Apatikus Firkász

Utolsó start

"Sorsunk az lesz, amit majd megérdemlünk."

Einstein

 Sötétben indultunk át a városon, a hajnali szél foszladozó papírokat zörgetett. Azért reménykedtünk, mire odaérünk, talán megvirrad. Szerettük volna legalább egymást látni. Látni a jelentésük vesztett arcokat, a tétova, semmit markolászó kezeket, valamit még régi önmagunkból, az ember emlékét. Mint ködös régmúltnak darabjai, vándoroltunk a hulladék között odáig, ahonnan indulni kellett. "Kell” - ez már régóta bennünk hangzott...

Szürke, jelentésnélküli menet voltunk, már mintanyiunkban összesen nem volt meg egy ember jelentése. Talán ezért is vártuk a világosságot, hogy sejtéseinkkel legalább egyszer, még utoljára szembesüljünk.

Árnyként suhantunk a kopott, törmelékkel halmozott utakon. Néha egyik alak szólt a másikhoz, de választ ritkán kapott, vagy csak valami morgást, hisz már a szavak is csak megszokást, vagy hazugságot hordoztak. Semminek nem volt értelme, csak ennek a bensőnkből szóló "kell"-nek és a messziről fénylő hajónak. Vonult az árnyhad az ezüstös torony irányába, mert talán ő hordozza a végső megváltást. Bár csak gép, de valamiben, vagy valakiben bíznunk kellett, szükségünk volt erre.

Helyzetünket és az elhagyásra szánt világ helyzetét, csak az árnyak mozgásából és egymáshoz való viszonyából mérhettük fel. Az Őrzők gépei ugyan átcsillantak a ködön és a füstön, de sötéthez szokott szemünket inkább zavarták, mint eligazították. Egymás mozgásához viszonyítottuk hát vakságunkat, s csak haladtunk, törtettünk előre. Az Őrzők nem érthették meg ezt a végső elszánást, ők legfeljebb szorgalmazták döntésünket, de indítékait, rugóit nem tudták volna értékelni. Talán a körülöttünk lebegő füst és szemét jobban együttérzet velünk.

Néha még el-elbődült egy megafon, hogy újra elménkbe vésse az indulás pontos helyét és idejét, mintha még mindig szükségünk lett volna rá, mintha nem égett volna már rég bele sejtjeinkbe. Később, egy forduló után a dimenziós hirdető villogott ránk, de csak vaksi szemekkel néztük, igazán nem is láttuk. Inkább belső indulatainkat követtük, mint az Őrzők utasításait. A sok ismétlés miatt, minden hely és időpont a sajátunk volt. Úgy éreztük, a gondolat a mi elménkből sarjadt, s csak valami előttünk ismeretlen makacsság miatt álltunk eddig ellent.

Régen elindultunk már különböző rejtekhelyeinkről: csatornák aljáról, gödrök és pincék fenekéről, a földalatti vasút szerelőalagútjaiból - ki milyen helyet tartott eddig biztonságosnak -, előbújtunk, mint a patkányok. De csak mi távozunk, a patkányok maradnak. Ők mindig többet bírtak, mint mi. Talán valamikor nekik kezdtük teremteni ezt a világot, füstjével és mocskával együtt. Mert ez már visszavonhatatlanul az ő birtokuk, kiszorultunk belőle. Mi csak előkészítettük, de nem úgy, hogy akartuk volna. Inkább csak hanyagságból, nemtörődömségből, de ők így is szívesen vették ezt az ajándékot. Meg az Őrzők is, de ők nem számítanak igazán. Mert valójában nem nekik engedelmeskedünk, inkább magunk elől szökünk valahová, ahol talán még reménykedhetünk. Hogy ez hol van, azt csak ők tudják. De nem is fontos, lehet, az a világ pont ilyen, de akkor legalább a várakozás izgalma, az esély reménysége a miénk.

Még gondolatainkat sem hagyjuk itt, csak a patkányokat, félresikerült cselekvésünk megtestesülését. Nekik ez a világ még tartogathat valami újat. Mi befejeztük, ők elkezdik, mert az Őrzők nem számítanak, bennük annyi érzés sincs, mint e rágcsálókban.

Ahogy lassan közelíttetünk, a hajó szinte összezsugorodott. Nem ilyen kis "bárkára" számítottunk, bár így is alig voltunk annyian, hogy megtöltsük. Volt, aki kisebb, volt, aki nagyobb csomagot hozott, vonszolt magával, vagy csak a hóna alatt szorongatott valamit. Bár a csomag nagysága éppoly értelmetlen volt, mint a tartalma. Az elején még mindent bezsúfoltunk, amiről úgy gondoltuk, szükség lehet rá. Később már csak a "fontos" dolgok maradtak: egy régi kép, néhány öreg kazetta, esetleg Wilson Ampullák - emlékek illatával, vagy Lunatt kagylók - eltemetett álmokkal. Haszontalan, de egy csöpp biztonságot adó dolgok. Egy letűnt világ apró nyomai, ám ha elpusztulunk, értelmüket vesztik ők is.

Kiscsoportokban értük el a Kikötőt, bár ez a név inkább gúny csak. Hiszen milyen kikötő lehet a város szemétdombján? Ez csak nekünk volt kikötő, a patkányoknak viszont paradicsom, hisz a domb néha úgy hullámzott, mintha le akarná vetni patkánybőrét.

Az árnyak csoportjai összeverődtek a domb alján, de tovább nem mentek. Minek is mentünk volna, nem kényszerített rá senki, - most még nem. Az Őrzők közönyösek voltak, náluk a kényszerítés is a közönyből fakadt.  Igazán soha nem akartak semmit, mindent csak végrehajtottak. Hogy kinek a parancsára, milyen utasításra, az már talán nem is volt fontos.

A hajó rozogának látszott, most közelről inkább szürke, kopott-rozsdásnak mutatta magát. Felszíni csövein különböző gázok szivárogtak-szöktek. Különös hangú bugyogások, sistergések, harákolások töltötték be a környéket. A felületen rikító színű javításfoltok díszelegtek, néha egy kis szél hatására rozsdapillék szálltak róla szét. Ezt a szerkezetet valószínűleg már mindenhól javították, ahol egyáltalán elromolhatott. A bejárat zöldes fényben derengett, inkább riasztva, mint hívogatóan, de így is a szívünkbe fogadtuk, nem volt más választásunk.

Hirtelen vijjogással berobbantak közénk az Őrzők. Gépeik most is ezt az idegesítő hangot használták - mint a lecsapó ragadozó -, de már nem volt sok értelme. Valamikor még talán, de most már csak unottan emeltük fel a fejünket, inkább csak illendőségből. Szemét csapódott fel járműveik nyomán, a reflektorok utat hasítottak a porban, majd egy ellenfuvallat mindent elcsendesített. Aztán kiszálltak a gépekből az Őrzők. Fényesen csillogott élénkpiros egyenruhájuk. Valami furcsa, talán humoros volt abban, hogy mind daliás volt, feszültek rajtuk az izmok. Azt mesélték, még a kezdeti időben, egy régi Dávid-szoborról vették testük mintáját. Ha nem ebben az állapotban vagyunk, még úgy is vehettük volna, hogy a mi búcsúzásunkra tisztelegnek. Egy régi és szép testet vonultatnak fel az emberiség utolsó roncsai előtt. De mi sem a humort, sem a testet nem tudtuk már értékelni. Vártuk a befejezést tudtuk már nem sok van hátra az indulásig. Az majd megszabadít mindentől, még ezektől a testkarikatúráktól is. Mert minket már sem kifosztani, sem megalázni nem lehet. Már az indulatainkat sem tudják felkorbácsolni, mint valaha, már az sincs a hatalmukban. Mi már olyan kifosztottak vagyunk, mint a tárgyak. Mi a szürke, kopott emberi maradványok, ők pedig a ragyogó csillogás és egészség Csak közben megtanultuk, ez a ragyogás nem takar semmit, csak a szemnek szól, értelmet nem találni mögötte. De már megvetés sem volt bennünk, csak monoton unalom. Mert minden megszokottá válik egyszer.

Az egyik gépről négy-öt kiborgot tereltek a hajóhoz. A bejárati fények felerősödtek a két Őrző ruháján, akik kisérték őket. A többi minket állított egysoros vonalba, "személyegyeztetésre". Nem mintha ennek is lett volna valami értelme, hiszen úgyis elmegyünk, senkinek nem fontos kik is voltak az utolsók. Nem vár a neveinkre, azonossági számainkra semmiféle "végső emlékoszlop". Nekünk nincs szükségünk rá, a patkányoknak mégannyira sem. De meg sem érdemelnénk, hisz mi vagyunk az utolsók. Talán az elsők, azok megérdemelték volna, mert ők a jövőbe láttak, de mi csak fáradtan megfutamodunk. Bár ez a vánszorgás még annak sem nevezhető.

Lemeztelenítették jobb karunkat és a járművek fényében vibrálni kezdtek a bőrünkbe ütött azonosító számok és jelek. Volt akinek három hosszú sor is kijárt, nem tudni milyen meggondolásból. Ezután átnézték csomagjainkat, a tárgyak nagy részét visszadobálták a környező hulladék közé, egyet-kettőt meghagytak régi gazdájánál. Ezt is mindenki tudomásul vette, mint a körben szállongó füstöt és kormot. Valahol messze már biztosan virradt.

Ruhaujjainkat visszagyűrtük, majd vakkanásszerű vezényszóra kaptatni kezdtünk fel a dombon. Talán az Őrzők humorára vallott - ha volt nekik ilyen -, hogy még valami búcsúzenét is elnyekergett az egyik megafon. Temetési zenének is lehetett gondolni, mi már csak ennyit érdemeltünk. A patkányok egyre vidámabban cikáztak körülöttünk, bár rájuk mostmár senki nem figyelt.

Nem sok helyiség volt a hajón, a falak koszosak voltak, égett szzilikonszag terjengett és mellé  valami émelyítő műanyag párolgás. Csak a vészvilágítás égett, úgy mászkáltunk a folyosókon, mint eltévedt kísértetek. Mindenki nézelődött, vártuk az indulást. Az egyik fakó monitoron láttuk, hogyan bajlódnak a gépekkel az indítófülkében. Talán egyik kiborg sem értett hozzájuk. Pedig valamikor ők voltak a gépek nagymesterei. De most csak tétován próbálgatták a gombokat, fogantyúkat. Ám az Agy sem állt velük szóba.

Mindenki bevackolta magát valahova és vártunk. Szinte meglepődtünk mikor talpunkban mégis megéreztük az indulás halk remegését. Először azt hittük a sebesség majd a padlóhoz szorít, de nem, mert csak lassú körpályába kezdtünk. A monitoron a kiborgok boldogan rázták egymás kezét, úgy látszik ráhibáztak a megoldásra. Egyre inkább úgy éreztük, ez az űrhajó csak azért van, hogy elinduljon...

Egy pillanatra a monitoron megjelent egy Őrző feje, de mielőtt szólt volna, szétfolyt a nemes, de üres arc. Valami ködös, fémes kocsonya lett belőle, aztán a kép hirtelen elsötétült, minden monitor kialudt. De ezt már senki nem látta, mert mindenki magával volt elfoglalva. Volt aki evett, mások megmaradt emlékeiket rakosgatták. Repültünk a hajnal felé, de mindenki a maga sötétjébe mélyedt. Aztán nappal lett, de az utasok inkább aludtak.

Kiégett városok, bűzlő folyók felett repült a hajó, tetemek úsztak a vizek felszínén, meddőhányók füstje szállt, üszkös erdők álltak a hegyek oldalán, mint fekete fogpiszkálók. De nem intettek búcsút Vörös és szürke volt a tenger fövenye, piszkos és habos hullámú az óceán.

Aztán újra éjszaka lett. Volt, aki felébredt és téblábolt a folyosókon, vagy nézte a vak monitorokat, mások konzervet ettek. Két kiborg az indítófülke ajtajában számolgatott valamit. Úgy látszik az Agy még mindig nem állt szóba velük.

Már mindenki megszokta a vészvilágítást, talán ha nagyobb a fény, hunyorognunk kellett volna. Valaki egy sarokban régi zenét hallgatott, de aztán abba hagyta, mert a többiek lepisszegték. Volt aki arról beszélt, hogy "ő már biztosan tudja, darabjaira fogunk hullani, soha nem érkezünk meg, mert ez a rozoga bárka ebe az útba biztosan belepusztul, ő már hallja is a vég hangjait." De a többiek csak legyintettek. Aztán csend lett. Vagy aludtak, vagy a semmibe révedve hallgattak.

Később az egyik szürke alak, aki a vezérlőkabinnál kuporgott, hirtelen felpattan és végigszáguldott a folyosón. Mindenki döbbenten emelte fel a fejét, hisz eddig ő volt a legcsöndesebb. A motorok ólomfalánál megállt. Öklével rácsapott a szürke felületre, majd erőtlenül leroskadt.

  - Emberek, ti nem érzitek? Elszakadtunk... - nyöszörögte és hullottak a könnyei.

  - Hát nem értitek? Az ott lent, az a Föld volt... !