Apatikus Firkász

A tükörcsarnok vándora

A Vidám Parkba nem csak szórakozni járt. Végig próbált ugyan minden játékot, de a tükröket szerette legjobban. Nem volt hiú, nem magában gyönyörködött. A tükrök elszórakoztatták, ám valami mélyebbet is sejtett bennük. Valami olyat, amit nélkülük soha nem láthatott. A forgók, hinták, zuhanók, emelők és egyéb furfangosságok után, ezért mindig a hűvös tükörlabirintust választotta. Igyekezett minél újabb és újabb utakat kitalálni és azokon végigmenni.

Nem a tükrök torzításaiban gyönyörködött, inkább az bűvölte el, amit a tükrök egymásnak mutattak. Egymásba átcsillanva szinte el is feledték, amit tükröznek. Ott álltak, végig a labirintus falainál, sorban, mint a katonák. Már mindegyiket személyesen ismerte. Egyik sem a Földről származott, itt csak jövevények voltak.

Sokáig kedvence volt a sejtelmes laolp a Vénuszról, ködei mögött valami állandóan formálódott, de soha nem teljesedett ki. A szitteman és a nirubb voltak következő kedvencei, ezeket azért szerette meg, mert egymással szemben álltak és egymásba csillogva, talán bennük sejtette meg először a titkot. Pedig a Merkúr, a valóságban ugyancsak messze keringett a Jupitertől. Csak itt találkoztak, itt tudták létrehozni a csodát. Az Uránuszról hozott, csiszolt idoul sugározta felé a legszebb szivárványokat, egyetlen nyári zápor sem vetekedhetett vele. De szerette azt is amit a xiom, vagy a pailon tükrözött számára, a régmúlt délutánok ara­nyát, a tavaszi vizek hideg ezüstjét.

Ezek a csodálatos felületek beszélgettek egymással, kívül rekesztve minden valóságot. Ő ezt a misztikus pillanatot kereste, a felületek hideg objektivitásán,a képeken túli csodát, ahol mindig volt valami a felszín alatt, de csak annyira konkrétan, mint egy elsuhanó álom. Mert a hétköznapok kuszasága mellett, jó néha megpihenni és részt venni valami örök dologban. Valami misztériumban, ami túl van az emberen. Hiszen a tükrök akkor is beszélnek egymáshoz, ha senki nem látja, ha senki képét nem sokszorozzák, ha labirintusukat nem bolygatja a mindennapi dolgok esetlegessége. Ezt kínálták neki ők, a tükrök, zilált lelke köztük nyugalmat talált.

A labirintus padlóján koppantak léptei. Látta megsokszorozott mozdulatait, nem érezte már egyedül magát. Mosolyára, kételyeire száz másik válaszolt. Arra gondolt, ha a tükrök nem csak a külsőt, hanem a belsőt is visszatükröznék, megsokszoroznák... Akkor talán nem volna ilyen magányos.

Egyre beljebb ment a labirintusban. A csillogó felületek meg­sokszorozták gondolatait, régi emlékei közt lépkedett. Az elmúlt idő képei még régebbiket szültek. Önállóvá vált emlékek lavinái gördültek körülötte. Hangtalan morajlás szólt a tükrökből. Egyre üresebbnek érezte magát,elveszett emlékeiben. Csak léptei koppan­tak határozottan, egymás után, mint múló idő porladó percei. Úgy érezte, ő már nem is létezik, csak a képek és emlékei. A léptek dobbanásai utolsó perceit számlálták.

Kedves tükre elé ért, ez nem régóta állt itt, egy sötéten örvénylő, ragyogó xilold. A Plútó egyik kristálybarlangjában leltek rá. Azt mondják, a felülete már akkor is ilyen volt, nem kellett rajta semmit sem változtatni. Kedvtelve nézegette a sötét örvényeket,aminek alján ragyogás porlott néha fel, hol arany, hol valami csodálatos smaragdzöld, hívogató fény. Néha még hangokat is vélt hallani, de tudta, csak képzelete játszik vele. Itt hűvös volt és csend.

Közelebb lépett és az utolsó tükör hangtalanul meghasadt előtte. Emléktelen, fénytelen térben állt, arcát magasra emelve körbenézett. Ekkor megszólaltak a hangok, suttogott a végtelen kórus.

- Üdvözlünk az Átalakító Csarnokban! Te nem számon kérni jöttél. Nem vagy öntelt, fajtád talán egyetlen ilyen példánya vagy. Kívül-belül kiüresítetted magad, a formád a régi, de mint üres edény állsz itt.

A végtelen suttogás felerősödött.

— Akarod-e, hogy új tartalommal töltsünk meg? Csak kérned kell! Ott állt a végtelen térben, a sötétben morajló idő alján. Arcát kiszolgáltatta a végtelennek. Egyre nagyobb csend vette körül.

A sötét és az idő tömbökként állt mellette. Vártak. Egy kérésre, ami talán elhangzik...