tud annak a fejével gondolkodni, akit elvitt a rozsdás felvonó.

 Kifújja magából az ijedtséget és szétnéz, arra gondolván, hogy egyre világosabb lesz, mivel már hajnalodik. De maga körül azt látja, hogy a hold magasan ragyog. Sőt, telehold van. Egy tó veszi körbe, amin jégdarabok úszkálnak. A hold fénye csak a jégtáblákon csillan meg, a víz szuroksötét. Megborzadva veszi észre, a kutyák ott állnak a csillogó jégtáblákon, megkettőződve, mint végzetes kártyalapok. Dideregve akarja magán összehúzni a ruháját, de most ébred rá, hogy még azt a bűzös fehérje foszlányt is elhagyta, ami eddig nála volt. Teljesen meztelen. De ugyanakkor azt is megérzi, hiába a jég a tavon, az idő meleg. Fáradtan leül egy köre, megadva magát a sorsának. Egy idő után azonban az agyába villan, a kutyák úszni is tudnak. Újra figyeli a sötét állatokat, de azok teljesen nyugodtak, valahova messzire figyelnek. A jégtáblák lassan összesodródnak, az állatok egy csoportba verődnek, és nem felé jönnek, inkább távolodnak. Felbátorodik, lemegy a tó partjára. Kezével meg akarja érinteni a vizet. Hűvös simogatásra számít, de csalódik, víz nincs, csak az egy magasságban sodródó jégtáblák hitették el vele a tavat. Hatalmas és mély szakadék felett úsznak azok a valamik. Nincs tó, nincs víz, csak látszat van. Óvatosan aláereszkedik a parton, mert szeretné a számára legfurcsábbat látni, a jégtáblákat - vagy azokat, a valamiket, amik annak látszanak - alulról, a telehold fényében. De ahogy egyre lejjebb ereszkedik a meredek parton, lassan feltámad a köd, és ő már csak a szétszóródó holdfényt látja. A ködben alakok mozognak, de amikorra a közelükbe ér. azok szétfoszlanak. Ezt annyira megszokja, hogy nagyon megijed, amikor az egyik jelenés nekiütközik.

 Hirtelen még annyi ereje sincs, hogy hátra lépjen, mert a ködjelenés hozzá hajol és valamit a fülébe sugdos. Azt mondja neki, valaki várja a köd túlsó végén, a kijáratnál. Először nem érti, és azt kérdezi vissza, hogy talán ott a torony? Az árny azt válaszolja, hogy a torony mindenhol van, csak azt kell eldönteni, hogy lefelé, vagy felfelé megy-e rajta, aki megtalálta. Az árny még búcsúzóra mutatja az irányi is. Mikor arrafelé néz, észreveszi, a fenti jégtáblák is arrafelé úsznak. Erőlteti a szemét, de nem látja a sötét kutyákat. Ekkor nekibátorodik és elindul.

 Sokáig megy, legalábbis ő soknak érzi, mikor hirtelen egy fényes kapunál találja magát. A kapu mintha aranyból volna, de a belsejében képek mozognak. Arcát a fémre tapasztja, hogy jobban lásson. Bent a fém mélységében, csodálatos táncosok hajladoznak. Hősünk körbe araszol az oszlopon, hogy minél többet lásson, a hajladozó alakok szinte hívogatják. Mikor sikerül egy pillanatra elszakadni a látomástól és körbenéz, azt veszi észre, hogy egy magas párkányon araszol körbe. És a kapu helyett most egy torony testét látja, ami sima és fényes. Nagyon mélyen felhők úsznak, de a torony felfelé elvész a sötét égben. Ő is csak azért látja, mert a hold fénye megcsillan a felületen és formát ad neki.

 Erős szédülés keríti hatalmába, és szinte a körmeit mélyesztve próbál megmaradni a torony közelében. Ahogy így hozzátapad a hűvös fémhez, az egyik körme megakad valamiben. Óvatosan végigköveti a repedést. Kiderül, egy ajtót talált, most már csak azt a szerkezetet kell meglelni, amivel ki tudja nyitni.

 Aztán valahogy kinyílik az ajtó. Nem tudja biztosan, ő talált-e rá a lehetőségre, vagy csak a véletlen játszott a kezére.

 Eszébe jut, az árny a ködben azt mondta, valaki várja. Dehát az már régen volt. Hiszen mostanra biztosan erősen eltért a mondott iránytól. Amikor szétnéz, egy furcsa kertben találja magát. A torony fala itt belül olyan, mintha magas kőkerítés volna. Arra gondol, hogy ebben a kertben biztosan kell lennie valakinek, talán annak, aki őt várja.

 Mikor jobban szétnéz, borzadva veszi észre, hogy a sötét fák nem is valódiak, hanem megkérgesedett emberi testek. A fű, amin jár, ujjak szőnyege. Iszonyodva el akar futni, de a fák körbe állják. Teljesen megdermed. Már csak rémülten forgó szemével keresi a kiutat.

 ...Annyira belefelejtkeztem a történetbe, hogy szinte erőszakos ülésként éltem meg, amikor hirtelen vége szakadt. Hiába próbálkoztam tovább mozgatni a szöveget, csak az üres felület jelent meg a szemem előtt. Egészen elkeseredtem. Arra gondoltam, talán valami belső sugallat hatására, hogy visszamegyek a szövegben és onnan próbálkozom újra. Ez majdnem sikerrel is járt. Legalábbis annyira, hogy most megtudtam, itt a történet egy részének vége, de az folytatódni fog! Továbbhajtottam az érzékelőt, és újra felhangzott az alfa-zene, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy vidám történetet hallottam egy vándorról, aki addig keresett valamit, ami lehetett egy értékes kincs is talán, míg útja során annyi alakot vett fel, hogy mikor a történet végén találkozik egy tükörrel, nem ismeri meg azt az idegent, akit benne lát. Pedig az ö maga volt az indulásnál.

 Azt hittem, már soha nem találom meg az én történetem folytatását. De aztán az is felvillant előttem. Legalább is reméltem, hogy ez az. A hős most is soknevű volt, de valójában mégis névtelen. Most már annyira felgyorsult minden, hogy a részletek teljesen elmosódtak.

 A hős egy névtelen hegység ugyancsak nevenincs fennsíkján áll a szélben és figyeli, ahogyan temetnek egy embert. Hatalmas sziklákat helyeznek rá, miközben a körben állók szinte kibírhatatlan magas fejhangon kántálnak valami számára ismeretlen imát. Már éppen indul tovább, mikor észreveszi, a halott kilógó keze megmozdul, és felnyúl, mintha segítséget kéme. De ő nem segít. Inkább tovább menekül.

 Kincses szekrényeket nyitogat egy sokszögű, titkos palotában. De arra is gondol közben, talán csak egyetlen kincses szekrény van, és a tükrök játsszák csalóka játékukat.

 Még sok helyen megfordul, mikor találkozik egy öreggel. De hogy hol, azt már ő sem tudja, mert az események és a helyek egymásra torlódnak. Az öreg furcsa jelenség. Csupa fehér a teste, mint annak a fehér szörnyetegnek valamikor az idő mélyén a toronynál. De ennek a fehérsége nem sugárzó fény, csak az egész testét borító szakáll és haj. A vén arról mesél neki, hogy nincs rossz és nincs jó, szép vagy csúnya, se mennyország, se pokol. Csak megbontott és megbontatlan formák vannak. Ezt ő nem érti, de az öreg türelmes és példát is mond. Ha egy forma betölti a róla alkotott elképzelésünket, akkor azt szépnek, sőt, tökéletesnek tartjuk. És ez igaz a cselekvésekre, a tárgyakra, és az emberekre is. De létezik az ellenkezője is. Ha egy forma nem tölti be az elképzelést, azt torznak, ijesztőnek látjuk. Ez a gonosz, vagy a pokol. De igazán egyiket sem tudja senki sem elmondani, se megfesteni, sem semmi más formában megjeleníteni. Hiszen minél jobban igyekszik, annál hamarabb tévútra tereli magát. És a végén csak a tükör fényét mutatja fel, nem a benne látható képet. Ezért minden, ami a világon van, viszonylagos.

 Ekkor érti meg a hipnoman, hogy útja befejeződött. Hiszen minden csak tőle függ. Ha ő valamit tökéletesnek lát, akkor az maga a paradicsom, és már nem is érdemes tovább lépni. Mikor ezen elgondolkodik, az öreg egyetlen izzó lángban elég, mint egy isten, aki teljesítette küldetését.

 A hipnoman most egy fehér fal előtt áll. és meglepve veszi észre, hogy azon felnagyítva ott sétálnak a hold fekete kutyái. De mikor elfordul a faltól, a kutyákat nem látja a valóságban, csak az árnyékuk van jelen. Ekkor megérti azt is, hogy ő is végére jutott a belső útnak. És mikor már majdnem elfordul a faltól, akkor látja, hogy az a gonosz is megjelenik a kutyák árnyai között, aki valamikor régen beléhatolt. És ö akkor azt hitte, megölte. Majd lassan hajnalodik és az árnyak eltűnnek a falról.

 Ahogy elindul, az öreg hangját hallja újra. Most nem érti, mit mond, csak beszéde dallama kíséri a kelő Napban...

 ...Az alfa-dallam elenyészett, és én tudtam, a történetnek itt valóban vége. Csak abban nem voltam teljesen biztos, hogy ez a történet az előzőnek a folytatása. Ugyan vannak benne utalások a másik történetre és hősre, de az még nem elég bizonyíték. Hiszen az emberek és történetek száma véges, és ezért mindig előfordulhatnak ismétlődések. Meg aztán a szerzők is szeretik egymás történeteit meglopni. Egy-egy sikeres kép vagy fordulat egy adott korban történetről történetre vándorol. Mert minden elbeszélés vagy mese valójában nem más, mint valami elérhetetlen dolognak a megközelítése. Kísérlet, elindulás egy úton, De igazán senki nem mondhatja el, hogy célba is ért. Ez még Phil Ba Minnek sem sikerült. Csak egy kísérlet volt, de sokat ígérő, Valóságválasztója legalább magamagát megtalálta, és ez sem kis eredmény. Nem minden embernek sikerül!

 Újra agyamba tolakodott Colaritge, a misztikus költő. Most megint érteni véltem a Cristabelt. Mert számomra ö volt az, aki legtovább jutott azon az úton, ahol más csak misztikus ködöket markol. És mikor kinyitja a kezét, nincs benne semmi. De ö leírta a megfoghatatlan látomásokat. Nem tudja senki, miről is beszélt, de mindenki érzi, hogy mit mondott.

 És akkor a halál és a halhatatlanság már valóban ugyanarról a tőről fakad...